Kelet-Magyarország, 1987. november (44. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-03 / 259. szám

1987. november 3. 3 Ünnepi ülés Moszkvában a nagy október 70. évfordulóján (Folytatás a 2. oldalról) Azt hiszem érdemes szólni arról, hogy a forradalom előtt és után, a szocialista építés első éveiben a párt vezetői közül távolról sem_ mindenki osztotta a légion-' tosabb kérdésekről alkotott lenini nézeteket. Azonkívül a lenini ajánlások nem tudták felölelni az új társadalom építésének minden konkrét kérdését. Annak az időszaknak az eszmei vitáit elemezve figye­lembe kell venni, hogy az óriási forradalmi átalakítá­sok végrehajtása egy olyan országban, amilyen Orosz­ország volt akkor, már ön­magában is igen nehéz fel­adatot jelentett. Az ország a történelmi előrelépés szaka­szában volt, rohamossá vált fejlődésé, gyorsan és mélyre­hatóan átalakult a társadal­mi élet minden területe. Az eszmei harc, amely tükrözte az osztályok, társa­dalmi csoportok és rétegek érdekeinek teljes skáláját, a kor követelményeit és fel­adatait. a történelmi hagyo­mányokat és a megoldatlan feladatok nyomását, az ellen­séges kapitalista környezet­ből fakadó viszonyokat — ez az eszmei harc elválasztha­tatlanul összefonódott a gaz­daságban, a politikában, az emberek életének minden szférájában végbemenő ese­ményekkel és folyamatokkal. Egyszóval kiigazodni, meg­találni az egyetlen igaz irányt ebben az egyáltalán nem könnyű és viharos hely­zetben mértéktelenül nehéz volt. Az eszmei harcot még bonyolultabbá tette a párt­vezetésben megnyilvánuló személyi vetélkedés. A régi nézeteltérések, amelyek már Lenin életében megvoltak, megmutatkoztak az új hely­zetben is, ráadásul nagyon éles formában. E veszély le­hetőségére, mint ismeretes, figyelmeztetett Lenin. Le­vél a kongresszushoz című munkájában hangsúlyozta, hogy „ez nem csekélység, vagy ha igen, olyan csekély­ség, amely döntő jelentőségű­vé válhat". Nagyrészt így is történt. A kisDolgári szemlélet ha­talmába kerített néhány te­kintélyes vezetőt, akik frak- ciós tevékenységbe kezdtek. Ez megrázta a pártszerveze­teket, elvonta őket a tényle­ges feladatoktól. zavarta munkáiukat Ezek a szemé­lvek még akkor is bomlasztó tevékenységet fejtettek ki. amikor a párt túlnyomó többsége előtt már világos volt, hogy nézeteik ellentéte­sek a lenini eszmékkel és tervekkel, javaslataik hibá­sak és letéríthetik az orszá­got a helyesen megválasztott útról. Vonatkozik mindez elsősor­ban L. D. Trockijra, aki Lenin halála után mértékte­len ambícióval tört a párton belüli vezető szerepre, teljes mértékben igazolva ezzel Le­ninnek azt az' értékelését, hogy önhitt, eszmeileg inga­tag, ravaszkodó politikus. Trockij és a trockisták ta­gadták annak lehetőségét, hogy a szocializmust fel le­het építeni kapitalista kör­nyezetben. A külpolitikában a forradalom exportjára he­lyezték a hangsúlyt, belpoli4 tikájukban pedig a paraszt­ságot „szorító prés” meghú­zását, a falu város általi ki­zsákmányolását, a társada­lom katonai-adminisztratív eszközökkel történő irányítá­sát hirdették. A trockizmus olyan politi­kai áramlat, amelynek ide­ológusai — balos álforradal­mi frázisokkal takarózva — valójában kapituláns állás­pontra helyezkedtek. Lénye­gében minden vonalon táma­dást indítottak a leninizmus ellen. A szocializmus ügye, a forradalom sorsa vált kérdé­sessé. E körülmények között szükségszerűvé vált a troc- kizmusnak az egész nép szí­ne előtti trónfosztása, szocia­listaellenes lényegének feltá­rása. A helyzetet bonyolítot­ta, hogy a trockisták a G. J. Zinovjev és L. B. Kamenyev vezette, „új ellenzékkel" egy blokkban tevékenykedtek. Az ellenzék vezérei, megértve azt, hogy kisebbségbe kerül­tek, a párt sorainak bom- lasztása érdekében újból és újból vitákat kényszerítettek a pártra. De végül is a párt a KB irányvonala mellett, az ellenzékkel szemben foglalt állást. Az ellenzéket eszmei­leg és szervezetileg szétzúz­ták. Így a párt J. V. Sztálin irányította vezető magja az eszmei harcban megvédel­mezte a leninizmust, kiala­kította a szocialista építés kezdeti szakaszának stratégi­áját és taktikáját, megnyer­te a párttagok, a dolgozók többségének támogatását po­litikai irányvonalához. A trockizmus eszmei szétzúzá­sában fontos szerepet ját­szottak Ny. I. Buharin, F. E. Dzerzsinszkij, Sz. M. Kirov. G. K. Ordzsonokidze, J. É. Rudzutak és mások. Felgyorsítani a szocialista építés ütemét A húszas évek legvégén éles harc bontakozott ki ar­ról a kérdésről is, hogy a pa­rasztságot miként vezessék a szocializmus útjára. Ebben a harcban kitűnt, hogy a Poli­tikai Bizottság tagjainak többsége és Buharin csoport­ja a szocialista társadalom új fejlődési szakaszában külön­bözőképpen viszonyul a NÉP elveinek alkalmazásához. Az akkori idők konkrét belső és nemzetközi körül­ményei létfontosságú feladat­tá tették a szocialista építés ütemének jelentős felgyorsí­tását. Buharin és követői szá­mításaikban, elméleti tétele­ikben gyakorlatilag alábe­csülték az időtényező szere­pét a szocialista építésben a harmincas években. Állás- foglalásaikra rányomta bé­lyegét a dogmatikus gondol­kodás, a konkrét helyzet nem dialektikus értékelése. Mind Buharin, mind követői ha­marosan beismerték hibái­kat. Ezzel kapcsolatban helyén- f való emlékeztetni arra a jel­lemzésre, amelyet Lenin adott Buharinról: „Buharin nem­csak a párt legértékesebb és legnagyobb teoretikusa, ha­nem joggal tarthatjuk az egész párt kedvencének is, de elméleti nézetei nagyon is kétségesen sorolhatók a tel­jes marxista nézetek közé, mert van benne valami sko­lasztikus (sohasem tanulta és, azt hiszem, sohasem értette egészen a dialektikát).” Az élet ismét alátámasztot­ta a lenini igazságot. Ily módon az akkori idők politikai vitái tükrözték a párt fejlődésében végbemenő bonyolult folyamatot, ame­lyet a szocialista építés leg­fontosabb problémáival kap­csolatos éles-harc jellemzett. Ebben a harcban, amelyet végig kellett küzdeni, alakult ki az iparosítás és a kollek­tivizálás koncepciója. A pártnak és Központi Bi­zottságának vezetésével az országbah rövid idő alatt gyakorlatilag újonnan szü­letett a nehézipar, ezen be­lül a gépipar, a honvédelmi ipar, az akkor korszerűnek számító vegyipar, végrehaj­tották a Goelro-tervet. Ezeknek az eredményeknek dicsőséges jelképévé vált Magnyitogorszk, a Kuznyeck- medence, a Dnyeprogesz, az Uralmas, a Hibini Kombinát, a Moszkvai és Gorkij i Autó­gyár, a repülőgépgyártó üze­mek, a Sztálingrádi, Cselja- binszki és Harkovi Traktor­gyár, a Rosztszelmas, Kom- szomolszk-na-Amure, a Turk- szib, a Ferganai Nagycsator­na és az első ötéves tervek Szocialista országok párt- és állami vezetői az ünnepi ülés elnökségében. A képen: az el­ső sorban Kádár János, mögötte a második sorban Németh Károly. több más nagyszabású épít­kezése. Ebben az időben tu­dományos-kutató intézetek tucatjai jöttek létre, kiala­kult a felsőfokú oktatási in­tézmények szerteágazó háló­zata. A párt — nem számítva külföldi pénzforrásokra, nem várva a könnyűipar fejlődé­séből származó, hosszú évek alatt megszülető felhalmozás­ra — az iparosítás korábban járatlan útját, a nehézipar azonnali fellendítését java­solta. Az akkori körülmé­nyek között ez volt az egye­dül lehetséges, bár az ország és a nép számára hihetetle­nül nehéz út. Űjító lépés volt ez, amelynek során a töme­gek forradalmi lendületét a gazdasági növekedés ténye­zőjeként vették figyelembe. A gyors iparosítás az orszá­got minőségileg magasabb szintre emelte. A harmincas évek végére a Szovjetunió, az ipari terme­lést tekintve, Európában az első helyre, a világon a második helyre küzdötte fel magát, igazi ipari nagyhata­lommá vált. Ez világtörténel­mi jelentőségű hőstett volt, a felszabadult munka, a bolse­vikok pártjának hőstette. Ha józanul tekintünk a tör­ténelemre, figyelembe vesz- szük a külső és a belső reali­tásokat, lehetetlen nem fel­tenni a kérdést: lehetett-e volna az akkori körülmények között más utat választani, mint amit a párt indítványo­zott? Ha a történetiség, az élet igazsága talaján akarunk maradni, a válasz csak egy le­het: nem, más utat választa­ni nem lehetett. Azok között a körülmények között, amikor érzékelhető­en megnőtt az imperialista agresszió veszélye, a pártban megszilárdult az a meggyő­ződés, hogy a pörölytől és a paraszti faekétől a fejlett iparig vezető utat nem vé­gigjárni kell, hanem törté­nelmileg rövid idő alatt át­futni. Fejlett ipar nélkül el­kerülhetetlen lett volna az egész forradalmi ügy halála. A párt átal előterjesztett, a tömegek által megértett és elfogadott tervek, az október forradalmi szellemét meg­testesítő jelszavak és elképze­lések életképességét tanú­sította az az egész világot lenyűgöző lelkesedés, amely- lyel a szovjet emberek milliói kapcsolódtak be a szovjet ipar építésébe. Azok között a nehéz körülmények között, amikor hiányoztak a gépek és rendkívüli volt a nélkülözés, az emberek csodát művel­tek. Az lelkesítette őket, hogy' egy rendkívüli történel­mi tett részesei. Nem lévén elég műveltek, osztályérzé­Az iparban az akkori mére­tek mellett, amikor látszólág megvolt az ipari felépítmény minden alapvető része, ezek a módszerek, ez az irányítá­si rendszer tulajdonképpen meghozták eredményüket. Ugyanakkor a központosítás és parancsnokiás ugyanilyen szigorú rendszere megenged­hetetlen volt a falu átalakítá­sával kapcsolatos feladatok megoldásában. Nyíltan meg kell monda­ni: az új szakaszban nem ta­núsítottak kellő, valóban le­nini figyelmet a dolgozó pa­rasztság érdekei iránt. És a legfőbb: nem értékelték kel­lőképpen azt a tényt, hogy a parasztság, mint osztály, alap­vetően megváltozott a forra­dalom utáni években. Az alapvető figurává a közép­paraszt vált. Ez a dolgo­zó paraszt — aki földet ka­pott a forradalomtól és egy teljes évtizeden át arról győ­ződött meg, hogy a szovjet­hatalom az ő hatalma is — megerősödött, mint gazda. Új­fajta alapon hű és megbíz­ható szövetségesévé vált a munkásosztálynak, a gyakor­kükkel értették meg, milyen hatalmas, soha nem látott ügy részeseivé váltak. A mi és az utánunk jövök kötelessége, hogy emlékez­zünk nagyapáink és apáink eme hőstettére. Mindenkinek tudnia kell, hogy munkájuk és önzetlen odaadásuk nem volt hiábavaló. Megbirkóztak mindazzal, ami osztályrészükül jutott, és hatalmas mértékben hozzá­járultak október vívmányai­nak megszilárdításához, an­nak az erőnek a megalapo­zásához, amely lehetővé tet­te hazánk megóvását a halá­los veszedelemtől, a szocializ­mus megvédését, a jövő, vagy­is a mi számunkra, elvtársak. Dicsőség és örök ' emlékezet nekik! A szóban forgó korszak azonban veszteségekkel is járt. Ezek bizonyos összefüg­gésben voltak magukkal a sikerekkel is, amelyekről be­széltem. Akkoriban a kemény központosítás egyetemes ha­tékonyságát hirdették, azt, hogy az utasításos módsze­rek a legrövidebb és leg­jobb utat jelentik akülönféle feladatok teljesítéséhez. Ez mutatkozott meg az emberek­hez és életkörülményeikhez való viszonyban is. Kialakult az ország párt­ós állami irányításának ad­minisztratív-parancsnoki rendszere, megerősödött a bürokratizmus, amelynek ve­szélyére annak idején Lenin figyelmeztetett. Megkezdő­dött az ennek megfelelő irá­nyítási struktúra és terve­zési módszerek kialakulása is. latban győződött meg arról, hogy élete egyre jobbra for­dul. Ha jobban figyelembe vet­ték volna az objektív gazda­sági törvényeket és nagyobb figyelmet szenteltek volna azoknak a társadalmi folya­matoknak, amelyek a falun végbementek: ha a dolgozó parasztság — amelynek több­sége részt vett a forradalom­ban és megvédte azt a fe­hérgárdistáktól és az inter­venciósoktól — nagy tömegé­vel való viszony politikailag helyes lett volna: ha követ­kezetesen folytatták volna a középparaszttal való szövet­ség politikáját a kulákkai szemben, akkor nem fordul­hattak volna elő azok a túl­kapások, amelyek a kollekti­vizálás során megtörténtek. Ma világos: a nagy ügyben, amely a lakosság többségé­nek sorsát érintette, eltértek a lenini politikától a paraszt­ság viszonylatában. E fon­tos és nagyon bonyolult tár­sadalmi folyamat irányítá­sa, amelyben nagyon sok függött a helyi körülmé­nyektől, adminisztratív mód­szerekkel valósult meg. Kia­lakult az a meggyőződés, hogy minden problémát egy csapásra, rövid úton meg le­het oldani. Egész megyék és térségek kezdtek el versenge­ni abban, hogy ki valósítja meg gyorsabban a teljes kol­lektivizálást. Felülről, ön­kényes százalékos szabályo­zókat adtak meg. A kollekti­vizálás elveinek durva meg­sértése általános jelleget öl­tött. Túlkapások történtek a ku- lákság elleni harcban is. A kulákság elleni harc önmagá­ban véve helyes irányvonalát gyakorta olyan széleskörűen értelmezték, hogy az kiter­jedt a középparasztok jelen­tős rétegére is. Ez történelmi valóság. Ha azonban, elvtársak, egé­szében értékeljük a kollekti­vizálás jelentőségét a szoci­alizmus falusi pozícióinak megerősítésében, akkor vég­ső soron elvi jelentőségű for­dulat volt. A kollektivizálás az ország lakossága döntő többségének egész életformá­ját gyökeresen, szocialista .alapokon változtatta meg. Megteremtette a bázist a mezőgazdasági szektor kor­szerűsítéséhez, lehetővé tet­te a kulturált gazdálkodásra történő átállást, a munka ter­melékenységének nagyará­nyú növelését, és felszabadí­totta a szocialista építés más szférái számára szükséges munkáskezeket. Mindennek történelmi kihatásai voltak. Azoknak az éveknek a megértéséhez azt is figyelem­be kell venni, hogy az iparo­sítás során kialakult és a kollektivizálás idején új lendületet kapott adminiszt- rativ-parancsnoklási rend­szer kihatással volt az ország egész társadalmi-politikai életére, a gazdaságban meg­erősödve és a felépítményre kiterjedve korlátozta a szo­cializmus demokratikus ere­jének kibontakozását, visz- szafogta a szocialista demok­rácia fejlődését. Az elmondottak azonban nem tárják fel annak az idő­szaknak a teljes bonyolultsá­gát. Mi történt itt? Gyakorlati­lag a párt számára legnehe­zebb ideológiai-politikai meg­próbáltatások szakasza van mögöttünk. Az emberek mil­liói lelkesedéssel kapcsolód­tak be a szocialista átalakí­tás végrehajtásába. Meg­mutatkoztak az első sikerek, s ugyanakkor azokat a mód­szereket, amelyeket a kizsák­mányoló osztályok ellenséges magatartásával szembeni harc időszaka diktált, gépiesen átvitték a békés szocialista építőmunka időszakába, ami­kor alapvetően megváltoztak a feltételek. Az országban ki­alakult a türelmetlenség, az ellenségeskedés, a gyanakvás légköre. A továbbiakban az ilyen politikai gyakorlat ki- szélesedett, s ezt az osztály­harcnak a szocialista építés folyamatában végbemenő kiéleződése hibás elméleté­vel igazolták. Mindez káros hatást gya­korolt az ország társadalmi­politikai fejlődésére, és sú­lyos következményekkel járt. Teljesen nyilvánvalóan ép­pen az, hogy nem volt meg a szovjet társadalomban a demokratizálás kellő szintje, lehetővé tette a személyi kul­tuszt is, a törvényesség meg­sértését is, a harmincas évek önkényét és megtorló rend­szabályait is. Nyíltan kimon­dom: tényleges bűnöket a hatalommal való visszaélés talaján. Tömeges represszió­nak tettek ki sok ezer párt­tagot és párton kívülit. Ez, elvtársak, a keserű igazság. Súlyos károkat szenvedett a szocializmus ügye és-'.a párt tekintélye. S nekünk egyene­sen kell erről beszélnünk. Ez feltétlenül szükséges a szo­cializmus lenini eszményének végleges és visszafordíthatat­lan megszilárdításához. Mostanában sók vita folyik Sztálinnak történelmünkben játszott szerepéről. Az ő sze­mélyisége nagyon ellentmon­dásos. A történelmi igazság mellett maradva, vitathatat­lannak kelt tekintenünk Sztá­linnak a szocializmusért foly­tatott harchoz, vívmányai­nak védelméhez való hoz­zájárulását ugyanúgy, mint az általa és környezete által elkövetett durva politikai hibákat és az önkényt, ami­ért népünk hatalmas árat fi­zetett, s ami súlyos követ­kezményekkel járt társadal­munk életére. Néha azt állít­ják, hogy Sztálin nem tudott a törvénytelenség számos fé­nyéről. A rendelkezésünkre álló dokumentumok arról tanúskodnak, hogy nem ez a helyzet. Sztálin és közvetlen környezete a párt és a nép előtt súlyos és megbocsátha­tatlan bűnt követett el a tö­meges büntetőrendszabályok­kal és törvénytelenségekkel. Ez tanulság minden nemze­dék számára. Ideológiai ellenfeleink ál­lítása ellenére, Sztálin sze­mélyi kultusza természetesen nem volt elkerülhetetlen do­log. Ez a szocializmus tér- / mészetétől idegen jelenség; eltérést jelent annak alap­vető elveitől, s ezért semmi­vel sem lehet igazolni. A párt XX. kongresszusán élesen elítélték mind a sztá­lini kultuszt, mind annak kö­vetkezményeit. Tudjuk már, hogy szándékos hamisítás következménye volt a politi­kai vád és a megtorló intézke­dés egy sor párt- és állami vezető ellen, sok kommunis­ta és pártonkívüli gazdasági és katonai káder, tudós és kulturális személyiség ellen. Sok vádat utóbb — külö- , nősen a XX. kongresszus után — érvénytelenítettek. Sok ezer ártatlan embert teljes mértékben rehabilitál­tak. (Folytatás a 4. oldalon) Tanulság minden nemzedék számára Kelet-Magyaronzíg

Next

/
Oldalképek
Tartalom