Kelet-Magyarország, 1988. január (45. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-23 / 19. szám
LÁTOGATÓBAN Áz amatőr festőnél Emlékezetes napja volt a kisvárosi Nyíregyházának 1898. január 21-e. A vármegyeháza nagytermében, — a Nyírvidék korabeli tudósítása szerint — „rendkívül élénk érdeklődés mellett, a vidéki intelligenciának is nagyon örvendetes tekintélyes részvételével lezajlik egy alakuló közgyűlés, s ezzel teljesül a helyi értelmiségnek csaknem másfél évtizede dédelgetett vágya: megalakul a Szabolcs vármegyei Bessenyei György Művelődési Kör. E nagy esemény előtt éppen tizennégy évvel, 1884-ben kapott hangot először az a kívánság, hogy a gazdaságilag szépen fejlődő, de szellemileg még meglehetősen álmos megyeszékhelyen a „kedély és a szív jogainak” ápolására „az unalom és az életgyűlölet” eloszlatására, „a szépművészetek és az irodalom nemesítésére”, vagyis a lakosság művelődési és szórakozási igényeinek kielégítésére egy társaságot kellene létrehozni. A társaság ugyanis — állítja az újságíró — „nélkülözhetetlen eszköz a művelődésre, ez tartja fenn a szellem hajlékonyságát, a kedély vidámságát.” A száz évvel ezelőtt élt nyíregyházi elődeinknek ez a jogos és bölcs felismerése azonban csak igen lassan jutott el a megvalósulásig. Ügy látszik mégsem volt elég erős a társadalmi háttér, és nem volt olyan szellemi vezető, aki ekkortájt győzelemre tudta volna vinni ezt az elképzelést. Hiába hangzott a cikkíró biztatása: —„Ne tűrjük tovább a szellemi pangást! Álljon a dolog élére aki erre a leghivatot- taibb, a legtehetségesebb!”, — a társadalmi helyzet még nem volt alkamas a társaság létrehozására. S az évek teltek-múltak. Mintegy négy év múlva, az evangélikus főgimnázium (a mai Kossuth Gimnázium) egyik magyartanára: Porub- szky Pál elhatározta, hogy a már másfél évtizede működő iskolai ifjúsági önképzőkör felveszi Bessenyei György nevét. Az önképzőkör ettől kezdve „a vármegye nagynevű szülöttéről” — ahogy azt adja — Bessenyei Körnek nevezte magát. Ez az önkép- zőköri egyesület azonban — jóllehet múlhatalan érdeme, hogy először vállalja a Bessenyei-örökség gondozását (erről a tényről éppen a századik évforduló alkalmából a mai Bessenyei Társaság és a mai gimnázium közös rendezvénnyel fog megemlékezni), mégsem töltheti be azt a szerepet, amelytől a város értelmisége a szellemi és szórakozási igényeinek kielégítését várta. Sokat lendít viszont az ügyön az a széles körű, társadalmi mozgalom, amely közadakozásból kíván szobrot emelni a városban Bessenyei Györgynek, a „lánglelkű költőnek”. E megmozdulás élére Szabolcs vármegye törvényhatósága állt, ő hirdette meg a pályázatot, s a beérkező 16 pályamű közül 1896-ban szakmai zsűri választotta ki az alkotást, — Kallós Ede testőrruhás, álló Bessenyeijét —, amely ma is városunk egyik jellemző képzőművészeti alkotása. Ez a sokakat megmozgató akció — a szobor talapzatának hátsó oldalán ma is olvasható a „közadakozás” szó — jelentősen elősegítette a most már egyértelműen a Bessenyei nevéhez kapcsolódó művelődési egylet létrehozásának ügyét. Ezt az ügyet most a történelmi helyzet is a vá- lára vette: a honfoglalás ezeréves évfordulójára emlékező magyarság országos, a hivatalos politika által is támogatott hangulata általános lendületet adott a magyar művelődési egyletek megalakulásához. Ha végignézünk az akkori vidéki városainkon — Debrecentől Kecskeméten át Szegedig — mindenütt azt látjuk: egy a városhoz kötődő klasszikus költő, pl. Csokonai, Katona József neve alatt sorra alakulnak az irodalmi körök. Ennek a nemzeti közhangulatnak a hatása kedvezően befolyásolta a nyíregyházi értelmiség már eddig is eleven elképzeléseit, így a hivatalos vármegyei szándék és a felkészült értelmiségi igény — „történelmi” találkozásából — éppen 90 éve — megalakulhatott a az 1888/89-es Évkönyv hírül Bessenyei Kör. Az előkészületekből az akkori főispán: báró Feilitzsch Berthold is