Kelet-Magyarország, 1987. március (44. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-28 / 74. szám
a kisvasút 4 október — 1952 október történelem viharában. (Korabeli felvételek) t Wilshofenbe irányították t, ahová hazánk felszaba- ásának napján, április 4-én eztek. A várostól mintegy kilométerre fekvő blind- nneustifti kőbánya lett egy ig lakhelyük. Augusztus 20- tartózkodtak itt, közben át- •k két légitámadást április én és 26-án. A bombázás és léppuskatűz súlyos károkat izott a járműveken. A Tisza toroskocsin 186, pótkocsiján el, a személyzetet pedig a neu- stifti iskolába költöztették. 1945. augusztus 20-án ismét útra kelt a szerelvény, mert végleges tárolóhelyre, a taferli kőbányába irányították, ahol aztán 1950 szeptemberéig tartózkodtak. Itt már lakóbarakkok, műhelyek is voltak, s a sérült kocsikat nagyjából ki is javították. 1946-ban a kezelőszemélyzet nagy része hazatért, s közben megkezdték a hazatelepítés előkészületeit is. Két év múlva megérkezett a hazatelepítési engedély, a magyar Közlekedési Minisztérium vagonokat is küldött a kisvonat elszállítására. Az áprilisi indulásból aztán megint nem lett semmi, a szerelvény továbbra is Taferl- ben állt. A hosszúra nyúlt tárolás miatt a kocsik ismét tönkrementek, s így 1949-ben egy javítási javaslatot dolgoztak ki, melyet a MÁV is elfogadott. Ennek eredményeként 1950-ben a vasúti anyagot feloldották a zár alól, s javítási szerződést kötöttek a deggen- dorfi hajógyárral. 1950. szeptember 10-én a szerelvényt Ta- ferlből Deggendorfba vontatták. A munka megindul, az első négy kijavított jármű már decemberre indulásra kész, de elszállításukat nem engedélyezik és a további javítást is leállítják. Jó egyéves levelezés, kilincselés után 1952 márciusában újraindul a javítás. A kijavított jármüvek egymás' után érkeznek haza Budapestre. Az utolsó koosi 1952 októberében hagyja el a hajógyárat. A hazatért kocsikat Budapesten lövés nyomát számolták g. A Zemplén sínautóbuszt , a Szabolcsot 178 találat 3. A támadások után a tűz- megmentett anyagokat a lya raktáraiban helyezték osztják szét, a nyolcévi kényszerű távoliét után a felújított és kijavított kocsik ismét elfoglalták helyüket Nyíregyházán és Sárospatakon. Bene János BENYEI JÓZSEF: Esőcsepp Emlékszem boldog voltam egyszer világ ringott egy esőcseppben arcodra ejtette az álom láthatatlan sugárfonálon Aztán a tükör-csepp lepergett felébredtek az ijedelmek mintha a madárcsapat felszáll Arcodhoz értem Nem felelt már Soltész Albert: Puszta Az őröl ige bizonysága szerint a magyarság már a honfoglalás előtt ismerte a körmozgáson alapuló gabonafeldolgozó eszközöket, ahogy Szatmárban mondják, küda- rálókat. Már Gellért püspök felfigyelt a szolgálóleány énekére, aki énekszó mellett „hajtotta” a malmot. A Szatmári Múzeumba az elmúlt évtizedben számos ilyen, ún. peremes „kűdará- ló” került. Területünkön a kézi malmok közt ez a típus volt a legkedveltebb, az Erdőháton a legtöbb háznál honos volt még 70—80 évvel ezelőtt is. Ez volt a legköny- nyebb és a legkisebb. Az alsó kő átmérője 65 cm, a felsőé 50 cm. Nagybánya környékéről hozták román dézsa- és favillaárusok. Fedeles, hosszú szerekekkel jártak, a malom- ' kövek a szekerderékban voltak lapjára fektetve. Volt olyan román dézsaárus is, aki a dézsákat, bordókat hevederrel a lova hátára erősítette. A dézsák a kis mokány lovak két oldalán csüngtek egyforma magasságban, bennük pedig a malomkövek voltak, súly szerint elosztva. A dézsákat meg a malomköveket terményért, gabonáért, árpáért stb. cserélték. Leginkább megrendelésre, kész helyre érkeztek. A szakirodalomban vályús, vagy peremes kézi malomnak nevezett „kűdarálót” Szatmárban mindenki maga használta. „Egy szakasztó kosár tengerinél többet nem bírtunk megdarálni, azt is úgy, hogy hajtás közben pi- hepgettünk. Meg a kű is felmelegedett, különösen a felső, amék forgott, lehetett érezni az égett szagot is. A dara is meleg vót, ha belemarkoltunk” — említik. Az effajta „küdarálón” leginkább puliszkalisztet készítettek. Nagyecseden lisztőrlő darálónak is mondták, mivel „lisztet” is készítettek segítségével. Az ilyen típusú „kűdaráló" egy nagyobb alsó kőből és egy kisebb, vastag felső kőből áll. Az alsó kőbe olyan kör alakú mélyedést vésett a kőfaragó, hogy a felső kő abba könnyen belefért, sőt jól is forgott benne. Az alsó kő közepébe beépítettek egy ujjnyi vastag vaspálcát tengelynek. Ezen a tengelyen forgott a felső kő, a közepébe rögzített keresztvason. A felső kő középnyílását, mely 6—8 cm átmérőjű, a lapos keresztvas két részre osztja és ezen a lyukon csorgatja be a daráló mellé helyezett kosárból markonként a őrleni valót használója. A mozdulatlan alsó kövön a körbeforgatott felső kő lisztszerűvé összezúzta az őrleményt, mely a kövek közül középről a szélek felé haladt, ahol az alsó kő oldalába vágott lejtős, hosszanti nyíláson a szabadba, illetve az alá ja helyezett gyékénykosárba hullt. Az alsó kőnek a felső kő vastagságának fe- lényi magas pereme van, mely megakadályozza, hogy az őrlemény a kövek közül szanaszét hulljon. A felső kőbe beépített lapos keresztvasat, melynek közepében, a tengely vastagságának megfelelő homorú'fészek van kiképezve — ebben forog a tengely — a régieknél a kovácsmester vaslemezekkel beékelte, az újabbaknál — mióta alkalmazzák a cementet — beragasztja. A keresztvasat és a tengelyt a helybeli kovácsmester készítette. A peremes kődarálót könnyen lehetett ide-oda vinni. Egy markosabb ember megfogta az egészet és könnyedén feltette asztalra, gyalupadra, lócára stb. Az első világháború előtt, amikor Máramarosból a románok fedeles sószállító szekereken hozták a szatmári falvakba a darabos kősót, ezeken a peremes „kűdarálóV _________________ kon” őrölték lisztté. A peremes „kűdarálónak” ismert egy nagyobb változata is. Ez mindenben megegyezik az előbbivel, ezt azonban súlyánál fogva (80—100 kg) körülményesebb volt ide-oda rakosgatni, ezért ennek négyzet alakú, csapolt lábakon álló asztalt készítettek. Leginkább fazekasmesterek használták, festék őrlésére. A nagyobb teljesítményű, könnyebben forgatható, ran- gosabb darálók az ún. „tönkős küdarálók”. Ezeknek a kövei nagyobbak, de nem nehezebbek a peremesekénél. Itt két egyforma nagyságú követ tettek össze, illetve az alsó követ belemélyítették a köveket tartó, rendszerint téglalap alakú, négy lábon álló tőkébe, tönkbe. A daráló tönköt falusi ácsmesterek készítették. Az ácsmester az erdőn kiszemelte a magasan hajkolt tölgyfatöveket, vagy az árterekben levágott nyárfákat. Ennek a két fának a testes töve a legalkalmasabb daráló tönknek. Otthon a fát segítséggel keresztvágó fűrésszel a megfelelő méretre (kb. 150—200 cm) vágta. A kétoldalút faragó fejszével kinagyolta, majd faragóbárddal kimunkálta. Ahogy a fa mutatta, kivéste az alsó kő helyét olyan mélyre, hogy az beleüljön annyira, hogy a felső kő még félig beleérjen a mélyedésbe. A tönkőbe alulról tömzsi, erős lábakat ékeltek. Az egymással szembenéző lábakat oldalról egy- egy áthidaló fával kötötte össze, melybe becsapoltak egy olyan erős keresztfát, amely megbírta a közepére ültetett vastengelyt. Az áthidalók, a bennük lévő keresztfával és vastengellyel a lábak vésett nyílásába helyezett keményfa peckek segítségével emelő mozgást végezhettek. Vagyis, ha a peckeket beljebb verték a darálóláb nyílásába, a tengely emelte a felső követ s így a hajtás könnyebb volt, az őrlemény pedig dercésebb lett. Az ilyen daráló már alkalmas volt lisztes és darás őrlemény előállítására is. Ácsmester adatközlőm szerint „a kűdaráló- hoz a követ Benőben (Bereg- száz melletti község) a kőbányában nézte ki a. kőfaragó mester. A bányában robbantották a követ. Ezekből választotta ki malomkűnek meg darálókünek is az arravalót. A bányából a mester haza- vitette'a helyszínen megfaragott köveket. Akinek daráló- kű kellett, saját vagy fogadott szekérrel elment a mesterhez Benébe és ott kiválasztotta a megfelelőt, majd megalkudtak. Amikor hazavitték egyenesen az ácshoz hajtottak, ott a köveket letették, majd a mester, vagy aki annak mondta magát, egy-két hét alatt megcsinálta vagy tőgyfábul, vagy nyárfádul a tőkét hozzá. A tőgyfa drágább volt, meg attul is függött, milyen fa volt kéznél. A benei kű könnyen faragható, lyukacsos, fehér színű volt. Ha az ember megmosta, úgy világított, mint a hó. Mint Beregszászban tanult ácsmester sok kűdarálót csináltam még a cseh időkben is. Leginkább két egyforma követ tettem össze. Az alsó követ berögzítettem, az mozdulatlan volt, a felső forgott a tengelyen, ahogy hajtották. Olyat is kellett csinálni, amit le lehetett lakatolni. A szájához, ahol kicsorgott a dara, vaspántot tettem egy kis vastelekre, a pántot rá lehetett fordítani a szájára, majd a bütykén keresztül lakatot kattintani rá. Ezt olyanok csináltatták, akik nem szerették, ha a szomszédok is oda jártak darálni.” Gánicz Gyuláné darálójáról ezeket mondja: „Ez a daráló a Gábor bátyámé volt, Dűli Gábornak hívták. Gyermekkoromban is ezen daráltunk. Bár gyermekkoromban a másik házunkban volt, de ott is a tornác végiben. A darálóhoz tartozott még egy kis sámedli is, az mindig a daráló alatt volt, mivel a kosarat arra tettük, ha daráltunk. Még gabonát is daráltunk rajta, meg kűsót. Debrecenbe vették anyáfnék, itthon összetörtük, majd lehajtottuk puhára. Mivel a kövek állását lehetett szabályozni, ott alól, azokkal a kis faékekkel úgy össze lehetett hozni a két követ, hogy a gabonát puhára, egészen lisztre hozta. A lisztet azután vászonszitán kiszitálták. így kijött a finom ja, a derce meg a szitában maradt. Nagyon sokat daráltunk rajta árpát is. Eb- bül főztük az árpapuliszkát. Ezt is ledaráltuk, majd kiszitáltuk, úgy főztük meg. A tengerit leginkább puliszkának, csirkének, meg a disznónak daráltuk. Daráltuk kásának is, majd olajjal káposztát töltöttünk belőle. Újhelyi Bertinél is volt ilyen daráló, mint a miénk, de annak a nyele nem a felső kű- be volt beleszorítva, hanem a tornácgerendához csatlakozott, így a hosszú nyéllel könnyebben lehetett forgatni. A mi darálónkat az egész falu használta, adtak egy kis tengerit a használatért, ott I volt a daráló mellett egy sza- > kítókosár, abba löktek egykét maroknyit. Ezt a darálót az öreg bátyám csinálta fiatal korában. Gábor bátyám ács volt, így értett hozzá. Itt a faluban, a piacnál volt egy malom, a köveket ott vették, nem a vá- * sárban. A mónárhoz tették le ‘ a román dézsások és a mónár árulta a románoknak. Időszakonként a köveket a bátyám kűvágó kalapáccsal megvágta, hogy jobban őröljön. Mindenki csak kűdarálónak mondta, semmi más nevét nem mondtak soha. A fogóját mondták hajtójának is, ennek a segítségével hajtottuk körbe-körbe a felső követ. A felső kőre nagyon vigyázni kellett, mivel drága volt. Felemelni soha nem volt szabad, nehogy leforduljon a tőkéről a földre. Volt olyan ember, aki darálás után szerette volna felemelni, hogy kipucolja egy cseppig, de a bátyám ráripakodott, fel ne emeld, mert eltöröd. Még most is darálgattam rajta, de hogy egyiknek is, meg másiknak is villanydarálója lett, oda mentem darálni, ezt meg eladtam a múzeumnak.” Sok darálót szétszedtek, a tönköket feltüzelték, a köveket míg gémes kút volt, ve- déralátétnek használták, vagy a házak alapjába tették. Néhány maradt csupán hírmondónak, a Szatmárba látogató múzeumi érdeklődőknek. Képeinken a Szatmári Múzeum gyűjteményének darabjai Farkas József 1987. márci&s 28. (f^
