Kelet-Magyarország, 1987. december (44. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-24 / 303. szám
1987. december 24. Igés a marsallnak ejtőernyősök koszorúja Vaján Bercsényi Lászlónak gált jó példával Bercsényi zló katonai pályafutásához. fiú korán katonai pályá- vágyott. Kérte apját, tegye ;tővé, hogy minél előbb a delem szolgálója, katonája issen. Vágya 1705-ben tel- ilt, 16 évesen indult el Rá- zi táborába. Útközben kap- neg a fejedelem ajándékát, tiszta Vérű, huszárnak va- >aripát. A fejedelmet szolra tanulta meg a katonásás alapjait, készült arra a ára, amely Bercsényi Lász- rk tűzkeresztsége volt, a jadságharcnak viszont szo- ■ú emléke lett. trencsényi csata történel- előzménye a Habsburg-ab- utizmus, a rendek jogai - erős és sértő megnyirbá- , a jobbágyterhek fokozáII. Rákóczi Ferenc a tren- lyi csatában készült a dön- itközetre, arra, hogy egy- és mindenkorra leszámol- a Habsburgokkal. Szemállt tehát egymással a két ílmas sereg — egyfelől az rákok, a labancok, másfe- Rákóczi kurucai, az az ir- iláris erő, amely sajnos, a tő csatákban mindig véréit szenvedett. De itt most i erről, hanem Bercsényiről szó. fiatal, alig tizenkilenc !, de testileg, lelkileg meg- ödött férfi keményen küz- a csatatéren. 1708. augusz- 3-át írtak akkor. Ágyúk igtek, szuronyok, kardok mtak és hamar kiderült: y az ellenség túlereje. A 'án grafikája hadvezetők taktikai hibákat vétettek. Rákóczi, amikor az ütközet kimenetele a kurucok számára válságossá fordult, maga akarta csatába vinni a tartalékban lévő karabélyoso- kat. Ez a szándék egy végzetes baleset miatt meghiúsult. A fejedelem Pandúr nevű lova a vágtában megbotlott, lábát törte, nyakát szegte és maga alá temette lovasát. Akik látták az esetet, rémülten adták szájról szájra a hírt: meghalt II. Rákóczi Ferenc, elesett a fejedelem! Pánik keletkezett. Megbomlott a csatában már amúgy is szétzilált kurucok hadrendje, és a fejvesztett menekülésben nőtt az emberáldozat. Háromezer kuruc maradt a csatatéren. II. Rákóczi Ferenc azonban nem halt meg. Hű katonái közül többen lovukon hozzája rúgtattak, ott volt Bercsényi László, Ghilányi Péter, Simándi Mihály, a fejedelem fegyverhordozói közül Dániel Péter és Kosvai János. Négy albán dzsidás állt őrt, amíg a nemes ifjak Rákóczit lova alól kiemelték. Akkor a mentésben részt vevők látták, a fejedelem nem halt meg, csak eszméletét vesztette. Közben az osztrákok már elérték az életmentők maroknyi csapatát. A fejedelem arcát huszárcsákóval eltakarták, és elkeseredett kézi tusát víva mentették ki az öldöklés poklából. A fejedelem megmenekült, és élt még tovább a szabadságharc. Bercsényi-László ezek után is számos csatában tüntette ki magát, de az ő vitézsége es sok ezer kuruc elszántsága már nem volt elég ahhoz, hogy a szomorú vég be ne következzen. A szabadságharc megpróbáltatásai egyre inkább felszínre hozták a társadalmi és politikai ellentéteket. Ami a nemeseket és jobbágyokat kezdetben kurucokká tette, az nem következhetett be. A hadakozás mindent felemésztett, romlott a gazdaság, nagyobb lett a jobbágyszegénység. A szabadságharc XV. Lajos francia király és Nagy Péter orosz cár szimpátiája és barátsága ellenére is elszigetelődött. Többen a vezérek és katonák közül bele is fáradtak már a kilátástalan küzdelembe. Amikor az udvar' 1711-ben mindenkinek „személyre és jószágra” szóló kegyelmet ígért, Károlyi Sándor megkötötte a szatmári békét. A fejedelem és annak legtöbb híve nem értett egyet a békekötéssel, nem élt a kegyelemmel. Emigrációba vonultak, közöttük Bercsényi László is. A fiatal, de harcokban edzett, keménykötésű huszárkapitány előbb Lengyelországba ment. Onnan — mert bízott a király barátságában —, szövetségesi elkötelezettségében Franciaországba távozott. XIV. Lajos 1712. augusztus 31-.