Kelet-Magyarország, 1987. október (44. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-10 / 239. szám

1987. október 10. Q O iez Zsigmondi Színházban a sorsember har amják' itnak-e számot eme má­jú jegyzőjének kalandjai, oltotta-e ki az idő a da- umorát? idéz — úgy gondolom — 'valósítástól függ. Bognár •t először is mai színpad- izította a darabot, amit erű művészének, Schlan- ndráshak a rendezésében műsorára a színház. Ez dezés pedig minden ag- eloszlat. Schlanger And- yan stílparódiát vezéfiyel ipádon, hogy az ered- — egy egyszerűen fer- ís bohózat — a fanyalgó gáncsoskodását is lesze- . rendező ugyanis — hál’ ek — nem tagadta meg gát: színészcentrikus elő­látunk, és — mint a da- n elhangzik — igazán benne pár truváj”, azaz remek alkalmat teremt- színésztársaknak a vérbő iiázásra. őrténet elég egyszerű, a ményt Dorka bonyolítja, loszorkányvoltának két- vonása miatt bosszút es- : a peleskei nótárius el- gy levéllel Pestre csalja, :el megkezdődik a nagy Végül a nótárius Dor- idorkodásai ellenére, a oágyon, Tisza-Füreden :er veszélyek után, a ha- k majd felakasztván, a majd feldöfvén, a vasas- ek majd összedarabol- mégis eléri úticélját, hiszen „magyar ember iber, amit eltökélt, azt is cselekszi..Ámbár as uramat inkább ma- I görgetik az események, :m ő irányítaná azokat, szerencse mellészegődik, gül is épkézláb kerül ki gatagból, és jóllehet az ; állást nem nyeri el, fia utásának tanúja lehet, íe is némi létjogosult- ía a nótárius rendíthe- ám naiv becsületessége :na jámbor együgyűség­be — Simor Ottó alakításában a kettőt csak egy hajszál vá­lasztja el egymástól. Ebben az előadásban a hagyományosan nőneműnek elkönyvelt boszor­kányt férfi, Mátrai Tamás ala­kítja. A jó ízlés határáig (de sosem azon túl) kihasználja a szerep lehetőségeit (és har- sánysága mellett is minden szavát érteni!). Dorkája az egyik ágon egy bohóccal, a másikon a Csongor és Tünde Mirigyével tart rokonságot, csak persze kisszerűbb, így ár­talmatlanabb is emennél. A „játszó személyek” népes gár­dájának többi tagja is való­sággal lubickol szerepében, sőt, szerepeikben, mert általában Jkét-három, vagy még ennél is több figurát alakítanak. Nagy karikírozó kedvvel betyárkod­nak (csárdajelenet); de a teát- rális, patetikus színjátszás is éppúgy megkapja a magáét (színház a színházban — Othel­lo és Desdemona jelenete), mint majd a népszínművek­ben kiteljesedő pótás-pántli- kás magyarkodás. „Addig vagyunk, míg égetnek bennünket, de ha létünkön ké­telkedni kezd a világ, oda lesz tekintetünk ..(Dorka bo­szorkány szerepében Mátrai Tamás) Pontosan illeszkedik ehhéz: a stílushoz a hangulatos muzsi­ka (Darvas Ferenc munkája), vidám,- jellemző idézeteivé!'(á bojtárok például Kukőfidái Jancsi ismerős furulyaszavára tűnnek fel a színen), továbbá Várady Szabolcs szellemes dal­szövegei és Majoros István ko­reográfiája. Mialkovszky Er­zsébet jelmezei és Makai Péter stilizált díszletei ugyancsak jól szolgálják a rendező elképze­léseit. A peleskei nótáriussal min­den bizonnyal teltházas siker­széria indult útjára, örüljünk neki, hiszen — mint a darab szövegkönyvében írva vagyon, „nem mehet mindennap Seksz- pír”. És soha rosszabb mulat­ságot A peleskei nótáriusnál. Gönczi Mária Simor Ottó, Magyar Éva, Vennes Emmy és Stettner 1437—a történész szemével — Az 1437. évi, Budai Nagy Antal nevével fémjelzett el­ső magyar parasztháború 550. évfordulójára emléke­zünk ezekben a hónapok­ban. Az események króni­kája közismert: az 1437 már­ciusában Szászföldön és az erdélyi Fehér megyében ki­robbant felkelés júniusra már átterjedt Erdély északi megyéire és a Tiszántúlra. Az Alparét melletti Bábol­na hegyén szekértáborba sán­colt felkelők — követeinek Csáky László vajdától el­rendelt megkínzása, majd legyilkolása után — július elején Dés mellett győzel­met arattak az erdélyi ne­mes hadakon. Július -«6-án megkötötték a kolozsmonos- tori egyezményt, amely a jogoknak és kötelezettségek­nek a jobbágyokra nézve ked­vező foglalata. Erdély ,vezető társadalmi rétegei, a magyar nemes­ség, a székely előkelők és a szász patríciusok nem nyu­godtak bele időleges vere­ségükbe: 1437. szeptember 16-án az erdélyi „három nemzet” Kápolnán szövet­séget kötött a fellázadt pa­rasztok ellen. Így sem sike­rült győzniük, szeptember végén ismét a „pórhad” ke­rekedett felül Apátinál'. Az ezt követő apáti egyezmény se- melyet a középkori Erdély egyik ismert hiteleshelyén, Kolozsmonostoron október 10-én írtak át —, a koráb­binál kedvezőtlenebb felté­teleket tartalmaz. A katonai­lag és erkölcsileg vesztes Csáky vajda december 6-án történt leváltása után az egymással szövetséges feudá­lis hatalmasságok Kolozsvár és Kolozsmonostor között le­győzték a parasztsereget, ma­ga a felkelés vezéralakja, Budai Nagy Antal is elesett a csatamezőn. Az erdélyi parasztháború évfordulója al­kalmat jelent a történész­nek, hogy a rendelkezésére álló kisszámú forrás átvizs­gálásával rendet teremtsen az események tiszántúli kró­nikájában. A színhely: a Nyír és a Szamosköz Már elöljáróban le kell szögeznünk, hogy a paraszt- háborúról egykorú elbeszélő forrás nem maradt ránk. Az első magyar világi történet­író,, Thuróczy János az esemé­nyek után éppen fél évszázad- traí yérctte papírra az aláb­biakat'! [fheni egjj és ugyan­azonn időben, Magyarorszá­gon két parasztháború zú­gott végig bizonyos parasz­tok vezetésével: az egyiknek Antal, a másiknak Márton volt a neve. Egyikük, Antal, az ország erdélyi részein, másikuk meg, Márton, a Nyír és Szamosköz vidékén pa­rasztokból álló nagy had­erőt gyűjtött, és a királyi címet bitorolva kibontott zászlókkal, hatalmas erővel tört előre, mint az áradat. Az országot a maguk hatal­ma alá akarták hajtani, ide- oda vonultak, és az eléjük kerülő nemeseket leöldösték. A falvakba és a mezőváro­sokba követeket küldtek vé­res karddal, hogy csatlakoz­zanak hozzájuk; az erre nem hajlandókat fosztogatták és öldökölték. Ez a paraszti haderő olyan nagyra növe­kedett, hogy még a felfegy- verzettek is féltek megtá­madni őket. Végül az elő­kelők több ütközetben fel­morzsolták és legyőzték őket, elnyerték méltó büntetésü­ket. Mert magukat a kirá­lyokat halállal büntették, a többiek közül pedig azokat, akik nem tudtak elmenekül­ni, szemük kitolásával, or­ruk vagy ajkuk levágásával, kezük megcsonkításával bün­tették meg.” Thuróczy^ elbeszéléséből sajnos nem választható el, mi vonatkozik az erdélyi, és mi a tiszaháti paraszt- felkelésre, csak annyi a bi­zonyos, hogy két, különböző időben s egymással kapcso­latot nem tartó eseményről van szó, amelynek főszerep­lői ugyanazt a tragikus vé­get érték meg. A középkori történetíró azzal pontosítja ismereteinket, hogy rögzíti az események színhelyét: a Márton vezette parasztsere­gek nem a Tiszántúl egé­szén bontották ki a felkelés zászlaját 1437 tavaszán, ha­nem csak annak egy sző­kébb régiójában, a Nyír(ség)- ben és a Szamosközben,- amely területet ma Szabolcs- Szatmár megye kapcsolja egybe. Ezt erősíti meg az egri káptalan egy 1437. július 12-én kelt jelentése (Tisza-) Dob birtokbecsüjéről, ame­lyet zavartalanul végezhet­tek el. Ekkor ott 51 job­bágytelket írtak össze, mely­ből három üresen állt, s a torony nélküli egyház körül terült el a község temető­je. Felsorolták még a Tisza melletti közönségesen csak Morotvának nevezett halas­tavat, amelyből évente 60 aranyforint értékű zsákmány fogható ki, a tiszai révet, a makkoserdőt, a 4 ekényi (kb. 480 holdas) szántóföl­det a legelővel, s az 50 ka­szásra elegendő szénatermő rétet. Joofosztottság és nyomor j Forrásunk, Thuróczy csaK az osztályellenség, a nemes­séggel szembeni gyűlöletet hangsúlyozza, annak kiváltó okairól nem szól. Pedig lett volna mit felsorolnia, hiszen az államnak járó portális adó, az egyházi tized, a dézsma, a földesúrnak járó kilenced mellett a feudális uralkodó osztály egyrészt a termékjáradék pénzjáradék­ká történő átváltoztatását erőltette, ami megfelelő pia­ci lehetőségek híján csak a terhek súlyosbodását ered­ményezte. Másrészt az állam, de még inkább a földesurak egyre növekvő és költsége­sebb kiadásaikat új adótí­pus, a rendkívüli taksa ki­vetésével igyekeztek pótolni, nem törődve az adóalany terhelhetőségének határaival. Az általános elégedetlen­ség 1437-ben történő kirob­banásának talán még termé­szeti okai is voltak. Az 1433- as esztendő a korabeli fel­jegyzések szerint csak köze­pes termést hozott, az or­szágot pestisjárvány is pusz­tította. 1433/34 tele Európá­ban olyan szigorú volt, hogy a Temze vize is befa­gyott, s a rákövetkező nyár viszont nagyon száraz, kevés gabona és bor termett. A helyzet később sem válto­zott: 1434/35 teléről azt jegy­zik fel, hogy olyan szigorú tél volt, amilyet még az öreg emberek sem éltek meg. S bár a rákövetkező nyár az ország egyes vidékein (pl. Sopronban) jó termést ho­zott, az 1436/37-es tél oly hosszú volt, hogy még áp­rilisban sem lehetett me­zőgazdasági munkát végez­ni. Ehhez járult vidékün­kön az árvíz: egy Szatmár megyei kisnemes, Reszegi György 1437. április 21-én a „fölöttébb való árvizek” miatt nem jelenhetett meg a törvény előtt! Az évek óta tartó hosszú telek, szá­raz nyarak nemcsak feles­leg képzését tették lehetet­lenné, de éhínséggel sújtot­ták a jogfosztott parasztné­pet, s ez adott végső soron fegyvert a kezükbe. Márton, a parasztkirály A nyíri, szamosközi felke­lés vezérének Thuróczy csak a keresztnevét tudta. Közel 400 év múlva bukkan fel származási helye: Tarpa, Szirmay István „Szathmár vármegye fekvése, történe­tei és polgári esmérete” cí­mű, 1810-ben megjelent mun­kájában. így írt erről: (Tar- pát) „régenten a Tarpay nem­zetség bírta, hanem Tarpay Márton a Nyírségen, és a Számos-Közön nagy zenebo­nát indítván, a városokba, falukba vérrel festett kardo­kat küldött, azokat úgy hív­ta meg: hogy ő melléje ály- lyanak, a kik hozzája nem adták magokat, azokat fel- prédálta, de megölettetvén, a követői pedig elszéllesz- tetvén”, Tarpa fele királyi adománnyal a Báthoriaknak adatott. Szirmay hitelességét meg­kérdőjelezhetné, hogy Tarpa sohasem volt a Tarpay-nem- zetség birtokában! Ugyanis a nagyközség múltjában tallózva tudjuk, hogy a XIV. század első felében a ki­rálynéi birtokra telepeseket, hospeseket hoztak, akik ön­kormányzattal is rendelkez­tek: a tarpai bírót és az esküdteket már 1368-ban emlegeti egy oklevelünk. 1395-ben Zsigmond király — aki időközben 1000 aranyfo­rintért kusalyi Jakes fia György mesternek zálogba bocsátotta —, udvari vitézé­nek, Rozsályi Kun Lukács mesternek, és Báthori János feleségének, Katalin asszony­nak adományozta a falut, mert ezek a zálogösszeget a király helyett kifizették. Am a Rozsályi Kunok sémi élvezték sokáig Tarpa felét, mert hűtlenségük miatt a király tőlük elkobozta, és 1410-ben udvari apródjának, Nagymihályi Albertnek ad­ta. Tőle a Báthoriak vették zálogba, majd éppen 1437- ben Báthori István ország­bíró ebbe a zálogos részbe nyert végleges tulajdonjogot (királyi ajándékként?), s ju­tott szinte az egész telepü­lés birtokába. A történész — adatok hí­ján — most zavarban van. Lehetséges, hogy az öntu­datos, a Báthoriak erősza­kosságát nem tűrő tarpai telepesivadék volt Márton, aki a felkelők élére állt, programot adott nekik. Szir­may akár szóhagyomány út­ján, akár azóta elveszett írá­sokból valami olyasmit tu­dott, amit a történész ma már nem igazolhat. Mégis úgy érzi, a két évszázaddal korábban élt történészelőd jó úton járt. A tarpai re­formátus templom közel­múltban előkerült freskójá­nak egy részlete a Báthoriak védőszentjével, Szent György lovaggal mintha a nyíri— szamosközi felkelőkön ara­tott diadalt hirdetné örök emlékeztetőül a legyőzöttek és azok utódai között. Németh Péter ' _____________> ZALÄN TIBOR: CSANÁDY JANOS: STÍLUSG YAKORLA TOK Emlékezés egy gyerekkori őszre (archaikus szerelmi témára) Kerten át a könnyű szélben Ringatózó félhomályban Madár száll át, tiszta kékben. Lomb között halk suttogások, Alkony-égen esti tűzben Könnyű lányok járnak táncot. Fűre lép a karcsú este, Hajlanak a fényes ágak. Havas ágyam meg van vetve. Leánytestem borzong, gyöngyöz, Csatiak veri mellem táját----------­Combjaimat gyötri ördög. Kerten át a könnyű éjben Árnyék lépked, tűz a teste :árnyék közéig tiszta kékben. Táruljon ki ajtó, ablak Nesztelen, ha lopva jönne, öleljen meg száz alakban. Nyomom is elenyész a levegőben ... A nyár pallosa eltörött — szénakazlak áznak az őszben, s elenyésznek majd, mint a köd; ázott saalmakazLak busa csendjét hallgatom, mint a halk, szürke tollal csivogó verebek, az ázott kazlakról víz csepeg, meztelen akácfák hullatják fekete mag-tokjaikat; a szérűskert az őszben alszik, pedig csak délután; a háztetők kéményeiből nedves*füst pereg, mindjárt szét is terül, nem száll magiasba, lenn bolyong a nyirkos ól-tetők felett. Bolyong, mint az örökkévalóság gondja bolyong gyermekszívemben: ezek a szárnyasok, a malacok, a verebek, a nedves földből kibúvó giliszták is jöttek valahonnan, s igyekszenek a csillag anyaméhből, a tojások világrejtő burkából kibújni a kotláis idején, nemzések, elletések évszakain — s átvészelni az őszi szalmakazlak esőtől csepegő, busa csendjét, mikor a gondolat önmagát termi meg; nyílik ajka, s nyarat csókol egy szép tavaszba.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom