Kelet-Magyarország, 1987. október (44. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-03 / 233. szám

1987. október 3. Kelet-Magyaronzág 3 A TERMÉSZET JAVAINAK OSZTÁSAKOR A DÉL-NYÍR UGYAN­CSAK HATUL ÁLLT A SORBAN. AZ ÉLET ITT SOSEM VOLT KÖNY- NYÜ, KÖNNYŰ CSAK. A HOMOK VOLT, AMIT KERGET A SZÉL. A MÚLT KESERVE FOGYOTT UGYAN, DE SE A JELEN, SE A JÖVÖ NEM ÍGÉR GONDTALANSÁGOT. Készülünk-e a jövendőre? Porverés. Rosszabb, mint a jég. Sovány homok, éppen- hogy megtermi a rozsot. Taplós föld, egykori kiirtott erdő helyén, nyíri sivatag. Hiába változtak a háziak, sok minden jelzi: szegény ez a táj. Mert van itt még pu- hiatetős épület, rozzant ke­rítés. Erre még külön becse van a kenyérnek, amit ne­hezen szerez az ember. Bá­tortól délfelé menet félősebb, zárkózottabb az ember, öt és sorsát az évszázadok ci- bálták. Egy pillanat remény Beszélgetünk a Nyírlugosi Állami Gazdaság irodájában. Moldvai István igazgató, or­szággyűlési képviselő szép dolgokat mond. A gazdaság dinamizmusa lenyűgöz. Terméseredményeik jók, a konzervüzem exportra ter­mel, a húsüzem az ősszel in­dul, dolgozik a mélyhűtő­üzem, megépült az iparvá­gány, a korábbi ötszázról ezerre nőtt a foglalkoztatot­tak száma, van szállodájuk, jönnek erre a vadászok ... Itt most nem esi'k szó a hal­mozott hátrányról, egyelőre csak az a téma, miként kell megtalálni az utat kifelé a hajból. — Volt idő, amikor itt az újpestiek fonodát akartak építeni. Háromszáz munka­helyet ígértek — mondja Moldvai István —, de ami­kor toborozni kezdtünk ki­derült, kínkeservesen össze­szedtünk harminc embert. Viszont amikor a konzerv­üzemünk került szóba, nem kellett agitálni senkit. A két­száz ember össze is jött, de nincs gond a húsüzemmel se, itt is lesz ember, a mélyfa­gyasztóhoz is kapunk mun­kaerőt. Persze nem mind­egy kit, hiszen itt legalább három évbe telik, míg vala­ki megfelelő munkakultúrá­val tud dolgozni. Pedig ezek az anyagok — gyümölcs,^ zöldség, hús —, csupa olyan, ami nem idegen az itt élő­nek.. Nem mindegy, kiket alkal­maznak. De nem ám! A gé­pek korszerűek. Az export- követelmény roppant magas. És csak nő. Csak okos, igé­nyes, a feladatot értő ember képes megfelelni ennek. Olyan, aki viseli a zárt üzem fegyelmét, a gép diktálta tempót, az előírásokban rej­lő fegyelmet. Így aztán le­gyen bármilyen bő a kör­nyék munkaerő-kínálata, akárki nem lehet itt dolgo­zó. A bélteki iskolában A környék egyik legna­gyobb települése Nyírbéltek. Négyezer lakója van, öm- böllyel együtt. Szép, korsze­rű iskola működik itt. öt­száz leány és legény tanul, hogy a jövőben boldoguljon. Számukra nem túl sok mun­kalehetőség kínálkozik a környéken. A helyi Ganz létszámstopos, s ha műszaki­lag fejlesztenek, lehet, hogy a mai létszám is sok. Nyír­bátornak nem kell több munkaerő, a Csepel se igé­nyel fiatalokat már. Sokan pislognak Lugos felé, hiszen a környéken ez a dinamiz­mus példája. De milyen esé­lyekkel. — Tantestületünk huszon­négy főből áll. Közülük hat képesítés nélküli, öt-hat éven belül nyugdíjba megy hat-hét nevelő — mindezt Somogyi Gyuláné igazgató mondja —, hiányzik tíz ta­nárunk. Hirdettük, egy se jelentkezett. Túlterhelt ne­velők, akik arra kényszerül­nek, hogy a fizetést kiegé­szítendő gazdálkodjanak is, küzdünk