Kelet-Magyarország, 1987. augusztus (44. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-01 / 180. szám
Rohodon született, Mátészalkán járt iskolába * In memórián zentpétery Zsigmondi nlevankilenc esztendővel ezelőtt, 1798. július 31-én szü- mtpétery Zsigmond, a reformkor és szabadságharc kováid jellemszínésze. Rohodon született, de Mátészalkán ii iskolába, később pedig sárospataki és debreceni diák Fényeslitkére, majd Tiszabezdédre, végül pedig Gyűlt haza vakációzni, aszerint, hogy szülei hol laktak, településé tehát ö, hanem egész Szabolcs-Szatmár me- s fia, hisz az egész szabolcsi—szatmári—beregi földbe erezik. •sének évfordulóján lehetne dicsőítő költeményt írni ró- ersze nem illene az ő szerénységéhez. Lehetne tudoma- ységgel elemezni művészi pályafutását, ami még ,az én eimet haladja túl. tgy inkább az anekdotázó hangnemű visszaemlékezésekből idezek meg egy történetet róla. ■ időből való ez a történet, amikor még nincs Nemzeti a Budai Várszínházban működő társulatnak pedig egy- isztóbb a helyzete. A színészek vidéki vendégszereplé- nyszerülnek, hogy megélhetési körülményeiken változ- könnyítsenek valamelyest. Ám, ezek a vendégszerep- m járnak mindig sikerrel. Szentpétery nem is szerette vidéki kiruccanásokat, de a pénztelenség és egy meg- i egyszer mégis rávitte őt is. Hogy milyen eredménnyel z út, azt hadd mondja el a kortárs Váradi Antal, aki igyar színészvilág” (Bp. 1911. 335—43.) cimű művében ítette. Ügy adom, ahogy megírta, mert csak így van redeti íze-zamata. Hiszem, hogy az olvasókat a néhány tó, a korabeli helyesírás és a népies beszédfordulatok árják a megértésben és a történet humorának élvezést az eső 1836. máre- én, mikor Zsigmond egy kis bugyorral a att átgyalogolt a Ta- [ a Gellért vityillói és aellett, le a fehérvári conyatkor, hogy . ne ki az ö szomorú kivo- Hamar besötétedett, fél hatra, már éjsznídött azon este Er- Ott meghált a kocs- Borotvált képe miatt nézték, kezet csókol- s péntek lévén, nagy mai dugdosták előle a ínyt, míg ő maga is ült, s miközben hajóllakott, áhítatos késsel abszolválta a sfamília böjtszegés beesett lelkeit. ■eggel útban volt s fi kegyetlen gyaloglás csőszkunyhóban háti 0.1 szalmát talált s ku- utkát. Kicsiholt és tű- tt, annál melengette dermedt tagjait, mert éjjel kriminális hideg volt. Hamar elaludt, de félig megfuladva ébredt föl, mert a szél által fel-felélesztett csutkatűz belekapott a szalmába, az elkezdett csendesen üszkösödni, de nedves lévén, nem lobbant lángra, hanem füstölt rettenetesen. Az egész kunyhó megtelt köhögtető füsttel, Szentpétery ijedten kapta magára a viklert és rohant ki az éjszakába. míg mögötte egyre feketébb, hellyel-közzel csillogó füstoszlop jelezte, hol volt az éjjeli kvártély. Ez a szállás hát nem volt barátságos. Csillagfénynél s a- fogyó hold későn kelt világa mellett bandukolt tovább, álmosan, fáradtan, s reggel a dunai révészek tűzénél melegedett életre egy kicsit. Pirított szalonnát és jóféle törkölypálinkát adtak neki fölöstökömre, mire is Zsiga bácsi megenyhülvén panyókára vetette a viklert és fütyörészve ballagott tovább. Alkonyaiig Faddra ért. Híres dohánytermő hely volt hajdanában. A mint beballag a községbe, a faluháza előtt dob- szót hall. Abból megérti, hogy vándorkomédiás csapat érkezett a községbe, a mely ma este produkálni fogja magát tojás, szárazkalbász és szalonna ellenében a falu kocsmájában, itatás után. Nosza odaballag jó Szentpétery Zsigmond. Itt kollégák vannak. Majd barátkozunk. A ivóban fekete sötétség, a melyet a hátsó sarokban egy faggyúgyertya pisla világa igyekszik megtörni. Hasztalan. A sötétség erősebb. Alig hogy egy x-lábú asztal mögött ülő alak körvonalait így-amúgy megvilágítja. Szentpétery közeledik. Meglátja a beretvált ábrázatot, a nyak köré csavart vörös sálkendőt, a kusza hajat. Helyben vagyunk — Én Szentpétery Zsigmond aktor vagyok. Kihez legyen szerencsém? A vörös sálas úr fölkelt, meghajtotta magát, s csak ennyit mondott: — A színtársulat. Ez hát bemutatkozott. Zsiga bátyám leült melléje. Hevenyében egy meszely karcost is rendelt. — Hová való kolléga? — Az akasztófára, uram. Zsiga bácsiba belehökkent a jóindulat. Csóválta a fejét. — Honnét jön? — A szülőföldemről, Vazs megyiéből. De hat niém o pró- fiéta ... stb. — Régóta színészkedik már? — Hat léve. Nagy szerepet játszódtam, de hálátlanul. Üldöz a viézet, Mucsfán és Tevelen játszottam Hamletet, tudja. a miben van az a kiérdiés: Lenni, vagy nem lenni, ez itt a kiérdiés, de hát az ember sorsa oilan, mint a foló, höm- pölög. Ollan, mint goló, gom- bolog. Így gombologtam, hömpölögtem ién is az országon keresztül. — És hogy játszották Hamletet? — érdeklődött Zsiga bácsi. — Szerencsiétlenül. Ollan sok bajjunk volt. Az ökörszállás alatt vertünk színpadot, hátul kortinával takartuk a jászolt, mégis, mégis, iépen mikor a Hamlet apja lelkiének meg kell jelenni, az ökrök hazajöttek, az egyik körösztül- verte a szarvával a függönyt és bedugta a fejét, éppen akkor, mikor én fetrengve mondtam: — Huh, az apám lelke! Szentpétery nagyokat fújt, de hallgatott. A Hamlet szólalt meg: — Nem1 játszódnék velem, kolléga? — Nem. Megyek tovább Szekszárdra. — lén is. Mennünk együtt. Hogy illen rongyos vagyok, ne röstellen ám, :az ember élete ollan, mint a foló, hömpölök, ollan. mint a goló, gombolog. Zsiga bácsi felsóhajtott és azt mondta: — Jó. Hajnalban indulunk. Az esteli bevétele a gombolgó és hömpölgő Hamletnek négy tojást és egy fél kalbászt tett ki. Megkínálta vele Szent- péteryt, de annak nem volt lelke megkevesbíteni a szegény vándor falatját. Reggelre kelve indultak Paks felé. Kriminális hideg reggel volt. Kék-zöld volt a nyomorult komédiás a hidegtől. Szentpétery megszánta. — Fogja meg, barátom, a vikler egyik végét! — A viégit? Minek? — Látom, maga megfagy. De én se lehetek vikler nélkül, úgy teszek hát, mint Szent Márton. — Hogy tett az az úr? — Kettészabta a köpenyegét és megosztotta a szűkölködővei. tme. repítsük ketté a viklert! És kettérepítették. Felét a komédiás vette a vállára, felét Zsiga. De a nyomorult „höm- pólgőnek" mintha egy könny szökött volna a szemébe. — No, úram (nem merte már kollégának szólítani), ezt meghálálom. Micsoda, kicsoda az úrnak a legnagyobb ellensége? — A szeles eső. — Egy? Az ellen csak az esernyő segít. De az erre ritka madár. Miégis, majd elválik. Azzal ballagtak tovább. Szemezni kezdett az eső, mégpedig hóval vegyest. Egy kis1 sváb falun mentek keresztül. Szentpétery már reszketett a nedves hidegtől. A mint végigmennek a falun, a svábok mind nagy reve- renciával köszönnek a jó Szentpéterynek. Kissé pohos volt, telt arczú, borotvált képű, szent, hogy papnak nézték, még pedig, a mint a korcsmában megtudták, a község papjával tévesztették össze, a kihez Szentpétery a megszólam- lásig hasonlított. Erre a kijelentésre bátorkodtak bezörgetni a plébániára, Ott is papnak nézték, — a mely hitükben Zsiga óvakodott őket megingatni — s a mint felmegy a tornáczra, a vén gazdasszony elébe szalad és kezet csókol: — Jesszus, hóvirdn, gyalog jött? Hol a kocsi? A plébános tudniillik nem volt otthon, Szentpétery! alte- regójának nézték. De Zsiga bácsi őrizkedett ezt a csalódást tőkésíteni s kijelentette, hogy Baranyából való, most Bácskából jött át, a hol látogatóban volt s meg akarta nézni az ő kedves barátját, a — hogy is hívják? — plébános urat, de sajnálattal hallja, hogy nincs itthon. Tovább is ment volna, de ez a czudar havas eső... stb. Persze, hogy az öreg Kádi ott tartóztatta „mit sammt den Hern Mézner” ( a komédiást sekrestyésnek nézte) s főzött nekik fejedelmi ebédet. A havas eső odakint nem akart szűnni. De ebéd után a komédiás ragyogó arczczal jött be a szundikáló Szentpétery- hez: — Szerencsénkre találtam egy esernyőt. Azzal a folyosó sarkában álló rengeteg vörös esernyőre mutat. — Nem a mienk — mond flegmaticze Szentpétery. — De kölcsönkiérjük. Megtudván, hogy a pap estére hazajön, délután búcsút vettek s megindultak a harangozó szekerén. A kapuból visz- szafut a komédiás és egy pár perez múlva hozza a vörös esernyőt. Nagyon szakadt a havas eső. Szentpétery tehát nem aggodalmaskodott, hanem kiíeszi- tette a rengeteg alkotmányt. A legközelebbi falu plébániája előtt leszállottak. Órákig nem találtak emberi lelket, sem házat. Végre egy erdőszélen több szalmakazlat találtak, egyikbe bevájták magukat, s a lyuk száját elbari- kadirozva a vörös esernyővel, aludtak, a hogy tudtak. Ilyen keserves vándorlással érték el Szekszárdot. A város előtt eszébe jut Szentpéterynek: >— Hogy is hívják magát, barátom? — Iédes Diénes, szolgálatára. — Nős, nőtlen? — Vőlegiény vagyok, megkövetem, hat iév óta, de mint kicsapott diák Horácziusszal tartok: Nonum prematur in annum. — Micsoda társulatnál volt legutóbb? — A magamiénál. Niégyen voltunk, a hős, ién, meg a kiét menyasszonyom. — És mi a végczélja az útjának? A dicsőség úgy-e? — Nem a. A míg valamelyik faluban találok egy vakans kondási állást. Szentpétery megint nagyot fújt és elbúcsúzott a komédiástól. — A fél viklert pedig tartsa meg! — Az isten fizesse meg, viszont ha a vörös esernyőt kifeszíti, gondoljon rám, szegény nyomorultra... Szentpéteryt pedig keserű csalódás érte Szekszárdon. Mire beverődött, a társulat, a mely levélben hívta, szétzül- lött a világ négy tája felé. Otthagyta zálogban pecsétgyűrűjét, mikor pedig annak az ára elfogyott, két húszasban ott? hagyta valamelyik faluban — a fél viklert. Addigra tudniillik egy kicsit bemelegedett az idő. De az esernyőt vitte magával hűségesen. Milyen nagy volt a budai kollégák elszörnyedése s részben káröröme, mikor egy napon a színpadra Szentpétery vikler nélkül lépett, de egy irgalmatlan vörös esernyővel. Rátámadlak: — Hol a vikler? Hol a pénz? Szentpétery felsóhajtott: — Az ember iélete ollan, mint a foló. Hömpölög. Ollan. mint a goló. Gombolog. Piénz nincs, a vikler oda, de ihol, itt van tanulságul ím ez a vörös esernyő! A nyomorult komédiást aztán megábrázolta Szentpétery — száz alakban. De vendégszerepelni nem ment többé. Ha hívták, a vörös ernyőre tekintett, mondván— Nem hömpölgök, nem gombolgok! Közreadja: Balogh László ÍG, s a gyanús jelek ak. Támadás a szív la ellen. És abban a n, ahol bekövetkez- ilna a tragédia las- óvetkezett bizonyos >cm ntő infúziók, oxigén. Megkönnyebbülés, az élet környezeti ire, ocsudás . .. Tra- igédiává válható Tiefe, percei teltek el, la kikerült a szorí- s ismét érezhette az ielegét... röpköd, itt énekel >m egész nap ez a — invitál Gabival tllé bennünket csen- mában Hegedűs Bé- lalat pártvezetőségé- kára, a főosztályveszellöt kavarva röpítünk a színes majd megpihen ö is a i nyitott ajtajának hallgatunk. Nem mivel is kezdjük inkát, miért is jöt- szen oly valószerűt- gész, olyan hirtelen : eszméltünk még fel . . Béla ismét csak a 1 szól, de már hig- nyugodtabb, olykor g ott vibrál szavai- :apkodás, a feszüllotta magát. Munkaion kísérte az állan- eszültség, az örökös készenlét, a küzdelem a megértésért, a meg nem értés ellen. Két végén égette a gyertyát. Számára nem jelzett munkavéget az óra. Jelentés, tárgyalás, utazás a világ végére, vissza, helyettesítés, taggyűlés, pártvezetőségi ülés, értekezlet Pápán vagy Szentesen. Béla ment. Nem kérdezett. Sok volt. Meghaladta erejét. idejét, energiáját a munka és a vele járó körülmények. Visszanéz-e? Készit-e számvetést? Levonja-e a tanulságokat? Es mi? Mert nem a munka, hanem a körülmények okoznak felesleges stresszt, idegfeszültséget, s vezetnek el ahhoz, hogy az angina pektorisz vagy Infarktus Tábornok, ha ideiglenesen is, de győzedelmeskedni képes az élet felett. Szerencsére ez nem következett be. Február 5-én volt a vállalatnál az összevont év végi beszámoló taggyűlés. Az 1986-os esztendőről szóló értékelést még Béla készítette el. Előterjeszteni már nem tudta. Nem engedte az angina pectorisz. D e Béla él. És ez mindenéi fontosabb. Ki segítette idáig. És ki juttatta el eddig. Ki? ö is? Bizonyosan. Kik és milyen körülmények, okok vezettek odáig, hogy Hegedűs péla élete pillanatokra kérdőjellé vált? Hogy a szorítás már- már győzni tudott? Kik, nézzenek szembe magukkal? Vajon megteszik-e! A kérdőjel felkiáltójellé módosult s kiált! Vigyázzatok jobban egymásra, emberek! Farkas Kálmán Bár Fényes Adolf értelmiségi család gyermeke volt. akit jogi pálj'ára szántak, őt csak a festészet és a szegény, elhagyott emberek sorsa érdekelte. Így és ezért lett Székely Bertalan tanítványa a budapesti Mintarajziskolá- ban 1884—87 között. 1904-ben festette a Babfejtőket, mely több népi életképnél, a falusi élet olyan gyűjtése, feldolgozása, mint amilyen tett volt akkortájt Bartók és Kodály ismerkedése a népdalokkal. Következetesen maradt a szegények, a falusi emberek festője, s ez a szemlélet remekművet eredményezett. 1906-ban készítette a Testvérek című alkotását. Magabiztos a szerkesztés, a két figurát tál és köcsög formája ellenpontozza, a századforduló magyar falujának jellegzetes tárgyai. Remeklés az 1907-ből keltezett Ringató anya, József Attila mamaverseinek előzménye. A magyar piktúra egyik felejthetetlen és utolérhetetlen csendélete 1910-ből a Mákoskalács. A Nyugtalan idő mesetája 1929-ből is sokkal inkább romantika, menekülés a kor barbárságától, a fasizmustól. Fényes Adolf, aki Gorkij, Móricz Zsigmond, Ady társa és József Attila előzménye Szentendrei táj volt festészetünkben, a negyvenes évek elején nem jutott el Babits Mihály Jónás prófétájának költői kiáltásáig, öreg, magányos volt már ekkor, aki 1945-ben búcsúzott az élettől, az új kor hajnalán, melyért becsülettel dolgozott. Losonci Miklós A magyar festészet iskolateremtő alakja, Fényes Adolf százhúsz éve, 1867. áprilisában született Kecskeméten. Tanulmányait Budapesten, Weimarban és Párizsban folytatta. 1903-tól nyaranta a szolnoki művésztelepen dolgozott. Ekkor, 1988—1904 között festette híres Szegényemberek élete ciklusát. Fényes Adolf nem lett forradalmár. Fényes Adolf emlékezete