Kelet-Magyarország, 1987. november (44. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-07 / 263. szám
KM ÜNNEPI MELLÉKLET 1VYUGHATATLANUL Programcsomag az asztalon Egy biztos: nem tartozik a mindig, mindenre buzgón bólogatok közé. Van véleménye, s ezit nem átallja kirnom dan! is. (E sorok írója is gyakran vitatkozott vele a KISZ megyei bizottsága mellett szervezett értelmiségi fiatalok tanácsában, ahol általában ö gondoskodott arról, hogy ne fulladjon a beszélgetés a csendes unalomba, érdektelenségbe.) Hársfalvi Pálnak hívják, a nyíregyházi papírgyár számítástechnikai munkatársaként dolgozik. — Biztos vagyok benne, hogy rettentő sok dologban tévedek, de ez .a legnagyobb bajom, hogy ritkán találkozóim vitatkozó emberrel, olyannal, aki meg tud győzni az igazáról. Néha én is tudom: amit mondok, 'az vad dolog, de gyakran észre sem veszik... A fiatat számítógépes szakember a főiskolán mindössze egy évig foglalkozott komputerrel, most mégis ez a terület adja a megélhetést, itt élheti ki szakmai ambícióit. A Kandó Kálmán főiskola automatika szakának hajtásszabályozási ágazatán szerzett diplomát. — Egy olyan egyenáramú motorból készítettem a diplomamunkámat, ami akkor közel állt a csúcstechnológiához, s amihez akkor csak ketten értettünk Magyarországon: a konzulens oktatóm és én. A szerszámgépekben használt speciális elektromotort azóta is nyugati importból szerzi be az ország, s még mindig nagyon magas az ára a világpiacon. Ennek ellenére sem tudtak foglalkoztatni a Videotonnál, mert lakást kellett volna adni.. . Hét évvel ezelőtt így haza, Nyíregyházára vezetett Hársfalvi Pál útja. Elhelyezkedett a papírgyárban, ahol másfél évig >a szódavizes automata javítása volt a munkája. Következett a katonaság, maid egy új beosztás: tmk-ügyintéző lett. Ez annyiban kapcsolódott a képzettségéhez, hogy a szakmájával is kellett foglalkoznia. — Akkor már elég komolyan érdekelt a számítógép, és szerencsére, amikor mondtam, hogy kellene a munkámhoz, vett is a gyár. Mi csináltunk először a városban KISZ gmk-t. (Szerződéses, közösségi munkavállalás, amelynek bevételéből részesül a KISZ is és a munkavégző is.) Kezdtünk puhatolózni, mit tudnánk megoldani. Akkor botlottam bele a szabástervezési dolgokba, s készítettem egy programot rá. Az önként vállalt feladat sikeres megoldása felkeltette a gyárvezetés érdeklődését, hiszen nem mindegy. hogy egy ilyen hatalmas termelési értéket előállító gyár a lehető .legkevesebb selejttel dol- gozik-e. Hivatalosan még tmk-ügyintéző volt, amikor már egy helyiségben dolgozhatott a mostani számítástechnikai csoport magja. Azóta létrehozták a csoportot, ők pedig egy olyan programot tettek le .az asztalra, ami a termelés-előkészítéstől a szabástervezésig optimalizálja ia gyártási folyamatot. • — Újítási díjként a gyári hatáskörben adható maximumot kaptuk meg, így egy szavunk sem lehet... Más kérdés, hogy harcolni kellett — nem a szakemberekkel! —, hogy egyáltalán kifizethessék nekünk; mert nem azt nézték, hogy ez mennyi hasznot hoz a gyárnak, hanem, hogy mi mennyi pénzhez jutunk. Amikor elkezdtem, már akkor több hónapig dolgoztam a programon, s ez sehol nem látszik. De az eredményeikhez kudarcokon át vezet az út, s ha létrejön az eredmény, akkor a kudarcok költségeit is vállalni kell. A papírgyár hattagú számítógépes csoportja