azért, hogy ered­ményt érjünk el. Mert a kö­zépszintet tudjuk csak tar­tani, sok a cigánygyerek, a jókra nem marad idő. A te­hetség gondozása csak rit­kán és nagy erőfeszítés árán lehetséges. A beszélgetés estéjén hall­gatom a televíziót. Grósz Károly miniszterelnök mondja: nem szabad a gyen­gére pazarolni az erőt, hi­szen akkor csak a középszert termeljük újra. A legjobbak támogatása lehet a cél. Bél­ieken a középszer termelő­dik, s ha valaki kitűnik, megy is innen, vissza nem jön, amint az elmúlt évek során egyetlen itt végzett felsőfokú képzettségű nem jött hiaza. A térség gondja — Sajnos igaz, hogy a tér­ség szellemi erejének meg­fogyatkozása zajlik — így Szabadhelyi Sándor, a nagy­községi pártbizottság titkára, helyii születésű, az ittenieket értő, szerető, ismerő ember —, s ez a fogyás nagyon rossz előjeleket mutat. Eb­ben a nagyközségben az ér­telmiségiek aránya egy szá­zalék, ami harmada a nem jó megyei átlagnak. Innen csak elmennek, ide nem tu­dunk csábítani. Se pénzzel, se lakással. Egyik sincs. Mindenki úgy véli: ez á széi, ide nem lehet jönni. Pedig ez nem igaz! Ha valahol kell, kellene a szellemi frissülés, iákkor ez a táj az. Itt erővel már nem megyünk sehová. Itt csak a jó tudás, a fej se­gít. És a gond nem bélteki csupán. Encsencs, Nyírpilis, Piricse, Penészlek hasonló cipőben jár. Sok ember van munka híján. Sok, mind több a cigány, aki dolgozni se ' akar, nincs is hol, csak al­kalmi munkát vállal. Már szivárognak, s a jövő évben várhatóan még többen jön­nek a munkából elengedett segédmunkások. Egyszerre jelentkezik a jövő nemzedé­kének és maiak munkalehe­tősége. Csak a feldolgozás! De vissza Ny ír lúgosra. Új­ra Moldvai István, aki nem­csak, mint gazdaságának igazgatója, hanem mint kép­viselő is felelősen gondolko­dik e tájról. — Ügy gondolom, hogy ma nem gondolkozhatunk a negyven-ötven évesek mun­kalehetőségeiről. Sokkal ége­tőbb, hogy a most gyerme­kék jövőjét igyekezzünk megalapozni. Ez kegyetlenül hangzik, de realitás. Egy biztos: több munkát, erőt imár nem kérhetünk senkitől. Ennek a végére értünk. Ma­rad az egyetlen, az itt ter­melt és termelhető javak feldolgozása. Zöldség, gyü­mölcs, hús. És a földeken nem szabad búzával kín­lódni. Erdő kell, sok­sok erdő. Nézzük meg: ezen a környéken talán egy szövetkezet van, akinek van valamije. Itt a null-szaldó már siker. Vagyona senki­nek nincs. Ha a feldolgozás­ra koncentrálunk, akkor ér­hetünk sikert. És sorolja: a közgazdaság elemi törvénye a multipliká- ta elve. Vagyis: ha egy ipar megjelenik, akkor jön a von­zót. Feldolgozás, ehhez kell konzervesdoboz, üveg, cím-, ke, világszintű csomagoló­anyag, kulturált szállítás, alkatrészgyártás. Vagyis olyan könnyűipar, ami meg­él a homokon. Mert e tájnak egyetlen nyersanyaga van: a föld. És ez mostoha. — Iskoláinknak úgy kell oktatni, hogy gyermekeink rendelkezzenek egy olyan igényszinttel, ami képessé teszi őket a magasabb mun­kakultúrára — mondta a bélteki iskola igazgatója. — Olyan értelmiség kelle­ne itt, mely sugározza magá­ból a tudást, az igényt, s tük­rözze ennek megbecsültségét is — fejtegette Szabadhelyi Sándor. A magas tudás! — Gazdaságunkban ma 35 felsőfokú végzettségű em­ber van — így Moldvai Ist­ván — akiket meg lehet tar­tani. De csak feltételekkel: kell a jó fizetés, a bizton­ság, a lakás, az alkotás lehe­tőségének megadása, az ér­telmiségi lét körülményei­nek megteremtése. Ahol ez nincs, ott kevés a remény, hogy jönni fog bárki is. A másik fontos dolog: úgy ne­velni és oktatni az iskolák­ban, hogy ne segédmunká­sok termelődjenek újra. Mi éppen ebből a meggondolás­ból indítottunk saját iskolát, ahol egy nap elmélet, négy nap gyakorlat keretében ké­pezzük magunknak a leendő munkásokat. Ennek van jö­vője, erről érintőlegesen a Parlamentben is esett szó. A térségben a tudás és a gaz­daság összefüggése roppant érzékletes. A hátrányos területek fel­zárkóztatása nem egyszerű gazdasági kérdés. Vajon van-e olyan irányító hely, ahol nem egyszerűen a szak­osztály szempontjából je­lentkezik külön-külön az ok­tatás, a munkaerőgazdálko­dás, a gazdaság kérdése? Összefut-e olyan értelemben, hogy kittessék: csak az egyes területek komplex vizsgálata adhatja kézbe a megoldás kulcsát? Szembe merünk-e nézni azzal, hogy a közép­szer oktalan menedzselése helyett a valóban tehetséges­nek nyissuk a tág utat? A dél-nyíri tájon változ­tatni nem tudunk. Termé­szeti adottságai megváltoz- taithatatlanok. Ha nem tu­dunk időben lépni az okta­tásban, a terület szellemi erejének fellendítésében, ak­kor konzerváljuk mát. Márpe­dig senki célja nem lehet az elnéptelenedő, gyepűvé váló táj. Ahol minden más ma­gyarral egyenértékű állam­polgárok élnek. Egyelőre igen rossz esélyekkel. Bürget Lajos I/Ä7ÄC FDAVFI Közel nyolcszáz négyzetméter alapterületű tanműhelyt KV/XiV/O tl«V/ T CL. épít közös erővel a tiszavasvári szakmunkásképző és a helyi Munka Termelőszövetkezet. A huszonötmillió forintos beruházással készülő tanmű­helyben két tanterem, diagnosztikai laborok, forgácsoló és egyéb kisegítő műhelyek, Sze­relőműhely kap helyet. Az építkezés jó ütemben halad, a következő tanévben már itt — az ország legkorszerűbben felszerelt tanműhelyében — kezdik a tanévet a diákok. (J. L.) Válasz cikkünkre Szükséges korlátok Az 1987. szeptember 26-i számban „Korlátok” címmel megjelent cikkben foglaltak­ra az alábbiak szerint vála­szolok: A lakóterületi egységre vo­natkozó részletes rendezési terv közlekedési terve a 48—50—52. számú lakóépüle­tek között épült parkolókból nem biztosít kijárási lehető­séget a Vasvári Pál utcára, hanem a belső szervizútra fű­zi fel a parkolókat. A szer- vizútnak jó kapcsolata van a körúttal, valamint az Öz úton keresztül a Vasvári Pál úttal. A Vasvári Pál út nagy for­galmú városi út, melyhez a lakóterület parkolóit közvet­lenül csatlakoztatni forga­lomtechnikai és forgalom- biztonsági szempontból nem célszerű, és kifejezetten ve­szélyes egy jelzőlámpás cso­móponttól 80—100 méter tá­volságra. A Vasvári Pál úti járda építésével egy időben kiala­kított útcsatlakozást — mely a járda és az út között van — az építési forgalom lebo­nyolítására ideiglenes jelleg­gel építették ki, a belső szer­vizút megépítéséig. A közle­kedő emberek számára elsőd­leges szempont a megnöveke­dett forgalom biztonságos le­bonyolítása, még azon az áron is, ha ez a lakóterületen lakó gépkocsitulajdonosok­nak 200—300 méter kerülőt jelent. Előfordul, hogy a megkí­vánt forgalombiztonsági kö­vetelményeket nem tudjuk biztosítani, ha csak a közúti jelzésekre és a közúti közle­kedésben részt vevők közle­kedési moráljára építünk, ezért, sajnos, korlátokat is kénytelenek vagyunk építeni. Kovács István osztályvezető Nyíregyháza Városi Tanácsa HATÁRIDŐRE SPORTCSARNOKOT NEM KELLENE kibérelni a je­lentkezőknek, ha azokat hív­nánk el találkozóra, akik nagykorú magyar állampol­gárként még nem szereztek rossz tapasztalatokat a kü­lönféle hivatalokban. Akiket még soha nem felejtettek el felvilágosítani, hogy ügyük elintézéséhez mi minden szükségeltetik. Akiket egyet­len egyszer sem bosszantot­tak még fel az asztal túlsó ol­dalán ülők. Akiknek eddig még minden hivatalos dolgu­kat pontosan, gyorsan, fe­lesleges bosszantások nél­kül intézték el. A hangzatos — főként a Ludas Matyiban népszerű­sített — jelszó: „Le a bürok­ráciával!” mára kikopott a sajtóból, a közéletből. De csak a jelszó tűnt el, mert az aktatologató gyakorlat el­len szót emel az „egyszerű állampolgár” csakúgy, mint az újság írója. Sőt, az állam- igazgatásban belülről is el­indult egy ilyen, üdvözlendő folyamat. Nem is lehet más­ként — főleg a lakóhelyi közélet színterén —, hiszen egyre inkább nyilvánvaló: a tanácsok vannak értünk, s nem fordítva, mint azt még jó néhányan szeretnék hinni. Látszólag talán nem túlsá­gosan nagy horderejű lépés, hogy ezekben a hetekben me­gyénk tanácsai új rendelete­ket alkotnak „egyes állam- igazgatási ügyekben az ügy­intézési határidő rövidítésé­ről". A rendelet mint helyi jogszabály, azonban valószí­nűleg hatásosabb lesz. gon­dosabban tartják be rendel­kezéseit, mintha ugyanezt fe­lülről vezényelték volna. A kormány tanácsi hivatalának ajánlása, útmutatásai alapján ugyanis a helyi sajátosságok­nak, lehetőségeknek megfele­lően döntöttek az egyes ha­táridőkről. A rendelptek cél­ja — hivatalos megfogalma­zás szerint — többek között a társadalmi munkaidőalap fokozott védelme, az ügyfe­lek államigazgatási terhei­nek további csökkentése. MARADJUNK MOST ez utóbbinál, olvassunk bele az előterjesztésekbe, lássuk, mi­lyen ügyeket intézhetünk el hamarabb az eddigieknél. Az azonnal elintézendő ügyek között szerepel például a munkakönyvek kiállítása, különböző igazolások kiadá­sa, vagy rögtön intézkedhet- nek-intézkednek például a természeti kár következtében megsemmisült lakás bérlőjé­nek elhelyezéséről. És egy ál­talánosabb kérdés, ami vala­mennyiünket érint: a környe­zetvédelmi előírások durva megsértésekor is azonnal in­tézkednek a tanácsok. Bő felsorolás rendelkezik a három, illetve nyolc napon belül elintézendő ügyekről is. De tizenöt napos határidő vonatkozik például — ez igen időszerű kérdés lesz — a té­vesen befizetett adók vissza­utalására is, vagy például — ha minden adat a rendelke­zésre áll — az iparjogosít­vány iránti kérelmek elbírá­lására. Most nem lenne cél­szerű még megközelítőleg teljes listáját sem leírni a változásoknak — remélhető­leg“ úgyis tapasztalhatjuk majd. ha ügyes-bajos dolga­inkkal a tanácsokhoz fordu­lunk. VARÁZSSZERT PERSZE semmiféle jó rendelkezés nem jelent, csak ettől nem­igen várhatjuk, hogy ezentúl minden ablak, íróasztal mö­gött rátermett, lelkiismeretes emberek ülnek majd. Az új szemlélet terjedése azonban mindenképpen üdvözlendő, s hosszabb távon akár ez a vál­tozás is bekövetkezhet. Annál is inkább szükségszerű lenne, mivel az egyértelműen ne­hezedő életfeltételek között mindennek, ami a közérze­tünket javítja, politikai súlya is van. Papp Dénes m mraságod is bizonyára hallotta, hogy ml mostanában élénk vita folyik ar­ról, hogy méltók-e a megbecsülés­re azok a dolgozók, akik tizenöt—húsz, sőt ennél is több évet nyomnak le egy­azon munkahelyen. Én nem akarok ennek a most fellán­golt országos vitának a részese lenni, de ha uraságod hozat még kétszer három decit abból a pusztamérgesiből, elmesé­lem önnek, hogy nálunk, a Központi Hó­lyaggyárban milyen tanulságos a törzs­gárdisták helyzete. Tetszik érteni? — Szóval, jó húsz-huszonöt évvel ez­előtt, a hatvanas évek elején kezdték nálunk is megbecsülni a régi dolgozó­kat. Szabályzatban rögzítették a jutta­tásokat, a kedvezményeket, pontosan meghatározták, ki lehet törzsgárdatag, s a vállalatnál leszolgált évek alapján soroltak be mindenkit a különböző ka­tegóriákba. Egy szép napon azt is ki­mondták, hogy aki 25 éve törzsgárdatag. az a pénzjutalom mellé még arany pe­csétgyűrűt is kap ajándékba. Ha egy kicsit utánaszámol uraságod, meg rá­néz a naptárra, amely - éppen 1965-öt mutat, egyből rájön: olyan ember nincs, aki szocialista vállalatnál húzott volna le huszonöt évet, nem igaz? Ugyanis á ■felszabadulástól 1965-ig csak húsz esz­tendő telt el, nem huszonöt. Kinek van tehát 25 éves munkaviszonya? Aki leg­alább két tanúval tudja igazolni, hogy ő már a mohácsi vész idején is a szoci­alizmust építette. Világos? — Ilyen ember nálunk, a Központi Hólyaggyárban csak a vezérigazgató volt akkoriban. Ö kapta az első arany gyűrűt. Lehet, hogy nem került be a szocializmus furcsa rekordjainak köny­vébe. de uraságodnak elárulom, hogy a következő évben a vezérigazgató-helyet­test gyűrűzték meg, aztán a gyáregy­ségvezetők, főosztályvezetők következ­tek. Valószínű, hogy bebizonr.,,sóáoá:- akkortájt ebben az országban/más nem dolgozott jól, csak ők. A gyűrűosztó ün­nepségeken ha adtak is egy-egy melós- nak hűséggydrüt, legalább öt-hat osz­tályvezető, részlegvezető is odasetten­kedett az elnökségi asztalhoz, és tartot­ta a markát, jobban mondva a gyűrűs­ujját. — A rosszmájú munkatársak azt mondták, hogy a hetvenes évek végén akkor fejeződött be a gyűrűt osztogató aranykor, amikor már minden góré fel­csípte a magáét. Mások meg azt bizony­gatták, hogy a világpiac, a ránk is ha­tást gyakorló nemzetközi gazdasági helyzet vetett véget a gyűrűs korszak­nak. — Azt kérdi uraságod, hogy most hol tartunk? Nézze, azóta már legalább négyszer átírták a kollektív szerződést, amely a törzsgárdisták megbecsülését is rögzíti. Az aranygyűrű szó már régen kiveszett a vállalat szótárából. Ezt hon- nét tudom? Mert én is jubilálok. Hu­szonöt évvel ezelőtt álltam munkába a cégnél. Ha hiszi uraságod, ha nem, eb­ben a nehéz gazdasági helyzetben örü­lök. ha egy kis pénzjutalmat kapok, a vezérigazgató meg lejattol velem, és vál­lon vereget. r^efinéZZ p n azzal a kezével, § amelyiken a Icfm/Wßistdk arany gyűrűjét hordja. Azt ~c gyűrűt, amit a mohácsi vész idején szerzett ér­demeiért kapott. Világos? Hát akkor kedves egészségére!, K.CY.M.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom