Kelet-Magyarország, 1987. február (44. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-28 / 50. szám
Azzal, ha azt mondjuk rá, hogy sajátos, még semmit sem árultunk el. Mert bármelyik festőiskolának sajátos, semmi máshoz nem hasonlítható formavilága, egyedi arculata, művészeti felfogása van. Akkor hát miben különbözik a kárpátontúli (a kárpátaljai) festészet a többitől? Először is az élénk, a valóságot túlhaladó színek vászonra vitelében. így vall erről Medveczky Miklós, a Szovjetunió Képzőművészeti Szövetségének tagja, a Kárpátontúli területi képzőművészeti alap egyik vezetője, érdemes mű*- vész: — Mindig is jellemezte az itteni művészetet a színek felfokozott látásmódja, aminek megvan a magyarázata is. A Kárpátokban oly tiszta a levegő, hogy itt a kék az kékebb, a zöld az zöldebb, mint lent az alföldön, netán a sűrűn lakott településeken. Nekünk pedig életterünk a hegyvidék, ott érezzük magunkat igazából otthon. Ezek után nem véletlen, hogy a vásznakon leginkább a ködös hegycsúcsok, vagy éppen a domboldalak és a mélykék tiszta égbolt jelennek meg. Habár a táblaképfestészet mellett egyre inkább feltűnnek a festészet és a képzőművészet más ágai is. — Korábban táblaképfestészet volt az egyeduralkodó, ám ahogy a fiatalok hazajöttek a főiskolákról, magukkal hozták az új ágaikat is. így most ötvenhat tagja van a területi szövetségi alapnak, s vannak festők, grafikusok, szobrászok, iparművészek, s még számtalan más ágazat képviselői. Azt lehet mondani, az országos elismerés sem marad el. A Szovjetunióban fogalom: kárpátontúli művészeti iskola. Vagyis számon tartanak bennünket, többször volt már lehetőségünk országos kiállítások rendezésére, azokon való részvételre. Amiről pedig már beszéltem, a színek felfokozott látásmódjáról. annak az országos művészetre is élénkítő hatása van. Egyre inkább látható ez más területen élő és alkotó művészek képein. Nem kisebb nevek kötődnek Kárpátaljához, mint Erdélyi Béláé, Boksái Józsefé, Crabovszki Emilé, vagy a közelmúltban elhunyt Manajlóé, s túl a hetvenen még most is alkotó Koczka Andrásé. Erdélyi és Boksái Budapesten tanult, majd a nagybányai iskola következett. Erdélyi aztán Münchenbe és Párizsba ment, Boksái az első világháborúban orosz hadifogságba került. Manajlo Prágában tanult. Koczka András, kiváló művész a festészet nagy öregjei közé tartozik. A mai Ungvár, a kárpátontúli festészet nagyon jellegzetes alakja. Neki a kárpáti iskolán belül is sajátos szín- és formavilága, témaköre van. Szereti az etnikumot, kiválóa kárpátaljai festőművész an ismeri a Kárpátontúli, s tájképei mellett mint zsánerkép festő is ismert. Vagy ott van Mikita Volodimer, aki ugyancsak tematikus, figurális kompozícióival tűnik ki. — Az oly sokat emlegetett kárpáti iskolát Erdélyi Béla alapította, s tanított Boksái meg Koczka is. Ezt úgy lehet elképzelni, hogy közösen festettek, megbeszélték az alkotásokat, csak éppen nem egy iskola négy fala között, hanem fenn a hegyekben, a természetben. Éppen az ilyen közös alkotások nyomán alakult az itteni festőiknek a művészethez való viszonyuk. Medveczky Miklós szerényen, eddig elődjeiről, kortársairól beszélt, pedig ő is tett már „valamit” az asztalra, pontosabban festett vásznakra, falakra. Ahogyan ő mondja, elsősorban morális festőnek tartja magát. Persze a világ minden kincséért sem szakosodna a