Kelet-Magyarország, 1987. szeptember (44. évfolyam, 205-230. szám)

1987-09-19 / 221. szám

1987. szeptember 19.

Ópályiban paraszt családban született 1935-ben. Mátészalkán érettségizett szerzett mérlegképes könyvelői oklevelet 1960-tól vesz részt a szövetkezeti mozgalomban. Volt járási tanácsi dolgozó, főkönyvelő a nayy- ecsedi termelőszövetkezetben, elnök Öpá- lyiban. Jelenleg kettős tagsági viszonya van, a Vajai Rákóczi és a. Hadászi Béke Tsz-ben közgazdasági igazgató 'Tagja a TESZÖV közgazdasági bizottságának. Nős, két gyermek apja. Munkáját több esetben ismerték el kitüntetéssel, legutóbb 1987. április 4-én a Munka Érdemrend ezüst fokozatát kapta. Elvégezte a marxista-leninista egyetem általános tagozatát, majd a politikai gazdaságtan szakosítót.

A Program már van. cselekedni kell. De w hogy a cselekvésben józan fejjel, tisztán lássunk, gazdasági gondjaink megoldásában szükség van az őszinte véleményre. Itt van mindjárt az elosztás kérdése. Az MSZMP KB július 2-i programjából gyakran idézett rész: „az elosztás'nem előzheti meg az anyagi fedezet megteremtését.” Mi erről a véleménye?

— Sajnos, igaz: gyakran többet osztottunk, mint amennyire saját nyereségünkből fedezet képződött. De a legszomorúbb az, hogy a túlosztás mértéke a gyengén, vagy a gyengébben gazdálkodó gazdaságokban magasabb, szemben a folyamatosan eredményt produkálókkal. Jól tudom, régen túl vagyunk azon az időn, amikor a szövetkezetekben a „maradék elv” érvényesült, miszerint a tagság jövedelme az volt, ami a költségek elszámolása után visszamaradt. Ettől függetlenül ma is a termelés költségeként elszámolható munkadíjnak összhangban kellene lenni az eredményességgel...

^ Vines így?

— Kikívánkozik belőlem annak az időszaknak a visszássága, amikor függetlenül a mérleg előjelétől büntetés nélkül lehetett még adómentesen is növelni a személyi jövedelmet. Tudom, hogy Szabolcsban jóval az országos átlag alatt van a munkadíj színvonala, regionális gondjaink is vannak, mégis számos olyan szövetkezetét ismerek, ahoi gyakoribb a veszteséges év. mint az eredményes, de a tagság .munkadíj-színvonala meghaladja a megyei átlagot, avagy az olyan termelőszövetkezetekét, ahol hosszú távon nyereséggel dolgoznak. Márpedig ha a tagok személyi jövedelme független az eredménytől, az a szövetkezés alapelveit sérti, konzerválja az érdektelenséget, nem segíti elő a szövetkezeti vagyon gyarapodását, a termelői alapok bővülését. Más szóval nincs lehetőség a kibontakozásra, a sorozatos veszteségek megszüntetésére.

0 Mi a teendő ilyen helyzetekben? Van-e arra példa, hogy a gazdálkodás eredményességéi, avagy eredménytelenséget a termelőszövetkezeti tagok személyes jövedelmük alakulásán is mérhetik?

— Amit a korábbiakban mondtam, gyakorlatban szerzett tapasztalataimmal szeretném alátámasztani. Vaján az 1982. évi 3L millió forintos nyereség 1983-ban 18 millió forintra esett vissza. Ugyanakkor a felhasznált bértömeg 10 millió forinttal csökkent. Amennyiben a 'bérkiáramlás, a korábbi jöve- delemszint megtartásával változatlanul marad, a 18 millió forintos nyereség 8 millió forintra csökken. Ebből a termelőszövetkezeti tag nem érzett volna semmit. De mert a személyes jövedelem az előző évihez képest mérséklődött, ki-ki a saját zsebén érezte a nyereség visszaesését és viselte annak következményeit.

Volt szerencsém részt venni 1986. június 9- én a hodászi Béke Termelőszövetkezet közgyűlésén, amikor az 1985. évi veszteség pénzügyi rendezésének feltételeit tárgyalták. Sajnos, akkor egy nagy fokú közömbösséget észleltem, és gondolom azért, mert a veszteség pénzügyi forrását nem a tagság, hanem az állami kassza teremtette meg. V.isz- szatérve a beszélgetésünk kezdetére, gondot látok az elosztható jövedelemfelhasználásban is. Vajon azok fogyasztják-e a megtermelt jövedelmet, akik annak előállításában részt vettek? Sajnos, nem. Amióta a munkadíj színvonal szabályozását bevezették, megjelentek a „vattaemberek” akik mérsékelték

f--------------------------------------Hétvégi interjú

Tóth Elek kózgazdasógi igazgatóval

a megújításról

______________________________________é

ugyan a munkadíj,szintet, de értékelőállító tevékenység nélkül részesülték jövedelemben. Sokat ártottunk ezzel, és meggyőződésem, hogy ezen csak a bértömeggazdálkodás segíthet, változtathat. Olyan bértömeggaz- dál'kodásna gondolok, amelyet — átmenetileg — kapcsolni lehetne a hozzáadott érték, változásához. A hozzáadott érték mutatójával lehetőség lesz a bértömeg növelésére is.

0 A mezőgazdasági termelést az állam dotációkkal támogatja. A támogatások mértéke áruféleségenként, termelési célokként különböző. A kialakult gazdasági helyzetben, az egyehsúly javításáért, a támogatások köre szűkül, a támogatások mértéke csökken. Mi erről a véleménye?

— A mezőgazdaság, az én ismereteim szerint, a világon mindenütt támogatott ágazata a gazdaságnak. Hiszem, hogy erre a jövőben is szükség lesz, mert a jelenlegi árrendszerben árkiegészítés és fejlesztési támogatás nélkül nem lehet létezni. Gondolom azzal hosszú távon számolnunk kell, hogy a mezőgazdasági árak kötött pályán mozoghatnak, az is objektivitás, hogy a termőföldek minősége különböző és e két fogalom feltételezi a támogatások szükségszerűségét. Alaposan át kell tehát gondolni a támogatásokkal kapcsolatos döntéseket. A támogatások körének szűkítése, avagy a támogatások nagyságának mérséklése nem vezethet a lebénuláshoz. A meglévő gazdasági alapok mozgásban tartása nélkülözhetetlen. Nem lehet, vagy nem szabad egyik napról a másikra felszámolni egy tevékenységet, mert holnap, ha újra szükség lesz a felszámolt termelési ág termékeire, az újbóli indítás sokba kerülhet. Aminek szükségét iátom: a támogatások körét tartósan „közvetítse Le” a szabályozórendszer és ne legyen a szabályozásnak osztási jellege. A szabályozás vezessen a cél irányába és ismerje el a produktumot. Ne személyhez kötődjék, hanem valóban eszköze legyen a termelésfejlesztés- nék. a hatékonyabb munkának, a nyereség- termelésnek, ,

Mire gondolt, amikor az utóbbi mondatokat megfogalmazta?

— Nem akarok állandóan a múlt gyakorlatához visszanyúlni, de tudnék rá példát mondani, hogy hová vezetett egyes esetekben a túltámogatás. Lehet, hogy nem népszerű, amit most mondok, de igaz, hogy a túlzott megalapozatlan támogatás a kényelmességhez vezet. Ami könnyen jön, az köny- nyen is megy. Emberi magatartás, hogy jobban becsüljük azokat a forintokat, amelyeket kemény munkával keresünk meg. Fejlesztési támogatásoknál azt tartom helyesnek, ha a gyorsan megtérülő beruházásokat ösztönzik. Voltak olyan programok, amelyek nem mindenben adták vissza, amit elvártak, vagy elvártunk tőle. Most napirenden van az importkiváltó fehérjeprogram. Jó lenne ebben olyat alkotni, hogy az utókor ne mondhassa, többe került a leves, mint a hús.

