Kelet-Magyarország, 1988. február (45. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-20 / 43. szám
bár igaz, az itt élő érti a szlovákot is, de azért mégis. A textilboltos asszony középkorú: — Ha van magyar iskola, akkor lehetne több felirat is — véli rendkívül egyszerű logikával És hogy mit ér a Sághoz tartozik, egy rövid vonatát nekik is elég, hogy elruccanjanak Szobra, vagy a Dunakanyarba. De hát már ilyen az élet, s nem is biztos, hogy ez baj. De Érsekúj váron még nincs invázió, s Érsekújvár. (Georg Keller rézkarca) vigasztal, mondja: ami jó, az hamar elfogy, nem számit az ára. Keresem mai szlovákiai magyar költőket, nem találom. Keresem Madáchot nincsen. Vennék szívesen Fábrit, nem kapok. Elfogyott — hangzik a felelet. Járom a várost. Nem messze a centrumtól a régi kolostor. Volt istálló, ipari- tanuló-otthon, ma kicsit rom Mellette a templom is Restaurálgatják, kevés meggyőződéssel. Pedig évszázadokat őriznek a falak, a kövek. Mintha a múlt emlékeinek őrzése nem jelentene fontos feladatot. A népek, melyek itt éltek, közös történelmi sorsot, e talajból meríthetik csak erejüket. Bo- rongós lesz a hangulatom, s bár tudom, várfalakra, régi épületekre ott is kevés a pénz, egy kicsit túlzottnak találom a spórolást. Talán ezért szürkébb a mai város, ezért hat erőltetettnek a modernizálás. A folyamatosság tűnik el, az a fajta kontinuiA régi és u új városrészek találkozása. Sok zöldfelület, park teszi hangulatossá a várost. már vegyes a szó, jönnek diákok, alkik magyarul beszélnek, magyar iskolából engedte ki őket a megváltó csengőszó. Aztán jönnek a szlovák pulyák, s szelik át a teret. Talán nem is sejtik, hogy történelmi köveken lépdelnek. Mert itt, ebben a városban nagy história zajlott Élvezem a helyzetem. Szlovákul nem tudok, így marad a magyar szó. Mindenütt megértenek. A postán éppúgy, mint a bankban, ahol váltogatom a csekket. A fűszerboltban a csitri lány, az eladó, nem szível, láthatóan nem akar megérteni. Idősebb kolléganője menti meg a helyzetet. A diákfiú, aki szintén vásárol, megkérdi: — Odaátról jöttek? Jobb híján miit mondhatok : Odaátról. — Látták a Czuczor - szobrot? — Nem. Elkísér. Eléggé ijesztő modern darab. De Czuczor, az kiderül abmagyar iskola? Sokat. Igaz, a továbbtanulni akaró — mesélik —, később már nem anyanyelvi iskolát választ. Könnyebb haladnia. Van, aki a régi Masaryk akad érni- . át emlegeti, ami az első háború után a magyaroknak létesült Pozsonyban. A fiata- talok a helyzetet természetesnek veszik, bár mind többen vannak már, akik büszkék arra, hogy magyarok. És ebben nincsen semmi szembenállás, semmi gőg. Hiszen a szlovák is büszke arra, hogy ő szlovák. Jó ez, hiszen minden sutulás és meg- hunyászkodás idejétmúlt, régi történelmi események nem élhetnek örökké megkötő emlékként. A szlovák értelmiségi, akivel megosztom tapasztalataimat, korszerű ember. Éppúgy mérlegre tudja tenni a történelem során elkövetett kölcsönös ballépéseket, mint a ma következményeit. Mutatja a főtéren a templom előtti nagy fát, melyet beton- fal őriz. Olyan hely ez, ahol mindig összegyűltek magyar és szlovák újságírók, művészek, politizáló emberek. — Mind elfértünk a fa koronája alatt — mondja, és sosem gondolkodtunk egymás ellen. Hogy gyakorta másként gondolkodtunk, az természetes, de ez sosem jelentett viszályt. Ez a vidék nemcsak háborús hely volt a történelemben, itt a közelben kötötték a zsitvatoroki békét — mondja mosolyogva, s megértem, hogy a béke megkötése mást is jelent. Jólesik barangolni a városban. Csodásak a régi, kisvárosi utcák. Néha úgy érzem magam, mintha színpadi díszlet között járnék. Fel a dombra, le a Törökugrató utcán, régi, vaskerítéses polgárházak között, parkokon át visz az utam. Itt egy kis kápolna, haladó pap emlékét őrzi, másutt magyar felirat arról, hogy kert eladó. Egy idegen városban mindig jó alkalom az ismerkedésre, ha az ember megkérdi, mi merre van. Míg a megkérdezett magyaráz, mód nyílik arra, hogy beszédbe elegyedjék az rossz, egyformán jutott mindkét nép gyermekének. Érsekújvár. Keresem a Hotel Partizánt. Az ötvenes években épüilt szálló. Cella- szerű szobáiban két rekamié, két kagylófotel és egy kis asztal. A portás, idős, magyar úr, készséges, olyan szobát ad, melynek ablaka a főtérre néz. Elhelyezkedek, s kihallgatok az ablakon. Itt egész átépítésben valami feledtető, s ami a helyén lett, talán nem a legszebb, de mindenesetre már háború utánii. Az öregúr a főtér padján érdeklődik, honnan jöttem. — Hej, itt már kevés látnivalót talál — sóhajt. És sorolja: az utolsó még ép bástya helyén lesz a vásárcsarnok. A várfal, az egykori hősi várvédők ból, hogy rá van írva. Különben is az Ulica Czuczoreho torkolatánál van. — A régit valakik beledobták egy kútba. Szégyell te a város. Ezt egy mai szobrász csinálta. Megbocsátom, hiszen van szobor, különben mindenki olyannak látja a költőt, amilyennek alkarja. A sok magyar szóhoz képest kevés a magyar felirat ember. Szíves itt mindenki, a boltos éppúgy, mint a nebulókat terelő tanítónő. Érsekújváron — Nővé Zamky- ban, nem túl nagy az idegen- forgalom. Ide ritkán téved magyar, a vásárló letudja dolgát Párkányban, Komáromban. A jövevény tehát még kedves, senki sem keresi benne a felvásárlót. Ezeket ott sem szeretik, bár az igazAt érsekújvári főtér. Itt fejezték le egykor Ocskay brigadérost, itt állott a Rákóczi-ház. zeledünk Érsekújvár felé, úgy válik vegyesebbé a szó. Szlovák beszéd elegyedik a magyarral, teljes természetességgel. Olyan vidéken fut a busz, ahol mindig sok magyar élt, s amint megtudom: mindig igen jó viszonyban. Az emberek, a kisemberek sosem kerültek egymással szembe, itt a sors, a jó és a mindig, magyar, török, osztrák, Bocskai és Bethlen katonái, várat ostromlók és védők emléke mindenfelé. Azaz már nem mindenfelé, mert a főitéri Rákóczá-ház helyén áruház magasodik, az áruló Ocskay brágadéros lefejezésének helyét egy rézérme órai a betonban. Eltűntek a régi házak, volt az nem nézik az embert ferde szemmel. Ha már bolt, gondolom, akkor menjünk a könyvüzletbe. Hátha akad valami, ami érdekes, a környező országokban néha olyan könyvet is kapni, ami itthon elfogyott. Kicsit csalódott vagyok. tás, ami érdeke szlováknak és magyarnak egyaránt. Harmadnap Esztergomból nézek vissza Párkányra. Jó ismerősöket hagytam a Duna túlsó partján. Magyarokat és szlovákokat. Nagy történelmi iskolát jártam, ahol mindkét népnek sokat kell tanulnia. Építeni a jóra, ami Cxuezar Gergely szobra a róla elnevezett utca torkolatánál. (A szerző felvételei) A magyar könyvek drágábbak, mint itthon, többe kerülnek, mint a hazaiak. Magyar újságot nem kapok, pedig elég korán toporogtam az újságosbódé előtt. Drága a magyar lemez is, magnószalag alig akad, az se a legjobb. Vélem, talán mi vagyunk kicsit restek, s nem kínálj pk a jót? Az eladó megaz emberekben van. Okulni a rosszból, aminek árnya még kísért. És hinni abban, egy hangon muzsikáló folyóink partjain egyhangú és szándékú törekvések alakulnak mára, hogy ki-ki őrizve nemzeti tartását, munkálója legyen egy közös sorsnak. Bürget Lajos emlékét már nem őrzi, porlad, eltűnik az idővel. — Pedig nagy kár. Itt mindig együtt voltunk magyarok és szlovákok. Az egész históriában. Ebben a városban született Czuczor Gergely, itt élt Anitán Bernolák, a szlovák irodalmi nyelv megalkotója. Kicsit elsiették .a múlt emlékeinek modernizálását. — Az öreg elmereng, aztán arról beszél, hogy itt mindig volt magyar újság, nem egy magyar egyesület, s ha egy kicsit aktívabb lenne a CSEMADOK, biztosan ma is lehetne. Elbúcsúzom tőle, s elindulok a kálvária felé. Mondták, itt még találok valamit a várfalból. Egy asz- szomnyal hoz össze a sors. Idős, kedves, szép beszédű. Nézegetjük a várost a dombról, aztán magához invitál. Beszélgetünk otthon, a szép kertes házban. Családról, nagyvilágról. Megtudom, fia valahol Árva környékén lakik, a menye szlovák, s az unoka kétnyelvű. Nyaranta nála tanul magyar szót. ö se mond mást: az emberek között sosem volt itt nézet- eltérés, mindig a politika csinálta a bajit. — Tudja, amikor visszacsatolták a háború alatt, akkor jöttünk rá arra, hogy nem is volt rossz dolgunk. Mert bizony egykoron a magyar közigazgatás nagyon lenézett minket. Magyarokat is. Nehéz élet volt mindig, mert nem alkalmazkodásról volt egyszerűen szó. Kerestük a helyünket a szlovákok között, de úgy, hogy közben magyarok maradjunk. Két lélekkel nehéz élni. C l «fittesen siklik át | a komp Eszter- ! -aomból Párkányba. A révben min- | den formális, a leg- rnnMi/ több utas már ismerős a vámosoknak, határőröknek. Van valami családias az egészben, s ha a feliratokat nem szlovákul írták volna, az ember nem is tudná, hogy más országba érkezett. Kényelmesen baktatok ki az állomáshoz, onnan indulnak ugyanis a buszok. A táblák előtt téblábolok, a helységnevek kicsit furcsák. Fiatalember áll mellettem. Kérdezem tőle: — Érsekújvár? A válaszit magyarul kapom. Szép, tiszta szóval magyarázza, mikor, melyik kocsiállásról indul a járat. Arrébb beszélgető csoport. Magyar szó hallik, még a káromkodás is igazi hazai. Amikor felkászálódok a járműre, minden otthonos. Értek minden szót. A gondok is hasonlóak, áru, bolt, ellátás, iskola, közlekedés, munka. Csivfitelő lányok, kicsit mo- hogósabb asszonyok, munkából hazaigyekvő férfiak a kopott aktatáskával. Ahogy köBarangolós ÉRSEKÚJVÁRON HHttiÉTVÉGI MELLÉKLET