kivette részét. Az általa kiadott felhívásból idézem: „Vármegyénk és Nyíregyháza város társadalma nem rendelkezik azzal a szervezettel, amely a magyar nemzeti szellemnek ápolása, közművelődési és egyéb kiváló fontossággal bíró feladatai sikeres megoldása érdiekében erőit egyesítené. Ezen általánosan érezhető hiányon van hivatva segíteni a vármegye és Nyíregyháza társadalmának a Közművelődési kívánalmai (kiemelés: BI) iránt fogékonysággal bíró értelmiségből, — Nyíregyháza székhellyel — megalakítandó „Bessenyei Kör”... (amelynek) feladata lesz irodalmi és népszerűsítő modorban tartandó tudományos felolvasásokkal, valamint tagjainak régészeti és művészeti ágak művelése végett csoportokba osztása által a társadalmi élet élénkségét értékes módon emelni.” S mivel a vármegye kezdeményezett, a város értelmisége élt a lehetőséggel. Elhivatott és tehetséges vezetői révén — amelynek ugyan zöme a főgimnázium tanári karából került ki, de számos ügyvéd, orvos és újságíró is található volt soraikban — fennállásának 52 éve alatt részese lett annak a nagy átalakulásnak, amely során az egykori alvó Nyíregyházából regionális kul- túrközpont lett. Amikor ma a 90 éve alakult Bessenyei Kör emlékét Nyíregyháza és a megye lakosai elé idézzük, tesszük ezt a kultúr értékeink és szellemi elődeink iránt érzett megbecsülés szándékával. Ez a Kör együtt élt és formálódott ezzel a tájjal. Számtalan maradandó érté- tékű kezdeményezése (ismeretterjesztés, zenekultúra, folyóirat-kiadás, népfőiskola, stb.) és igen sok tehetséges, lokálpatrióta vezetője révén (Vietórisz József, Popini Albert, Kardos István, Jósa András, stb.) értékes része városunk és megyénk megismerendő és megbecsülendő szellemi örökségének. Bánszki István A mítoszvivő Különleges színházi élményt kínál a Krúdy Színpad a jövő héten. A színház — dicséretére legyen mondva — egy vendégművésznek adja kölcsön a stúdiótermet. Meglehetősen nehéz meghatározni, kit is tisztelhetünk a megyénkben már korábban bemutatkozott művészben, Szendrő Ivánban. Színészt, néprajzgyűjtőt, írót, mesélőt vagy ahogy önmagát is nevezi, mítoizvivőt, sámánt? Esetleg mindezt egyszerre? Tény viszont, hogy egyszemélyes színháza igényes művészi produkciót ígér. Szakmája szerint színész. Tíz évvel ezelőtt önként hagyta ott a pályát. Talán a véletlen vezette: kerékpáros országjárás közben jutott el megyénkbe, és Nagygéc környékén egy ismeretlen mítoszra talált. Mint ismeretes Haynau, a bresciai hiéna, a könyörtelen vérbíró az 1848- 49-es szabadságharc után Szaitmárban telepedett le. Kisajátította a nagygéci A Vérbíró című eposz kerek lapocskákból álló második kötetének címlapja. Majláth-kastélyt, s megpróbált ott élni. Ám amint várható . volt, a szabadságharc eszméit tisztelő vidéken ez nem sikerült neki. — Alakja annyira vonzotta a legendacsinálást, hogy már életében kezdtek róla mindenféle szörnyűségeket beszélni, olyanokat is, amelyeket nem követett el — folytatja Szendrő Iván. — Ezek a mítoszfoszlányok sokasodni kezdtek. Belekeveredtek a régebbi mocsárszörnyek figurái, későbbi históriák és ponyvamotívumok. Ezeket a hiedelmeket, mí- tosztöredékeket gyűjtötte össze — talán az utolsó órában — az 1970-ben árvíz sújtotta Nagygéc környékén a néprajzgyűjtő színész. „Haj- nó” alakja — a környék lakói így hívták — a népi hiedelem világában gyökerező, a török és tatár népek mítoszaiban ismert, s Magyarországról a XIII. századi régészeti leletekben is adatolt totemállatként tisztelt kutyával, kutyaistennel keveredett. Nem csoda hát, hogy Haynau az öregek képzelődésében hol kutya, hol emberalakban, vagy ártó szellemként is megjelent. Hajnó alakja végül is nem csupán egyetlen személyt — az összes zsarnokot megtestesíti. A múlt század hóhéráról szőtt mítoszok a gyűjtés nyomán egyre szaporodtak, s ezeket a levéltárakban gyűjtött anyaggal is kiegészítette Szendrő Iván. Szívós munkával ötvözte ezeket, s végül így született