Kelet-Magyarország, 1987. október (44. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-03 / 233. szám

1987. október 3.' O Kiegyezés és koronázás 1867-ben, 120 évvel ezelőtt, 1. Ferenc József osztrák csá­szárt és feleségét, Erzsébetet hatalmas és országos ünnep­ségek között Magyarország és társországai királyává és királynéjává koronázták. A kiegyezés megpecsételődött. 1865. április 16-án jelent meg a Pesti Naplóban, név­telenül Deák „húsvéti cikke". Kitűnő taktikai érzékkel, egy bécsi lappal vitatkozva tette nyilvánvalóvá készségét az 1848-as törvények revíziójára, amikor többek között így fo­galmazott: „... Készek le* szünk mindenkor törvény­szabta úton saját törvényein­ket a birodalom szilárd fenn­álló atásának biztonságával összhangzásba -hozni..." Másfelől arra figyelmeztetett, hogy „Magyarország alkot­mányos fennállását" biztosí­tó jogokból és törvényekből „többet elvenni, mint amit a birodalom szilárd fennállha- tásának biztosítása múlhatat­lanul megkíván, sem jogos nem volna, sem célszerű ..." Kevéssel Deák nevezetes cikke után. május 7—9. kö­zött gróf Apponyi György bé­csi újságja ismertetett egy kiegyezési tervet. A Pesti Napló aztán közölte, hogy a cikksorozat Deák álláspontját fejtette ki, s mint „májusi program" került bele a köz- tudátba. Ebben Deák közös ügynek nyilvánította az ural­kodó háztartásának költsé­geit, továbbá a külügyet, a hadnagyét és a fedezetüket szolgáló pénzügyet. A közös ügyek közös intézését a Laj­tán túli (így nevezték akkor a birodalom nyugati részét) és a magyar parlamentből ki­küldött egyenjogú delegáci­ókra kívánta ruházni. Az ezek alapján létrehozandó ki­egyezés feltételezi egy ma­gyar .kormány kinevezését, a magyar, az erdélyi és a hor- vát országgyűlés összehívá­sát, az utóbbiak felszólítását arra, hogy képviseltessék ma­gukat a magyar országgyűlé­sen. A májusi program ki­fejtette továbbá, hogy szük­ség van az új államberendez­kedés alapelveinek a kitnun­Deák Ferenc, a kiegyezés szellemi atyja, a „haza böl­cse”. (Székely Bertalan olaj- festménye) kálására az uralkodó 'és az országgyűlés leiratai, illetve válaszfelirat'ai útján. Ezután kell következnie a koronázás­nak, majd az új törvények megalkotásának, és "az im­már koronás uralkodó, tehát a magyar király által törté­nő szentesítésüknek. 1865 novemberében meg­tartották az országgyűlési képviselőválasztásokat, és 'az uralkodó december 14-én sze­mélyesen megnyitotta a Pest­re összehívott országgyűlést, amely hamarosan munkához látott, mihelyt az erdélyi képviselők is beérkeztek. Deák a felirati javaslatok vitájában arra törekedett, hogy biztosítsa az 1848-as törvények módosítás nélküli hatályba léptetését, a parla­mentnek felelős magyar kor­mány kineveztetését, hogy a végrehajtó hatalom birtoká­ban tárgyalhasson a kiegye­zés feltételeiről. Az ilyen tar­talmú feliratot a képviselő- ház 1866. február 26-án fo­gadta el. s másnap nyújtotta át egy küldöttség Ferenc Jó­zsefnek. Az uralkodó válasz­leiratában revideáltatni akar­ta az 1848-as törvényeket, amit a képviselőház nem fo­gadott el, hanem március 19-én közfelkiáltással köve­telte a felelős magyar mi­nisztérium (kormány) kine­vezését, és a megyei autonó­mia