Kelet-Magyarország, 1987. december (44. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-05 / 287. szám
ráth János »művésznél "N A mindenség katonája Ötr*n évvel ezelőtt halt meg József Attila Még most is élhetne. Fehér hajú ö r eg em benként, akár még mindig járkálhatnia közöttünk, hiszen csak 82 éves lenne. Pedig ötven évvel ezelőtt, 1937. december 3-án végzett a XX. század egyik legnagyobb költőjével a Balatonszárszóról 19,36 órakor induló t*- hervonat. Korai halála miatt olyan fiatalemberként őírzi alakját az emlékezet, „akinek a múlhatatlan ifjúság karna- szos hetykesége és a múlhatatlan öregség bölcsessége együtt sugárzott az arcán”. Azóta nagyon sokat foglalkoztak halálának okaival és körülményeivel. Nyilván fontos is, hogy az irodalom- tudomány minden apró részletet tisztázzon, az olvasó számára azonban mégsem elsősorban az a legfontosabb, vajon szándékos öngyilkosság, vagy véletlen baleset oltotta ki az életét, hanem az, hogy a fél évszázad alatt alakja a legnagyobbak közé emelkedett. Életműve a legjelentősebb költői örökség, amelyet már soha semmilyen vonatkerekek nem tiporhatnak össze, mert ott él valamennyiünkben mindaddig, míg él a nyelv, amelyen alkotott. Élete a legtragikusabb sorsok egyike. Bakája volt a nyomorúságnak, katonája a mindenségnek, ahogy késői tisztelője, költőtársa Pilinszky írta találóan róla. A boldogság nem adatott meg neki. Apját nem ismerte, édesanyja is ritkán lehetett mellette. A közösség, amelynek a szolgálatába szeretett volna állni, nem fogadta be. Szerelmi kapcsolatai is vakvágányra futottak. Élete végéig szomjúhozta a szereteted a boldogságot — hiába. Életében kevesen méltányolták igazán jelentőségének megfelelően, a halála óta eltelt ötven év alatt azoníme, hát megleltem hazámat. íme, hát megleltem hazámat, a földet, ahol nevemet hibátlanul írják fölébem, ha eltemet, ki eltemet. E föld befogad, mint a persely. Mert nem kell (mily sajnálatos!) a háborúból visszamaradt húszfilléres, a vashatos. Sem a vasgyűrű, melybe vésve a szép szó áll, hogy új világ, jog, föld. — Törvényünk háborús még s szebbek az arany karikák. Egyedül voltam én sokáig. Majd eljöttek hozzám sokan. Magad vagy, mondták; bár velük voltam volna én boldogan. Így éltem s voltam én hiába, megállapíthatom magam. Bolondot játszottak velem s már halálom is hasztalan. Mióta éltem, forgószélben próbáltam állni helyemen. Nagy nevetség, hogy nem vétettem többet, mint vétettek nekem. Szép a tavasz és szép a nyár is, de szebb az ősz s legszebb a tél, annak, ki tűzhelyet, családot, már végképp másoknak remél. ban élő hagyománnyá vált. Mindössze 32 évet élt. Életművét mégsem érezzük csonkának, befejezetlennek. Olyan teljes világ József Attila költészete, amely sohasem hiányérzeteket ébreszt bennünk, hanem éppen ellenkezőleg: kimeríthetetlen gazdagságot jelképez. B. I. Változatok tájra és történelemre Szabolcsi téli tárlat '87- ecsetekkel Utálok képeket gyártani. Megfesteni egy kilométernyi képet csak azért, hogy legyen egy kiállítás? Tudnék persze sokat dolgozni. Mondjuk megfesthetnék havonta 30—40 képet is. De annak nagy része selejt lenne. Én inkább egy olyan ritmust alakítottam ki, hogy 4— 5 évenként rendezek kiállítást, s ilyenkor mutatom meg merre járok, milyen eredményeim születtek. — Keveset fest tehát? — Ezt sem mondhatom. Ha jól szervezett az időm, most is sokat festek, habár nem any- nyit, mint régebben. Mostanában lassabban dolgozom. Inkább azt mondhatnám, hogy egy-egy munkát hosszabb ideíjtóhoz, visszafordul, visszainteget. Az utcán szeméből könnyet kér a csípős szél, de nem is igen kell kérnie, jönnek azok anélkül is. Szemét törli, hogy lássa a lakótelep toronyházait. Itt lakhatnak valamelyikben ... Talán abban. Vagy arrafelé valahol? Kérdezősködni? Ki ismeri itt a másikat? Az óvónő talán... De visszamenni? Magyarázkodni? Keseredetten tapossa a havat; bolyong a házak között. Innen is, onnan is kiabálják, nicsak, egy Télapó! Már-már menekül; kiskocsma elé áll. Fröccsöt kér. Még egyet. Még egyet... * * * — A többit már tudják — móndta, és próbálta szárazra törölni a szemét. A csend az aligfénnyel dis- kurált. A két rendőr egymásra nét, majd az idősebb az ajtó ,eié biccentett. — Próbáljon aludni — mondta a másik, és a kezét a kilincsre tette. — Várjanak! — szólt hirtelen Péteri Róbert, majd a puttony mélyéből előhalászta a nagy csokit. — A gyerekének... van ugye?... adja neki! A fiatal rendőr tétován pillantott a társára, de amaz csöpp nemet intett, és a kilincsre nézett. — Mondhatná, hogy találkozott a... Péteri Róbert magára maradt. Kezében csokoládé; görcsösen belemarkolt. ig készítek el. A kiállításon látható Emlékrétegek című képet például már három éve festem, és még mindig nem vagyok elégedett vele. Mostanában nem kapkodok, érlelem a képet, a mondandómat. • — Tanár és festőművész. Nem vitatkozik a vászon előtt a két ember, a kétféle látásmód? — Mint tanár, valóban meg kell fogalmaznom a dolgokat. Legalábbis amikor a tanítványaimmal dolgozom. Hiszen a diák minden kérdésére válaszolni kell. Ha festek, akkor viszont le kell győzni magamban a tanárt. Persze az üres vászon előtt is gondolkodni kell, hiszen a vászonhoz csak tisztelettel lehet közeledni. — Jövendő rajztanárokat tanít. Hogyan lehetne a vizuális kultúrának az eddiginél nagyobb szerepet juttatni? — Erre csak összetett választ lehet adni. Rendkívül fontos lenne, hogy az oktatás alapfeltétele az eddiginél jobb legyen. Magasabb szintű tanárképzést kellene adni. A mi tanárképzőnk talán 19 féle tanárt képez, de közülük 18 szakpárosításban semmiféle művészeti szemléletet nem kapnak, sem zenéből, sem festészetből, más-más művészetből. Egy tanárnak komplex egyéniségnek v kellene lennie, olyan értelmiségnek, aki a zene, a festészet, az irodalom területén is otthonosan mozog. A századfordulón és a század elején ebből a szempontból jobb volt a tanárképzés. Például a kisasszonyok is az egyéb tanulmányaik mellett megtanultak himezr i, zongorázni, szépen kötni, /arrni. És mennyi mindenhez értett a kántortanító. Nem a múltat sírom vissza. Csupán azt szeretném, hogy a tanár, aki nemzedékeket nevel fel, ne legyen vizuális analfabéta. Horváth János készülő képeit nézegetjük. Terveiről beszél. Kiderül, természettisztelő ember. Erre képein is utal, a természetben sétáló emberek akárcsak az impresszionisták vásznain ünneplőben vannak és örvendnek a természet tisztaságának. Bibliai témájú kepéket tervez. Jónás könyve és Ezékiel űrbéli látomásai foglalkoztatják. Mindez ürügy arra, hogy a kiszolgáltatottságról, a feladat nagyságáról szóljon. Egyelőre még furcsa mód csak kereteket készít. Töpreng. A Rembrandról beszél — talán egyik példaképe lehet —, akinek a képei előtt esetleg gyorsan elhaladunk a képtárban, mert azok nem hivalko- dók. Csak később térünk visz- sza eléjük, mert valami különös belső sugárzásuk miatt, mégis nyugtalanná tesznek ezek a képek, és újból kíváncsiak leszünk rájuk. Nem a harsányságot szereti Horváth János, inkább a gondolatot, és a mögöttes tartalmat. Képei előtt ezért hosszabb ideig kell szemlélődni. Bodnár István Molnár Imre: Diadal Győzelmesen körültekintek, bitó hegyéből a halott, diadalt arattam a végső, véres csatában: nem vágyóik. És hogy sajnálnak, hogy siratnak, mindenki jajgat, csupa gyász! No lám, milyen szép, drága lettem, hogy csillog a színházi máz! „Imé, hát megleltem * hazámat” — nem kellett volna hamarabb? Ostobaság vélt Pegazusnak hívnom, a kóbor szamarat. Nem kellett volna elviselnem a vérnősző bögölyöket, nem kellett volna várni, míg a keresztre tűznek a szögek. De végül is, amit kerestem, a szabadság immár enyém, Kevélyen függök a kereszten, I. N. R. I. — ez áll a tetején. Kezd újra értéknek számítani a hűség a hely szelleméhez. Igaz, a képáqni «vészeiben nem a teljesítményt magát, hanem az .indítékot minősítheti. Rejtve, ám pótolhatatlanul érvényesül. Most iis bi- zanyíttatik ez. Tizenhárom festő, rajzoló, szobrász és iparművész közül tizenegy a szülőföldről vagy a befogadó környezetről tesz vallomást, kétségtelenül az őszinte ragaszkodás jegyében. Végül persze az a kérdés, hogy a becses szándék mennyire méltó módon ölt testet. Több irányban kristályosodik ki a közös alapélmény. Legmélyebbre azok hatolnak, akik a .teret és az időt, azaz a szabolcsi tájat és az országrész történelmét összeolvaszt- ják. Noha a megoldások lehetősége ebben >a körben is kimeríthetetlen, itt főleg .a visszatekintő emlékezés és az áttételes, utalásos fogalmazás uralkodik. íme néhány beszédes cím: Emlékeink, Em- lékrétege/k (Horváth János), Múltba néző (Nagy Sándor), Játék a múlttal (A. Székhelyi Edit), Idézetek, ősi forma, Rétegek (Balogh Géza). E csoport tagjai nem a lezárt, hanem a folytatódó múltat szólaltatják meg, a fölélesztett motívumokat mai jelentésekkel egyetemben ábrázolván. Innen táplálkozik a szemlélet és a hangnem ikisebb-niagyobb mérvű mozgalmassága, gazdagsága. A. Székhelyi Edit lebegő, vibráló jelenetei Krúdy Gyula valóságból és álomból szövődő világával tartanak rokonságot. Finoman buja színeik és formáik vonzanak, semmibe süppedő erőtlenségük és omto tagságuk idegenkedést ébreszt. Visszavágyódás és távolodás vegyül belőlük. Könnyedségüket sajnos kusza kapcsolódások és megkeményedett foltok terhelik. Balogh Géza festményei és szobrai ötletesen, merészen és mívesen társítanak fölöttébb eltérő elemeket. Emberi, természeti, tárgyi, művelődéstörténeti „rétegek” illeszkednek és feszülnek egymáshoz a felületeken és .a tömegekben, mintegy a régi egyensúlyból kiszakadva és új egyensúlyt keresve. Itt a formák és a viszonyok sokfélesége magvas általánosításba torkollik, attól függően, hogy a szerkezet mennyire válik szervessé. H. Németh Katalin lendületes vonalvezetésű, nyomatékos foltedosztású tusrajzai jelképterem tő laikatról és Igényről tanúskodnak. Természeti tájait az emberi létezés színterévé tágítja, indokoltan, bár olykor sietősen közvetlenül nyúl a balladái tömörítéshez. Ebben áll természet és város eleven 'kölcsönösségét figyelő látomásainak érdekessége. Horváth János tudatosan darabos és fénytelen táblaképei akár láncolatba rendeződhetnének, drámaiságuk fokozatai szerint. Nála nem a motívumok különbözőségére, hanem töredezettségére, csonkaságára, széthullására hárul főszerep. Ezekben a fasztadozó, elvékonyodó, eltűnő emberi, tárgyi, növényi árnyakban a hagyományos paraszti-falusi életet búcsúztatja. Festőd eszköztára, ha úgy tetszik, dramaturgiája is lépésről lépésre hatod a kül- söséges megjelenítéstől a bensőségesig. Sebestyén Sándor tobzódik a szobrászat sokoldalúságában, szerencsére adottsággal és készültséggel is ibírja. Bessenyei György és Bocskai István érem arcmása •a történelmi hitelességgel, Váci Mihályé az átszellemültség- gél jellemez, összegző dom- bonművei hol kicsinyítő felül - .nézettel, hol nagyító közelmé- zettel érzékeltetik a természetes közege vesztett ember testi-lelki zsugorodását, a menthetetlenül élveszejtett ember szánalmas és vádoló jelekből kiolvasható nyomát. Mások vagy elvont költői és gondolati párhuzammal szolgálnak a szűkebb haza sorsáról, vagy megelégszenek a látvány rögzítésével. Nagy Lajos legsikerültebb bronzérme tizenhárom féteiakot mintáz meg egy üres asztal körül (Vla- asora). Megengedi a párhuzamot az utolsó vacsora 'bibliai elbeszélésével is, ugyanakkor az összehajló, egymáshoz forduló szegényemberek csodavárásával is ott, ahol „egy krajcár mindig hiányzik”. Nagy Sándor három iker fe- hérmárványa eleve allegorikus értelmezést sugall (Múltba néző. Lendület, Várakozás). Lepelbe burkolt, csaknem sík kiterjedésű alakok ezek, testük pusztán a testtartásért van, közelebbről múlt, jelen és jövő teljes ívének megszemélyesítéséért. 'Kissé merev ünnepélyességüket kecsesség oldja, lágyítja. Ismét sajátos szemléletet képviselnek á tiszta látvány és a hangulatiság hívei. Mol- nárné Ursula Höing pillanatképet alkot, eseményszerűen pontos részletekkel (A Korona szálló restaurálás közben). Hellyel-közzel friss hangulatú vízfestménye azonban nem jut el a felület egységbe foglalásáig. Petkes József jellegzetes nyírségi domboldalt mutat be, nagyvonalú térbontással, egyenletes színezéssel. Szerény vállalkozását hibátlanul megvalósítja. Réti Mátyás bizony nehézkesen, görcsösen bánik az olajjal. Erejéből egy paraszti fej elfogadható megfestésére futja. Soltész Albert is jellegzetes tájrészletet emel ki (Űt a sóstói erdőben). Tampe- raképe formáinak és színeinek hullámzó ritmusát jól választja meg, aztán az alsó mező közepére erőltete tt két aprócska figurával megtöri. Távoli, régi, kiforrott 'kultúra vonásait villantja fal az örmény származású Ábrahám Dávid. Domborított vörösréz ikonjában, kivált pedig egyházi és világi ötvösmunkáiban ihletetten és csiszoltam alkalmazza szellemi és mesterségbeli örökségét. Gál Ludmilla gobelinje minden szempontból elüt a többi darabtól (Conchl- ta). Már-már szépelgő ízlését végül mértéktartó fehér-kék színezés egyenlíti ki. Sem helyi gyökerű jellegzetességnek, sem általános művészi értéknek nincs híjával ez a negyvennégy alkotás. Jó párat elhelyezhetnének 'az Idei hazai termés képzeletbeli választékában. Mégsem csak erre az Oldalra billen a mérleg. Hí fcifr* éwüöaedei 3 megújulás útjait «'ntMf m képzőművészet, és ez az út napjainkban keskemyedik. Tehetséges festők, rajzolók, szobrászok, 'iparművészek építik ugyan tovább, de fogyatkozó sereggel. Holott e 'korszak alapító nemzedéke, a felejthetetlen Pál Gyuláé még éppenséggel remeklésre képes, ha akar. Talán a kezdő fiatalok sorában is előbukkannak jelesebbek. Mostanában azonban mind az alapító, mind az induló nemzedék tagjai ritkábban adják a fejüket a hely szellemének közös ápolására, képviseletére. Egyéni életművük ezzel nem rövidül meg, szereplésük sem akadályozta- >tík az országos szemléken. Művészettörténeti tény és tanulság viszont, hogy igazán jelentékeny egyéni pálya és igazán gazdag nemzeti művészet nem bontakozhat ki közbülső övezet nélkül. Ez az, amit a hely szellemének neveznek. Keletkezése és működése nehezen körvonalazható, de ő maga él és hat. Szabolcsban a 'közbülső övezet szegényedni látszik. Ha így van, akkor előbb-utóbb az egyéni pályák hajtóereje is gyöngül, az országos termés gazdagsága is sérül. Súlyosabb baj persze a hely szellemét fenyegeti. Jeles képzőművészeti hagyománymegtartó és megújító folytatása foroghat kockán. Idén az évzáró közös kiállítást ugyan az határozza meg, hogy változatok sorjáznak a szabolcsi tájra és történelemre. Tudható, hogy mögöttük ott húzódik a szervezők serkentő fölhívása, célirányos kiírása is. Következésképp a szándék vigasztalóbb, mint az eredmény. Oda fordítható-e majdan a helyzet, hogy az eredmény utolérje a szándékot? y Székelyhídi Ágoston 1987.de^BiO O