csupa huszonévesből áll; egy mikroprocesszoros mérnök vezetésével dolgozik együtt a programozó matematikus, a vegyész, az üzemmérnök — Hársfalvi Pál — és két munkatárs. Eredményeikre máshol is felfigyeltek. Az egyik fővárosi gyár megvásárolta a programcsomagot, s csak félig tréfásan jegyezték meg: nem is a program, ez a csoport kellene nekik. — Szokták mondani, hogy nekem elégedettnek kellene lennem, mert mindenem megvan. Ez tulajdonképpen igaz is. Most megéri itt dolgozni, de korábban mindig őrlődtem, hogy a szakmai továbbfejlődésemet adjam fél, vagy azt, hogy míg fiatal vagyok, addig élek, vagy azt, hogy a családommal legyek többet. Ezen a szakaszon szerencsére már túljutottam. Az. hogy az átlagártelmiségi szintje fölött élék, ha úgy vesszük, köszönhető a számítástechnika divathullámának, és — ha hízelegni akarok — az1 erre a területre nagy súlyt helyező kormányprogramnak. Szakmailag annyi hiányérzetem van, hogy számítástechnikában a tavalyi szakkönyv már elavult, a legúiabb eredményeket tartalmazó folyóiratokhoz nem tudunk hozzájutni, sőt az ezt valamennyire pótoló, hazai Computer World folyóiratot sem kapjuk már hónapok óta — na, és jó lenne bekerülni kis időre egy olyan műhelybe, ahol valóban továbbfejlődhetnék. — Most kielégít a munkám, de korábban — lehet, hogy ez meredeken hangzik — szinte vártam, hogy rúgjanak ki a gyárból. Akkor rákényszerültem volna. hogy kölcsönökkel akár, de bele-' vágjak valami magamat kipróbáló vállalkozásba. Magamtól persze nem adtam fel a bizftos hátteret, hiszen a két gyerekről gondoskodni kell, őket nem áldozhattam volna fel a bizonytalanért. Úgy érzem, ebben az országban azért ez a sok okos ember, mert nem adunk lehetőséget arra, hogy beleebukjanak a saját ötleteikbe. Vagy — ha bejön —, akkor nyerjenek vele. Gyakorlatias ember vagyok, nekem mondhatják, hogy mi miért lenne jó — engem csak az győz meg. ha valami működik. Papp Dénes Bürget Lajos: Amikor nem dörög az Aurora ágyúja Szokásaink rabjává váltunk? Vagy megmerevedtünk? Netán a kisebb ellenállás felé mentünk el? Magam sem tudom. Tény, hogy amikor az októberi forradalomról esett szó az elmúlt évtizedekben, beértük azzal, hogy felidéztük a régi korok eseményeit. Az Aurorát, a szuronyos matrózt, Lenint, akit szívesen ábrázoltunk a lépcsőn ülve. pontról pontra követtük annak a tíz napnak az eseményeit, melyek vallóban megrengették a világot. Még addig is eljutottunk, hogy felsoroltuk, mi minden változott a legendás események következtében ia világon. Mert tény: a nagy októberi szocialista forradalomtól, az első szocialista állam megszületésétől hatalmas történelmi ív húzódik addig, amíg létrejött a szocialista világrendszer. Megszűnt a tőkés világrend egykor megingathatatlannak és megváltoztathatatlannak tartott hegemóniája. Átraj- zelódtak a kontinensek térképei, mégpedig az igazság ceruzája által. Alapvetően módosultak a nemzetközi erőviszonyok, és világrendszerünk a kor történelmének meghatározó tényezőjévé vált. De mindvégig adósak maradtunk azzal, hogy a forradalom eufórikus hangulatának idézése után azzal is számot vessünk, milyen okul- nivalónk van annak szelleméből, és mi mindent kell belőle tanulni akkor, amikor nem dörög az Aurora ágyúja. A hetven esztendővel ezelőtti, az egyszeri és megismételhetetlen forradalom ugyanakkor csak akkor válik