helyreállítását. Közben a képviselőház elküldte 67 tagból álló bizottságát a kö­zös ügyek tárgyalására. Ezt a feladatot májusban 15 tagú albizottságra ruházták. A kiegyezés 1867 elején a végkifejlet felé közeledett, hiszen az uralkodó 1867. feb­ruár 17-én kinevezte gróf Andrássy Gyulát magyar mi­niszterelnökké, majd 20-án a kormányelnökséget elhárító Deák Ferenc javaslatának fi­gyelembevételével a kormány tagjait. E kormányalakítás­nak azonban volt egy szép­séghibája, amiről csak a be­avatottak tudtak: az 1867. március 17-i minisztertanács szabályzatot fogadott el, amely a kormány minden ér­demleges intézkedését — túl a kiegyezési törvényekben megállapított felségjogokon — előzetes uralkodói enge­délytől teszi függővé, vagyis előszentesítési jogot biztosít a királynak. Az uralkodó tehát kinevez­te a kormányt az 1848-as tör­vények revíziója előtt, s most következhetett a parlament­ben ,a közös ügyek megvita­tása. E tárgyalások során De-, ák a legtöbb gondot arra fordította, hogy bebizonyítsa: Magyarország és a Lajtán tú­li országok között az uralko­dó személyének a pragmati- ca sanctióban (1723. évi tör­vények a habsburgok trón­öröklési rendjéről) megállapí­tott azonosságból a közös ügyek természetszerűleg kö­vetkeznek, s csak előnynek tekinthető, hogy korábbi sza­bálytalanságukat pontos sza­bályozás váltja föl. A képviselőház március 30- án az általános vita után 257:117 arányban elfogadta a közösügyi javaslatot (22 kép­viselő távol volt). A május 29-i részletes vitában az arány némileg módosult, de végül is .a képviselőház elfo­gadta. A közös ügyek tárgyalása közben látott napvilágot a Magyar Üjság május 26-1 szá­mában Kossuth Lajos Deák­hoz, intézett, úgynevezett „Cassandra-levele", amely­ben tiltakozott a kiegyezés ellen. Az eseményeket azon­ban már nem állíthatta meg. 1867. június 8-án I. Ferenc Józsefet a budavári Nagybol­dogasszony (Mátyás) temp­lomban káprázatos ünnepsé­gek közepette Magyarország és társországai királyává ko­ronázták. Az a fényes lát­vány, amely feltárult a nem­zet szeme előtt, midőn a ki­rály felesküdött az alkot­mányra. s ujjongó tömeg je­lenlétében fellovagolt a pesti Belvárosi templom előtt emelt koronázódombra,, hogy a szo­kásos. négy égtáj felé sújtó kardvágásokkal jelképezze, miszerint kész Magyarorszá­got megvédeni minden ellen­séggel szemben, pártkülönb­ségre tekintet nélkül lelkese­désre hangolt mindenkit. A koronázással megpecsé­telt kibékülés végső _ aktusa­ként a király 1867. július 28- án szentesítette az 1867:XII. törvénycikket, a „Kiegyezés 69 szakaszból álló törvényét, amely a Habsburg-birodal­mat dualista (két központú) államalakulattá formálta. I. Ferenc József 1868-ban kelt rendelkezésével az Osztrák— Magyar Monarchia, illetve az Osztrák—Magyar Birodalom elnevezésekét rendszeresítet­te. A közös költségek viselésé­nek arányát, a kvótát úgy ál­lapítottak meg. hogy Magyar- ország 30 százalékát. Ausztria 70 százalékát viseli a követ­kező évtizedben. Az arány 1918-ig fokozatosan módosult Magyarország rovására. I. Ferenc József 1867-ben, ma­gyar huszáregyenruhában. (Korabeli fényképfelvétel) Deák Ferenc a következő­ket mondta a kiegyezésről: „Tudjuk, hogy annak hiányai vannak: de célszerűbbet, amely helyzetünkben gyakor­latilag is kivihető lett volna, készíteni nem tudtunk." A vásárhelyi találkozó Erdélyi magyarok tanácskozása ötven évvel ezelőtt ötven esztendeje rendez­ték meg Marosvásárhelyen az erdélyi magyar fiatal értel­miség találkozóját, amely a mindinkább kibontakozó an­tifasiszta népfront szellemé­ben kívánt választ adni a ki­sebbségi sorban 'élő tömegek nagy kérdéseire. Szervezői és résztvevői a harmincas évek elején feltépő fiatal írók, tudósok és publicisták voltak. E „második" erdélyi nemzedék számára már adott életközeget jelentett a kisebb­ségi lét. A fiatalok helyzete a nemzetiségi társadalom szociális átrétegeződését mu­tatta: soraikban a kispolgári és paraszti származásnak, il­letve kulturális háttérnek volt meghatározó szerepe. Jól -ismerték a román nép helyzetét, a román nyelvet és kultúrát is, és ennek nyo­mán úgy gondolták, hogy az elnyomott nemzetiségi töme­geknek a román progresszió­val, a román munkásmozga­lommal kell összefogniok. s közösen kell harcolniok a demokratikus átalakulásért, és ennek következtében a nemzetiségi autonómiáért. A népfrontos találkozó .ter­vét a baloldali fiatalokat tö­mörítő Ady Társaság nevé­ben Balogh Edgár vetette fel, s a terv megvalósítását szor­galmazta Tamási Áron is, midőn megírta Cselekvő er­délyi ifjúság című nagy ha­tású cikksorozatát. 1937 augusztusában jelent meg a Vásárhelyi Találkozó előké­szítő bizottságának felhívása, amely a többi között a kö­vetkezőket tartalmazta: „Szükségesnek látjuk társa­dalmunk átformálását abból a célból, hogy az erdélyi ma­gyarság egyetemes érdekének a síkján az osztályok közötti választöfal eltűnjék. A falusi kisbirtokos rétegnek és a munkásságnak kell alkotnia azt az erős nemzetiségi tes­tet, melyet a nevelő értel­miséggé alakult középosz­tálynak kell szolgálnia." Ilyen előzmények után ült össze október 2-től 4-ig a találko­zó. amely azután Tamási Áron elnökletével tartotta meg tanácskozásait. Tamási elnöki megnyitója közös munkára és felelősség­vállalásra szólította fel a megjelenteket. „Mindenki fe­lelős a munkában — szögez­te le —: mutassatok hát emelkedett lélekkel utat! És ahogy férfiakhoz illik, adjá­tok vissza a szónak erkölcsi tartalmát, nemzeti súlyát és emberi hitelét. Gondoljatok arra, hogy vizsgán álltok né­petek előitt, s hogy az erdélyi magyarság történelme rajta­tok keresztül azt a generá­ciót fogja megmérni, amely ma a legnagyobb felelősség­gel tartozik népének." Az elnöki megnyitót előadások és beszámolók követték. Az előadásokat mindig vi­ta' követte, s e viták figye­lembevételével adták közre a Hitvallás című záróhatároza­tot. „A Vásárhelyi Találko­zón megjelent fiatal romá­niai magyar értelmiség — hangzott e határozat — a leg­teljesebb nemzeti, szociális és politikai egység vágyától áthatva kimondja, hogy az erdélyi magyarság minden egyes tagjára a sorskérdése­ink és küzdelmeink iránti ér­deklődés, tevőleges szolgálat és munka hárul. A magyar­ság minden egyes tagjának teljesíteni kell mind anyagi, mind szellemi tehetségéhez mérten kötelességét magára hagyott nemzetünk iránt.” Ugyanez a határozat a követ­kező szavakkal fordult a többségi nemzet képviselői­hez: „A Marosvásárhelyen összegyűlt fiatalság egy sza­badságot szerető nép nyíltsá­gával fordult a nemzeti ál­maiban beteljesült és Gyula- fehérvár magas szelleméhez felemelkedni tudott román néphez és irányítóihoz, hogy az élet- és az emberi jogai­ban veszélyeztetett magyar­ság számára találja meg azt a .módot, amely a leltei kibé­küléshez, egymás becsületes megértéséhez vezet, és a tör­ténelmi egymásra utaltság­ban élő két nép számára a szabad testvéri együttélés .le­hetőségeit megteremti.” Pomogáts Béla mjmár nem is tudom, hányszor jártam végig ezt az utat a jwm mostani, az utolsó előtt. Csak mentem és mentem. Ab­ban a messze tájban, ahol négy falu határa találkozik, amelynek édes csalogatását gyerekkorom óta hordozom szívemben. Egykori feledhetetlen birodalmam. Az, hol nemrég Bojtár kutyánk tavaszi kirándulásait tette, velem és fiammal, ahonnan utolsó útjáról vissza soha nem tért. Ez adta most is az indítékot, ez volt a hajtóerőm. Egyre fogyott bennem a remény, hogy rátalálok-e. Egy hűséges társ elvesztése visszavárást, csalóka kételyeket mindég éb­reszt. Mentem és mentem. Vízzel áradt patakok, a Cibere, a Tölcsér mellett, s gumicsizmám szárán be-belibbenő árkok vizén át. Március vége volt, ritkán érezhető, gurdalyo- kat sirattató, érdes északi szél. Mindössze egy nemrég ha­zatért fecskepár kucorgóit a fodrozódó patakvíz felett im­bolygó rekettyefűz ágain. Mással nem találkoztam. A Boj­tár sem jött, nem szaladt felém. Hiába álltam dombokra, partokra. Messze járt a szemem, távolok távolában. S sen­ki sem jött, hogy érdeklődnék: nem látták-e azt a ragyo­gó, fekete göndörszőrű pulit? Vártak rám odahaza. Legjobban nyolcéves kisfiam, Gyuri. Falum határánál megtértem ismét, vissza, más falu határába. Oda is elkísért egyszer bennünket. Hátha odaté­vedt. hátha ott lézeng. Már dupla csizmát vonszoltam, másodikként süppedő vetések alján sárból felragadtat. Gyermekkoromból is ismertem ezt a tájat. Itt nyüt- tünk borsót az állami gazdaságban, itt deleltünk, itt az er­dők alján sütöttünk szalonnát. Végigballagtam a még alvó tölgyerdö Tapolnok-patakra vezető léniáján. Meg-megáil- tam, füttyengettem. S hátat fordítva a szélnek, szárnyá­ra engedtem kiáltásom: Bojtár!... Bojtár!... De sehol semmi, sehol senki. Ha most vadászok, vagy mások jön­nének, mit mondanék? Mivel vágnám ki magam? ... Me­zon, erdőn csellengelő kutyát keresek? Vagy kávafákat vágok öreg halászszerszámomhoz? ... Talán az utóbbit. Igen. Mert egyszer ilyenkor is elkísért bennünket, meg a Tapolnok partjára is halászni. Már akkor átúszta a. jeges vizet a túloldalon terülő juhnyáj bégetésére. — Nézd apu, milyen jó kutya lesz a Bojtár! Már haj­tani akarja a juhot — kiáltott kisfiam. Visszafelé úsztában — mert fiam szavára mindenünnen bármikor visszatért — mj segítettük felkapaszkodni a partra. Miután megrázta magát, bogárnyi szemeiből csak úgy csillogott a hála. Odahaza is le-lekísért halászni az öreg erdövégi Túrra. Barátaimat is. Megőrizte a halakat a pockoktól. Miközben csaptak egy-egy kört a fiammal az erdőben. Futni, szabadságra vágyása soha nem hagyta békén. Kérték is tőlem a falubeli pásztorok, adjam nekik cseré­be farkaskutyáéit, vagy próbaidőre ki a tanyára, hadd szoktassák hozzá a juhokhnz. tehenekhez. Nem mertem, el­lenezte a csalad. Egyszer titokban csak odaadtam. De ő fittyet hányva a lehetőségekre, másnap reggel kötéllel a nyakában hazaállított. Vérbeli kutya volt az: nem pulinak való a kötélen való állathajtás. Kérte azt a szemrevaló kalauznő is, aki a vonaton megcsodálta táskámból kigömbölyödö piciny göndör fejét, amikor a Hortobágy szélén lakó pásztor sógoromtól hoztam hazafelé. Ö magáért nem adtam volna! Utoljára amikor lekísért halászni reggelek reggelén, alig húztam fel néhányszor a halót, nekifeküdt a víznek, a végtelen szabadságot, kergetőzést kínáló határnak. Hiá­ba szóltam utána, hiába borsózott érette a hátam. Oldal­ra tekintett csak, vissza nem. Hej, ha a kisfiam itt lett volna! Az ő szava más! Vele futkározott a kabolautakon, együtt ugrották az árkokat, együtt ugrasztottak fel nyula- kat, fácánokat. S hazajövet pedig ugyanazt a vacsorát ették. Most is abba az irányba indult. Talán őt kereste. Egyedül maradtam. Aztán mögöttem a barátom tűnt fel. Pézsmapockokra lesett. — Barátom — szóltam —, ne lődd le már azt a ku­tyát, ha találkozol vele. A fiamé. Nem fogja az el a nyu- lat. ígérem, mikor hazajön, azonnal megkötöm. Megnyugtatott. Hát hogyne! Adtam neki halat. Majd leszereltem a hálót, s hazaindultam. Kutya és hal nélkül. Itthon nem szóltam a történtekről. Fiam figyelmét az iskolába készülődés kötötte le. Viszont én kerékpárra ug­rottam, s a földúton messze lehajtottam a kutya után. De sem öt, sem a vadőrt nem találtam. Megjött a másnap, a másnapután is, de a Bojtár nem. Ettől kezdve iskola után minden délután öt kerestük. Vál­tozó koratavaszi levegő szállta meg a mezőt, tele volt visz- szatérő bíbicek ujjongásával, csapatos madarak csacsogá­saival. Fiam egy ilyen út alkalmával félútban leült. Nem mondta miért. Messzire elküldött, elengedett magától, hogy keressem. Akkor kiáltott csak, amikor a leszálló szürkü­letben elvesztett a szeme elöl. Hazaérve értettem meg vi­selkedését: magas lázzal ágynak esett. Akkor éjjel sirtunk először, igazán. Lázálmában fel- tápászkodott az agyból — jól láttam, hozzánk a falu szé­lén jól bevilágít a hold — és felkiáltott: — Apu! Ugat a Bojtár a kapuban, hazajött. Engedd be! Nem próbáltam lecs^títani. kimentem hát. Megálltam a tornácon. Csak álltam, álltam. Hűvös, fényes csend mindenütt. Kis idő múltán sokara elhaló zokogás szűrő­dött ki a hátam mögül. Csak ezután mehettem be, meg azután, hogy letöröltem szemem aljáról a szomorú csillo­gást. Másnap magam jártam a mezőt. A vigasztaló, dúsuló tavaszban már csak egy halottat, egy tetemet kerestem, a Bojtárét. A határ majd minden fekete földhányását, túrá­sát, égett fatörzsét annak véltem. Már nem kiabáltam, nem szólítgattam, lassan jártam. Azt terveztem, hogy majd hozunk ásót. sült csirkedarabot és eltemetjük. Az utolsó nap fasoron ácsorgó hollócsapatra lettem figyelmes. Arra indultam. Adatta utaktól elhagyott gazos árokparton találtam rá. Ott feküdt úgy, hogy már nem lehetett eltemetni. Barátom vadászszenvedélye erősebb volt ígéreténél. Fiam sebe pedig örökre gyógyíthatatlan lett az emberrel szemben. KM HÉTVÉGI MELLÉKLET Deák Ferenc húsvéti cikke

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom