Kelet-Magyarország, 1988. január (45. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-23 / 19. szám

a piackutató A gyanakvás szelleme A nyíregyházi Elekterfém Szövetkezet bú­torainak a tervezőjét kerestem. De kiderült, hogy az ezüstösen fénylő krómozott székek, sötét üveglapú dohányzó- és telefonasztalok és más bútorok alakjai nem a tervező asz­talon születnek. Több ember alkotásai: úgy készülnek, akár az agyagszobor, amelyen sok kéz alakítgat, formál valamit, így gaz­dagítja önmagával az alkotást. Ennek a csoportnak a vezetője Nagy Sán­dor. Bár az üzletember életét éli, valahol a lelkében őrzi még a vágyat a tanári pálya iránt. Magyar-történelem szakos tanárnak készült. A magas, vékony fiatalembert még­is máshová sodorta a sors... — Azt hiszem, az élet még tartogat szá­momra Lehetőséget — mosolyog titokzato­san. — Mindig nagyon szerettem a gyereke­ket. Még a sikertelen felvételim után is né­hány társammal elmentünk gyermekeket tanítani. Az élmény, látni azt, hogy felcsil­lan a gyermek szeme, mert megértett vala­mit, csodálatos! Kilencéves kisfiát tanítgatja most. A for­málás örömét így éli át. Igaz, egyetlen szó­val sem mondja ki, én sejtem, gyermekét — saját tapasztalatából okulva — már okosan terelgeti a cél felé. Az idős nagyhalászi szü­lök a későn született fiú pályaválasztásába nem szólak bele. A könyveket, verseket ol­vasó fiatalember véletlenül került az ibrá- nyi gimnázium elvégzése után Kazincbarci- ra szervesvegyipari és műanyaggyártó szakmunkástanulónak. Kémcsövek, lombi­kok, gépek közé... — Az életem akkor fordult meg — mond­ja — amikor nem vettek föl a nyíregyházi tanárképző főiskolára. Kevés pöntszámot vjttem magammal, mert a gimnázium har­madik osztályában nem tudtam dönteni a foci és a tanulás között. Az érettségi sikere, a negyedik osztályban elért négyes-ötös át­lag sem segített. Felhúzza a szemöldökét. Azóta is bánja, hogy akkor a focipálya zöld pázsitja helyett nem a könyvek csöndes, de értelmet nyitó, tudást adó társaságát választotta. Az álom, a vágy emiatt nem lett valóság. — Idősebb bátyám akkoriban a Borsodi Vegyi Kombinátban dolgozott. Ö szólt, hogy szeptemberben beindult a vegyipari szak­munkásképző. Jelentkeztem. Másodévesként lehetőségem volt arra, hogy részt vegyek a Szakma Kiváló Tanulója versenyben. Mi­vel országos második helyezést értem el, idő előtt felszabadítottak — folytatja. — Egy ideig a kombinátban dolgoztam, majd haza­jöttem a megyébe, és itt kerestem munka- lehetőséget. Tizenöt éve dolgozom az Elek- terfémnél. . . — Most a marketing csoport vezetője. Ho­gyan lett piackutató? — Mi nemcsak piackutatással foglalko­zunk — javít ki. — Egy kicsit kereskedők is vagyunk. Kisebb szövetkezet lévén nincs mindenre két-három emberünk. Ezermes­tereknek kell lennünk, vagyis mindenhez ér­teni, mert mi tervezzük közösen a bútoro­kat, gyártjuk, kapcsolatot tartunk a keres­kedelemmel, a vásárlókkal. Egy-egy termé­künk néha úgy alakul ki, hogy a vevő szól: alacsonyabb asztal kell, kisebb.. . De emel­lett a saját munkásainknak is számos ötlete van, így formálódik, alakul késszé sok-sok gondolkodással, próbálkozással a bútor. — Tervező, iparművész segíti a munkáju­kat? — Régebben gyártottunk megrendelésre bútorvázakat gyáraknak, szövetkezetek­nek — feleli. — A mostani csővázas, íves sarokhajlítással készült bútoraink elődjének a tervezésben segített minket lakberendező. A fejlesztés-tervezés csoportmunka. . . Ezek a bútorok a mi közös gyermekeink, a legap­róbb csavarig. . . csak a kárpit, a füstszinű üveglapok, és a különféle apróbb kellékek nem. Bár ez a fiatal férfi elsodródott a tanári pályától, dolgozott a galvanizáló üzemiben, volt laborvezető, raktáros, mégis alkot a munkájával. Igaz, nem gyermeki szelleme- -ket gyarapít, hanem — társaival együtt — az emberek ízlésvilágát formálja. Mondja, nagyon szeret barkácsolni, kimenni a ter­mészetbe. Van egy kiskertjük, ahol külön­féle szőlők teremnek... Derű telepszik az arcára, fény költözik a szemébe, amikor arról beszél, mily meg­nyugtató a természet közelsége. Az ember­nek megtisztulnak ott a gondolatai. És ami­kor a kertszomszéd Tóni bácsi erdélyi nép­dalait hallja! — Nagyon felháborít, amikor látom, ho- . gyan bánunk a természettel! — hajol előre a vörös plüsstámlájú, fémlábú székben. — A többszörösét használjuk fel a szükséges per- metszérnek, locsoljuk, szinte öntjük. Ez mé­reg a földnek, az embernek. . . A lázadó beatkorszak gyermekét arról faggatom, lázad-e még a világ ellen? — Nem volt az lázadás — mcxsolyodik el. — Mi magunk se tudtuk, hogy a beatkor- szakkal megváltozik valami. Nekünk csak formaság volt a hosszú haj, a trapéznadrág. Az akkorFzenekarok, az Illés, a Metró imá­data amolyan diákcsínynek tűnt. Játék volt minden nekünk, a felnőttek bosszantása. — Mi a véleménye a máról? — A pénz nagyon tönkretette az emberi kapcsolatokat — válaszol elkomolyodva. — A legutolsó nyolc évben nagyot változott a világ. A barátságok is elveszítettek a régi értékükből, melegségükből valamit. Elron- tódtunk valahogy. .. tudom, ahhoz pénz kell, hogy megőrizük az életszínvonalat. De sem en, sem a feleségem, aki üzemgazdász a KEMÉV-nél — fűzi hozzá, — nem vágyunk például a Riviérára üdülni. Elég, ha néha el­jutunk a Magas-Tátrába. Sokan viszont olyan vágyakat dédelgetnek magukban, hogy an­nak az eléréséhez hajszolni kell az időt, a pénzt. Elmaradnak a néhány perces szom­szédi beszélgetések, baráti tereferék, aztán a köszönés is, végül némán, idegenként el­megyünk egymás mellett. Én ezt nagyon sajnálom... íme, egy ember, aki ugyanolyan mint mi, mindannyian. Elvegyül közöttünk. Fel-fel- sajdul még benne a szomorúság, hogy nem áll a katedrán. Munkálkodik, megpróbálja értékké tenni gondolatait, ötleteit mások számára. De van ennél vajon fontosabb? Tóth M. Ildikó Megyénk virágai Nincs a víznek rakoncája Jeles költőnk, Baróti Szabó Dávid a XVIII. század végén ,,a magyairság virági”-nak ne­vezte szólásainkat, közmondá­sainkat. Valóban azok, ha je­lentésüknek megfelelően hasz­náljuk őket. A jó stílushoz épp­úgy hozzátartozik egy-egy szó­lás vagy közmondás említése, mint pl. a változatosság. Mi­ként a szavakban, itt is lehet eltérés vidékenként. Mi most Csury Bálint kiváló munkájá­ból, a Szamosháti szótárból vá­logattunk néhányat. Ezek egy része jellemző lehet az egész magyar nyelvterületre, mások viszont csak ezen a vidéken ismeretesek. Nemcsak a sza­vaknak, a szólásoknak is meg­van a maga sorsa: ha nem használjuk őket, akkor elpusz­tulnak. Kár volna értük. Baró­ti Szabóval szólva, megyénk virágai Ők. Szedjünk belőlük most egy kis csokrot! „Sose hal meg, akinek pu- lyája van” (tudniillik gyerme­keiben él tovább), „Kastos (- csatakos) rókának dobasz (= telt) a hasa”: aki sokat dolgo­zik, jól lakik. Az ilyen -ember jó erőben van, mert „eljárná még a kállai kettőst”. Kiváló jellemzést adhat egy-egy köz­mondás az emberi gyengék­ről, esetleg erényekről: „Ki­aludná a kolompárt