Kelet-Magyarország, 1987. május (44. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-16 / 114. szám
a halál árnyékában tett Dsida lenő (1907—1938) 5d, Csokonai vagy a pálya- rsként, barátként tisztelt zsef Attila. Mégis sikerült csoda: a rövid, ellobbanó ;ten túlmutató- halhatat- nság. A költő családja az első vi- gháború után költözött Ko- jsvárra, ahol az apja pos- űsztviselő volt. Dsida Kolozsvárott jogot tanult, s már 19 évesen jelentek meg versei az Ellenzék című Kolozsvári lapban. Hamarosan belekapcsolódott a kisebbségi sors nyomása alatt hirtelen magasra szökő irodalmi éleibe, és a kiváló alkotók közül Kuncz Aladárhoz, A fekete kolostor írójához fűzte tanítvány» — baráti kapcsolat. Első verseskötetét, a Leselkedő magány-t 1928-ban publikálta, amelyben a húszas évek avantgardjának hatása érezhető. A második verseskötet az 1933-ban megjelent Nagy csütörtök, amely hangváltás, magáratalálás a huszonegy évesen publikált első kötethez képest — nagyra törő lírai vállalkozás. Az Angyalok citeráján című kötet megjelenését már nem érié meg a költő. Nem érte el a krisztusi kort. Pedig hányszor felbukkan költészetében a Krisztus-párhuzam. Vajda János ezt mondja: „Ember, múlandó, koldus vagy király, Emeld föl és hord magasan fejed! Hős vagy fenséges, mind ki a halál Gondolatát agyadban viseled!” Csakhogy bármenynyire is igaza van Vajdának, kivétel nélkül mégsem vagyunk hősök, mert fezt a gondolatot örökösen elhessentjük magunktól. A természetes halál rendszerint lecsap ránk. De a kínhalál, amilyen a Krisztusé is, lélektanilag éppen abban különbözik a természetes haláltól, hogy kényszerítve, mozzanatról mozzanatra szembenézünk vele. Ez az igazi töviskorona — nem az, ami tüskéivel fel- vérzi a homlokot. És Dsida egész rövid életében végig hordta ezt a töviskoszorút. Hogy mennyire folytonosan hordta, és milyen mélyre hasító tüskékkel, kötészete rá a bizonyság. Ez a költészet — elég bárhol beleolvasni — a hálálközelség és a fiatal, játékos kedvű életszeretet ellentétének érzelmi izzásából fakad. Görögtüzes lobbanás, mely mintha fekete fénnyel ragyogtatná a világot. Nem lemondó, fájdalmasan búcsúzó költészet ez, egyetlen mély húron gyönyörűen játszó, mint a Tóth Árpádé. Inkább felülkerekedő, játékosan életigenlő, rímekkel csilingelő, szertelen. De múzsái mégis a végletek: friss, meg nem kopott gyönyörűség és a bizonyos halál. Ezek hozzák létre egyedülálló markáns különösségét. Azt, hogy az életről a halál árnyékában, és magáról a közelítő, a kisagyba már befészkelt halálérzetről szinte ő mondja a legtöbb konkrétumot irodalmunkban. 1945 után az irányító kritika társadalmi mondanivalók szerint becsülte a költőket. Játékosan szólni örömről, szerelemről, életről és halálról, kivált, mint Dsida a halál állandó fenyegetéséről, nem volt időszerű. Mára már vitathatatlan, hogy az oly rövid idő alatt létrehozott életmű a magyar költészet félreérthetetlen része. A Dsida-hang éppúgy, mint az a felfokozott, mindnyájunkat nyugtalanítva fenyegető előérzet, sőt tapasztalat, ami megszólal benne.. Zámbó Ildikó Dsida Jenő: Krisztus Krisztusom, én leveszem képedet falamról. Torz hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohase tudlak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy. Ilyen ragyogó kékszemünek, ilyen jóllakottan derűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen enyhe pirosnak, mint a tejbe esett rózsa. Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is számtalanszor, és tudom, hogy te egyszerű voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló. Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit, s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai. Hangod fájó hullámokat kavart, mikor a sok beszéd után rekedten újra szólani kezdtél. Megtépett és színehagyott ruhádon vastagon ült a nagy út pora, sovány, széltől — naptól cserzett arcodon bronzvörösre gyúlt a sárgaság, s két parázsló szemedből sisteregve hullottak borzas szakálladra az Isten könnyei. Hegedűs Géza 75 éves volt május 14-én — őt köszöntjűk e versével iontúrok a máryánykoporsóban Az árpádházi királyok anatómiai jellegzetességei Hegedűs Géza: Példatár Kossuth földönfutó lett, Széchenyi pisztolygolyóval megölte magát... Ki múltunkat kívánja érteni, ha nézni tud, tragédiákra lát. Hát nincs kiút? Mindenfelé bukás? Lábunk, ha lép, csak mocsárba tapos? Vagy mégis jobb egy bölcs megalkuvás? Elhull a hős, de él, ajci okos. Ki nem rebellis és nem is kegyenc, a jó középút