meg a Vérbíró című eposz. Ennek első része könyv alakban is megjelenít, a másodikat kerek lapocskákból álló, spirálisan telerótt füzetben tette közzé a szerző. A drámaszöveg alkalmasnak bizonyult a megszólaltatásra is. Maga a szerző „példamutatóan visszafogott, szerény belső izzású, fojtot- tan szenvedélyes előadásban viszi színre” —, írja róla Iszlai Zoltán filmkritikus. A háromrészes, színház- művészeti határokat feszegető produkció első része január 27-én, szerdán, a második, valamint — a megyénkben még nem játszott — harmadik január 28- án látható majd a nyíregyházi Krúdy-színpadon. Bodnár István — Isten őrizzen még attól is, hogy én megértsem a világot. Nem vagyok festőművész, „csak” egy festegető ember — fogad nagy szeretettel családja; felesége, lánya és mestere, Soltész Albert festőművész társaságában, s hárít el mindenfajta művész jelzőt Hajdú János, a nyíregyházi Vasvári Pál utca 50. IV. emeleti kis otthonában. Szívesen invitál a lakásba, mindent megmutat, s végül a konyhába pillantunk be. — Nekem a konyha a műtermem — mondja mosolyogva a felesége Mária asszony „birodalmában”. — Hamarosan öt esztendeje osztja meg velem a konyhát a feleségem. Amióta bekerültem a Soltész-féle stúdióba, amely a Nyíregyházi Dohány- fermentáló Vállalat égisze alatt és támogatásával működik. — Hogyan viseli e „birtokháborítást”? — kérdem Hajdú Jánosnétól. — Örömmel, boldogságot ad számomra is, hogy idáig juthatott János. Lassan beérik szorgalmának, kitartó munkájának gyümölcse. Munkáit a zsűri értékeli, kiállításokon vesz részt, s már nemcsak a családnak festeget — avat titkaikba, s a pályaindulás rejtelmeibe a feleség. Hajdú János 1944. december 8-án született-Nyíregy- házán. Gyerekemberként 'Berecz András festőművész, a rajztanára figyelt fel elsőként látásmódjára, kézügyességére, térérzékelő képességére, formavilágára, s ha másból nem, rajzból mindig jelest kapott már az általános iskolában is. A minden iránt érdeklődő-ke- reső-kutató fiatalembert először az egészségügy területe vonzotta, öt esztendeig volt hivatásos mentőápoló. Tanult nőgyógyászatot és anatómiát is. S ekkor volt a nagy felfedezés. Fokozatosan belemélyedt az emberi test titkaiba, s azóta is rabja. Legkedvesebb olvasmánya, bibliája, Leonardo da Vinci munkái. Ekkor kezd el feste- getni. Hajdú Jánost élete-sorsa mégis a műszaki pálya felé irányította. Elvégezte a gépjármű technikumot, s a megyei tűzoltóparancsnokság műhelyvezetőjeként dolgozik. Precízen végezte munkáját, s minden szabad idejét a papír, a vászon előtt töltötte. Rajzolt, festegetett a maga kedvére. Érezte, van benne valami, amit el kell mondania másoknak, a világnak. Környezetében csak a családja tudja, hogyan „kínlódik” és egyik jó ismerőse, Róka Gábor, aki impulzust adott. — Ha akkor nincs a véletlen találkozás Gabival, nem kerültem volna abba a közösségbe, amely Soltész Albert irányítása, tanítása révén ma már jegyzett képzőművészeti szakkör az országban, s büszke lehet rá szűkebb pátriám — említi Hajdú János. A dohánygyári szakkör így lett nevelő iskolája, munkáinak első számú segítője és egyengetője, de kritikus bírálója is. S hogy ez a gyár által értékelt közösség ilyen pályán ívelhet, az elsősorban a szakkörvezető érdeme, aki rangot adott ennek a közösségnek, valóban képzőművészeti szakkörre avatta. Négy éve vezeti, s ma már 10-12 munkás, nyugdíjas és fiatal tehetséges tagja bontogatja szárnyait, akikre érdemes figyelnünk. . Valljuk meg őszintén, amíg Soltész nem állt élére ennek a közösségnek, csupán hobbi-kör volt. Ő adott tartást és lelkesítést a szárnyukat próbálgató, a művészet iránt hűséget fogadó, azt szolgáló amatőröknek. Olyan bázisa ez a munkásművelődésnek, és kisugárzása a képzőművészetnek, amelyre kevés példa akad az országban is. S ha olyanok a mecénásai, mint e gyár vezetői, akkor érthető, hogy Nyíregyházán a nagyhírű dohányfermentálóban minden esztendőben kiállításra