Kelet-Magyarország, 1987. február (44. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-21 / 44. szám
Bessenyei — Arany János — Nyíregyháza Históriai nyomozás egy monográfia írása közben A mai Szabolcs-Szatmár megye középkori történetére vonatkozó írásos források mennyisége tekintetében elég.- gé előkelő helyet foglalunk el. Ugyanis a mai megye területén egykor nagybirtokos négy család levéltárából három szinte teljes egészében napjainkig fennmaradt. A Várdayak levéltára a család kihalása után a Zichyek birtokába került, s ez utóbbinak teljes anyagát 12 kötetben megjelentették. Hasonlóképp a Szatmárban honos Károlyicsaládét is, ez öt kötetben látott napvilágot. A legnagyobb magyar, közel hétezer Mohács előtti oklevelet tartalmazó levéltárat mondhatta magáénak a Kállay-família. Ennek körülbelül 2500 darabját adták ki regesztasze- rűen Zsigmond király uralkodásának első két évtizedével bezárólag, tehát az oklevelek többsége még megjelenésre vár. A negyedik család, a Báthoryak levéltára azonban mind az ecsedi-ág, mind pedig a lengyel királyt és erdélyi fejedelmet adó somlyai- ág XVII. század elején történt kihalása után szétszóródott. Rendkívül nagy kár ez a megyei helytörténetírás számára, ugyanis a Báthoryak birtokai jobbára a Dél-Nyírségben, Nyírbátor körül, s Nyíregyházától északra és nyugatra helyezkedtek el, nem beszélve arról, hogy házasság révén Szatmárban és Beregben is érdekelve voltak. Így ha valamikor sor kerül a megye középkori település- történetének megírására, a volt Báthory-birtokok múltja halványabbra sikeredik a többieknél. Nyíregyháza első említése Nyíregyháza a középkorban szinte teljes egészében a Báthoryak kezén volt, ezért, amikor megbízást kaptam arra, hogy a várossá nyilvánítás 150. évfordulója tiszteletére írjam meg városunk középkori történetét, tudtam, hogy nem könnyű feladatot vállaltam el. A történeti adatok gyűjtése során az volt a célom, hogy minden, az eddigi várostörténeti irodalomban szereplő adatnak személyesen is utánanézzek. Így jutottam el a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattárába, ahol kézbe vehettem Nyíregyháza első írásos említését tartalmazó oklevelet is. Az I. Károly (vagy ismertebb nevén Károly Róbert) magyar király által 1326-ban kiadott pergamen oklevél bizony igen megrongálódott az évszázadok során. A vízfoltosságon talán még segíthet a restaurátorok tudománya, de a nagy darabon hiányzó részek — talán egér rágta ki — pótlásán már ők sem. Mindenesetre restauráltatni szeretnénk a Magyar Országos Levéltárban, hogy az új város- történeti kiállításon másolatát bemutathassuk. Ugyancsak az Akadémia Kézirattárában őriznek egy 1408-ban kelt oklevelet a nagyváradi káptalan szép függőpecsétjével, ezt is a Báthoryak részére adták ki, mint az 1326. évit, természetesen ebben is szerepel Nyíregyháza. Bessenyei György hagyatéka Ám az oklevél mellett 1872- ben készített rövid tartalmi kivonat felső sarkában feltűnt egy név: Bessenyei Cy., s hasonló volt olvasható az 1326. évi oklevél kísérőlapján is. Mindkét oklevél tehát a Báthoryak elveszett, szétszóródott levéltárából származik, mindkettő Nyíregyházára is vonatkozik, s mindkettő Bessenyei György, a magyar felvilágosodás elindítója hagyatékából származik, ez indította el az alábbi történelmi nyomozást. Bessenyeiek és Báthoryak A Kézirattár kedves munkatársai, Ritoókné Szalay Ágnes és Mázi Béla segítettek a két oklevélnek az Akadémiára kerülése dolgában a rejtélyt megoldani. A Magyar Tudományos Akadémia Értesítője (VI. évfolyam, 4. oldal) 1872-ben az alábbiakat adta hírül: „Debrecenben a Bessenyei-örökösöknél megtalált Bessenyei-féle iratok ügyében Imre Sándor levelező tagot megbízta (az osztályértekezlet), hogy az ügyről hiteles adatokat küldjön, s az iratokat, ha lehet, az Akadémia levéltára számára megszerezni igyekezzék. . Imre Sándor 1871. december 2-án kelt levelében jelentést tett eljárása eredményéről. Eszerint b. Josinczyné asszonytól, a Bessenyei-féle iratok, örökösétől szívesen fogadtatott, s az összes iratok az az Akadémiának ajándékul ajánlattak fel. Majd a továbbiakban így hangzik a jelentés: A Besse- nyei-kéziratokon kívül (amelyeket részletesen taglalnak) „még egy csomó családi és egyéb oklevél