Kelet-Magyarország, 1987. június (44. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-06 / 132. szám
tárói álmodtak nelem Tornyospálcán 1987. lúnius 6-0 0 egy kis változatossága, :suszával kínáltunk, emm. logyan érte a községet, )Zát az államosítás? árom egyházi iskola volt >spálcán, mivel a lakos- obsége református, öten tunk a református ele- olában. A görögben har- í rómaiban ketten. Ebilett államosított általá- kolát alakítani, amiben 'ezető én is tevékenyen 'ettem. Nálunk, a reformnál nem volt nagy elés a szülők részéről, pe- kor, közvetlenül a fel- ulást követő években z' emberek közül sokan a csajkameséknek, meg hogy a gyermekeket z állami iskolában elve- szülőktől és az állam elnevelni őket. Én szót m a szülőkkel, úgy érezhisznek nekem, bíznak n. S hogy minden gond megszavazták az állast, abban talán úgy hi- í tanító, majd igazgatótekintélyem is benne .kkor még a nevelőnek nagyobb volt a tekin- nint a későbbi évekogyan zajlott a másik jházi iskolában? görögnél is elég simán a rómaiaknál már volt ellenkezés, de végül is idő alatt sikerült. Még s nagyon vigyáztunk, und a három volt egy- skolából legyen vezető iltalános iskolában;» Az ó én lettem, az egyik jsem a volt római ka- iskolából, egy másik, olgozók iskolájáért volt >s, a görögből jött. Arra (osan ügyeltünk, hogy kék arányosan kerülje- most már egységes, de helyen lévő iskolába, iuljon elő, hogy példá- >lt református iskolába, >k laktak közel, csak itus szülők gyermekei k. Természetesen az al- zatosok a házukhoz kö- kolába járhattak, hisz nem kívánhattuk, hogy mesz- sziről fáradjanak a gyermekek a másik iskolába, hisz a község hosszúsága eléri a négy kilométert. — Nem is volt semmi baj, ment simán minden? — De volt. A tantestülettel, a szülőkkel nem volt semmi félreértés, vita, vagy harag. De amikor az úttörőcsapatot kellett megalakítani, ott már akadt egy emberi butaságból, rosszul értelmezett humanizmusból eredő háborúskodás, ami jócskán felborzolta a faluban élők kedélyeit. Említettem, hogy még nem ment teljesen a feledésbe a csajkarendszerről szóló híresztelés, vagy a gyermekek állami nevelése. Az történt, hogy kijött a járástól egy felügyelő az iskolába, az utcán meglátott egy jól öltözött gyermeket, akinek az édesanyja ráadásul hadiözvegy volt, odament a gyerekhez és azt mondta az anyja jelenlétében, na kisfiam, majd az úttörőknél a szép ruhádat megosztod a többiekkel, mert úgy lesz igazságos. Amikor ezt meghallottam, nem engedtem be a tanfelügyelőt az iskolába. — Mire ő mit tett? — Feljelentett és másnap már kint is volt egy kiküldött, hogy meggyőződjön, mi is történt valójában. Minden tisztázódott, nekem adtak igazat, politikai vakság, hiba volt a felügyelő túlbuzgósága, másnap le is váltották az állásából. — Tankönyvek, tanszerek nélkül, az állarhosítás után közvetlenül, mivel kezdték a munkát? — Eleinte, persze az államosítás előtt is, padokat kellett szerezni, mert a háborús időszakban széthurcolták, eltüzelték a padok egy részét. A fűtést is az akkor szokott módon úgy lehetett megoldani, hogy minden gyerek egy darab fát hozott magával az iskolába. Nem volt kréta sem elegendő, színes krétáról pedig csak álmodozhattunk, holott ezzel lőhetett volna legalább elemi fokon szemléltetni. Magunk készítettük a szemléltetőeszközöket, rendbe hoztuk a szertárat. — Könyvek? Valóban nem voltak, egy-két könyvből több tanító, tanár is tanított, úgy adták egymásnak kézről kézre. A gyerekek pedig mindent felírtak a füzetükbe. Az is szokatlan volt, vitát kavart, hogyan kezdjük a napot, a tanítást. Az egyházi iskolában imádkozással, énekkel kezdődött a reggel és így is végződött. Az állami iskolában ez természetesen elképzelhetetlen lett volna. Nem is adtunk engedélyt egyik egyháznak sem. De abban nagyon türelmesek voltunk, hogy a kereszt a katolikus iskolában még jó ideig ott függött a falon, mígnem a következő őszön egy nagytakarítás, felújítás alkalmával, már nem került vissza ... — Ügy tűnik, Tornyospálca volt az ön számára a boldogság szigete. Hogyan vált meg mégis a falutól? — Valóban életem legszebb, legnyugodtabb éveit töltöttem a faluban, együtt éltem az emberekkel. Én még mindennap a tanítás után hazáig kísértem a gyerekeket. Akkor ez volt a rend, a szokás. Dalárdát is vezettem. Szeretett a falu. Soha nem akartam eljönni, mégis ötvennégyben a megyeszékhelyre helyeztek. Ma is sajnálom Pálcát. És jólesik, ha találkozom a régi tanítványaimmal. Legutóbb is így volt, már nagyapa az a tanítványom, akivel akkor futottunk össze, amikor a Szózat új feldolgozásban megjelent. Azt mondta, ezt még Miklós bátyám verte belém, elsírtam magam, amikor most hallgattam a Szózatot. És ezt magának köszönhetem, Miklós bátyám. De éppen a napokban kaptam egy üdvözletei Amerikából, az egyik tanítványom üzent, hogy nem felejtett el. Ennél nagyobb elismerés, köszönet aligha érheti az embert... Lejegyezte: Páll Géza Reviczky ezredes és megyénk A Ludovikálól a szabadságharcos szövetségig Ritkán történik meg, hogy legyőzött állam hadvezéreit vagy törzstisztjeit elismerés illesse. Ilyen ritkaságszámba menő kivétel revisnyei Reviczky Imre nyug. honvéd- ezredes, aki a II. világháború idején Észák-Erdélyben a legsikeresebb magyar antifasiszta katonatiszt volt. Életútja korántsem tipikus, olykor szinte valószínűtlennek tűnik. Egyénisége és tevékenysége méltó a megismerésre és minél szélesebb körű megbecsülésre is. Reviczky Imre a Felvidékről, ősi magyar nemesi családból származott. Büszke volt arra, hogy felmenői közé számíthatta Reviczky Gyulát (1855, Vitkóc, Nyitra megye — 1889, Budapest), a híres költőt. Ö maga Bénóc községben (Zemplén megye) született 1896 november 4-én a Reviczky-kúriában, hét gyermek közül ötödikként. Apja gazdálkodott és szakszerűen foglalkozott állattenyésztéssel is. Katonai pályára szánták, s így középiskolai tanulmányai (Sárospatak 3 év, Sátoraljaújhely 1/2 év, Késmárk, majd 1912-itől a nagy»várgdi Honvéd Hadapród Iskola) után a Ludovikára került, ahol 1916. aug. 18-án zászlóssá avatták. 1917-ben a Csíki-havasok védelmében, 1918-ban a dél-tiroii Dolomitok körüli harcokban vett részt és könnyebben megsebesült. 1918. október 31-én jelentkezett Kassán a köztársasági hadseregbe, majd 1919. május 21-től tagja volt a Sátoraljaújhelytől északra tevékenykedő Vörös Hadseregnek. így került 1919. július 21-én román fogságba és 5 hónapra az aradi várbörtönbe. A továbbiakban Reviczky Imre életének elsősorban a Szabodcs-Szatmár megyével való kapcsolatát emelem ki, s a, többi vonatkozást csak érintem, illetve utalok fiának, Ádámntak 1985-ben megjelent „Vesztes háborúk — megnyert csaták” c. könyvére. Reviczky Imre hadnagy esküvője 1920. december 26Családi körben Nyíregyházán 1948-ban. án Nyíregyházán volt a római katolikus templomban. Még újdonsült tisztként Kassán lismerte meg a Fő utca 107. szám alatti házukban lakó özv. Gavallérné Lenke nevű leányát (1901—1977), akit családi körben csak Lil- ly-nek szólítottak. A tanúk Gavallér Ágoston és Kállay Elek voltak, s a vacsora a Kossuth Lajos u. 47. szám alatti Gavallér-házban volt. Üjabb és most már tartó- sabb nyíregyházi kapcsolata 1942. augusztus végén kezdődött: ide helyezték és ezredparancsnoki beosztást kapott. Ugyanis 1942. ápr. 22. és jún. 15. között ukrajnai tevékenysége azzal végződött, hogy „alkalmatlannak" minősítve hiazaiküldték, mert nem volt hajlandó a front mögötti orosz falvakat felégetni. Szerencséjére ekkor iá Honvédelmi Minisztériumban segítségére volt nagybátyja, Ná- day István altábornagy, akinek elképzelése szerint egy, a közeljövőben a frontra indítandó alakulatban fogják elhelyezni, hogy az első vonalban harcolva „jóvá tehesse a Dmitrijev—Kurszk közötti szabotázsait és családját is mentesítse a baloldaliság vádja álól.” Ezt a számítást azonban keresztülhúzta Vattay vezérőrnagy, hadosztály- és helyőrségparancsnok intézkedése, amely szerint a nyíregyházi Damjanich laktanyából 1942. ökt. 17-én a frontra induló 12. honvéd gyalogezred parancsnokává az utolsó pillanatban Muzsay ezredest nevezte ki, Reviczky alezredes pedig a további utánpótlás-kiképzést végző ezred- pótkeret parancsnokaként maradt vissza Nyíregyházán. Ekkor Reviczky Imre nem lakott Nyíregyházán, hanem előző állomáshelyéről, Léváról járt át. Ugyanis nemsokára, 1943. május 1-jén átvette Nagybányán a X. közérdekű munkaszolgálatos zászlóalj parancsnokságát, csaknem a felszabadulásig tartó ellenálló, antifasiszta, emberi életeket ezer és ezerszámra megmentő tevékenységének fő színterét. Felettesei elveszett embernek hitték e kinevezés által Reviczky Imrét, s így okoskodtak: „Ha kemény kézzel fog bánni a zsidókkal, akkor azért. Azoknak a keze Horthy-Horthynéig bőven elér és kitörik a nyakát. De ha az ellenkezőjét teszi, akkor mi fogjuk kitörni.” Elmondta ekkor ,a közelmúltban Nyíregyházán elhunyt Solt Sándornak, kis bajusza alól mosolyogva Reviczky: „azért vállalja el, mert segíteni akar azokon, akiket a Mindenhatón kívül mindenki elhagyott”. Feleségének is ez volt a felfogása: „Imrécske, segítenie kell, a jó Isten megáldja érte!” Reviczky a 65. számú Szatmár—Bereg—Ugocsa megyei kiegészítő parancsnokság megszervezésekor, 1945. szept.—okt. hónapban került vissza e vidékre parancsnoknak Mátészalkára. Ekkor Solt Sándorok szereztek számára vadonatúj tiszti egyenruhát. Itt közvetlen munkatársai voltak: Szabó Lajos főhadnagy és Hagyméssy Gyula gazdasági százados. Velük lakott fiuk: Ádám utászhadnagy és fiatal felesége, Éva. Reviczky Ádám is fontos feladatot llátott el: a debreceni 6. honvéd kerületi parancsnokság mellett felállított tűzszerészegység vezetőjeként mindenekelőtt Mérk, Vállaj, Nagyecsed, Vencsel- lő és Nyíregyháza határában hátrahagyott hatalmas német 'lőszerraktárak anyagát semmisítette meg. Mátészalkán született meg 1945 októberében Reviczky Ádámné kisleánya. A volt munkaszolgálatosak és az új demokratikus kibontakozás arculcsapása volt, hogy Reviczky Imrét 1946. ápr. 30-án — első erdélyi körútja után — a szolgálat alól váratlanul felmentették. A reactiválást Solt Sándor közbenjárására Révész Géza intézte el: 1946. akt. 18-i keltezéssel. De „pár hónap múlva Nyíregyházán meghalt Mikola ezredes és mert valóban kezdetét vette a megyék közigazgatási összevonása, a mátészalkai kiegészítő parancsnokság megyei jellegének megszüntetésével egy időben Reviczky alezredest nevezték ki Szabolcs- Szatrnár katonai parancsnokságának élére.” Ez volt tehát Reviczky Imre második hivatalos katonai szolgálata Nyíregyházán. 1947. júl. 1- jén ezredes lett, 1948. ápr. 11.-én Nyíregyházán (a Korona-szálló nagytermében) megszervezte a Magyar Szabadságharcosok Szabolcs megyei Szövetségét, amelynek elnöke volt. A személyi kultusz idején, 1947 novemberében váratlanul nyugdíjazták. Ekkor a lakása: Kossuth utca 20. szám alatt volt. Végül különleges, megyei vonatkozás, hogy a nyíregyházi Solt Sándor (barátja, mun'kaszolgálatosa; később a megyei tanács eü. osztályának főenergetikusa) a Reviczky Imrére vonatkozó visszaemlékezéseit kézzel feljegyezte két füzetbe, amelyeket 1980. fér. 25-én eljuttatott Budapestre a fiúhoz, Reviczky Ádámhoz, akinek nagy segítséget nyújtott apja tevékenységének pontos megírásához (e könyvéből való a családi fénykép). Dr. Fazekas Árpád