én fogadta udvarában magánkihallgatáson Bercsényit, s ennek eredményeként az akkor 23 éves katona szeptember 1-jén megkezdte szolgálatait. A Napkirályként ismert uralkodónak mindig nagy ■szüksége volt jó katonákra. Egyre-másra indította hódító hadjáratait, és 1712-ben még ■tartott a spanyol örökösödési háború. Bercsényi László katonai pályafutása során 14 hadjáratban vett részt, vezetté csatába huszárjait. A franciák oldalán igazolódott kivételes tehetsége és korának neves hadvezérévé vált. A Bercsényihuszárokat Európa-szerte legenda övezte, minden ellenség félte bátorságukat, kardjuknak élét. Bekövetkezett az, ami sem azelőtt, sem azt követően a francia történelemben nem fordult elő: egy magyar huszár elnyerte a legmagasabb francia katonai méltóságot, marsall lett. A marsallbotot, amely félméternyi hosszú, kék bársonnyal bevont, arany liliomokkal díszített, 1758-ban XV. Lajos adta át Bercsényi Lászlónak. Ezt követően Bercsényi még részt vett a „hétéves háborúdként ismert hadjáratban. Franciaország magyar mar- sailja, Rákóczi huszárkapitánya idegenben, 1778-ban hunyt el. Nevét felvette egykori huszárezrede. Napjainkban a ló és a huszár nem illik egy hadseregbe. Illik viszont a hagyományápolás. Ezért is vette fel Bercsényi László nevét 1955- ben a francia ejtőernyősezred. Az ezred parancsnoka, kapitánya és főtörzsőrmestere, akik névadójuk szobrát megkoszorúzták, elmondták: ismerik a marsall életútját, a magyar szabadságharcban viselt dolgait, franciaországi katonai pályafutását. Az ezred múzeumában őrzik azokat a relikviákat, amelyek két ország egy nagy fiának hagyatékai. Tudják és ismerik a kuruc dalokat. Az ejtőernyősök nagy örömére szolgált, hogy járhattak azon a helyen, ahol Bercsényi is járt egykoron. A vajai vár most múzeum, a várkastély kertjében történelmünk kuruc korából a szabadságharc vezéregyéniségeinek szobrai állnak. Bercsényi Miklós és fia, Bercsényi László domborművének közös a talpazata, egy bronzba öntött huszár alakja köti össze a márványlapokat. Az egyik generális volt, a másik marsall, de mindkettő huszár. Egy ügynek, egy dicső kornak voltak kiemelkedő egyéniségei. E z a most következő csonka hét az ünnepek közt olyasféle szerepet tölt be, mint a frontok közt a demarkációs vonal, igazában se ide, se oda nem tartozik. Az óesztendőt már jóformán mindenestül a hátunk mögött tudjuk — ami fontosat elmulasztottunk, azt aligha fogjuk pótolni ez alatt a néhány nap alatt, ünneptől ünnepig —, az új esztendő viszont még érintetlen, mint az ábrándok menyasszonya; minden reményünket elviseli. A számvetések napjai jönnek. A tervezgetések, a fogadkozások, az elhatározások napjai. Megvilágosodásunknak, okoskodásunknak — két ünnep bolondságai közé ékelődött — hete. Az ötvenkettő közt ez a demarkációs hét a legokosabb: a csonka öjven- harmadik. Pontosan .tudjuk már ilyenkor: mit, miért, mikor és hogyan nem kellett volna az óesztendőben. És pontosan tudjuk még ilyenkor: mit, miért, mikor és hogyan kell majd jövőre. Visszanézve is, meg előre tekintve is úgy leegyszerűsödik minden esztendő, mint egy sokszintes, sokszobás épület tervrajza hátulnézet- ben, vagy elölnézetben. Mi lehet az oka, hogy önmaga utódjaként is, meg önmaga elődjeként is szembeszökően okosabb az ember — magamagánál? Íme, hát ez a legokosabb hét: egy falatnyi történelem. Ha úgy tetszik: a mindenko- * ri történelmi tudat modellje. Az egy évre szabott múltak, s az egy évre szabott jövendők közé ékelődve: a mindig való történelmi jelenkor. ^ Mintha születésünktől a halálig két ünnep közt él- nénk-éldegélnénk köznapjainkat mi mindnyájan: a múltakra visszanézve is, meg a jövendőre tekintve is meg- . fellebbezhetetlenül okosok. Szembeszökően okosabbak hajdani elődeinknél, a majdani utódainknál. Annak idején, mint pataki diák, szívesen rendezgettem az iskolai könyvtárat — kivált a kötelező leventeórák, menetgyakorlatok helyett —, s kedvemre válogattam a minden polcról csábító olvasmányok közül. Akkor tűnt föl először, a történelmi műveket különös vonzalommal lapozgatván, utód minőségemben milyen okos vagyok. Tizenhat-tizennyolc éves létemre a múltak bármely hősénél, hadvezérénél, államG. NAGY ILLÁN Ajándék-kérő Jó szerencsiét égi tisztaságot e szép születésnapon Gyermekkorukban szárnyakról álmodtak a politikusok olyanok voltak minit a többi gyerek Küldj makik sólymot galambot s egy népdalt ha lehet A balszemű h ivatalin okokn ak felrázó simogatást egy varázsló mosolyt küldj bárkivel ■akinek ártottak ők Egy percnyi csöndet annak ki pénzért önmagát csapja be s elhiszi hogy e csalás legfőbb szükséglete Kik centivel mérik lépteinket s a jövőre hóhér-álarcot vetnek gyermekeinket mutasd meg nekik laggódó dolgos szíveinket És gyermekeinknek e szép születésnapon égd tisztaságot jó szerencsét jászol-.illatot férfiánál okosabb, hiszen én, a mindnyájukat túlélő utód, az eltelt évtizedek-évszáza- dok legfelső emeletéről — tehát mindig felülről és páholyból — néztem le a történelem arénáiban küzdőkre, a legnagyobbakra, az óriásokra is. Fekete Gyula: Számvetések nap V.■:.’ ::■ ; TV '• !V Olvasoft például 1848 forradalmi viharairól, s úgy tetszik, jobban tudom, mit kellene tenni, mint Kossuth, Petőfi, Széchenyi, Táncsics, Görgey együttvéve. Legalábbis a következményekről — éppen a legfontosabbról — többet tudok, mint ők; mit hozott 1849, mit Segesvár, Arad, a Bach-korszak, az emigráció. Nem szólva a történelem- órákról, ahol is már akkor kötelező volt minden létező elődünknél okosabbnak lenni. Ahol is egy-egy eminens feleletben annyi bölcs megállapítás, ítélet, rosszallás, bírálat zsúfolódott már akkor is, hogy teljességgel érthetetlennek látszott, miért maradnak el oly igen mesz- szire történelmünk legnagyobbjai a szövevényekben, a bonyodalmakban, az ellentmondásokban is biztonsággal eligazodó tizenhat éves diákutód szellemi színvonalától... Akkor, diákfejjel imigyen megokosodva — még nemigen sejtettem, hogy történelemből éppen úgy, mint a többi rangjára érdemes főtantárgyból, felső fokon az élet vizsgáztat minden új nemzedéket, nem az iskola. Méghozzá nem az okoskodások könnyű prédájából: nem a múltakból vizsgáztat. Minden új nemzedéknek ugyanez marad az érettségi tétel: a történelmi jelenkor. Tapasztalhattam azóta eleget, hogy ez a legnehezebb vizsga, és mindnyájan, akik olyan magabiztosan eldöntjük: hogyan kellett volna — viselkedni, cselekedni, politizálni — a múltban, s hogyan kell majd a. jövőben, oly igen elbizonytalanodnunk, ha a jelen gondjai, tennivalói adják fel a történelmi leckét. Méghozzá nem szóbeli vizsgára, minthogy a sürgető időnek csak tettekkel lehet felelni. De vajon az az állampolgár, aki utólag — húsz, negyven, négyszáz év múlva — olyan biztonsággal eligazodik az útvesztők térképein, nem lehetne okos a maga korában — jelen időben — is? Egyáltalán a napi események mindig cseppfolyós, mindig áttekinthetetlen áradatában léteznek olyan szilárd támpontok, tájolási pontok — messziről és minden irányból bemérhető háromszögelési pontok —, amelyek a helyes eligazodást a történelmi jelenben is lehetővé teszik? Hiszen az utódnak csakugyan könnyű a dolga: nyitott könyv előtte a történelmi múlt. Mintha egy regénynek a végét már olvasta volna, most csak éppen kíváncsiságból kezdené elölről, de most is azzal a tudattal, hogy bármikor a végére lapozhat. Sokkal-sokkal nehezebb a regény — a történelem — szereplőinek: ők nem lapozhatnak egyet sem előre. És nem tudhatják, mi lesz a regény vége, az események menete hogyan alakul. Ráadásul ők nem rendelkezhetnek olyan áttekintéssel korukról — megközelítőleg sem —, mint a páholyban az utód. Külön síneken ágaznak szét, egymástól többnyire elszigetelten zajlanak a mindennapok, és nemhogy az átlagember, de a minden lében kanál újságíró, a közéletben forgolódó politikus sem tudhat mindarról, amire évek vagy évtizedek múlva, hétpecsétes titkos okmányok, irattárak titkos anyaga, szemtanúk vallomásai, személyes emlékezések, naplók, bírósági jegyzőkönyvek ismeretében fény derül. ök, az események főszereplői, az időrendhez láncolva, tetteikkel írják a történelmet, s minden soráért vállalniuk kell a kockázatot. Az utód történész alig valamit sejthet csak ezekből a kockázatokból, s kényelmesen vizsgálódhat, ítélkezhet — visszafelé lapozva az időben. Módjában van a tengernyi eseményből kiválogatni azokat a tényeket, adatokat, figyelmeztető jelzéseket, amelyeket azóta — minden más, ugyanolyan valóságos ténynyel, adattal szemben — a történelem jogerőre emelt: igazolt. Az utód tehát a kijárat felől keresi a kivezető utat a labirintusból — persze, hogy könnyebb a dolga. És — mégis. Mindig voltak, akik a történelmi jelenben is, a mindennapok útvesztőiben is eligazodtak, biztonságosabban, mint a fölényes utód. Anélkül, hogy előre lapozhattak volna egyet is — olvastak a jövőben. Anélkül, hogy beletekinthettek volna — elpre látták, a regényben mi' következik. Számomra ezek a legizgalmasabb hősök a történelemben. A Tanácsköztársaságot követő huszonöt év dokumentumait, sajtóját, irodalmát egy időben sűrűn lapozgatván, külön is figyeltem rájuk, s éppen ők adták a legnagyobb élményt, a biztonsággal eligazodók. Akik sokkal mostohább körülmények közt, mint az utód, sokkal kevesebb tény, okmány, haditerv ismeretében, mint a történetíró, fölfedezték és megfogalmazták maguknak és népüknek a történelmi jelenkort. Más kérdés, hogy ' nagyon kevesen figyeltek rájuk. A milliókhoz a szavuk el sem ért, a százezrek pedig, akikhez talán elérhetett volna, éppen mással voltak elfoglalva. Arra már semmiképp sem futotta az idejükből, hogy sorskérdéseikkel törődjenek. Annyi egyéb elfoglaltságuk, szórakozásuk, kellemesebb, izgalmasabb időtöltésük kínálkozott, hogy a sorsukkal törődni nem értek rá. No, de ez már történelem — mindenestül az óesztendők számláját terheli... Itt van nekünk a csonka hét, az ötvenharmadik, a mindent megvilágosító. Ma már pontosan tudjuk, mit, miért és hogyan nem kellett volna. S ma még azt is pontosan tudjuk: mit, miért és hogyan kell majd az új esztendőben ...
