Kelet-Magyarország, 1988. január (45. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-23 / 19. szám
AZ OL VASÓ NEVÉBEN KÉRDEZTÜK Kovács Gézától, a szabolcsbákai tsz elnökétől: A A közelmúltban fejeződött be Budapes- ^ ten az a tanácskozás, amelyet így év elején mostmár rendszeresen megtartanak megyénk tsz-vezetőinek. Az elnökök és vezetőtársaik ezen az ankéton egy héten keresztül hallgathatnak előadásokat a kormányzat, a bankok és a kereskedelem képviselőitől aktuális szövetkezetpolitikai kérdésekről. Mivel a tanácskozásról a sajtó távol maradt, csak találgathatok, melyek voltak a leggyakrabban említett problémák. Mégsem hiszem, bogy tévednék, ha a foglalkoztatáspolitikára tippelek. — Valóban ez került leggyakrabban szoba nemcsak az előadásokon, de a folyosókon, a szünetekben és a baráti beszélgetésekben egyaránt. Nem csak mezőgazdaságban központi téma ez, hanem a népgazdaság valamennyi szektorában. Mivel azonban megyénkben az országosat lényegesen meghaladó arányban részesül a népesség eltartásában, érthető, hogy ennyire a figyelem homlokterébe került. Termelőszövetkezeteink körében tovább folytatódott a polarizálódás. A tehetősebbek és az egészen kimerültek között még nagyobb lett a különbség, de még ennél is fontosabb az, hogy eltérő módon tudnak megélhetést nyújtani tagjaiknak. A Az előadók között biztosan akadt olyan, ^ akinek az volt az álláspontja, hogy nem is kell ugyanannak a létszámnak foglalkoztatást nyújtani, ha csak kevesebbnek elég a termelőszövetkezet jövedelme. — Hallottunk ilyet, és nemcsak itt, hanem más csatornákon is hozzájutunk hasonló í.nformációkhoz. A vállalatok körében is nehezen tudom elképzelni azt, hogy pusztán elbocsájtásokkal megoldhatók a problémák. Ez az álláspontom fokozottan igaz Szabolcs-Szatmár megyére, ahol az országban leginkább veszélyeztet a munkanélküliség réme. A termelőszövetkezeti mozgalom éppen ezért .tájegységünkben teheti legkevésbé magáévá a létszámcsökkentés ideáját. Ugyan, hogyan lehetne elbocsájtani egy tulajdonost? Tagjaink ugyanis annak minősülnek. Ök hozták létre a termelőszövetkezetet, ők adták oda földjüket, lovukat, ekéjüket, cserébe azt az ígéretet kapták, hogy egy boldogabb jövő lesz az övék. Nem az állam kegyéből és támogatásából léteznek, miint az elmondható jónéhány mamutvállalatra, amelyek közül egynek-egynek a vesztesége meghaladja megyénk egész mezőgazdasági ágazatának jobb évben elért nyereségét. A Ha azonban mégis tartós a jövedelem v hiánya és a kilátástalanság, akkor a szanáló szervezet nem fogja megvárni az elbocsájtást, hanem felszámolja és kiárusítja a közös vagyont. Erre már volt példa a megyében. — Ahott odáig eljutottak, ott már nem lehet tanácsokat osztogatni, azt az állapotot mindenképpen meg kell előzni. Optimistának kell lenni és okulni egymás jó tapasztalatain. Éppen megyénkben van már számos jó példa éppen arra, hogy miként lehet megújítani a gazdálkodást a vállalkozói magatartás ösztönzésével. A A január elseje óta életbe lépett új sza- ^ bályozók sokat tettek ez ellen. —Éppen beszélgettünk is róla, hogy ki miként tudja levezetni a bérbeadóit és a közösben maradt eszközök eltérő adózásának hajtásait. Itt vannak például a vállalkozásba adott traktorok, tehergépkocsik. Más az általános forgalmi adó, és egyéb adónemek is különbözőképpen vonatkoznak rájuk. Egyelőre zavarosnak tűnik a helyzet, de én bízom benne, hogy előnyére fog megváltozni. Kicsit mintha el is szaladtunk volna a bérbeadásokkal. Majdnem úgy tűnik, hogy néhány helyen kiárusítják a tsz vagyonát. Gondolok itt a földre, az istállókra és más vagyontárgyakra. — Biztosan okuk volt rá azoknak, akik így cselekedtek. Véleményem szerint ebben is ajánlatos megkeresni az arany középutat és a mértéktelen kockázatot elkerülni. Az a baj, hogy az elmúlt években hol erre, hol ama kanyargóit a konjuktura és aki „ügyes” volt, igyekezett követni. A Szavaiból arra következtetek, hogy ^ hasznosabbnak tartana valami kiegyensúlyozottabb stratégiát. — Mi a tőkés piacot tekintjük fix pontnak, ment azt az egyet hosszú évek óta az álilámá veztés is fontos iránynak fogja fel. A rubel tavalyi és idei újabb egyforintos le- értékélése például mindenkit arra kellene ösztönözzön, hogy a Szovjetunióból importáljon, és ne erőltesse minden áron az oda irányuló exportot. Termelőszövetkezetünk jövedelmében nagy súllyal szerepel az almaágazat, ráadásul Záhonytól sem vagyunk távol, mi mégsem visszük oda 6—7 forintért — Lesznek-e a tsz-ekben elbocsájtások? — Bővül a vállalkozói mozgástér? — Mennyi adható bérbe a tsz vagyonából? — Merre tartanak a megye tsz-beruházásai? 1975 óta dolgozik a szabolcsbákai Búzakalász Termelőszövetkezetben, ’80-ban választották meg elnöknek. Az egyetem után tovább folytatott önképzésének fontos állomása doktori disszertációjának megvédése, melynek eime: Az almatermelés és forgalmazás tájegységünkben. Tagja a megyei pártbizottság végrehajtó bizottságának, a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának. Az utóbbi mellett működd ifjúsági és sportbizottság elnöke. Harminckilenc esztendős, nős, egy 18 éves fiú és egy nyolcéves leány apja. Felesége is agrármérnök, az ajaki termelőszövetkezetben dolgozik. az almát, mert feldolgozva többet kapunk érte. Ebből a célból hoztuk létre a környékbeli gazdaságokkal összefogva a nemrég megépült léüzemet. A Gazdaságában nem csak almával fog- ” lalkoznak. Tervezik-e a melléktevékenység bővítését? Mielőtt erre válaszolna, elmondom, hogy nekem „előítéleteim” vannak ezzel kapcsolatban. A minap például örvendő riportot sugárzott a Tv-híradó egy bizonyos termelőszövetkezetről, amelyben fellendült a hólapátgyártás. — Nyilván arra céloz, hogy ilyen esetleges megbízásokra nem lehet stratégiát építeni. Én azt mondom, hogy ezekről sem mondhatunk le, hisizen a népgazdaságnak 16 milliárd dollár adósság mellett minden centre szüksége van. Mi elsősorban nem különleges, nem eszközigényes mellék tevékenységet szorgalmazunk, olyat, amely átlagember által átlag szaktudásával elvégezhető, és nem csak tíz-húsz embert köt le, mint abban a bizonyos hólapátüzemben. — Nem tamtam jónak a kis és szűk területet átfogó tevékenységeket, mert az a tagság körében összetűzésekhez vezet, a kiverekedtek elégedetlenségét szüli és a vezetés tékintéQyét rombolja. A A kívülrekedtek akár a többséget kép- ^ viselhetik. Mondjuk a vezetőség-választáson is. — Igen. És akár el is búcsúzhatnak az egész vezetésitől. Nem mintha félteném vagy a testület tagjai féltenék a széküket, nem arról van szó. Hanem arról, hogy egy tsz vezetése az egész tagság érdekét kell, hogy szem előtt tartsa. A Ezt nyilván más gazdaságok vezetői is ^ érzékelik. Más tekintetben is nagyon kényes helyzetben vannak manapság. A gazdálkodási téma után, amelyekről végülis azt állapítottuk meg, hogy mindenképpen a hosszú távú szemlélet a döntő, tekintsünk át néhány olyan dolgot, amiről a napokban kell határozni. Hogy állnak például a bruttósítással és a kötelező béremeléssel? — Nyakig benne vagyunk, és nap mint nap találkozunk olyan új vonásaival, amivel szinte biztos, hogy nem számoltak kidolgozóik. Feltétlenül tompítani kellene, mégpedig központi döntessél, azon) a • hatásán, hogy a gyengébben dolgozókat előnyhöz juttatja, a hajtósabtakait pedig aránytalanul megsarcolja. Mondok egy példáit. Ha az almaszedésónt fizettünk kilónként x forintot, akkor ahhoz mosit hozzá kell adnunk az átlagos jövedelemadót, mivél teljesítménybérről van szó. Anniak a dolgozónak, akinek jövedélme az adómentes sávban marad, tehált nem éri el a 48 ezer forintot egy évben, ki kell fizetni az idén az x forintot, meg a jövedelemadóra is oda kell adnunk a pénzt, pedig ő nem is adózik. Egy másik dolgozó, aki szintén x plusz jövedelemadóra szánt összeget kap, lehet, hogy az x-nél is kevesebbhez jut, ha nagyon sokat dolgozik és magas adósávba tornázza magát. Ez csak egy példa, de lehetne sorolni számtalan mást is, amelyeket jobban át kellett volna gondolni. Említette továbbá a kötelező bérminimumot. Ezt sem tartom helyénvaló intézkedésnek. Nem csak azért, mert vannak emberek, akik még a mai kereskedelmi árak mellett sem érdemlik meg a háromezer forintot munkájuk alapján. Hanem azért, mert például ha egy kezdő, érettségizett adminiszt- rátor-kislánynak odaadjuk a háromezret, azonnal megvan a bérfeszültség. Mit szól hozzá á tizenöt éve ott dolgozó, és a még négyezret sem kereső koileginája? Nyilván az övét is emelni kell. Ha viszont ebben a szférában elmegy az a kis pénz amelgetés- re, amit adómentesen erre lehet fordítani, akkor miből emeljük azoknak a fizetését, akik a termelés vagy a vezetés és a szakmai irányítás első vonalában igazán sokat tesznek a termelőszövetkezetért? Ha az övéket is próbáljuk hozzáigazítani a 15 százalékos inflációhoz, akkor belejurtunk abba a sávba, ahol az egy forint béremelésre 5 forint büntetőadót kéll fizetni. Egyik oldalról tehát nagyon humánus az elképzelés, másik oldalról viszont tulajdoniképpen megvalósíthatatlan. Ánnyaltabbnak kellene lennie. A Talán a keménység (ami jellemző az egész új gazdasági kurzusra) nem engedi eléggé árnyalttá tenni a kiadott gazdasági intézkedéseket? A keménységre mindenképpen szükség van, ezt elismerte, sőt már régen hiányolja minden gazdasági vezető. És nemcsak vezetők, hanem legyen szó bármilyen rendű, rangú állampolgárról. A probléma akkor jelenik meg, amikor az egyes ember saját bőrén érzékeli, hogy itt van végre az áhított állapot. ^ Hosszú lenne felsorolni azokat a sérelmeket, amelyek 1988 januárjában nap mint nap érik az embert és a gazdálkodó szervezeteket. Amit említett, abból azonban érzékelhető természetük, így inkább arról kérdezem végezetül, bogy a megye mezőgazdasági fejlesztéseiről mi jót hallott a közelmúlt tanácskozáson? — Hallhattam volna jobbat is. Kevés ugyanis a pénz, igazán nagy formátumú és a problémák több csoportját egyszerre megoldó beruházásokra. Még akkor is kevés, ha hozzáadjuk a kedvezőtlen adottságú termelőszövetkezeteknek juttatható és a hátrányos helyzetű térségek felzárkóztatására elkülönített alapokat is. Ezeknek jórészt eldöntött a helyük. Most inkább másról beszélnék, ami természetesen összefügg ezzel. Annak ellenére, hogy a bankok nagyon hamar szintén a kemény kéz politikájához folyamodtak, én megvédeném őket, ugyanis valóban jó elképzelésekre van nekik pénzük. A De azért nem annyi, mint amennyiről ^ az előbb óhajtó módban beszélt. Nem lenne-e célszerű megmozgatni az állampolgárok kezében lévő tőkét? — Az utóbbira még nincs meg minden törvényes lehetőség, amit nagyon nagy hibáinak tartok. Van ugyanis pénzünk, és megnyílnának a zsebek. ^ Mibe fektetnék, ha így lenne? — Mii például azonnal hűtőházat kezdenénk építeni, és bogyósokat termeltetnénk tagjainkkal, szintén nyugati exportra. Jelentősen enyhülne ezzel minden foglalkoztatási gond. Nem azért említettem ezt, hogy ismét gazdaságunk dolgaival untassam az olvasót, hanem azért, hogy érzékeltessem, életrevaló célra adott hitellel, a tagok munkaerejének és pénzének mozgósításával, piacorientált beruházásokkal, nagyabb rugalmassággal megyeszerte többre mennénk. Különösen akkor, ha a megváltozott gazdasági szabályozók élei is legömbölyödnek és alkalmazkodnak azokhoz a célokhoz, amelyeket tulajdoniképpen magunk elé tűztünk. Köszönöm a beszélgetést. Ésik Sándor .. .is a lényegre tapintott az a munkásember, aki egy műszak utáni véleménycserén azt mondta: „Ezelőtt, ha valamit rosszul csináltunk, elhibáztunk, nem mertük abbahagyni, mert úgy hittük, emiatt összedől a világ, elvész a becsületünk, a jóhírünk. Igyekeztünk megmagyarázni a bizonyítványainkat és ahelyett, hogy új csapáson indultunk volna el, csakazértis törtettünk tovább a rossz úton. Került, amibe került. Ügy látom, most sokfelé megvan a bátorság a változtatáshoz, ami nagyon helyes, mert az életben nincsenek csalhatatlan, tévedhetetlen emberek, csoportok. Akkor tesszük jól a dolgunkat, ha az életünket a szüntelen változtatásban vizsgáljuk, és ha kell, akkor időben úgy fordítjuk a vitorlát, hogy belekaphasson a szél.” Kételkedni aligha van okunk e szavak igazában, hiszen ki-ki saját tapasztalaté-' bői is felhozhat példákat. Gondoljunk csak arra: hányszor, de hányszor mutattak fel rózsaszín képet viszonyainkról azok a jelentések., kiló számra gyártott előterjesztések, amelyek hosszú időn át feltárás helyett a legkifinomultabb módon elrejtették a termelés, az együttélés, az ideológiai élet gondjait. Nem ismeretlen az a vezetötípús, aki egyebet sem. tett a „jóváhagyás” előtt, minthogy sminkelte a jelentést, nehogy azt higgyék, az ő általa felügyelt terület tele van problémákkal. Valójában nem a területet féltette ő, hanem a saját presztízsét, hivatali székét. Emiatt aztán rejtve maradtak nagyonis égető gondok, protokoll-mosollyal igyekeztünk palástolni az egyáltalán nem szépet, a takargatni valót. Aztán ha valahonnan mégiscsak jött egy fuvallat és felieb bentette azt a bizonyos palástot, akkor kezdődött a felhördülés: micsoda arcátlan támadás, így beszennyezni vívmányainkat és a többi... Vagy: sokan jól tudták, hogy a különböző kirakat-munkamozgalmakban már több a formalitás, a külsőség, mint a kézzel fogható eredmény, mégis úgy tettek, mintha minden a legnagyobb rendjén volna. Az önáltatásnak persze nagyon sok megnyilvánulására hozhatunk fel jellemző eseteket, amelyeknek közös ismérve: elhitetni önmagunkkal és másokkal is, hogy mi csak jót tehetünk, nálunk a tévedés kizárt. Márpedig a példabeli munkásember nem az egyetlen, aki tisztában van azzal, hogy miként nagy tetteket véghez vinni, úgy tévedni is emberi dolog. Az embernek óhatatlanul eszébe jut az a gyerek, aki — mert fél az orvostól — addig titkolja a fogfájást, amíg teljesen menthetetlen lesz a beleg fogtő, s már nem lehet segíteni rajta. Holott egy időben történő jelzés, egy parányi kis bátorság elegendő volna ahhoz, hogy megszűnjék a betegség oka és visszanyerjük az egészséget. A köznyelv nem éppen tetszetősen és nyelvtanunk alapszabályainak megfelelően sumákolásnak nevezi többek között ezt a tünetet is. Ennél a vulgáris kifejezésnél maradva nem árt néha visszanézni a mögöttünk lévő útra, időre és önmagunknak őszintén bevallani, hogy merre, mikor, miként sumákoltunk el dolgokat; hol, mikor nem léptünk meg égetően szükséges lépéseket, vagy, hogy mikor akartuk elhitetni mindenkivel: mi csak tökéleteset tudunk véghez vinni... Egyik hivatalunkban már-már kiszólás lett néhány évei, az akkori vezető öntömjénező véleményéről: Akárcsak Cassius Clay, az ökölvívó világbajnok mondta: „Én vagyok a legszebb, a legkülönb, a legerősebb!” Aki ilyen szavak közben állandóan győztesként tartja magasan két karját, annak eszébe sem jut, hogy ez a feltartott kéz mást is kifejezhet. Mondjuk például azt: tévedtem, belátom, feltartom a kezemet, megadom magamat az igazságnak. Ennél a képletes példánál időzvén, azért igaz a dolog másik oldala is. Bármilyen nehezek a társadalmi, a gazdasági viszonyok, mi nem járhatunk állandóan feltartott kézzel. Sportnyelven szólva: nem szabad eleve feltartott kézzel kifutni a pályára, ezzel is jelezve, hogy a küzdelem a számunkra kilátástalan. Ügy kell kimennünk arra a bizonyos küzdőtérre, hogy bár a feladat, a ránk váró mérkőzés igen nehéz, küzdelmes lesz, tele ütközésekkel, betartásokkal, nem a legtisztességesebb cselekkel, lesre játszással — nekünk mégis meg kell próbálnunk győzni! S ha mindent megpróbálunk, és „játék” helyett nem örökké reklamálunk, akkor — ezer és ezer példa vám rá — nem marad el a tisztességes eredmény. Ekkor lesz becsületünk és jóhírünk, s talán még a taps is felcsattan majd a lelátón. KH HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. január 23. Angyal Sándor ________J