a földbül” (lusta), „Kutya mosogatja fel az edényit” (lusta gazdasz- szoiny), „Tartja magát, mint az üres zsák” (henceg), „Amék tyúk sokat kárál, keveset to­jik” (ahol sok a beszéd, kevés a tett), „Lovát keresi, pedig rajta ül” (szórakozott ember). „Nincs a víznek rakoncája” _ (légy óvatos a vízben), „Meg­látszik, mék tébül (= tejből) lesz túró” (meglátszik, hogy melyik gyermek lesz tehetsé­ges) stb. Személyhez, illetve helyhez is lehet kötni a szólásokat: „Túl­estem rajta, mint Gyarmati a lovon”, „Megmondta, mint a panyolai ember az ökrinek”, „Gyalog ment, mint a számos- szegi ember Károlyba” (Nagy­károlyba). Az egészséges hu­mor Sem hiányzik: „Ügyes, mint a siket kutya, erre híják, oszt arra szalad” (ügyetlen), „Gyarapodjatok, mint a raka- mazi kolompár” (tréfás áldás), „Dühbe van, mint pap szama­ra a korpáiul” (elfogta a puly­kaméreg). Vannak olyanok is, amelyeket itt más formában használnak, mint országszerte: „Bagoly úr a maga odújába” (Kakas is úr a maga szemét­jén), „A farkas is jóllakjon, a bárány is megmaradjon” (A kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon), „Elmehetsz Nárittyenbe jeget aszalni” (másutt: Kukutyinba). Inkább ne menjünk oda, hanem egye­lőre fejezzük be a virágszedést, hiszen már van egy .,csokor- tünk”. Mizser Lajos Nem ismerjük igazán jól a környező államok leg- újabbkori történelmét. Vagy hogy pontosabb legyek: na­gyon kevesen látnak tisztán szomszédaink közelmúltbeli viszonyainak szövevényében. Talán ez nem rs olyan nagy gond, ám saját közelmúltunk eseménytörténetére, valamint az ok-okozati viszonyokra vonatozó ismereteinkben is jókora fehér foltok tátong­nak, s ez sokkal fájóbb, s néha felzaklató hiány. Azért válhat nyugtalanítóvá ez a helyzet, mert ismereteink korlátozottsága nem feltét­lenül abból fakad, hogy nem fűlt a fogunk a leckéhez, ha­nem inkább az elzárt lehe­tőségekben keresendő a ma­gyarázat. Pedig, hogy pontosan ért­hessük Dusán Kovacevic el­sőfilmes jugoszláv rendező alkotását, A kémet, amelyet saját színdarabja nyomán vitt vászonra operatőre, egyben társrendezője, Bozidar Niko- lic segítségével, ahhoz nem ártana valamivel többet tud­nunk arról a történelmi idő­szakról, amelyben déli szom­szédainknál még létezett a Sztálin-kultusz, mert akkor a cselekmény homályos pontjaira is több fény vetül­ne. Nem arról van szó, hogy A kém különlegesen talá­nyos film, amelynek esemé­nyei nehezen követhetők, pusztán arról, hogy „ínyenc­ségei” csak azok számára tárják fel igazi ízeiket, akik számára világosak azok a politikai mozgások, amelyek Jugoszlávia társadalmában végbementek a negyvenes évek végétől napjainkig. Az ma már egyre világo­sabb, hogy a közép-európai személyi kultuszok — létező és meghaladott változataik egyaránt — azonos tőről fa­kadnak, s természetük átszí­neződhetett az adott ország nemzeti sajátosságaival, lé­nyegüket illetően mégis ugyanarra a rugóra jártak­Ha idegenben járok, ha országjárásra megyek, soha nem mulasztom el, hogy fel ne keressem a régi templo­mokat, építészetünk remeke­it, lássam a bennük rejlő és elénk tárulkozó esztétikai értékeket, szobrokat, oltár­képeket, kincseket. Ismere­tes, hogy az építészetet nem gyakorlati szükséglet, hanem az eszmei igény hívta életre és tartja életben évezredek óta. Ki gondolná, hogy Magyar- országon 1945 óta több mint 200 templomot építettünk. Ezek közül választotta ki Rév Ilona a Templomépíté­szetünk ma című, a Corvina által megjelentetett szép köntösben kiadott munkájá­ban azt a tizenhetet, ame­lyeket a legszebbnek, a leg­jellemzőbbnek ítélt, amelyek bizonyos keresztmetszetet adnak jelenünk templom- építészetéről. Ez a könyvecske számunk­ra azért is becses, s figyelmet érdemel, mert a 17 templom között három is található, amelyek Szabolcs-Szatmár- ban vaiinak. Olyanok, ame­lyek építészeti értékek jogán érdemesek, nem csupán arra, hogy .számon tartsuk őket, de ha a Nyíregyháza melletti Borbányán, Hodászon vagy Szamoskéren járunk, be is pillantsunk, s elgyönyörköd- junk bennük. Bizonyos jelek arra utal­nak, hogy a falu kezd ismét közösséggé válni-alakulni. járnak. így bőséges hazai ta­pasztalataink segítenek tájé­kozódni Kovacevic filmjében is. Hogy a korszak mennyire foglalkoztatja a mai jugo­szláv rendezőket, arra bizo­nyíték a nálunk is játszott remek film, az Emlékszel a Dolly Belire?, valamint a néhány évvel ezelőtti can- nes-i nagydíjas mű, A papa szolgálati útra ment, ame­lyet — ki tudja miért? — a mai napig sem tűzött műsor­ra a hazai filmforgalmazás. A kém napjaink Jugoszlá­viájában, egy kisvárosban játszódik. Egy szabómester visszatér hazájába Franciaor­szágból, és szeretné megszer­zett pénzét befektetni, mű­helyt nyitni. Az alábbi — fil­men kívüli, de azzal össze­függő — információt nem volt módom ellenőrizni, de azért adom tovább, mert a film alapján valószínű, hogy igaz: „Jugoszláviaszerte — noha az állam kívánatosnak tartja — a.helyi kiskirályok minden lehetséges eszközzel máig is gátolják, a magán­kereskedelem és magánvál­lalkozás elterjedését.” A sza­bómester gyanússá válik szállásadó gazdája szemében, s ez utóbbiról kiderül, hogy a sztálini időkben az állam- védelmieknél szolgált, sőt akkori ténykedéséért börtön­ben is ült. Most felébred benne az egykori szellem, ez kezdi mozgatni, meghatároz­ni minden tevékenységét, s kopóként szaglászik albérlő­je után. Egy jelentékeny mó­don megváltozott társadalmi helyzet és egy régebbi, a gyanakvás és bizalmatlanság szelleme által mozgatott gyakorlat összeütközése a komikus szituációk sorát eredményezi. Kovacevic filmjének kü­lönleges értékét gondolatai­nak fontosságán kívül az ad­ja, hogy hihetetlen lelemény­nyel talál rá a fokozás lehe­tőségeire a mindig kockáza­tos belső műfajváltás eszkö­zeivel. Ügy indul a történet, hogy a könnyed, bohózat) elemek uralják a képet (les- kelődés az erkélyen, majd ennek következményei egy­értelműen ebbe az irányba mutatnak), de attól kezdve, hogy rendező minden rész­letkérdést egy betegesen megőrzött, torz személyiség- jegy felmutatásának és mű­fajilag indokolt túlrajzolásá- nak szolgálatába állít, átlé­pünk a szatíra világába. Eh­hez a játékhoz a rendező olyan partnerre talál az Ili- ját megformáló Danilo Stoj- kovic személyében, aki pon­tosan tudja, meddig mehet el a színészi eszköztár moz­gósításában, hiszen a szatíra addig él, addig nem veszti el hatását, amíg őrizni tudja a kényes egyensúlyt reális és valószerűtlen között. Üjabb alkotói lelemény, ahogy a fi­gura megkettőződik: előke­rül Gyúró, Ilija testvére, aki nemcsak fizimiskájában, ha­nem gondolkodásmódjában is hasonlít testvéréhez. S ami­kor a szatírában rejlő lehe­tőségek kimerülőfélben van­nak, lendíti át történetét Kovacevic a tragikomédiába. A film befejezése alkotói te­litalálat: ahogy a beteg, ere­jét vesztett Ilija négykézláb, kilógó nyelvvel foglya után vonszolja magát, az a hűség olyan groteszk megjelenési formája, amely tökéletes egységbe fonja a nevetségest