számunkra élővé, hatóvá, többé, mint egyszerű dátum vagy ünnepelni való eseménnyé, ha szellemét is meg merjük idézni. Gondoljunk arra, hogy Lenin így fogalmazott: „Az élet tökéletesen új helyzetet teremtett számunkra. A legnagyobb hiba, amit forradalmárok elkövethetnek, az, hogy hátrafelé néznek...” Az egyszerű ünneplés. egyszerű hátrafelé tekintgebés tehát kevés. Lenin, ez a nagyszerű elme. éppen a forradalom kapcsán adott olyan gyakorlati útmutatást, ami éppen ma, sokak vezérgondolata lehet. Ö a gyakorlat elméletét kereste, szemben azokkal, akik az elmélet gyakorlatát akarták megfogalmazni, elvetette a fogalmakban és tételekben gondolkodást, s ezzel elvetette a világ egyszerűsítését is. Mert amikor a világ kifordul Sárikáiból, s 1917-ben ez történt, tételek egész sora veszti érvényességét, a különleges állapot olyan törvényeket hoz felszínre, melyekre addig gondolni nem lehetett. Nekünk, akik a huszadik század végén élünk, úgy kell tanulmányoznunk október jelentőségét, hogy az örökös előretekintés érdekében a forradalomnak ne csak lehetőségeit, de szükségszerűségeit is a cselekvés igájába tudjuk fogni. Ha valaki eddig nem értette és nem érezte voLna, az ma tanúja lehet ama marxi tétel érvényességének, hogy nincs más igazság, csak a valóság; nincs más eszme, csak a valóságból kielemzett igazság. Napjainkban újra forradalmi a helyzet, bár ez nem a barikádok forradalma, és ez a változásigény szólít minket a küzdőtérre. Ugyanakkor tudjuk: a nagy forradalmak megismételhetetlenek. Így 1917 is. De a belőlük fakadó követelmények, nevezhetjük őket egymást követő reformoknak, olyan változás hordozói, melyek közelebb visznek a forradalom pillanatában mindig távoli célhoz. A reformlépések nem kis forradalmak. De a reformok összessége már más minőséget rejt magában, s ez a más már nem egyszerűen valamiféle evolúció. Mindebből következik, hogy a forradalom ünneplése, a győzelem idézése nem egyszerűen a történtek felsorolása, hanem egyben munka is. Olyan felelős számvetés, melyből levonható a cselekvési program, mely megfelel a nagy október céljának, szellemének, s felhasználja annak minden tapasztalatát. A marxizmus— leninizrnus gyakorlati és elméleti továbbfejlesztése ezen az alapon válasz mindazoknak, akik a forradalmi lendület csökkenésével vádolják a mozgalmat. Éppen a nagy októberrel kapcsolatban írta valahol Lunacsarszkij, hogy Lenin az alkalmazkodás zsenije volt. a. Olyan ember, aki tudta, hogy a politika, sőt az egész élet lényege: alkalmazkodni az egyre változó valósághoz. Aki realista, állandóan változik, hisz feladatai is állandóan változnak. És a helyzet is állandóan változik, márpedig az eszközt nemcsak a cél határozza meg. hanem a helyzet is. Lenin, bármilyen makacsul tartott is ki célja mellett, hajlékonyán alkalmazkodott eszközei használatához. Ha nem így tesz, aligha lett volna képes győzelemre vezetni a bolsevi kokat, s lényegében egy abszurd történelmi helyzetben győatesen megvívni a nagy október forradalmát. Ügy vélem, hogy nem a szó, de éppen az 1917-ben követett gyakorlat is tanít minket ma, akkor, amikor mind a világpolitikában, mind a szocialista építésben, reformjaink közepette szükségünk van a helyes alkalmazkodásra, az eszköz legjobb megválasztására, s mindennek párosulnia kell a cél konok akarásával. A konok akarás helyett