Piacra termelünk. Az alma, a hús, a dohány, a gabona jó részét exportáljuk. A piac értékítélete az áruink iránt nem mindig olyan, amit mi szeretnénk. Hogy

• látja, hol a hiba? Ki téved és ha van tévedés, hogyan lehet váltani, változtatni?

— Az áru értéke a kereslet-kínálat alapján a piacon dől el, és ez igen bonyolult fogalomkör. A piac szabályozza a termelést és nem fordítva. Ismerni kell tehát az igényeket. Azt kell termelni, ami biztonságosan értékesíthető. Döntő a minőség. Már csak azért is, mert ma már nem létezik az úgynevezett hármas piac, a beLföldi, szocialista és tőkés. Bárhová termelünk és szállítunk, szükséges a jó minőség. Véleményem szerint minden terméket, amelyet a világpiac által elismert minőségben és költségen állítunk elő, el lehet adni. A minőség mellett a költséget nem véletlenül említettem. Sajnos, mi a termelés tényleges költségei mellett sok olyan költségtényezőt próbáLunk a piaccal elfogadtatni, amelyeket sehol a világon nem, vagy legalábbis a mi mértékeink szerint nem érvényesítenek. Gondoljunk csak a megnövekedett adminisztrációra, a jogszabály állal előírt, vagy a magunk által létrehozott, mondvacsinált munkakörökre. Ezeknek a költségét nem finanszírozza, tiem ismeri el a piac. Nem veszi meg a piac az árutermelésiben keletkező túlmunkát, rossz munkákat, felesleges anyag- és energiafelhasználást, a pazarlást. Az is igaz, hogy a piac által eiismert költségek nem minden esetben jelennek meg az árban. Konkrétan a téli almára és a jelenlegi árára gondolok. Ismereteim szerint a szovjet piac az almáért most is annyit fizet, mint 1986-ban. Az exportalma ára most mégis kevesebb. Ennek okát két tényezővel magyarázzák, egyik a szubvenció csökkenése, másik a rubel és a forint értékviszonyának változása. Véleményem szerint a két fizetési eszköz egymáshoz viszonyított értékaránya nem piád és nem is termelési kategória. Ezt a termelőre' hárítani sajnálatos ellentmondás.

0 A napi gondok, feladatok megoldása mellett a vezetőknek, termeléstervezőknek és termelésirányítóknak messzebbre kell tekinteni. A mai helyes döntés a holnap cselekvését és annak eredményességét készíti elő. Ehhez szükség van a kezdeményezőkészségre, az önállóságra. Sok szó esik mostanában a szövetkezetek vállalatszerű önálló gazdálkodásáról.

—• Az önállóság fogalma nem olyan egyszerű. ahogyan hisszük, vagy emlegetjük. Azt hiszem, akkor vagyak közel az igazsághoz, ha azt mondóim, ez az önállóság még nem önállóság. Igaz ez akkor is, ha a szövetkezeti mozgalom által kialakított szervezeti, irányítási, önszabályozási formák magukban hordják a szövetkezés sajátosságait. de ettől még kötött pályán mozgó, átfogó rendszer. Erre szükség van és lesz. Arra viszont nincs szükség, hogy egy érvényes szabályozórendszer ismeretében hozott döntés után, mire a végrehajtásra kerülne sor, a szabályozó háromszor is változik. Ez, vagy az ehhez hasonló eset cselekvésben visszafogott vezetői magatartáshoz vezet. Az önállóság számomra azt jelenti, hogy a rendelkezésemre álló lehetőségek közül kiválasztom a legjobbat és azt zavartalanul megvalósítom. Abban bízom, hogy lesz ilyen lehetőség.

0 A mezőgazdasági termetes, itt a megyében is, az említett gondok és bajok ellenére, hallatlan mértékben fejlődött. Ezt, remélem, nem tagadja. De most más kell, több kell, de hogyan?

— Tudunk a hektároniken U 8 tonnás búzatermésekről, a 10 tonnás kukoricáról, a 35—40 tonnás burgonyáról, avagy a 40 tonnás aknatenmésröl. A gépesítés, a kemiizálás, a technológia magas szintje tagadhatatlan. Ez így van jól. Viszont azt is látnunk kell, hogy a mezőgazdaságban a szükségesnél több embert foglalkoztatunk. Talán ezért is romlott a munkafegyelem, a munikaerkölcs. Meggyőződésem, hogy a mezőgazdálkodást jól csinálni csak földet szerető, a szövetkezethez érzelmileg és anyagilag is kötődő emberekkel lehet. Az a szövetkezet, amelyben a tagok csak munkahelyet látnak, nem szövetkezet. Emlékszem, a hatvanas évek elejére, amikor az akkori szövetkezeti tagok alig valamit érő munkaegységért keményen és jól dolgoztak a kisparaszti gazdaságokból hozott munkaeszközzel. Ezek az emberek a mai technikád eszközökkel csodát tudnának tenni. Hol követtük el a hibát? Szerintem a munkafegyelem lazulásában az érdektelenség tükröződik. Nélkülözhetetlen feladat tehát a tulajdonosi szemlélet javítása, a szövetkezethez anyagilag is kötődő állapot megteremtése. A szövetkezeti tagság rangját, becsületét kell visszaállítani úgy, hogy munkát adunk, munkát követelünk és a teljesítményt elismerjük. Ez nemcsak feladat, ez Olyan tartalék, amellyel a már említett elért eredmények fokozhatok, a gazdálkodás eredményei javíthatók.

Mint mondta, a mezőgazdaságban ma munkaerő felesleg van és ez nincs jó hatással a gazdálkodás eredményére, színvonalára. Mi a megoldás?

— Ami tény, az tagadhatatlan. A rnező- .gazdas^g eltartó képessége nem, vagy csak nehezen bírja el a jelenlegi .létszámot. Megoldás az ipari termelés, a melléküzemági tevékenység fokozása. Ez ma már a megyében és termelőszövetkezetünkben is jelentős mértékű. Az átképzés, a betanítás, a többirányú munkavégzésre alkalmas dolgozók foglalkoztatása széles körű. De nem csak erről van szó. Ma már egyre nyilvánvalóbb, hogy a fegyelmezetlen, a felületes, rossz munkát végzőktől meg kell válni. Minél következetesebbek leszünk ebben a kérdésben, annál inkább nő majd a mukafegyelem és növekszik a munka, a munkahely becsülete. A szövetkezetek, a szövetkezeti vezetők felelőssége és kötelessége a foglalkoztatási gondok megoldásában nagy és súlyos teher. Ebben sokszor nem elég a gazdasági elhatározás, többre, társadalmi szintű összefogásra van szükség.

Össznépi vitában alakult, formálódott a parlament által most tárgyalt új adórendszer. Bevezetése mennyiben befolyásolja egy termelőszövetkezeti vezetés munkáját, döntését?

— Mint arról már előzőleg szóltam, az önálló gazdálkodáshoz, a megalapozott dönté- sékihez szükség van az egyszerű és tartós szabályozórendszerre, a körülmények teljes ismeretére. Ide tartozik az adózás mikéntje és mértéke. Az új adórendszertől mi azt várjuk, hogy ismerje el a több letértéket adó munkát.

0 Két éve irányítja Hodászon a termelő- szövetkezet gazdálkodását. A veszteség után mennyire sikerült egyenesbe jutni?

— Már az első évben nyereségesek voltunk és úgy hiszem, nem kiabálom el, hogy

1987-ben, a kedvezőtlen időjárás ellenere tovább javul a helyzet. Ezt kizárólag az alkalmazott érdekeltségi rendszernek köszönhetjük. A termelőszövetkezet tagságát személyes jövedelmén keresztül tettük érdekeltté abban, hogy ne csak több, de minőségileg jobb mukát is végezzen. Erre igazolás az alma. 1986-ban 960 vagon alma termett, 67 százalékát exportáltuk. Idén kisebb az al- matermósi, minőségileg gyengébb az áru, de már az eddig betakarított gyümölcsből is 3000 tonna az export.

Köszönöm a válaszait.

Seres Ernő

a verseny a gazdasági életben ma is hasznos. Persze csak akkor, ha a versenyben lévők mindegyike komolyan veszi a másikat. Ez arról jutott eszembe, hogy mostanában naponta találkozom a konkurencia egy apró, de jellemző gyakorlati példájával. Míg munkahelyemről ebédelni megyek, három — ha egy pici kerülőt teszek, négy — fagylaltos előtt vezet utam. Nem vagyok nagy kedvelője ennek a nyári csemegének, így aztán azt sem

mondhatom, hogy egyéni érdekeim rabja lennék, amikor indokolatlanul sokszor bosszankodom a látottakon.

Tudni kell, hogy a sző- banforgó fagylaltosok közül kettő maszek, illetve szerződéses, a többi a vendéglátó vállalaté, illetve az élelmiszer kiskeré. A két maszeknál mindig hosszú sor áll, a három államinál pedig elvétve akad vevő, de az is előfordul, hogy a háromból egy vagy kettő éppen „fagylalt nincs” felirattal pótolja a kínálatot.

Csendes bosszankodásaim közben magamtól kérdezem: vajon mit tud a vállalkozó, amit nem tud az állami? Mert valami reális alapja bizonyára van annak, hogy itt sor áll, amott pedig nem. Aztán vajon milyen ötlete és gépe van a

vállalkozónak, ami nincs az államinak? Mert nagyvállalatainknak vannak már felső fokú végzettségű szakemberei s ezen kívül a szakmában nagy jártasságú dolgozói. Ök együtt nem tudnának annyit, mint egy kisvállalkozó? Netán egy milliárdos nagyvállalat nem tud beszerezni olyan gépeket, mint a maszek?

Gondolom ez is előfordulhat. Az érdekeltség, a szabályozók hiányosságai sok mindenre választ adtak már. Köztük rossz válaszokat is.

A leginkább mégis azon töprengek, miért nem izgatja az illető állami „egységek” vezetőit, hogy mi történik körülöttük. Hol van a szakmai büszkeség, önbecsülés, amikor szó nélkül hagyják magukat lekörözni? Es a főnökeiknek

sincs ehhez megjegyzésük?

Verseny, konkurencia — ebből indultam ki, a hosszú példa csak egy apróság kinagyítása volt. Az a baj, hogy sajnos nem ez az egyetlen gond. A zöldséggyümölcs már régen nem jó példa: az állami—szövetkezeti kereskedelem csak nagy néha tesz egy-egy erőtlen kísérletet, hogy „letörje” az árakat — egyébként hol a kofa, hol a vállalat (szövetkezet) jár elöl az árak emelésével.

Vagy itt van a taxi. A magánfuvarozók emelték a viteldíjat, aztán őket követte az állami szektor. Szerencsére a magántaxi egyforintos emelésével szemben csak negyven fillérh-yi plusz lett a Voláné. Sajnos, a kockás taxi nagyon megritkult az utóbbi időben ...

Nézem a lakásárakat —

egyre emelkednek. A szabadpiac épbetörő, irreális árait csak kicsi késéssel követi az OTP.

Es itt térnék vissza arra a mentalitásra, ami számomra egy szóval jellemezhető: „beletörődés”. Bárhová megy az ember, s tesz szóvá áruhiányt, minőséget, áremelést, az a válasz: csodálkozol?

Bizonyára naív vagyok, de sokszor csodálkozom. Csodálkozom, hogy a maszek fagylaltos egyik napról a másikra le tud körözni rangos nagyvállalatokat. Csodálkozom, hogy olyan ritkán hallok új kezdeményezésről, aminek révén valami olcsóbb lett. Például a lakásoknál rendre-más- ra eltűnnek az olcsóbb megoldások. Nem hallottam, hogy például lakásépítő nagyvállalatainknál valahol kiírtak volna pályázatot, hogy olcsóbb legyen az általuk épített lakás. Rakják a panelt, ráteszik hasznukat és kész. Mert (sajnos, olyan a helyzet) végül a rosszat és drágát is megveszik.

De vajon mindig így lesz? Nem hiszem. Inkább hiszek abban, előbb-utóbb eljön az ideje annak is, hogy nem csupán a maszek-kezdeményezés hoz sikert minőségben, jövedelemben, — s nemcsak fagylaltügyben.