és a félelmetest. Ha egy film színdarab for­mából jut el a filmváltozatig, miként A kém is, mindig kí­sért az a veszély, hogy meg­őrzi eredeti eszköztárát, amely a filmszerű megjele­nést veszélyezteti. Itt ebből — szerencsére — csak a kel­leténél valamivel több pár­beszéd maradt meg teherté­telként, de a jó szinkron kö­vetkeztében ez se zavaró. Ugyanakkor egy sereg képi ötlet jelzi, hogy a történet megtalálta filmes megjelené­si lehetőségeit. Hamar Péter Templomépítészetünk ma Szamoskér, Hodász, Borbánya Ezt a templomépítészete is bizonyítja, noha a templom manapság már természete­sen nem azt jelenti a falu számára, mint a középkor­ban. Manapság már nem a falu kulturális centruma, de a templom ezer év óta hoz­zátartozik a faluhoz, s lakói önbecsülését látja benne. És az európai civilizáció ezer­ötszáz esztendeje alatt a leg­fontosabb épülettípus a ke­resztény templom volt. Rév Ilona könyvében át­tekintést ad a templomépí­tészetről mint szakrális épí­tészetről, s arról, hogyan il­leszkedik be ez korunkba, bemutatja a hazai modern templomépítészetet, s köztük szűkebb pátriánk három ki­emelkedő alkotását. A szamoskéri református templom 1974-ben épült, ter­vezője Bachmann Zoltán volt. A szerző a többi között a következőket írja róla: „Alaprajza hal alakú. A templom előtt a karcsú ha­rangtorony lábazata stilizált harangot jelképez, műemléki palával burkolt magas sisak fedi, oldalt alacsony, inkább csak jelzésszerű négy fiato­rony emlékeztet a vidék épí­tészeti hagyományaira.” Va­lóban felmerülhet a kérdés: miért hal formájú e temp­lom. A vallástörténeti válasz: a hal az őskeresztény idők kedvelt szimbóluma, számos bibliai történet és példázat tárgya, akárcsak á halászat, hiszen tudjuk, hogy az apos­tolok közül többen halászok voltak. A Hodászon épült római katolikus templomot Csaba László tervezte, fenyőfákkal övezett területen. Szerkezete vasbeton, falai téglából épül­tek, vakolata kívül-belül fe­hér, kőporos. Homlokzata teljes szélességet betöltő üvegfal. Bent az ácsolt tölgy­fapadok csak az egyik olda­lon helyezkednek el a temp­lomtérben, ez fokozza a tér tágasságának érzetét. A födé­met fényezett deszka borítja, a padozatot vörös mészkő burkolja. Az oltár, a szószék, a papi szék fehér márvány, s a tabernákulumot Borsos Miklós, a nemzetközi hírű mester bronz domborművei díszítik. Említésre méltók a stációképek — Németh Au­rél kerámiái —, amelyek ke­ret nélküliek, a falba vannak ágyazva, olyanok mintha a fal anyagából készült orna­mentikák lennének. S végezetül szólni illik a borbányai modern római ka­tolikus templomról, melyet Bán Ferenc tervezett. Nap­jainkban már egész lakóne­gyed épült ki környezetében, s nem áll csupaszon, egyedül ez a posztmodem irányzatot érvényesítő alkotás. Téglá­ból épült, vasbeton szerkeze­tű, meszelt falakkal egészen szokatlan formájú, melyet kezd be- és elfogadni az itt élő közösség. Alaprajza kör­cikk; az épület, mint idom, ferde metszésű hengercikk, elöl magasabb, hátrafelé lejt. A tornyot a hengerre helyezett, nyitott kocka egé­szíti ki, ebben van a harang. Az oltárral szemben, a stal- lumok mögötti falon Berecz András secco festménye lát­ható. Csupán betekintésnek szántuk e gondolatokat ah­hoz, hogy a CorVina kiadá­sában most megjelent és Lit­ván József felvételeivel il­lusztrált könyvhöz kedvet csináljunk. Farkas Kálmán I film ■ 1988. január 23; KH HÉTVÉGI MELLÉKLET A KM VÍHDÍGe|

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom