Kelet-Magyarország, 1987. augusztus (44. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-29 / 203. szám
HÉTVÉGE MELLÉKLET 1987. augusztus 29. fnl A kovácsmester rt^-V/í K-Zsaruikor először dicsérték meg a munkáját. — Szép fekete hintóval, szép két lóval, szép fekete öltözetben beállított a műhelybe egy ember... — emlékezik büszkén a mester. — Mondja, hogy meg kéne patkolni a lovakat, ki csinálja meg? Mondom, én, de ki fogja meg a lovak lábát? Hát ő! Akkor patkoljunk! Lereszeltem a lónak a körmét, mondja, így kéne a menyecskéknek is. Miért? Hát jönnek a templomba, oszt a sok mezítláb járástul el van repedezve a sarkuk. Akkor jöttem rá, hogy ő a kótaji görög pap — pillant rám magyarázón. — No, megpatkoltam a lovat, nézte, elég jó! Jött a mester. Azt mondja, fiam, ki szegezte fél a patkót? Mondom, én! Nem szabad olyan magosán szegezni! Mondom, úgy sikerült. Na mindegy, hív a pap, gyere fiúcska, igyunk meg egy stampedlit, ilyen jól még nem voltak megpatkolva a lovaim! Még a mesterrel is koccintanom kellett, pedig nem akarta, húzódozott...! — neveti el magát. Az emlékezéstől megfiatalodva ugrik fel a farönkről, amin ülve beszélgetünk az udvaron. A pajtába siet, szerszámai közt matat. Aztán kezembe adja a patakést. Görbe, akár a handzsár, és szikrát hány a napfényen. — Ezt én magam csináltam. Edzeni kell, hogy elég kemény legyen — néz rám. — Vagy a pataszedő fogót, ezt is meg kell élezni... — mutatja, s körmével megkocogtatja a fogó nyelét. — A katonaságnál csináltam. Amikor a háborúból hazakerültem, még a menetvágót is csinálni kellett, mert az se volt... ! A jó kovács olyan ügyes kezű, hogy megpatkolja még a törékeny héjú tojást is. Rácz József erősen büszke arra a libatojásra, amit 1958-ban patkóit meg. — Minden szerszám rajta van, ami a lópatkoláshoz kell — teszi a farönkre óvatosan a szép, nagy tojást. Nézem, nézem, de alig látom a héját. Telis-teli van apró fogókkal, kalapácsokkal, érdekes szerszámokkal. Még gyógypatkó is van rajta, ezzel együtt huszonöt szerszámot szegeztem fel rá. Mind magam csináltam ólomból. Kilencvenhét gombostűt ütöttem a tojásba. Volt tyúktojásom is megpatkolva, de azt eltörték a gyerekek, amikor cseperedtek . .. Aztán mérnök fiáról és gyógyszerész lányáról beszél, jó dolog, hogy ők már „tanult emberek”. Mikor visszanézek, látom, már a tűz előtt áll. Bekapcsolja a villanyfújtatót, s aranyszikrák szállnak a levegőben. A pajtában minden életre kél, a vas már melegszik a tűzben. Kip-kop-kipikopp... — hallom az üllő énekét. Dolgozik rajta a kovácsisten, Hephaistos kései ivadéka. Bár egy kovács nem kovács, két kovács fél ember, három kovács egész ember — vallja Rácz József —, ő mégis egyedül kovácsol. Mint mondja, a munkát nem hagyhatja abba. Ez a második „szerető” holtáig nem hagyja nyugodni. Tóth M. Ildikó Miszter Krokodil Az ausztrál filmet mostanáig meglehetősen alacsony árfolyamon jegyezték a nemzetközi mozitőzsdén, s csodák csodája: ez lett az igazi üzlet. A Krokodil Dundee minden képzeletet felülmúló siker lett mindenütt, ahol bemutatták. Az egyenesen példa nélküli, hogy az USA- ban, ahol kevés külföldi film kerül a széles forgalmazási hálózatba, Peter Fair- man műve a népszerűségi lista élére ugrott, s ne mehessek többet moziba, ha nálunk nem lépi túl a milliós nézőszámot. Eggyel több lett a mintavételi lehetőség azok számára, akik a siker titkát kutatják. Sokkal könnyebb nem lett ugyan a helyzetük, mert nincs ebben a filmben sem tematikai, sem technikaiformai értelemben új mozzanat, olyan elem, amellyel korábban már ne találkozhattunk volna másutt, ezért marad a régi tanulság: a titok a mixelésben van, a megfelelő arányban adagolt részelemeket optimális módon kell összerázni, s utána fogyasztható a termék. Egyetlen használati utasítást érdemes mellékelni a Krokodil Dundee-hoz, ezt is csak gyanakvó nézőknek. Nem szükséges az alkotókon számon kérni a mikrorealiz- must; közérthetőbben fogalmazva azt lehetne mondani, hogy ha valaki az események egymásra következésében, egyes jelenetek logikájában botlásokat vélne felfedezni; még egyszerűbben Hamarosan bemutatják: „Most és mindörökké” — amerikai film Burt Lancaster, Frank Sinatra és más nagy nevek főszereplésével. szólva, ha valaki úgy gondolná, hogy bizonyos helyzetek az életben úgy véletlenül sem fordulhatnak elő, ahogy a vásznon megjelentek, akkor az a néző nyert. Látszólag! Mert az efféle szőrszál- hasogatás nyomán csak bosz- szankodni lehet, de nem érdemes. Célszerűbb elfogadni azt a vígjátéki logikát, amit a film alapul vesz, s akkor jóízűen derülhetünk a történeten. S ez jóval nagyobb nyere.'ég, mint az előbbi. A cselekmény sajátos tükörjáték. Az első felében a New York-i újságírónő kerül számára idegen környezetbe, az ausztrál ősvadonba, ahol megbizonyosodhat arról, hogy lehet bármilyen szép egy krokodilbőrből készült retikül vagy cipő, az alapanyagot hordozó állat irgalmatlanul rusnya, s szemezni vele végképp nem tanácsos, hacsak nincs a közelben egy kellően Vonzó s a kést jól forgató őslakó. A történet második fele New Yorkban játszódik, ahol miszter „Krokodil” Dundee, ez a bizonyos snájdig őslakó nagyjából ugyanúgy forog az ember- és kőrengetegben, ahogy bájos barátnője a kígyók és kenguruk között. S bár arányaiban ez a második rész terjedelmesebb, mint az első, de annyira nem, hogy a film szerkezeti egyensúlyát felborítsa. Viszont a megoldás maga, a hasonló helyzeteknek a környezet- és szerepcserére, vezető és vezetett viszonyának megfordítására alapozott kialakítása a humor valódi forrásává válik, s alkalmas igazi vígjátéki szituációk megteremtésére. Ha a cselekmény megmaradt volna az első helyszínen, akkor valószínűleg átmegy a lassú unalomba, mert két órára való ötletet aligha kínál, ugyanakkor a második helyszínen zajló események hatása sem lenne olyan elementáris, mint amilyen, ha nincs előtte az ausztráliai előjáték. A siker fő kovácsa a címszerepet alakító 46 esztendős Paul Hogan, aki íróként is részese a csapatmunkának: Ha hinni lehet a háttérinformációknak, akkor ez az első filmszerepe, korábban csak az ausztrál tévé műsoraiban lépett fel. Ritka parádés debütálás, és még azt sem mondhatjuk, hogy csak a szerencse segítette. Az, hogy kisfcé viseltes az ifjúsága, talán a film befejezésében zavar némileg. Itt egyébként eldurrannak a hollywoodi patronok, jelezvén, hogy az alkotók dramaturgiát az álomgyár receptkönyvéből tanultak. S hogy a jelenet nem fullad bele a melodramatikus szirupba, az főként annak köszönhető, hogy a metróbeli „híradólánc” három tagja parányi ' szerepében is hordoz karakterisztikus jegyeket, s ahogy közvetítik az érzelemdús üzenetet, azzal meg is őrzik a vígjátéki alapszövetet. S ha netán abban is szerepe lenne Paul Hogannek, hogy Sue, az újságírónő szerepét Linda Kozlowski kapta, akkor jó ízléséért külön is méltánylást érdemel. Dekoratív, jól fényképezhető, s annak ellenére, hogy kezdő színésznő, sok jelenetben valóban megéli szerepét, s azokért, ahol kissé merev, kárpótolja a nézőt megjelenésével. Azon sem csodálkoznék, ha egyik-másik hölgynéző a kosztümjeiért irigyelné, abban viszont biztos vagyok, hogy nem Cor- so-cipőt visel, merthogy abban állítólag könnyebb, ő pedig szerelme után futva elhajítja a lábbelijét. Tudom, könnyebb a partvonal mellől bekiabálni, mint a pályán játszani, ennek ellenére megjegyzem, hogy a Krokodil Dundee-nak akad némi tanulsága, amit hazai filmeseink is megszívlelhetnének,. okulhatnának belőle. Lám, lehet világsikert elérni olyan országban készített, kifejezetten szórakoztatásra