írhattam volna hitet is. Mert tudjuk, a mozgalom harc. S a harc törvénye, hogy hit nélkül nem lehet harcolni. Ebből viszont egy dilemma is születik, az nevezetesen, hogy aki harcol, annak fenntartás nélkül hinnie kell az igazságban. De aki fenntartás nélkül hisz, lemond a kétkedés nagyszerű hajtóerejéről. De éppen a forradalmárok 17-ben. és Lenin bizonyultak képesnek arra, hogy bennük o hit nem ölte meg a kételkedést, sem a kételkedés a hitet. Ök tudták, hogy nem minden kérdésre kész a válasz, nincs minden prohlémára felelet. A nagy október, a forradalom, a nagy mámor egyik igazi tanulsága számunkra is: a gondolkodás nem korlátozódhat, nincsenek eleve adott igazságok, s ha az elképzelések megfellebbezhetetlen tétellé kövülnek, akkor a harc akadályozójává válnak. így jutunk el az ellentétek harcának hajtóerejéhez, a szüntelen megújulás szükségszerűségéhez. Nevezhetjük ezt átépítésnek, kibontakozásnak, ezek sikerének bizonyossága éppen ebben rejlik. A forradalmak vizsgálatakor hajlamosak vagyunk arra, hogy csak a végeredményt, a győzelmet lássuk. De tudni kell, minden forradalom fájdalmaikkal, lemondásokkal, szenvedésekkel, konfliktusokkal is együtt jár. A visszanéző, aki csak a múltat teszi a história királyvizébe, lehet, aranyat talál. De vajon megérti-e annak a lelkét, aki valamiért harcba szállt. Mert azt tudni kell: a küzdőt a jövő mindig jobban foglalkoztatja, mint a múlt. Ez vitte győzelemre az októberi forradalmat is, ez kínálja számunkra is a megoldást. A másik, nélkülözhetetlen tanulság: a nagy dolgok akkor vihetők véghez, ha melléjük sorakozik a felelősséget vállaló tömeg. Ezért lesz lényeges a mi megcélzott demokráciánk, mely nem éri be félintézkedésekkel, nem részleges, és a teljes kibontakozást tűzi ki célul. És mint a forradalomban, a reform idején is örök a tanulság, amely szerint a világot az érdekek mozgatják. Természetesen minden elmélet próbaköve a gyakorlat. Fel kell ismernünk ebben a folyamatban, hogy a valóság a döntő, nem a tételek, és minden tételt meg kell tagadni, melyet a valóság nem igazol. Mert minden tétel csak absztrakció, s egy gondolatrendszer nem a tételek összessége, hanem a gondolkodás rendszere. Aligha véletlen tehát, hogy amikor a szocialiiz- muskép újrarajzolására vállalkoztunk, amikor a gyakorlat savfürdőjébe merítettük az elméletet, lényegében semmi olyan újat nem teszünk, amit 17-ben már ne követelt volna meg az élet, s amit a forradalmat követő időkben jó párszor meg kellett cselekedni a világon. Ha most mérlegre tesszük a hazánkban kibontakozó, egymásra épülő, és egymást segítő reformokat, éppen a hetven esztendővel ezelőtti idők segítségével megfogalmazhatunk egy kézzelfogható célt: o társadalomnak utol kell érnie a forradalmat. A forradalom ugyanakkor nemcsak a barikádokon dől el, hanem az agyakban is. Mert minden tétel is valóság, s a tételek lerombolása is forradalom. Aligha van mit tartani attól, hogy ma számos tételt rombolunk le. Nem költhet aggodalmat senkiben, hogy a fejek forradalmát hirdetjük. Míg ez nem megy végbe, addig bizony csak döcögünk, s a társadalom igencsak kevéssé lesz alkalmas és képes arra, hogy mindahhoz közelítsen, amit a forradalom, amit a forradalmárok akartak. Mert a kor kihívásai a gyors cselekvésre kényszerítenek. Ha úgy tetszik: egyik óráról a másikra kell, és hozzá helyesen dönteni. Képzeljük el magunknak azt az időszakot, amikor 1917-ben egy forradalmi párt minden nap, a nap minden órájában éber figyelemmel kellett, hogy nézze maga körül a világot, az erőket, a helyzeteket. Gondoltunk-e valaha arra ünnepléseink idején, hogy milyen szellemi bravúr volt az, amit Lenin és munkatársai produkáltak, hogy mindig a leghelyesebb döntésig jussanak el? Nem tudhatjuk • le azzal, hogy azt mondjuk: olyan elit volt ez, mely tudhatott is dönteni. Nekem .mindig megkapó, ha azt olvasom, mint küzdöttek, vitáztak, mit szenvedtek addig, amíg igent vagy nemet mondták. Keresem a mában azokat, akik nemcsak elvtársul, de cselekvő társul is vállalják ezt a fajta forradal- miságot. A minőség forradalmát, a tudományét, a gazdaságét, a társadalomét. A változó idők ágyúdöreje is figyelmeztetés, de itt és most nem a Téli Palota a célpont. Ez a küzdelem aligha terem legendás hősöket, barikádharcosokat, és a demokráciát se intézhetjük el azzal a képpel, hogy Lenin ül a lépcsőn. Mert ő se demokrácia-bizonyságul ült oda. Egyszerűen tudta, a pulpitushoz mindenkit oda kell engedni, akinek van mondandója, de még inkább azokat, akiknek van szándékuk a cselekvésre. Az érdekek pluralizmusa a forradalomban is csak akkor szintetizálható, ha ütköznek a vélemények, és ha az is világossá válik, mi lesz akkor, ha véget ér a harc. Mert a béke, a jólét, a szabadság, a föld, a haladás mindaddig csak szó marad, amíg ezekért közösen cselekvők meg nem valósítják. És ma? Egyetlen társadalmi, politikai, gazdasági reform nem számíthat sikerre, míg a forradalmi tanulság szerint a vékony vesszöszálakból nem kötődik erős vesszőnyaláb. Ami törhetetlen. Még korántsem volt lefutott az 1917- es forradalom, de Lenin egyik cikkében már levont néhány olyan következtetést, ami a következő sorok írására késztette: ......a nép többségének nemcsak a képviselőválasztásoknál, hanem az állam kormányzásában, a reformok, az átalakítások megvalósításában is kezdeményezési lehetőséget és önállóságot biztosítunk.” Meglehetősen keveset beszéltünk erről eddig, pedig talán a legizgalmasabb gondolat rejlik a leírtakban. A forradalom, a fegyveres harc időszakában már meg tudta fogalmazni, hogy átalakulás és reform. Mindez nem felülről, nem bürokrata módon, hanem éppen a nép, a tömeg kezdeményezésére, részvételével. Tudta Lenin, hogy a forradalom: pillanat. Mámor. Megdicsőülés. De ami utána jön, az olyan kőkemény folyamat, amely szüntelen gondolkodást, cselekvést, a forradalomban megtanult tételelvetést és új gyakorlatot követel. Ezért érezzük manapság olyan közelinek a nagy októberi szocialista forradalmat, mert éppen folyamatával. gyakorlatával olyan szellemet képvisel, amely nemhogy fakult volna, de nőttön nőtt tiszta fénye, mint időben s térben távozik. Végiggondolva mindezt, élővé váltak azok a személyek, figurák, akik az évtizedek alatt kicsit könyvillusztrációvá merevedtek. Pontosan azért, mert 17 emberei, hősei, a forradalom katonái és irányítói olyan gondolkodó, küzdő, vergődő, bátor és ijedős, okos és a változásokra kész emberekként jelentek meg előttem, akik valahol és valamiben nagyon hasonlóak hozzánk. Abban elsősorban, hogy valamiben nagyon hittek. És a hitükért cselekedni mertek. Igazságuk a holnap igazsága volt. De amiért mindig ma kell megharcolni. 1987. november 7,