festészet egy ága mellé, mert az óhatatlanul beszűkülést jelentene. S hogy mit jelent a morális festészet? Erről a következőket mondja: — Intézmények, kultúrházak, iskolák falára festem képeimet. Nagyon szeretem Pé- teríalvát, ezt a kis községet. Sok munkám van már ott, többek között a kultúrházban, az étteremben. Egyik legkedvesebb munkám is ehhez a községhez kötődik. A kolhoz egy rossz kis templomot ravatalozóvá alakított, s én egy nyolc kompozícióból álló képet festettem a falaira a Bölcsőtől a koporsóig címmel. Vagyis az élet keletkezésétől az elmúlásig, ám nem direkt módon ábrázoltam ebben a halált, amely úgyis mindig jelen van ott a falak között. A kompozíció lényege az élet értelme, amely mindig diadalmaskodik az értelmetlen halál fölött. Csapon az állomáson is készítettem egy sgraffitót, amelyet ugyancsak nagy szeretettel festettem meg. Számtalan alkotás dicséri még Medveczky Miklós keze munkáját. így ismertek táblaképei is. A jövőről, elképzeléseiről nem szívesen beszél, mondván, ha egy művész elárulja, mit akar csinálni, elveszíti fissessé- gét. — Természetesen a jövő függ a megrendelésektől is, ki és hová kér képet. Most folyamatban van ugyancsak a csapi állomáson két üvegablak festése. Aztán nagy munkát jelent majd a 70. évforduló előkészülete. Ennek jegyében rendezünk kiállítást Ung- váron, de minél többen szeretnénk részi venni Kijevben a köztársasági, utána pedig az össz-szövetségi kiállításon. Nagy feladatok várnak a Kárpátalján élő művészekre. Emellett persze nem feledkeznek meg a barátság ápolásáról sem, mert Kárpátalja és Szabolcs-Szatmár művészei között már régóta baráti kapcsolat van. A nyírbátori alkotóházba minden esztendőben jön Ungvárról két-három művész. így volt már megyénkben Medveczky Miklós is néhány esztendővel ezelőtt, amikor is kiállítását megtekinthették a képzőművészet iránt érdeklődők. A barátság azonban ezzel nem merül ki. Kétévenként nemzetközi tárlatokat rendeznek, amelyeken a szovjet művészek mellett szabolcsiak, szlovákok, románok is kiállítanak. Szívesen emlékszik vissza Medveczky Miklós a korábbi tárlatokra, az ott kiállító szabolcsiakra. — Mi, művészek nem nélkülözhetjük a nemzetközi kitekintést. Lemérhetjük, hol tartunk, merre fejlődünk, s nem utolsósorban újabb lökést adnak az alkotótábori napok, a közös kiállítások. A most ötvenhét esztendős ungvári művész ereje teljében van. Számtalan ötlete vár megvalósításra, sokféle lehetőséget kínálhat még neki az élet. Ezért dolgozik, s persze a nagy elődökhöz hasonlóan ő sem feledkezik meg a szárnyaikat bontogató fiatalokról. Sipos Béla Szépen magyarul — szépen emberül Verne Gyula avagy Jules Verne Sok panasz van mostanában az idegen szavak sűrű használatára. Eddig azonban nem beszéltünk arról, hogy az idegen nevek beáramlása sem csekélyebb mértékű. S a nevek használatában nem vagyunk eléggé következetesek. A reformkorban, de még századunk legelején is gyakori volt a személynevek magyaros sorrendje, sőt a keresztneve- ; le is fordították. Ma már 1'< mák (sőt: idegennek) érez- a következőket: Dumas Sándor, Beethoven Lajos, Sha- Iíc:::v re Vilmos stb. Néhány e :dítás azonban a hagyo- a lopj án megmaradt: •■■ ■ Károly (Kari Marx), I.íus.ő János (Jan Hús), Morus Tamás (Thomas ore) stb. És ellen sem . lünk kifo- ,.r. ha magyar-- sorrendben u . azokat a személyneveket, amelyeknek keresztnévi adata csaknem megegyezik a magyarral: Koch Róbert, Poe Edgár, Wagner Richárd stb. A vezetékneveket lefordítani nem szabad, legfeljebb alkalmi viccelődésre jók, pl. Csizmadia Ferenc (Franz Schubert), Kő Elek (Aleksis Kivi) és hasonlók. Azért a következetes fordításra is akad példa, mégpedig az egykori uralkodók neveit, sőt még a jelzőket is lefordítjuk (Civakodó Henrik, Vastag Lajos stb.). A fordításokba azonban sokszor hiba csúszik. Ennek az az oka, hogy a múlt században az idegen neveket felújított vagy frissen alkotott magyar nevekkel akarták kiszorítani, így pl. az Adalbertét a Bélával, az Adélt, az Adelheidet az Etelkával. Lássunk más példákat is! Az ismert francia ifjúsági író nevét másként írjuk, másként mondjuk; azaz Jules Verne, illetve Verne Gyula. Ráadásul a vezetéknevet is magyarosan ejtjük. A Jules-nek, illetve a Gyulának semmi köze sincs egymáshoz. A Jules a latin Julius francia változata, a Gyula pedig régi magyar méltóságnévből vált keresztnévvé. Az Árpád-korban sokszor írták Juta (ejtsd: Gyula) formában, majd a latin hímnemre jellemző -us végződést megkapva, feltűnően hasonlított a Júliusra. Innen már csak egy rövid lénés az azonosítás. Így pl. a Julius nevű pápákat következetesen Gyulá-ra magyarították. A névazonosítás nagyon tragikt\san végződött Jókai Mór: A kőszívű ember fiai című regényében. M. Gyorsmérleg a filmszemléről Jellegzetesen magyar betegség, hogy apró kudarcok után is hajlamosak vagyunk világvégét emlegetni, miként parányi sikerek nyomán is lakodalmi hangulatba esünk. Ezt elkerülendő, nem lenne szerencsés, ha újra filmművészetünk aranykorát emlegetnénk a XIX. Magyar Játékfilmszemle kapcsán, de azt is hiába lenne elhallgatni, hogy az idei színvonal nyilvánvalóan magasabb volt a tavalyinál. A rendezvénysorozat külsőségeiben is méltó volt azokhoz az eredményekhez, amelyeket a hátráltató körülmények közepette a magyar alkotógárda felmutatott. A Kongresszusi Központ ideális helyszínt biztosított a vetítések és a kapcsolódó rendezvények lebonyolításához, bár néha még a Pátria terem hatalmas nézőtere is szűknek bizonyult, s az érdeklődők egy része a széksorok közötti térben a földön ülve nézte végig egyik-másik filmet. Ebből s a nem is ritkán felcsattanó tapsokból, valamint a vetítések után megjelenő művészek ünnepléséből a viszonyainkat kevésbé ismerő külföldi akár azt a következtetést is levonhatta, Magyar- országon minden rendben van a. hazai filmek fogadtatása körül. Milyen tendenciák rajzolódnak ki a versenyben szerepelt filmek alapján? Mindenekelőtt azt kell megemlíteni, hogy a dokumentaris- ta iskola változatlanul erőteljesebb, mint a játékfilmes, hasonlóan a tavalyi terméshez. Emlékeztetőül: akkor Sára Bábolna és Schiffer Kovbojok című filmje nyerte a két legjelentősebb díjat. Sára Sándor az idén sem adta alább. A második világháború idején kitelepített csángók sorsát katartikus erővel bemutató, balladai szerkesztésmódú Keresztúton-ja. (egy háromrészes alkotás középKevés könyv lát napvilágot manapság olyan kitűnő időzítéssel, mint a könyvesboltok kirakatában pár hónappal ezelőtt megjelent Fekete lángok című verses antológia, hiszen egyik szerzője, a nigériai Wole Soyinka nevét épp a közelsiúltban tette ismertté a neki ítélt irodalmi Nobel-díj. Soyinka, aki részben otthon, részben Angliában végezte egyetemi tanulmányait, nemcsak fe- kete-Afrika irodalmának közismert alakja, hanem a világirodalom nagyjai között is számon tartott költő, regény- és drámaíró. Művei nem ismeretlenek hazánkban sem. Több alkotása napvilágot látott már magyarul, köztük nevezetes drámája, Az Erdő tánca is, amelyet a független Nigéria kikiáltásának napjára írt. De nem ő az egyetlen ismert név a kötetben. A szerzők között a térség neves államférfiait, a közelmúlt s a jelen ismert politikusait is megtaláljuk Léopold Sédar Senghortól a mártírhalált halt Patrice Lu- mumbáig. Meglepő a versanyag sokszínűsége. A költők egy csoportja az afrikai természetvallás, az animizmus szemléletét érvényesíti lírájában: „Hallgasd a dolgokat, / s az élőket feledd. / A tűz ha lángra kap, / a víz ha ső harmada) hibátlan film, az egyetlen a szemlén, amelyet maradéktalanul jónak lehet nevezni. (A társadalmi zsűri salamoninak szánt, de végső fokon elhibázott döntése méltatlanul fosztotta meg a nágydíj másik felétől.) A Gulyás fivérek — miként Sára Sándor is — azt a nagyon fontos hazafias feladatot vállalták fel, hogy a nemzet emlékezete számára megőrizzék, az utolsó pillanatot felhasználva, azokat a történelmivé emelkedett élményeket, amelyeket csak a szemtanúk mondhatnak el. Az Én is jártam Isonzónál című filmjükben megszólaló első világháborús veteránok legszebb gondolatai szemléletformáló erejűek. Kosa Ferenc filmje, Az utolós szó jogán fájdalmas társadalmi látlelet, és érvényessége túlnő a kisvárdai Béres doktor kálváriáján. Sajnálatos, hogy a rendező nem élt radikálisabban a vágás lehetőségével, mert így a négy és fél órás film megoldhatatlan feladat elé állítja a forgalmazókat, elzárja az útját annak, hogy minél többen megnézhessék ezt a zsűri különdíját méltán kiérdemlő alkotást. Jóval egyenetlenebb volt a játékfilmek mezőnye. Itt nem akadt olyan munka, amelyet fenntartás nélkül dicsérni lehetne. Nem azért tekinthető jogosnak az elmarasztalás, mert többnyire a társadalom rossz közérzetét tükrözve pesszimista hangvételűek, hanem mert a tükörkép homályossá lesz majdnem mindegyikben, néhol a forga- kókönyvi végiggondoltság hiánya, néhol a dramaturgiai vagy szerkesztésbeli hibák miatt, helyenként pedig a terjengősség következtében. A Rózsa János rendezte Csók, Anyu megosztott első díja enyhén szólva túlzás, és a társadalmi zsűri nyilvános vitája után aligha lehetett ilyen döntésre számítani. Legalább öt olyan filmet lefeldalol, / a szél ha fákba csap, / ha sóhajt a bokor: holtak lélegzenek...” — írja az irányzat szenegáli képviselője, Biragó Diop. Mások a hazafias pátosz, a közéleti költészet hangján szólnak, de jelen vannak a népköltészet egyszerű nyelvén éneklők is. Ami összeköti őket: a fekete szín, a fekete test s az afrikai táj dicsérete. A fiata- labbakból, mint Lenrie Peters vagy Soyinka, nem hiányzik a kritika sem, melyet felszabadult hazájuk társadalmi-közéleti visszásságai váltanak ki belőlük. A legtöbb alkotó — mint az utószó jelzi — nem írhat anyanyelvén, mert a törzsinemzetiségi széttagoltság gátolja az irodalmi nyelvek kifejlődését. Angol és francia nyelvű tehát egyelőre költészetük, s e két nyelv könnyíti és nehezíti is afrikai mivoltuk kifejezését, jellegzetes karakterük megjelenítését a világlírában. E művészet elsődleges forrásai: az anyanyelvű afrikai énekelt-kántált vers és a XX. századi francia szabad vers, de érződik itt-ott a görög s a latin irodalom, a modern elioti költészet hatása is, néhány lírikustól pedig a kötött forma, a szabályos rímelés sem idegen. Különösen szépek a kötet azon versei, melyek az afrikai nőket, anyákat éneklik meg. „Büszke anyái a jövő /, korának, mily lenyűgöző / látvány vagytok, a tegnapok / fölé emelve magatok.” — írja Dennis Osadebay nigériai költő, de társait is lenyűgözik hetne említeni, amelyek sokkal inkább érdemesek lettek volna erre az elismerésre. Mindenekelőtt a Szörnyek évadja jöhetne számításba, amelyért Jancsó Miklós rendezői díjat kapott, vagy a Dömölky János rendezte Hajnali háztetők, amely a Magyar Filmklubszövetség különdíját nyerte el, sőt A Nagy Generáció is klasszissal jobb film. A „Budapestért” díj nyertese Bacsó Péter Banánhéj- keringöje. Ha lett volna „A magyar faluért” elnevezésű díj is, a zsűri nagy gondban lett volna odaítélésével. A 16 játékfilm között 10 játszódik napjainkban, 5 a közelmúltban, de falusi helyszín egyikben sem akadt. Ezt a veszedelmes Budapest-centrikussá- got Gion Nándor, jugoszláviai magyar író teljes joggal tehette szóvá a vitában. Nem is túl régen volt egy olyan korszaka a magyar filmművészetnek, amikor a rendezők közül sokan civil szereplőket választottak s a színészek háttérbe szorultak. Ilyesfajta törekvés ma már nem tapasztalható, ám azt egy NDK-beli újságíró joggal vetette fel sajtókonferencián, hogy ugyanazok az arcok köszönnek vissza több filmből is. A legjobb színésznő díját elnyerő Udvaros Dorottya négy, a legjobb férfiszínésznek minősített Garas Dezső három filmben játszik főszerepet, és a szerephalmozó színészek egész sorát lehetne megnevezni, miközben jelentős művészek hosz- szú ideje nem jutnak kamera elé. A szemlén bemutatott filmek közül a Banánhéjkeringő már bekerült a széles mozihálózatba, és a többire is sor kerül az év folyamán. A látottak azt a reményt keltik, hogy folytatódik az 1986-ban mutatkozó fellendülés, a magyar film iránti érdeklődés növekedése. Hamar Péter a „tarkón föltornyozott, fülre simuló fekete és fényes hajzatú koponyák”, a „nyílegyenes hátak, pálcaformájú nyakak, elliptikus csípővonalak.” Kortársunk ez a líra, a kötet költőinek többsége ma is él, alkot. Fekete Orfeuszok ők, akik emlékeznek még a gyarmatosítás megaláztatásaira, a felszabadító háborúk gyötrelmeire, de ismerik a lélek mindenkori arculatát is. Van daluk a szerelemről, az ifjúság csodájáról, a hétköznapok gondjairól, s mint Charles Nokan elefántcsontparti költő sorai mutatják, az öregedés emberi riadalmáról sem szégyellenék vallani: „Az idő felszántotta homlokom, kivásta fogam. / Peregnek éveim, akár az őszi levél. / Hamvuk szaga körülkerít.” Napjainkban, amikór a költészet és kritika értékzavarokkal küzd, s az egyre gyarapodó honi verstermésnek egyre kevesebb az olvasója, üdítően hatnak ezek az egzotikus, mégis oly lélek- közeli, őszinte költemények, s talán vissza is csábítanak néhány olvasót a versszeretők táborába. Az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent kötetet Hárs Ernő és Keszthelyi Tibor szerkesztette, a verseket rangos fordítógárda ültette át magyarra. Munkájuk eredménye, a gazdag versanyag élményt nyújtó olvasmány lehet a szélesebb olvasóközönség számára is. Antal Attila Fekete lángok Hyugat- és Közép-Afrika költészet* líH HÉTVÉGI MELLÉKLET i.y87. leDruar
