Kelet-Magyarország, 1987. május (44. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-09 / 108. szám
Elképesztő leleményesség Ezer népi gyógymód Szatmárban Szembesítés az egykori Szegénvországban Balogh Edgár nyomdokain Ungvári újságírók könyve A könyv szerzői: Makay Béla (balra) és Kiss József. Ha lenne ilyen műfaj, talán újraíelfedező riportázs- nak nevezné az újságírás azt, amikor a mai riporter az előd nyomába szegődik: ezt tettük mi is, amikor Móricz nyomában gyalogoltunk, vagy a Boldog ember falvában múltat s mát vetettünk ösz- sze. Kollégáink, az ungvári Kárpáti Igaz Szó újságírói Balogh Edgár nyomába indultak, fél évszázadnyi időtávlatban keresték a hasonlítás tárgyát: a régi Szegényországot. A felső-tiszaháti falvakról készült Dupka György és Horváth Sándor könyve (Múltunk s jelenünk. — Kárpáti Kiadó, 1987.) A könyv első oldalain hírt kap az olvasó az előzményről: Balogh Edgár Tíz nap Szegényországban című riportsorozata és a Hét próba című emlékirat alapján vállalkoztak a mai szerzők az összehasonlításra, arra, hogy elmondják, mi minden változott ezen a vidéken a felszabadulás óta, hogyan őrzik ott a fennmaradt haladó hagyományokat. „Balogh Edgár három ország — Magyarország, Csehszlovákia, Románia — szellemi életének részese, alakítója. Az erdélyi magyar irodalom nesztora jelenleg Kolozsvárott él. 1968-ig a kolozsvári egyetem tanára, 1971-ig a nagy múltú Korunk főszerkesztő-helyettese volt. Emberi-írói tisztaságát, eszmei tántoríthatatlanságát több mint öt évtizedet átfogó életmű dokumentálja.” — így írnak a szerzők az előszóban arról az emberről, aki 24 esztendős korában pozsonyi főiskolásként az 1928-ban alakult, a szocialista eszméket valló-vállaló „Sarló” kör egyik vezetőjeként érkezett erre a tiszaháti vidékre. A mostani kötet végén Balogh Edgár 1984. december 15-i kolozsvári keltezéssel írt levelét, mint utószót olvashatjuk. Ennek rövid részlete egyben elismerő kritikát is sűrít: „Most, több mint fél évszázad múltán, helyszíni ösz- szehasonlításaitok és valósághű felméréseitek nyomán megnyugvással veszem tudomásul, hogy az Egykori Szegényország népe annyi megpróbáltatás és viszJöntagság után szorgalmának gyümölcseiből alkotóan szép életét éli.” A következő részlet már a mai riportázsból ad ízelítőt: „ ... Balogh Edgár nyomába szegődve olyan emberek' felkutatására indultunk, akiket még gyerekekként ismert meg az író. Érdekelt minket az a kisfiú, akinek a ló kirúgta a felső fogsorát. Vajon mi lett a hajdani kilencéves munkásból és társaiból? Érthető módon először a kis hőst szerettük volna megtalálni. Nem volt nehéz. Az idősebbek közül sokan emlékeztek, hogy valamikor 1930 táján Barta Zsigának egy csikó kirúgta a felső fogsorát. Szerencsénkre otthon találtuk Zsiga bácsit. Kérésünkre, hogy mondja el, miként is történt a baleset, ugyancsak elcsodálkozott. Honnan tudnak róla? — kérdezte. Balogh Edgár Tíz nap Szegényországban c. riportjából felolvastuk a megfelelő részt. Erre már többen is körénk gyűltek, így hát újabb felolvasás következett. Az emberek bólogattak, megjegyzéseket fűztek a hallottakhoz. Kiderült, hogy Zsiga bácsi bátyja, Barta János is tagja volt a hajdani alkalmi együttesnek. A felolvasás és a .Nahát, ilyet! így volt, emlékszem! Én lettem volna? De régen volt!’ s más hasonló megjegyzések nem maradtak el... ” Szilágyi Szabolcs Ha netán Szatmárban delel fölöttem a nap, én Makay Bélára gondolok. Mert ott. Túristvándiban mindig akad néhány jó falat a legéhesebb vándornak is. Csak néha már szégyell bekopogni hozzá az ember. Mert mióta megírta a hatalmas sikerű „Szabadtűzön” című könyvét, elvétve találja az ember egyedül. Mindenki meg akarja kóstolni a könyvben szerepelt ételek egyikét. öt éve sincs, hogy az ist- vándi tanítónak szárnyra kelt a hírneve. Pedig semmi mást nem csinált, csak összegyűjtötte a szatmári pásztorok, halászok, vadászok ételreceptjeit. Igaz, azok jó részét már századokkal korábban is ismerték, de mi ebben a különös? Makay Bélának minden őse itt élt a Túr meg a Tisza környékén, (természetes hát, hogy az ő főzési tudományukat kötötte kévébe, mielőtt a sírba viszik titkukat. Rendhagyó szakácskönyv Másfél évtizede még ő sem hitte, hogy egykor ennek köszönheti majd hírnevét. Ugyan Szatmárban született, s itt is kezdte tanítói pályafutását, de mire észbe kapott, már a Nyírben, a Ri- csikai erdő kellős közepén találta magát. Az ottani tanyasi iskola vezetője lett, s úgy tűnt, végleg elszakad szülőföldjétől. Aztán az ottani iskolát felszámolták, s választás elé került a család. Megszerették pedig az ottani halk. csendesen konok embereket, mégis úgy döntöttek, ha a tanyán már nem maradhatnak, akkor jönnek vissza Szatmárba. Túristván- dit választották. Ez 1974-ben történt, s a fészekrakást követően hozzákezdett a nagy könyv anyaggyűjtéséhez. Egyetlen falut se hagyott ki, felkeresett minden számításba jöhető embert. S jó fél évtizedes gyűjtőmunka eredményeképpen — az írás már csak néhány hónapot emésztett fel — megszületett a „Szabadtűzön” című könyve, melyet a házai néprajztudomány egyik jeles képviselője, Morvay Judit e szavakkal jellemezte: „Ez a rendhagyó szakácskönyv a valamikori paraszti élet ínséges éveinek kényszerű találékonyságát, a gazdag táj bőséges adományait, egy kiérlelt kultúra technikai tudását, mai életünk összetett, sokféle hatását egyaránt tükrözi.’’ A könyv több mint százezer példányban jelent meg, pillanatok alatt szétkapkodták. Azt hittük, a szerző ezzel kiírta magát, s ülni fog jól kiérdemelt babérjain. Tévedtünk. Makay Bélár nak, istvándi pedagógustársával, Kiss Józseffel közösen írt könyve, az ideiglenesen „Szatmári népi gyógymódok" címet viselő második könyve is a kiadónál van már, az elképzelések szerint a következő évben vehetjük majd kézbe a nem akármilyen élményt ígérő kötetet. Vajon mi késztette a szerzőpárost e már-már feledésbe merülő gyógymódok ösz- szegyűjtésére? A Túr menti védett tölgyerdőben sétálunk. Elolvadt már a hó, ébredeznek a növények. így most még egyforma mindegyik, de a két tanító hajszálpontosan felismeri valamennyit. — Már az első könyvem, a Szabadtűzön anyaggyűjtése közben rengeteg olyan élmény ért, mely már akkor egy csokorba kívánkozott — feleli az iménti kérdésre Makay Béla. — Ám akkor szükségszerűen periférikusán kezeltem a népi gyógymódokról szerzett információkat, hiszen az ételeskönyv megírása volt a fontos. Ám végezvén a munkával, egyre többször fordult meg a fejemben, kár lenne veszni hagyni az akkor megtudta- kat. Szóra bírt „népi orvosok" Tervének kivitelezéséhez alkotó társra talált kollégájában, Kiss Józsefben, aki maga is tősgyökeres szatmári, Penyigén él, s előtte sem voltak ismeretlenek az e tájon honos népi gyógymódok. összefogtak hát, mert sürgette őket az idő, hiszen azok a szatmári öregek, akik még emlékeztek, netán alkalmazták is e gyógyító eljárásokat, azok bizony mind kevesebben vannak. Az imént volt a kezemben a könyv kéziratának egyik példánya . . . súlyra is tekintélyes mü. — Álmunkban se gondoltunk mi arra, hogy ilyen vaskos iromány születik majd a gyűjtőmunka eredményeképpen — veszi át a szót Kiss József. — Pedig nagyon nehezen kezdődött. Olyan területre tévedtünk, ahol a megkérdezettek jó része bizony nem szívesen állt velünk szóba. Egy részük, mert félt, hogy megmosolyogjuk őket, más részük pedig — ők voltak a többségben — attól tartott, ha elmondják nekünk (tudományukat, azzal meg is szűnik gyógyító képességük. A kezdeti sikertelenségek azonban szerencsére nem bizonyultak tartósnak. S ha valakit sikerült szóra bírniuk, azok már további segítséget is adtak, ha mást nem, hát megmondták, szerintük kit érdemes még megkeresnie a szerzőpárosnak a faluban, vagy a környéken. Egy idő múltán jöttüket már megelőzte hírük: kézről kézre adták őket Kömörőben, Botpaládon. Vámosorosziban, Sonkádon, Milotán. A gyűjtőmunka több hónapon át tartott, volt olyan hónap, hogy minden áldott délután, s a hétvégek is persze „idegenben” találta őket. Több száz vélt vagy valódi „népi orvost” bírtak szóra, közülük csaknem másfél száz olyan idős férfit, asszonyt találtak, akik tényleg ismerték a füvek erejét. Szinte hihetetlen, ezer népi gyógymódot gyűjtöttek össze. „Elővettem a rák szemét" Egy görcsös, vénséges vén szilvafa mellett visz el az útunk. Makay Béla rámutat: — Ki gondolná, hogy ennek az értéktelennek tartott fának is hasznát vették a szatmári betegek. A fiatalabb ágak kérgét lefejtették, s annak főzetét hasmenés ellen, vesekő ellen és vértisztítónak fogyasztották. Zárt, jórészt pásztorok, halászok, állattartók hazája volt éz a vidék, olyanoké, akik szentül hittek abban, amit az elődöktől tanultak, örököltek. így maradhattak fenn ily csodás gazdagságban a népi orvoslások is, melynek művelői száznál jóval több növényfajtát alkalmaztak a különféle betegségek ellen. Szegénységében elképesztő leleményességről tett tanúbizonyságot a szatmári nép. Csak a különböző szem- betegségek gyógyítására harminchét eljárást találtak a szerzők! Egy a sok közül: „Egyszer Beregből jöttek ide őrölni az istvándi malomba szekérrel. Nem messze a falutól leesett az egyik kerekük ráfja. Ahogy küszködtek vele, telement a kocsis szeme mindenféle porral, szálkával. Hozzám jöttek, hogy segítsek. Elővettem a rákszemet. Ez nem a rák igazi szeme, hanem a gerince melletti két oldalt található, egy-egy lencse nagyságú, gombafej alakú csontocska. Ezt tettem az ember szemhéja alá, ott körbejárattam, s kihozta a homokot, a szálkákat a szeméből. Nem győzött hálálkodni.” Tűnő kor krónikája Fűben, fában orvosság — tartja a régi bölcs mondás. Nemrég még úgy tűnt, hogy a nagyipari gyógyító módok kiszorítják a hagyományos eljárásokat. A gyógynövények azonban újból reneszánszukat élik, mind több magasan képzett szakember szegődik hívéül. Talán nekik is nyújt valamicske segítséget . majd a Makay—Kiss-féle készülő mű, ám nem árt, ha idézzük a szerzők intelmét: könyvük nem tudományos mű, sokkal inkább egy tűnőben lévő kor krónikája. Tehát mielőtt valaki ki akarja próbálni az abban szereplő gyógymód valamelyikét, tanácsos szakemberrel konzultálni. Balogh Géza 4 napokban összeakadtam vele és leesett az állam. De mielőtt bármit is mondanék, emlékezzünk csak, ki is volt ez a lány. Ételka egy magyar—orosz szakos, szlá- vos műveltségű pedagóguscsalád gyermeke. Keresztségben kapott nevét, az Etelkát annak idején még én módosítottam gasztronómiai csengésűre, utalva ezzel a név viselőjének főzőcske- szenvedélyére, valamint a belőle áradó tüzhelymelegségre. Hogy milyen is volt 5—8 évvel ezelőtt Ételka? Ha itt van úgy is jó, ha nincs, úgy is jó szerep jutott neki abban a zabolátlansággal elegy dekadens társaságban, amelynek minden tagja egyetemista volt, és amelynek többé-kevésbé állandó asztala állott a Csillaghoz címzett, utóbb kocsmává züllött étteremben. Pénze nem sok volt, beosztóan élt. Egyesek szerint Ételka a legelőnyösebben beállva is csúnyának látszik a régi időkből maradt fényképeimen. Nem mintha ezeken a fotókon főszereplő volna, csak éppen rajta van. Kissé pufók arca, hosszú, nyerges orra, férfias szemöldöke, enyhén hajlott háta, pipetta lábai, félig fújt léggömbhöz hasonlatos mellei mind úgy tűnnek fel, mint a tesrészekről alkotott aktuális szépségideál ellenpárjai. Egyik ismerősöm szeret azzal szórakozni, hogy tologatja a tenyerét a fotókon. Ö így szólt a múltkor. „Hiába. Etelkából nem lehet annyit takarni, hogy még felismerhető legyen — és szépnek is mutatkozzék. Mint mindenki, annak idején Etelka is azon volt, hogy a többiekkel valamilyen értéket ismertessen el magáról. Csúnyaságát galamblelkűséggel, afféle jóasszonykodással ellentételezte ... De minek? Hiszen ezt nem értékelte senki. Legfeljebb a tojásrántottáit értékeltük, amivel igazán szívből kínálgatta a fiúkat. De a másik nemmel valahogy nem volt szerencséje. Krónikus pár-, illetve partnerhiányban szenvedett. Időnkénti kissé tolakodó ragaszkodása — főként, hogy könnyen lenyelt arcpirító dolgokat is — élcelődésekre adott okot. Egyszer kártyát vetettünk. FTFi mm m mm mm w m \ Etelkának egymás után kijött két lap: egy kisdedet ábrázoló, és rögtön utána az isten hatalmát jelölő. Valaki rávágta a jóslatot: szeplőtelen fogantatás. Az egyetem elvégzése után szétszéledt a csapat. Nem nagyon kísértem figyelemmel, kinek hogy alakult a sorsa. Etelka pedig egyáltalán nem érdekelt. Szóval a napokban összeakadtam vele az egyik vidéki városunkban, és mint mondtam, leesett az állam. Etelka egy acélkék Mercedesből szállt ki, de valami olyan pazar eleganciával, olyan drága bundakölteményben, hogy nem hittem a szememnek. Lehetetlen. Ez nem ő. Ki van zárva. Ez az a nő, akiről azt gondoltam, hogy életének javát vénkisasszonyként éli le egy tanácsi garzonban, s intim magányát legfeljebb a papírgyűjtő úttörők csengetése zavarja meg ... ? Bizony ő volt. És megörült nekem. Azonnal meghívott' egy lakomára a város legelegánsabb éttermének szeparé- jába. Egyik ámulatból a másikba estem. A pincérek nagyságosasszonyozták, és olyan természetességgel használta a halkést, ahogy én sose fogom ... Elmesélte: röviddel a végzésünk után megismerkedett egy éltes korú, se fia, se borja madár- és kisállatkatítka-ké- szítő kisiparossal, akihez viharos gyorsasággal hozzáment feleségül. „Nem fogod elhinni — mondta—, két évet legteljesebb boldogságban éltem vele. Külföldre jártunk, megkóstoltunk, megpróbáltunk mindent. Ezt sem fogod elhinni, de ő még férfi volt a szónak az összes pozitív értelmében. Aztán beteges lett. Az orvos szerint nem a korának megfelelő módon élt. Túlhajtotta a szervezetét. A férjem kevéssel halála előtt azt mondta: tudom, hogy a saját hattyúdalom öl meg, de nem bántam meg semmit, örülök, hogy elvettelek. Az üzleti ügyeket nem nehéz tovább vinnem, hiszen mitől kezdve a férjem leesett a lábáról, én csináltam mindent ... Nemsokára 30 éves leszek, most már gyereket szeretnék. Ha találnék megfelelő férfit, akár hozzá is mennék ...” 4 lukulluszi lakoma után belesüppedtem a Mercedes vezető melletti ülésébe, és Etelka elvitt a villájába, ahol a házvezetőnő jelenlétére már semmi szükség sem volt. Etelka a legjobb desodorokat, a elgmárkásabb szappanokat és a bőrnek nagyon kellemes törülközőket használja. Most így, higgadtan végiggondolva az egészet, nem is tudom, hogyan láthattam én ezt az Etelkát csúnyának ... Sztancs János üÉTVÉCai MELLÉKLET 1&37. május 9.