invitálják a gyár dolgozóit és vezetőit. Ez a vezetés értékeli és támogatja a képzőművészetet. Anyagilag is gondoskodik arról, hogy a szép munkák, a festmények a támogatók elé kerüljenek. Ellátják a szakkört pénzzel, anyagokkal, karton nal, festékekkel, fakeretekkel, biztosítják az alkotáshoz szükséges nyugodt, feltételeket, helyiséget. Bemutatkozott ennek az iskolának tagjaként már Miké Sándorné, és az M. Róka testvérek, Gábor és Sándbr, s legutóbb január 8-án nyitotta meg Trencsényi László és Hajdú János közös tárlatát a „mester” Nyíregyházán, a Helyőrségi Művelődési Otthonban szép számú érdeklődő előtt. Hajdú Jánosnak nem ez volt' az első nyilvános szereplése. Láthatták munkáit a Budapesti Művészetbarátok Egyesületének Mária utcai termében, ahová nyíregyházi művészet- pártolók is elkísérték. Az meg csak természetes, hogy Nyírbátorban, Vásárosna- ményban, Debrecenben a dohánygyárban és a testvérüzemekben kiállítják a szakkör tagjainak zsűrizett munkáit. ízlést formáló, a szépet megszerettető és a művészetet kisugárzó küldetést is vállal e szakkörrel, a Nyíregyházi Dohányfermentáló. Egy-egy kiállítás után zsűrizett képeket ajándékoznak az amatőr festők a menedzselésüket segítő gyárnak. Ezek láthatók az irodák, a munkatermek falain. Nem bóvlik, nem giccsek kerülnek ki a szakköri tagok keze alól. Értékes munkák, amelyeket a neves művészekből álló zsűri is megtekintésre és értékelésre érdemesnek tart. E zsűrinek csak a művészeti alap tagjai és szövetségi tagok lehetnek résztvevői. Huszár István, Titles Béla, Ursula Höing, Bényi Árpád, és Nagy Lajos nevei fémjelzik a szűrőt. Évről évre gazdagabb a szakkör tagjainak a termése. Talán a tavalyi volt eddig a legjelentősebb, amikor az őszi zsűrizés alkalmával a 115 munkából 70-et minősítettek kiállításra alkalmasnak. Telt ház előtt nyílt meg a tárlat a dohánygyáriban. Két évvel ezelőtt pedig; amikor Köpeczi Béla művelődési miniszter Nyíregyházán járt, a 110-es számú Szakmunkásképző Intézetet is felkereste, ahol e szakkör munkáiból volt kiállítás. Ö megtekintette és elismeréssel gratulált, majd megkérdezte: a mai Nyíregyházát és a régit megfestik-e? És akkor megmutatták a miniszternek itt illusztrációként is használt képünket, amely Hajdú János munkája. íme ezt produkálja az ország talán egyetlen üzemi (!) képzőművész szakköre. Hajdú János innen indult. Szívemhez, világomhoz közel állnak, realizmust vállaló és valló, de bizonyos ősiség-je- gyeket is hordozó képei, amelyeket gyorsan befogadott a közönség Nyíregyházán a helyőrségi klubban rendezett tárlaton is. A balatonfüredi utcarészlet, a régi városrész hangulatot teremt. Otthon éreztem magam a Koloska forrás sziklái között, a szekszárdi dombokon, a zempléni tájon, s a nyíregyházi utcarészlet kontrasztot villantó, a múltat és a jelent ábrázoló világában, a régi Dohány utca és az épülő Kun Béla utca új házaira ismerve. Valójában az a nagy, igaz és szép a művészetben, ami egyszerű. S akkor az ember nem bánja — mert_ nem ez minősít! —, hogy amatőr kéztől származott-e vagy hivatásostól. Hajdú János — olykor családja segítségével! — minden szabadidejét a festésnek áldozza. Sokszor szállnak gépkocsiba, s bebarangolják hazánk szép tájait. S ahol ő témát lát, sátrat vernek, letáboroznak, s rajzokat, előtanulmányokat készít. Sokat, rengeteget rajzol. Hogy miért fest? Lehetne rá a legkülönbözőbb válaszokat adni. Ö így fogalmaz: — Izgat a világ, a természet és az ember kapcsolata. Különösen ez az utóbbi. Véremben van, hogy csinálnom kell, mintha valami hajtana. De hogy mi, magam sem tudón? megmagyarázni. Talán az, hogy felfedezzem a szépet, s rádöbbentsek másakat is. Számonira ez mindennél fontosabb. Igényes mester irányítja Hajdú János művészetének kiteljesedését. Reményünk van rá: hallatni fog még magáról. Farkas Kálmán 1988. januf^ 0 ^N\ ^cT9Q éve Irodalmi hírlevél alakult x^_____^^Bessenyei Körről KM tffrVÉGI MELLÉKLET