józan vándora — ez volt a bölcs, ez volt Deák Ferenc, s vele a szürkék népes tábora. Ki-ki eszményét választhatja már: költő számára bő a példatár. örökletes jellegzetességek senk elő az árpádházi királyok ikjának rekonstruálását 1. Béla király első nyakcsi- lyáján ugyanis saját anató- ai variációt észleltek. A szé- sfehérvári királysírokból .tárt két másik csontvázon is láltak ilyen ritka jellegzeteseket. A kutatók feltételezik, gy ezek az egyének biológiai pcsolatban lehettek. A vizsgálatok bizonyították: . Béla 1196-ban, életének 43. ében halt meg. Rendkívül »teljes csontozató, nagy terítő férfiú volt. A koponyának boltozatában lévő öt-hat Uiméter átmérőjű bemélye- s a hajdani véleményekkel entétben nem betegség, harn jelképes trepanáció — a ponyának csak a felületét ntő lékelés — nyoma. Ez a r alakú, sekély homorulat •a vall, hogy a kereszténység vétele után 200 évvel is olták a pogány szokást; tat” nyitottak a jó lélek be- tolásának. A honfoglalás ko- temetők sírjaiban talált szá- >s koponyán láthatók ilyen mélyedések. \ntiochiai Anna, III. Béla ály feleségének csontváza •ól „beszél”, hogy a királynő éves korában halt meg. tö- ;eny csontozató, filigrán térdű nő volt. Medencéjének sajátos . alkatából ítélve terhességei nem lehettek könnyű le- folyásúak. Ennek ellenére 7 gyermeket szült. Más kutatók még keresik a választ arra a kérdésre, hogy miként képződhetett III. Béla király és felesége holttestének a lenyomata a vörös márvány sírládában. Hogyan rajzolódott ki fejük, törzsük, végtagjaik, csontjaik körvonala. A kutatók feltételezik, hogy ez a sajátos — tudomásuk szerint a világon egyedülálló — jelenség sav hatására keletkezett. A holttesteket ugyanis annak idején lepelbe göngyölték, amelyet porrá zúzott kagylóból készített színezékkel festettek. A testből és a bíborkelméből kiol. dódott sav marhatta ki a márvány sírláda alját. A szakemberek jelenleg kutatják a székesfehérvári királysírokból, a bazilika területén és azon kívül feltárt többi — csaknem 450 személy — embertani leletét. Igyekeznek elkülöníteni a férfiak, a nők és a gyermekek csontvázait, és felismerni a koponyán, a vázcsontokon levő örökletes, valamint nem örökletes jellegeket, kóros elváltozásokat, a kémiai és vércsoportbeli sajátosságokat. így esetleg rekonstru• álhatják az Árpád-házi, az Anjou-kori népességhez tartozó személyeket. Az egyik „beszédes” nyom a néhány koponyán látható zöld patina, amely a királyi főkön a halotti korona helyén keletkezhetett. Különös gonddal foglalkoznak a kutatók az „Albert” király sírkamrájában megmaradt mintegy 50 csontvázlelettel. Ezek feltárásánál 1936 júliusában részt vett Nemeskéri János professzor is. Ö készítette az ásatási naplót, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárának kézirattárában őriznek. Nagy figyelemmel tanulmányozzák a bazilika területéről az Anjou-sírkápolná- ban talált csontvázleleteket is. Feltételezhető, hogy az e három helyen maradt leletek között lehetnek a nemzeti királyaink és hozzátartozóik csontvázai. A székesfehérvári bazilikát — királyaink koronázási és temetkezési helyét — a mohácsi csata elvesztése után következő századokban feldúlták, kirabolták. Emiatt kevés az olyan nem bolygatott sír, mint amilyen a III. Béla királyé és feleségéé volt. Az ő csontereklyéiket, valamint az 1862. évi ásatáskor feltárt csontvázakat néhány évtized múlva, 1883- ban a Mátyás-templom kriptájában helyezték el. Az 1936— 37. évi ásatáskor felszínre hozott csontvázakat és csontokat antropológiai vizsgálatuk után 1938 augusztusában 83 sírládában a székesfehérvári romkertben létesített sírboltban helyezték el. Ezeket vizsgálják most. Vecsési Sándor kiállításáról Modern festészetünk legkarakteresebb egyéniségei közé tartozik Vecsési Sándor, akinek az Ernst Múzeumban nyílt gyűjteményes kiállítása. Nyergesújfalun született 1930. május 18-án. A felszabadulás után eszmélkedve az. új világban tág lehetőséget kapott a felfelé törekvő munkás- és parasztfiatalokkal. 1949—54-ig tanult a Képzőművészeti Főiskolán. Mesterei Főnyi Géza, Ber- náth Aurél és Barcsay Jenő voltak. Művészetében mindmáig őrzi tanításaikat. Munkásságában portrékat, városszéli részleteket, tájképeket találunk. Szerelmese a szegénysor omló vakolatú, j meszelt falú, öreg kis házainak. A panelházak tövében mindenütt eltűnnek már; ezek a kis házak, csak az > öregek ragaszkodnak hozzá-| juk. Képünkön a „Petőfi-fa” című alkotása az Eltűnő világ' című sorozatból. 1987. május 16.