szánt alkotással is, amelyben évente kevés filmet gyártanák, s amelyet kevésbé jegyeznek a mozipiacon. Nem feltétlen szükségesek hozzá a világsztárok, miként Fairman se nemzetközileg ismert színészekre osztotta ki a szerepeket. Abban is biztos vagyok, hogy az ausztrál rendező nem dolgozott szuperköltségvetéssel, csak ügyesen használta ki a hazai adottságokat. Igaz, nálunk kevés krokodil található (s ami van, néha az se található, mert ellopják, mint arról a napilapok a közelmúltban hírt adtak), de némi leleménnyel mi is messzebbre érhetnénk a könnyűnek nevezett műfajok világában. Hamar Péter Szabolcs-szatmári útikönyv Nem fejezi ki az értékét, ha csak hézagpótlónak nevezzük azt az útikönyvet, amely a napokban látott napvilágot, s Szabolcs-Szat- márt mutatja be az ország e keleti csücskébe látogató, vagy azt megismerni akaró idegennek. Lehet, hogy a könyvet sajtó alá rendező Panoráma Kiadónak, vagy a kiadás fölött bábáskodó megyei tanácsnak csupán eny- nyi volt a célja, ám a jeles szerzői gárda jóvoltából jóval többre sikeredett: a megyei útikönyv nekünk, sza- bolcs-szatmáriaknak is tartogat jócskán újdonságokat. Talán a legtöbbet a megye története, eddig ugyanis még senki nem dolgozta fel az Árpád-kortól napjainkig Szabolcs-Szatmár történelmét. Dr. Németh Péter megyei múzeumigazgató vállalkozott rá, hogy megírja, s minden bizonnyal kiváltja vele a történészek elismerését is. Az ő tollából szerezhetünk bővebb ismereteket az Erdőhát, a Szamoshát és a Rétköz műemlékeiről, építészeti, néprajzi értékeiről. Az útikönyv természetesen nem történelemmel kezdődik, először a megye természeti képét ismerhetjük meg dr. Frisnyák Sándor tanszékvezető főiskolai tanár tollából. A tájakat, az éghajlatot, a megye vízrajzát, növény- és állatvilágát, talaját, sőt azt is: milyen természetátalakító munkákat végzett az ember a XX. században, milyen kedvező és — sajnos — kedvezőtlen következményeit viseljük e beavatkozásnak. Ifj. Frisnyák Sándor a megye természetvédelmi területeit mutatja be. Sok információt kapunk az országos jelentőségű természetvédelmi területekről — a Bábtaváról, a baktai erdőről, a bátorligeti lápról, a cégény- dányádi kastélyparkról, a dédai erdőről, a Tiszavasvá- ritól északra lévő Fehér szikről, a bátorligeti Fényi erdőről, a kállosemjéni Mohos tóról, a beregdaróci Nyíres tóról, a tarpai tölgyesről, a tiszaberceli, a tiszadobi ártérről — és - természetesen azokról az értékekről is, amelyek, ha nem is kerültek az országos rangsorba, megóvásuk, megbecsülésük mégsem csak megyei érdek. Az útikönyv első fejezetének érdeklődésre számot tartó része a megye horgászvizeit bemutató fejezet. Pristyák József sokéves újságírói tapasztalatát ötvözte horgászati ismereteivel, s ezekből nemcsak olyan információkat árul el, hogy hol lehet és hol érdemes bedobni a horgot a folyókba, hanem képet ad a megye vízrajzáról is. A megye művészettörténeti értékeinek szakavatott ismerője, a táj szerelmese, Koroknay Gyula sokoldalú munkával járult az útikönyv megjelenéséhez. Az ő tollából ismerheti meg az érdeklődő Nyíregyházát, a megye- székhely történelmét, műemlékeit és műemlék jellegű épületeit, a képzőművészeti értékeket, Bereg, továbbá a szatmári Tiszahát irodalmi- történelmi emlékhelyeit. Egyházi és világi műemlékekről is ebben a fejezetben találhat információt helybéli és ide látogató egyaránt. Nem maradt ki az útikönyvből a Nyírség bemutatása sem, bár, ha Szabolcs- Szatmár tájairól másutt szó esik, a Nyírség a ritkábban emlegetett területek közé tartozik. Pedig van baktai erdő, van templom Kántor- jánosiban, Hodászon, Nyír- derzsen, Baktán, Napkoron, van hősi emlékmű és várkastély, tájház, népművészeti értékeket mutató temető, és természetesen van Nyírbátor, .amely külön fejezetet érdemel a megye idegenforgalmában különleges értékeivel és a nemzetközi hírnevet szerzett zenei napokkal. Elnézést az olvasótól, hogy belekeverem e könyvismertetésbe a Kelet-Magyaror- szágot, teszem ezt azért, mert most nem maradt ki, amit oly gyakran hiányolunk idegenforgalmi propagandánkból. Helyet kaptak az útikönyvben gyakorlati tudnivalók, amelyek — éppen, mert hétköznapiak — örökös gondot okoznak, ha nem tudjuk. Most megtudhatja az érdeklődő, hogyan juthat ide közúton és vonaton, hol kap szállást, hol tudja teletankolni autóját, hol étkezhet, s milyen programokra számíthat az ország legkeletibb vidékén. A Szabolcs-Szatmár megyei Tanács gondozásában megjelent útikönyv fontos fejezet lehet a megye idegenforgalmában. Borítója, nyomdatechnikai kivitelezése ( a győri nyomdában készült) lehetett volna igényesebb, tartalma azonban kárpótol minden érdeklődőt. (b. j.) KM A fehér csüdű lovacska horkant, rázza a fejét. Jobb első lába a bakon. Nem sok patkót nyűtt még, ideges, de erősen tartja a lábát a gazdája. A kovács is érti a dolgát — ki tudná, hány patkót vert már fel életében — és kevés mozdulattal faragj a- igazítja a fiatal állat patáját. Az udvar két öreg eperfája tán’ még tanúja volt annak, mikor tizenöt-húsz gazda is várakozott itt. Mert a kovács az egyik órában rúgós paripát patkóit, ráfot húzott a szekérre, a másik árában saroglyaláncot kovácsolt, boronafogat hegyezett, ácskapcsokat, szerszámokat csinált. Hogy hányat? Jó lenne forintban... Míg ő dolgozott, a gazdák megtárgyalták a világ folyását, a politikát, szidták-dicsérték az időjárást. A kovácsműhely emberemlékezet óta a falu központja volt. Ha kellett, itt még éjszaka is csengett az üllő, dalolt a kalapács, szikrák szálltak a ko- vácstűzből az ég felé. — És ma? — kérdezem Rácz József, nyugdíjas oro- si kovácstól. — Most olyan munkát hoznak, amit már nem tudnak hidegkovács módjára megcsinálni a háznál — mondja rekedtes, erős hangján, és hunyorog, ötvenkét éve kovács. Nem tudni, hogy az otthonában, vagy a műhelyében volt-e ezalatt többet. Nem a kor, a kalapács tompította hallását, a tűz, az izzó vas fénye homályosítot- ta meg látását. — Fejszét, baltát, ekevasat megélezni, lovakat megpatkolni — sorolja. — Fazekat is hoznak, lavórt is megfenekelni — pedig az bádogosmunka —, meghajtani a kapa, kasza nyakát... — Változott-e a valamit a kovácsműhely az elmúlt negyven évben? — Ez nem! — biccent a fejével a kitárt ajtajú, sötét pajta felé. De aztán eszébe jut mégis valami. — Annyi, hogy azelőtt nem volt villany, amíg a villany idekerült, az ember a lábát, meg a karját megölte a fújtatással ... Rácz József öt évi inaskodás után tizenhat évesen szabadult fel. Tizenhárom évesen már családfenntartó volt, mert édesapja meghalt, neki kellett enni adni öt kistestvérének. Később Pestre került kovácsnak. Onnan, a Váci utca szomszédságában lévő nagy kazánkovács- műhelyből szólította el a háború. — Bevonultam ökörmező-. re. Kiképzép után a kovácsműhelyből Kassára vittek patkolóiskolára. Nem patkol- hatott ott senki akkor, akinek nem volt meg a patko- lóiskolája! — mondja, miközben sima arcú felesége előkerül a műhely mögötti üvegverandás házból, és ösz- szefont karral hallgatja ura szavait. Hányszor hallhatta már! Nézem őket, s arra gondolok hogy egy költő azt mondja: a kovácsnak két „szeretője” van. Az egyiket ő nyűvi, a másik meg őt. Ez a két „szerető” az asázony meg a munka. Ráczék jó- ban-rosszban negyven - éve élnek együtt... Rácz József most hetente két nap az ilonatanyai lo- vasiskolában dolgozik. Nyugdíjasként is azért szegődött oda, mert szereti a lópatkolást. — Minél rúgó- sabb a ló, annál jobban szeretem a patkolást! — csillan lel a szeme. Pihés állú inaslegényke volt még Nyíregyházán, Ma- lárovics kovácsműhelyében,