Kelet-Magyarország, 1987. május (44. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-09 / 108. szám
iy37. május 9. Régi májusok — kamerával A cigány őshaza a kastély faliképén Bizonyára véletlen lehet — vagy tudatos Is?! —, hogy éppen május elseje előtt nyílt meg Péli Tamás huszadik tárlata a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem aulájában. Dr. Benkő Judit kandidátus méltatta és ajánlotta a közvélemény figyelmébe Péli ember- központú művészetét. Azt nem tudhatom, hogy mit mondott, de azt igen, hogy Péli tudatos művész, aki a festészetet ihletett mesterségnek tekinti. Péli vászonra képzelt látomásait nem eladja: ő kitárulkozik és felvillanyoz, elgondolkodtat és megdöbbent, felfedezésre inspirál, de mindenképpen befogadást és elfogadást igényel. Mondhatnám: szeretetre vágyik, képeit „felajánlva" közönségének. Péli Tamás nem a galériák festője. Erről így vall minden mesterkéltség nélkül: „Kifejezett célom és törekvésem, hogy elsősorban közművelődési intézményékben, otthonokban, iskolákban, könyvtárakban, klubokban állítsak ki. Ahol elsősorban nem vásárolni lehet. Ott, ahol élet veszi körül képeimet, ahol élnek az emberek a munkáim között. Vallom: a képek a falon olyan ablakok, ahonnan egy más vdlág tárul fel az emberek előtt." Apró, nyiladozó értelmű ember kora óta ezt a világot keresi Péli. Nyolcéves, amikor az első aktot megfesti a pesti postásotthon rajzszakkörében. S e pillanattól küzdelmes, ellentmondásokkal terhes, szüntelen megújulást kereső útra vezeti életsorsa. A Mátyás téri kis cigányfiúnak — aki Amáti hegedűjén először a zene viliágába csak bepillant — a piktúrával egy más világ, más dimenziók nyíltak meg. Kivetettség és megkülönböztetések ellenére — tehetségét felfedezve! — még a képzőművészeti gimnáziumi érettségi előtt (!) meghívja a Holland Királyi Akadémia. Itthon akkoriban még ódzkodnak, nem bíznak a fiatalemberben. Cigány! Elherdálja majd az ösztöndíjat, „felszedi a parkettát", deviáns magatartást tanúsíthat, „csak szégyenünkre lesz". De 1970 április 11-én — tizenhét évvel a huszadik kiállítása előtt! — Amszterdam mellett az eredeti Harlemben, a fővárostól alig 30 kilométerre a híres DEARCE művészeti központban elfogadja a művészvilág. Megcsodálják sajátos látásmódját, technikáját. Alig huszonegy esztendős ekkor. Amszterdam után a műPéli Tamás festőművész vészetek fővárosa, Párizs nyílik meg előtte. Csodálják képeit Strassbourgban, Cannes-ban, Kölnben, végül „meghajolnak” művészete előtt itthon is. A Fészek klubban, az ország közművelődési intézményeiben, mindenütt az országban . .. Péli Tamás tudatos művész. Lelkületéből azonban kitörölhetetlen vérsége, de ott vibrál Rembrandt és Frans Hals hatása, a világhírű németalföldi mesterek ihlető sugallata is. Péli ezek együttes hatásaként is különös, egyéni. Vállalja a királyi akadémia ösztöndíját, amely Törökországba szólítja. A tanulmányút felfedező, a cigány őshaza keresésének kalandos vállalkozásává válik. Egy holland festőtársával indul Indiába. Eljut Pandzsab- ba, Pakisztán egyes területeire gyalogosan. És csak a háború akadályozza meg célja elérésében. Kéthónapos megpróbáltatás, izgalom után sem mond le véglegesen a nagy vállalkozásról. Ezért születik meg élete eddigi legjelentősebb munkája Szabolcsban, Tiszadobon, az egykori Andrássy-kastély- ban, a Gyermekvárosban. Kilenc méter hosszú, csaknem négy és fél -méter magas. Felülete negyven négyzetméter. Nem falfestmény, nem vászonra festve — egymáshoz illesztett farostlemezekre készült mestermű, amelyet egy hatalmas keret fog körül. Péli 1980-ban kezdett a festmény eszméjével foglalkozni, s művét 1983-ban avatták. Fő címe a Születés. mondandója a magyarországi cigányság története. Elmondani, leírni szinte lehetetlen. És Pélinek ez a mestermunkája ad választ az őshaza-kutatás titkára. Erről így vall: „Három évig készültem erre a képre, 35 éves voltam, s három hónapig éltem Tiszadobon. Hogy miért éppen Dobot választottam? Mert tudtam, hogy ott nem vész el, meg azért, mert ott Szépen magyarul — szépen emberül Á gyengébbek kedvéért... Valamikor tanítóm mondta ezt, amikor a teljes érthetőség kedvéért megismételte más szavakkal a magyarázatát. A gyengébbeknek valóban jót tett, az okosabbak pedig unták: nekik ugyanis már nem jelentett semmit. Bizony, felnőtt korunkban is előfordul, hogy meg kell* ismételni valamit. Ha ezt úgy tesszük, hogy csak mondunk, illetve leírunk valamit — és nem közlünk semmit, hibát követünk el. Ezt a köznyelv mellébeszélésnek nevezi. Lássunk mindennapos életünkből néhány példát! Az ún. használati utasítások (vagy finomabban: tanácsok, kezelési útmutatók) sokszor azt (is) közlik velünk, amire éppen nem vagyunk kíváncsiak, hiszen magától értetődő dologról van szó. Ha valaki pl. nejlonharisnyát vásárol, annak tudtára adják: „Vasalás: tilos!” Amikor az új házicipőt hazavisz- szük, és megnézzük, hogy a mellékelt cédulán mi áll, ne lepődjünk meg. Többek között ez: ..Utcai viseletre alkalmatlan!” Ha viszont csizmát vásárolunk. ezt a tanácsot kapjuk: ,.Kizárólag utcai viseletre!” Ha már tanácsot kapunk, akkor az legyen útbaigazítás, ne kioktatás. Sok szöveg közt elvész a lényeg, és esetleg any- nyit ,.szövegelünk”, hogy nem mondunk semmit. Mizser Lajos olyan fiatalok élnek apa és anya nélkül, akik számára az identitás nagyon fontos, hiszen a gyerekek 80 százaléka cigány. S azért választottam Szabolcs-Szatmárt, mert úgy éreztem, ez egy kicsit az őshazát jelenti, az ott élő magyarokkal és cigányokkal együtt, ahol a magyarok kicsit magyarabbak és a- cigányok cigányabbak: az emberek EMBEREBBEK. Szabolcsban éreztem mindig, hogy nyitottabbak az emberek, s a kevesebből is szívesebben nyílnak meg a tenyerek.” Vallomás ez a kép. Élete, életünk. Péli fogalmazott így: „Tudatosan vállalt tett a politika mellett, mesterségem talán eddigi legjelentősebb műve. Talán ezzel az adósságomat róttam le magyar hazámmal és a fajtámmal szemben.” Talán, hangsúlyozta Péli Tamás, mert a sok-sok, itt felsorolni is lehetetlen munkája mellett a jövő foglalkoztatja. „Mint festő, azt szeretném megtudni: az ember, mint EMBER, hová, meddig jut ebben a világmindenségben?” Születőben van egy újabb nagy léptékű munkája, melyet Amerika felfedezésének 500. évfordulójára (1992) szeretne befejezni. A május 1-jei előestéjén nyílt kiállításon bemutatott 40 olajkép is ennek a „vázlata”, része, elemei. Keresi a helyét, a mecénást, ahol, s aki felvállalja majd. Reméli, lesz rá jelentkező. Péli Tamás a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége elnökségének alel- nöke. Választották, s ezt ő örömmel vállalta. Tenni akar. „Hazánkban nem köny- nyü cigánynak lenni, s nem is érdem. Az előítéletek két oldalról érik az embert. Egyrészt a cigányok oldaláról, másrészt a befogadó közösségek részéről. Cigánykodásból, szennyet kiteregetve, kéregetéssel, deviáns magatartással nem lehetünk megbecsült cigányok sem, de emberek sem. Olyan társadalmi aktivitásra, példaadásra van szükség a cigányok részéről, amely a saját, a kis közösségek és az ország érdekeit egyaránt szolgálja. Csak ezen az úton bonthatók le a látható és láthatatlan falak.” Farkas Kálmán Szikáran fegyelmezett, és egyben letehetetlen olvasmány dr. Erdész Sándor tanulmánya. Az, mert izgalmas témát feszeget: létezett-e magyar őseposz, hol lappan- ganak, bujkálnak azok az elemek, melyek egykori létezésére utalnak. A szerző, aki a nyíregyházi múzeumfalu igazgatója, kiváló, nemzetközileg is jegyzett néprajztudós. Kérdésfeltevése így a magyarságkutatás e legnagyszerűbb ágának avatott mestere által megfogalmazott oknyomozás, amely a múlt jobb megismerését célozza. Az előadásnak készült, majd tanulmánnyá bővült könyv végigveszi a világ nagy nemzeti eposzait. A Gilgamest, az Iliászt és Odüsszeiát, az Aeneaist, a Kalevalát, a Kalevipoegot, a germán eposzokat. Utal a Beowulf-eposzra, a Medveénekre. az Igor-énekre. Teszi ezt két okból. Az egyik: ezek létezése bizonyítja, hogy a ......—^*1 Az idei magyár jótékfilimS film szemle során — I néha szelíd, né- '"'J ha pedig indulatos formát öltött a vita: érdemes-e, kell-e a verseny- filmnek mezőnyében széjjelválasztani a dokumentumjel- jegű alkotásokat a játékfilmektől, vagy pedig az a jó gyakorlat, amelyet évek óta követnek a szervezők, hogy egyforma eséllyel indítják mindkettőt a díjakért. A vita mögött az a tisztázatlanság húzódik meg, amely a dokumentum- és játékfilmek típusának elkülönítésében elméleti szinten fennáll. Egy bizonyos vonatkozásban igaz az a megállapítás, hogy végső soron minden film, a játékfilm is dokumentummá válik, nemcsak abban az értelemben, hogy egy rendező gondolkodásmódjának pontos lenyomata, hanem úgy is — ábrázoljon bármilyen történelmi időszakot —, hogy dokumentálja az elkészülés pontos idejének korviszonyait is. A fordulat évétől az ellen- forradalomig terjedő időszaknak a feltárása az utóbbi időben jelentékenyen felgyorsult. Némiképp érthető, hogy a feltáró törekvések középpontjában a konfliktusokkal terhes mozzanatai állnak ennék az értékeket termelő, ugyanakkor jogos indulatokat fakasztó, rendkívül ellentmondásos korszaknak és kevesebb fény vetül azokra a részletekre, amelyek csak kísérőjelenségnek tekinthetők. A fontos kérdések tisztázásának folyamata után bizonyára akad majd, aki számba veszi azt is, miképpen ünnepeltünk abban az időben; mennyi volt ezen alkalmakkor a résztvevők viselkedésében a felszabadult öröm és mennyi az egyéb szempontok és tekintetek következtében sablonná, kötelező sztereotípiává merevülő gesztus. Az ünnepi alkalom most az egykori májusok felé fordítja a figyelmünket, s a híradóanyagok merev ünnepé- lyességű, ám mégis valóságos dökumentumanyagain kívül (több játékfilm is adalékul használja fel a felvonulások, a majálisok mozzanatait. A régi májusi ünnepek közül egyet — röviddel a felszabadulás utáni időből — Kosa Ferenc kamerája rögzített számunkra a Tízezer nap című filmjében. Játékfilm ez, tehát nem valóságos dokumentum, amelyet egy falu életéből megmutat, de ez a filmes majális tökéletes módon érzékelteti a nézővel azt a lelki felszabadultságot, amelyet csak azok a kétkezi dolgozók élhettek át, aikik számára korábban az ünnep sothia nem (lehetett valódi ünnep, ugyanakkor a legfinomabb alkotói leleménnyel ülteti be a cselekménybe azokat az elemeket, amelyek előrevetítik az árnyékát mindannak, amelyek a későbbi ünnepi alkalmakat be- felhőzik. Akik látták annak idején ezt a filmet, bizonyára emlékeznek a jelenetre, amelyben a falusi párttitkár kiáll gombócevő versenyre egy be- hemót emberrel. A funkcionárius szerepében a törékeny alkatú Koltai Jánost látjuk, ellenfele pedig egy jó szemmel kiválasztott natursze- replő, tekintélyt parancsoló termettel. Nem is a verseny kimenetele a lényeges, hanem a játék maga, az esemény játékossága, amelyben annyi finom ellenpont van, hogy rákényszeríti ia nézőt az elvonatkoztatásra. A nagydarab ember vékonyka asszonya (Nagy Anna remekléseinek egyike), aki szinte babusgatja férjét, aztán a szék, amelyen Bánó Fülöp ül, s amely egykor főurak kényelmét szolgálhatta, s a háttérben ia rendőr, aki majd később, a majális fénypontját jelentő futballmeccsen beke- rókpározik a játékosok közé. Nem dokumentum a Tízezer nap a szó valódi értelmében, de már-már dokumentummá emelkedik azáltal, hogy Kosa a maga anyagát a szó szoros értelmében vett bartóki módszerrel gyűjtötte. (Érdemes tudni, hogy Bánó Fülöp, a falusi párttitkár meleg emberséggel ábrázolt alakjának modelljét valahol a mi megyénkben, Kosa szűkebb pátriájában kereshetjük.) És egy másik május elseje, Szabó István első rendezői korszakának méltatlanul elfeledett alkotásában, a Szerelmesfilmben. 1956 tavaszát idézi, ezt pontosan tudjuk a forgatókönyvből, s a budapesti felvonulás előkészületeinek lehetünk tanúi. Szabó megmutatja, hogy minden felvonuló, aki egy hatalmas gépezet része, egyúttal egyéni gondjai megoldását kereső ember is, és mi lehetne a májussal összefüggő legemberibb gond, mint a szerelem. Az érzelmi erővonalak jellemző találkozási pontjait mutatja a rendező a teherautón a gúlaaiakzat részét jelentő Jancsi és a mellettük a lovasparádé szereplőjeként elhaladó Kata alakjában. Ünnepeink is kifejeznek bennünket. A hagyományok segítenek megőrizni ünnepeink emberi arculatát és a film nemcsak ebben a megőrző szerepében válik fontossá, hanem abban is, hogy emberségünkre figyelmeztessen. Hamar Péter Nagy sikerrel vetítik megyénk mozijaiban a Becéző szavak című, négy Oscar-díjjal kitüntetett amerikai filmet. Rendezője: James L. Brooks. A főszereplők: Shirley Mac- Laine, Jack Nicholson, Debra Winger. Dr. Erdész Sándor: Az archaikus eposz kérdései régi népek mindegyike rendelkezett olyan énekkel, eposszal, hősi emlékkel, mely summázta a történelmet, a hitvilágot, a teremtést, az adott időszak erkölcsét és etoszát. Joggal teszi fel a kérdést: vajon a magyaroknak volt-e ilyen eposzuk? Mert ma nem ismerünk ilyet, nem került elő, nem tehetjük azok mellé, melyek a kultúrtörténet immár nélkülözhetetlen elemei. Mint kiderül, ezt a kérdést, mármint azt, hogy létezett-e magyar őseposz, Arany János is feltette, mi több, igenlő választ adott rá. Számos törekvése, Buda halála, Toldi, azt mutatják, feltámasztásán fáradozott is, a maga eszközeivel. De Erdész Sándor ennél sokkal tovább megy. Sorra veszi Anonymus gesztáját, s bizonyítja: abban sok olyan elem, történet, jelkép található, amely csak és kizárólag egy régi, ismert archaikus eposzból szüremlhetett át oda. De tudjuk azt is, hogy Mátyás, Nagy Lajos udvarában a hősi dalokat éneklők olyan históriákról daloltak, melyek egy régi dicsőséget elevenítettek fel. De Erdész Sándor még itt sem áll meg, nem elégszik meg a feltevésekkel. Mint köztudott, neves néprajztudósunk a magyar népmese kiváló ismerője. Neki is megadatott még, hogy olyanoktól gyűjtsön meséket, akik a legősibb elemeket tudták, azokat mondták. És itt jut el a könyv szerintem a legizgalmasabb következtetéshez: azt bizonyítja, hogy a magyar őseposz elemeit a magyar népmesék őrizték meg. Sorra veszi azokat a mitológiai elemeket, történeti utalásokat, etikai tartásokat mutató jegyeket a magyar népmesében, melyek valahonnan nagyon-nagyon messziről és régről érkezhettek. Nem is kellett túl mesz- szire menni, csodálatos mesemondónk, Ami Lajos nem egy históriája is szolgáltat adalékot. És itt csatol vissza dr. Erdész a kezdetekben említett eposzokhoz, melyek a világban születtek. A magyar népmeséi elemek és az azokban használt jelképrendszerek számos rokonvonást mutatnak. Akár a föld teremtése, akár a hitvilágra vonatkozó jegyek nemcsak sejtetik, de quasi bizonyítják,'kellett léteznie egy olyan magyar hős- költeménynek, archaikus eposznak, amely a honfoglalás előtti idők történetét, harcát, világát foglalta egységbe. Gondolom nem kell bizonygatni, izgalma^ az eszmefuttatás. Egy kiváló oknyomozó tudós olyan írását vehetjük kézbe, mely segít abban, hogy erősödjék nemzettudatunk, s az egykori költészet meglétébe vetett hitünk révén még inkább tisztelettel adózzunk az Európába bejött eleinknek. Kár, hogy ma már alig akad költő, aki prózai anyagból nagy lélegzetű művet írjon. Pedig ez a tanulmány talán fogódzó lehetne ahhoz, hogy a magyar népmese és dal világát, a magyar ősmítosz ismert tényeit valaki versbe szedje, s bár kései Kalevalaként a kezünkbe adja. Így csak e tanulmánnyal lettünk gazdagabbak. Ez se kevés, örüljünk neki. (Folklór és Etnográfia 28. Debrecen, 1986.) Bürget Lajos KM VENPÍGE KH HÉTVÉGI MELLÉKLET
