Kelet-Magyarország, 1988. január (45. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-09 / 7. szám
Ulf HÉTVÉGI MELLÉKLET VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN Pirkad. A gőzölgő szántás mindjobban elválik az égtől, az Erge holtágai fölött ragacsos pára gomolyog. Fent a magasban madár rikol- toz, suhogása hallik. Nem varjú ... Eltévedt vadliba lenne? — néz az égre Vári András. Háza előtt, a kiskapuban álldogál, ócska csizmája zsen- dülő füvet tapos. Itt táblából minden áldott reggel, de estennet is. Mintha csak várna valamire. No hiszen, várhat... Előtte a nagy, csillogó foltokkal tarkított határ, háta mögött meg, túl az Erge patakon a falu. Nagygéc, az ország északkeleti csücskében. Vajon hányán tudnak rólunk ebben az országban — tűnődik, s arrébb lép, mert csizmája hasadé- kán kapcájához talál a hideg esőié. Bezzeg,- ha élne az asszony. Rákóczi Mariska! Nem járna ő lyukas csizmában, s lenne ki válaszol szavára. De így egyedül... ebben a faluban? Ahol húszán se élnek már.. . Itt aztán nincs sok dolga a tiszteletes úrnak. Bent, Gsengerben temetik már a halottakat is. Mint Rákóczi Mariskát, öt vagy a hatodik esztendő is elment már azóta...? Ügy összekeverednek a hónapok e nagy némaságban. No, valamelyik este majd utánaszámol újból. Ráér, nem nyitja őrá senki az ajtót. Istenem, micsoda beszédes emberek éltek itt pedig egykor! És milyen takaros kis falu volt ez a Nagygéc. A templommal szemben az a három gyönyörű kastély. Az a rengeteg orgona, meg a virágzó almafák! Elbújhatott mögötte a környék minden faluja. Hát most már, hogy az árvíz.. . s hogy elmentek az emberek. Sóhajt, s indul vissza a házba. A fészerben vékony ficfavesszőket nyálából össze, apró darabokra töri. Papírt dug a kihűlt tűzhely torkába, begyújt. Vizet tesz oda - forrni, egy lábasban hagymát fonnyaszt. Napok óta nem volt már meleg étel a szájában, levest akar hát főzni. Pergeltlevest. Jó az hús nélkül is, ha sok van belőle. 1970. május 14., kitörölhetetlen dátum a szatmáriak emlékezetében. A nagy, Számos-völgyi árvíz kezdete, amikor a folyó átszakította a gátat. Letérdepelt, rombadőlt házak. Vízbe fúlt állatok, lábon pusztuló termény ... A házak felépültek, új remények szöktek szárba. Ám Nagygéc halálra ítéltetett. Építési tilalom! — mini őszi nádasban a tűz futott a hír szét a hetvenes évek elején, az Erdőháton. Üj gát épül, öt községet leválasztanak. Víztározó lesz Komiódtótfalu, Kishódos, Nagyhódos, Garbolc, Nagygéc helyén. Kinek fájt öt szatmári falu sorsa ...!? Az ötből azonban négy község népe megmakacsolta magát. Nem mozdultak az istennek se. Hiába volt a csábítás, az ígéret, nem és nem. Nekik lett igazuk. A gát ugyan elkészült ' — néhány templomtorony meg sem közelíti magasságát — de a hódosiakat, garbolciakat azóta sem há» horgait ja senki. ____________________ Ám Nagygéc megrémült a riasztó hírektől. Lakói szétrajzottak szerte a világban. Még Dunántúlra, az Ormánságba is jutott (belőlük... Nagygéc hivatalosan évek óta nem létezik. Az utolsó lakott településtől, Csengersimától pazar, egyenes betonút fut a határátkelőhely felé, annak derekából ágazik ki egy girbe-görbe utacska. Ez vezet Nagygécre. Rideg, szívós akácok kísérik a vándort, sűrű bodza, meg galagonyabokrok rejtik a fasoron túli világot. A főutca kövébe ölnyi gödröket mart a fagy, sehol egy lélek, csak a tengernyi csend, a buja virághad. A nemrég lebontott kis- kastély mellett még tisztesnek mondható ház, kerítés is védi ,a portát. Mi haszna ...? A ház üres, a kertben néhány girhes almafa. Az ágakon pár satnya, még tavalyról maradt gyümölcs ... Jó lesz maradéknak. Az udvar közepén galambdúc, de hol vannak a lakók . .. ?! A templomot se látogatják már. A harangokat eladták, öklömnyi lakat őrzi az ajtót. Ha eljut egyáltalán addig az ember. Mert mérges kökénybokrok állnak ott őrt kivont kardokkal, ember legyen a talpán, ki átwerekszi magát e konok seregen. Az ajtót rég bezárták, végleg, de be lehet lesni a kulcslyukon. Málló vakolat, poros padsorok, s ott hátul a szentély falán a kis tábla. Rajta még a szám, a X. zsoltárt énekelte utoljára a géci gyülekezet. Kérdezték az Urat: „E sok ideig való ínségben, miért hogy minket így felejtesz el...? Nagygécen az árvíz esz* tendejében még kis híján ezer lelket számláltak. Ma hat család lakja. Hat csonka család. Soroljuk fel őket, mert az esztendő végére az isten se tudja, hányán maradnak. Csúcs Sándor, Csúcs Imréné, Vá-‘ ri András, Gaál János, Gaál Ferenc, Gaál Sándor. Az utóbbi Gaált „Mozis Gálként” emlegetik csak, lévén ő az utolsó mozigépész a faluban. Másfél évtizede már, hogy végképp leállította a gépet.. Sokáig reménykedett, egyszer hátha szükség lesz még a tudására, aztán végképp letett a tervéről. Még ha állna is a kultúrház, kinek játszana ő filmet Nagygé- cen? Ennek a tizenegyné- hány embernek? Vagy a mezei vadaknak ...? A mozigépész bent Csen- gerben kutat valami motoralkatrész után, csak a felesége van itthon. Kint ül az utcán a kerítés tövében, egy öreg akáctuskón. Az ura munkásnadrágját varro- gatja. — Látta, melyik zsoltárt énekelte utolsóra a nagy- géci nép? Az Urat kérdezték. Kérdezhették. Arcát se fordította felénk. Elmúlás utáni csend. Környeskörül senki, semmi csupán egy legelésző tehén a sarkon, meg az öreg, hallgatag almafák. — Tavasszal, meg ősszel még hagyján. De télen! Csak a nagy hó, a szél zúgása ... Bent az udvaron kutya ugat, a fák közül előlép egy ember. Derék, barnára sült férfi. Szabó Józsefnek hívják, Csengiersimáról ugrott át, hogy szétnézzen a régi kertben. Nem akar hinni a fülének. Hogy valaki még kíváncsi lehet erre a falura. — Na, hiszen ...! — kacag keserűen. — Nem falu kérem. Lassan már a tanya nevet sem érdemli meg. Az út mentén még áll a tábla, Nagygéc. Büszkén, tiszta betűkkel. — Méghogy „nagy” ... ha mi nem hagytuk volna el a falut. Akkor igen ... akkor nagy lenne. Szabó József kezében pumpa, a biciklijét fújtatta már készült haza, mikor meghallotta a kutyaugatást. Annak idején elkapta őt is a láz, az árvíz után a szomszéd faluban építkezett. Pedig maradhatott volna. Egy évvel az ár előtt húzta fel a géci lakása falait, nem is tett sok kárt a víz. — Én kérem sokáig kitartottam. Csak hetvenhétben pakoltam fel végleg. De akkor már húsz család se élt itt. — Nem volt az kötelező, szomszéd. — Gaálné halkan beszél, de szavai' metszenek. — Persze, hogy nem! — hökken meg a férfi. — De mit tehettünk volna? Akkorra már úgy járt ez a falu, mint a pelyva. Mibe belekap a szél. Csak egyetlen vezetőnk maradt volna, aki a nép élére áll, s azt mondja: sehova, emberek! Itt születtünk, itt temette- ünk! Ügy mint a Hódosokon. Nem akadt. Ígértek viszont fentről fűt-fát, csak hagyják el ezt a rongyos falut. És mi hűtlenek lettünk. — Megbánta? A felhőtlen eget nézi. — Hát... — mondja sokára. — Amit megígértek, teljesítették. Még a kertünk is megmaradt. Csak- hát... keserves a kenyér idegen földön. Még ha az öt kilométerre is van. Én is azon veszem magam észre, hogy biciklire ülök, s mire észbe kapok, már itt vagyok a régi portán. Pedig nem is ide indultam ... Régi, töredezett járda vezet vissza Gaáléktól a faluba. Egy koloncos földút-végén találja meg az ember Vári Andrást, Nagygéc legkülönösebb lakóját. Már messziről, az Erge hiújáról látni, hogy lent áll az öreg a kertben. Kezében kapa, néha-néha gondol egyet, belevágja mérgesen a fekete földbe. — Azt hiszi, lett ebből a murokból valami ? Semmi! — S megfenyegeti a szikrázó napot. Az árvíz után, mint a legtöbb falubelije, fogta ő is a cókmókját. Elfogadta az új házat Csengerben, s búcsút intett a nagygéci toronynak. Majd egy évtizedet húzott le túl a Szamoson. Aztán gondolt egy nagyot ... Addig mesterkedett, míg talált egy családot, s megköttetett a nagy üzlet. Vári András odahagyja csen- geri lakását, míg azok cserében felhúznak egy kis házat a régi portán, otthon, Nagygécen. A hatóság, az építési tilalom ? ... Meg a tanács? Ugyan! Hadd morogjanak! Eb ura fakó ...! A ház áll, bár ...! — Kibabráltak velem — néz a pucér falakra, a szúette ablakokba. Zsebkendője után kotorászik, szégyenkezve toporog a küszöb előtt, majd nagyot kiált. — Mókus te, az anyád! Hol bitangolsz? Nem látod, hogy vendég jött a házhoz? Kis loncsos, piszkos-szürke kutya settenkedik elő, fűszálat rágcsál. — Ég a bele a hideg koszttól — mondja, s legyint. — Magára ki főz, ki mos? — A jó isten, meg az égi madarak. Hát ki főzne, ki mosna? Nincs énnekem senkim. Csak ez a kutya, meg az öreg kecském. Meg ez a kis ház. Sapkájával törli meg a széket, ő a tűzhely elé telepszik. Vastag akáchasábokat rak a tűzre, a nyers fa halkan sírdogál. Félhomályban lapul a kredenc, a ficfából összetákolt dikó, rajta a rengeteg nagykabát, A bevetett ágyon sápadt, abrosznyi tésztalevél. ,— Én gyúrtam azt is. Néha azért meleg ételre is vágyik az ember. Ha már szóra hiába. — Élnek itt Gécen mások is. — Élnek. De kihez menjek? Megvan azoknak is a maguk baja... meg hát: gazdálkodnak. Most hallom, hogy még pásztort is fogadtak. Egy csengeri fiú jár ki mindennap a busszal, az vigyázza a jószágokat. A géciek összeadtak vagy háromezer forintot, meg a ■buszköltséget, s összeverik nekik a csordát. De azt mondják, az csak a legelőn veszi át a szolgálatot. A faluba be se teszi a lábát. Hajtsák ki a gazdák. Még ilyen pásztorembert!? Ő igen! Vári András pásztorember volt annakidején. S nem huszonegy jószággal járt. Két faluval arrébb, Csegöldön még pu- lya volt, mikor már teljes gulyát bíztak rá az ottani gazdák. S azok nem bitan- goltak szerteszéjjel a határban. Eljutott a híre ic|e Nagygécre, Szomjas tekintetes úrhoz is. Át is csábította magához, nála szolgált vagy másfél évtizedig. Itt ismerte meg Rákóczi Mariskát, a nagygéci kisbíró lányát is. Nem akarták hozzáadni, méghogy egy jöttment cselédhez. De nem azért volt ő ridegpásztor...! — Nem is lenne baj,* ha szegény asszony élne — legyint — de így egyedül... Mint a tű cérna nélkül, ö akart mindenáron visszajönni ide. Vágytam persze én magam is, de .. . Akkor már nagyon beteg volt szegény, a halálát járta. Azt akarta, hogy itt hunyhassa le a szemét. Mit mondhattam volna? Tudja, hogy milyen a nagy beteg, hisz őt is kétszer műtötték. Az asztalfiából régi, megsárgult kórházi jelentéseket keres élő. Az írásból már nem sokat látni, elmosódott a pecsét is. — Nem tudja elolvasni? Nem baj. Setét van már itt, igaz ... ? De lámpát csak nem gyújtok fényes nappal. Nem tékozolhatja a petrót az ember .. . Dehogy fösvénység mondatja ezt vele. Különben se drága már a petró. Ám valami új sofőr került a csengeri buszra. Az pedig nem engedi, hogy tele kannával szálljon mellé. Nagy a tűzveszély. A régi sofőr, az igen! Az nem vetette meg a szegény embert. Ez az új valami fiatal suhahc. Mit tudja ő, mit jelent a hoszszú téli estéken sötétben üldögélni. Mit tehet ilyenkor az ember? Áll az ablakban, nézi a fehér határt. Nézi a nyula- kat, hogyan kerülgetik az almafákat. — Eszembe is volt, hányat meghurkoltam én valamikor. Hát amikor kerítettem egy kis fürge, fehér kutyát! Kimentem az erdőre, míg összeszedtem egy öl tűzrevalót, a kutya már hozta is a nyulat. Volt olyan tél, hogy harmincat- negyvenet. Egészen elérzékenyül a régi szép időkön. — Megnyúztam őket, a bőrüket eladtam a csengeri zsidónak. Megvolt a jövő téli két kig hízó ára. Hát... most már öreg vagyok. A vizes akác végképp elaludt a tűzön. Apró, száraz ág ugyan még akadna, de azon megfőzni a levest! — Na, jön velem? Hozunk egy kis fát a komám udvaráról. Már indulnánk, ám előbb bedrótozza a kecskeól ajtaját. — Muszáj, mert még úgy járna, mint a rucáim. A múltkor is indultam megkeresni bent a Nyírben az egyik rokonom, hát mire jövök haza: eltűntek a kacsák! Az Erge-hídon megyünk, mikor a távolba mutat. — Ott, a faluvégen volt az én első házam. Mikor összekerültünk, nem volt nekünk semmink. Mégis felhúztam egy kis paticsfa- lú házat. Aztán hogy gyarapodtunk, megvettem azt a telket, ahonnan most jövünk. Gyermek ugyan nem lett, de újat építettem. A víz azt borította földre. A templomon túl vagyunk már, amikor egy széles, gazfelverte portához érünk. A házból csak néhány falcsonk maradt, muhar, törökbúza nő a tetején. — Szegény Nagy Ferenc, ha látná — áll meg egy pillanatra. — Mivé lett a háza. Fent, Nyíregyházán a fiánál halt meg szegény. Ott szóltak érte a harangok, ha szóltak... Na, de itt is vagyunk. Segítsen csak hátamra adni ezt a csomót ...! Zubog a leves, a szekrény tetején poros üvegekben ősszel eltett cékla, vöröskáposzta. — Én raktam el. Tettem hozzá borsot, tormát, ecetet, ahogy az asszonytól láttam. Még meggyet is főztem be, csak hát az meg- penészedett. Ó, nem férfinak való élet ez ,. A kredencen nagyot üt egy óra. Delet mutat, de jó két órával később. Vári András megtörli homlokát, csak legyint az órára. — Mindegy már annak, nem maradok én itt sokáig ... Mire maradnék?! Elmegyek én innen, nem is sokára. El én, keresek egy öregotthont, ha találok. Azt sem mondom majd, isten veled, nagygéci harangszó ... Esztendeje is több már talán, hogy Nagygécen jártam. A falu kihalt volt, a tél közeledtével a madarak is elrepültek. Nagy pocsolyákat kerülgetve baktattam át az Erge hídján, hogy szót válthassak Vári Andrással. De odaérve mit látok? A házat szépen kipucoltak, az ablakokat lefestették, eltakarították a kecskeólat is. Az ajtón lakat, s Véri András sehol. Csak a szél fujdogált, s a varjak károgtak. Vári András beváltotta fenyegetését. A nagygéci harangok vajon megsiratták valahol...? Balogh Géza: Mint a tű cérna nélkül Elek Emil felvétele 1988. január 9. ^