találtatott, amelyek Bessenyei Györgyről maradtak a bárónéra. Imre Sándor ezekből kiválasztotta mindazt, mi úgy, vagy más tekintetből érdekes, s jegyzéket küldött róluk”. Hogyan kerültek Bessenyei György kéziratai és a családi levéltár töredéke báró Jo- sinczynéhoz? Ezt nem sikerült kinyomoznom. A család érdekes neve viszont 1750- ben született, amikor Inczédy József és felesége, Jósika Judit a bárói cím megkapása alkalmából fiúgyermekeiket a két család összevont nevén Jós(ika)+7ncz(éd)y „honosíttatta”. A Bessenyei-család múlt századi monográfusa, Széli Farkas sem ismeri e családdal való rokoni szálakat. Annál meglepőbb volt viszont számomra a Báthoryak és a Bessenyeiek kapcsolata. Bessenyei György közvetlen felmenői között találjuk Bessenyei Mihályt, aki Báthory Bonaventura (másképp András) ecsedi várnagya volt. Lányai közül Krisztina a som- lyai-ágból származó Szanisz- lófi Báthory Imréhez ment feleségül (1557), míg szintén Mihály nevű fia apja halála után átvette az ecsedi várnagyságot. Az utolsó ecsedi Báthorynak, Istvánnak igen jó embere lehetett, mert 1598- ban Vencsellő és Tímár birtokával, valamint „egy szép mívűr tojás alakú, tömör ezüst serleggel” jutalmazta. Jótevőjének halála után Ecsed a másik ág birtokába jutván Báthory Gábor, az erdélyi fejedelem is megtartotta az ecsedi lovasság vezéreként, sőt Rakamaz helységet is neki adományozta. Tudjuk, hogy birtokadományozások alkalmával a birtok tulajdonjogára vonatkozó korábbi okleveleket is átadta a volt tulajdonos. Az 1326. évi oklevélben Rakamaz, az 1408. éviben pedig Tímár és Vencsellő is szerepel Nyíregyháza mellett. Ennek köszönhetően jutottak a Bessenyeiek a Báthory-levéltár értékes középkori darabjaihoz, amelyek végül is a költőhöz jutottak, aki a testvéreit túlélve a család legidősebb tagja volt a múlt század elején. Gyulai Pál és Arany János A történeti nyomozásunk címében Arany János nevét is említjük. Hozzá a szálak pedig ekképp vezetnek: Imre János levelező tag Bessenyei György kézirattöredékeit és különböző családi okmányait az I. osztály ülésén 1872. február 19-én mutatta be. Az osztály titkára a kor neves irodalomtörténésze és még ismertebb kritikusa, Gyulai Pál volt, aki az osztályülés után a jegyzőkönyv 20. pontja értelmében azokat átküld- te az Akadémia főtitkárának egy szép levél kíséretében. A főtitkári posztot pedig 1870 óta Arany János töltötte be. A levél szerint az osztály úgy határozott, hogy a főtitkárhoz eljuttatott Bessenyei-ha- gyaték „az összes ülésnek be- mutatandók”, s csak ezután helyeztessenek el a Kézirattárban. Ezt a feladatot a főtitkár végezte el, tehát biztosak lehetünk abban, hogy Nyíregyháza város legrégibb írásos emlékét, az 1326. évi oklevelet a költő Arany János keze is végigsimogatta, mint tettük ezt magunk is jó száz évvel később, 1987 februárjában. Németh Péter ZALÁN TIBOR: Levél vissza Magamnak kerestem a bajt — ne félj, állom. Kitalálom hogyan, miért jön el hozzám az öröm. Megölelem vagy megölöm. Aggódnod nem kell, nem fogok magam ellen tenni, meghalni, elbujdokolni. Sorsom, mint ház elé kidobott ócska holmi, fölösleges. Már nem kell hogy sajnálj. Hogy félts. Már nem fontos, hogy szeress. A inad ulai törzsfőnök dicsérete % Hatalmasan uralkodsz, hatalmas bálványok ura. Bálványaidat kőből faragták, némelyüket drágakőből metszették, azért győzhetetlen. Színezüsttel ékesített, piros szalagokkal díszített. Erős, bátor szívű, okos, nem akad párod. Nincs még egy ész, mely ennyi súlyos, olajsima gondolatot terem. (Rákos Sándor fordítása) LÁTOGATÓBAN a művész pedagógusnál — Művész, vagy pedagógus? — Nézze, ne hozzon zavarba. A pedagógia is művészet. Hasznot hozó, és örömet adó. Elválaszthatatlan a kettő. — Fábiánnénak ismerik, a képeit egyszerűen Magdi néven írja alá. A teljes neve Fábián Józsefné Kenyeres Magda. Tudom, hogy Debrecenben végzett, tizenkét éve él Mátészalkán. Szakkört vezet, tanít. Amikor látogatóként kopogtattam, akkor menthetetlenül az jutott eszembe, hogy szinte minden nagyobb állami ünnepünkön látom magát a pártbizottság előtti téren, ahol a gyerekek aszfaltrajzversenye zajlik. Hol tanácsot ad, hol igazít... — És néha felfedezek. Nem feltétlenül tehetséges rajzolót, de egy-egy tiszta kisembert mindig. Azt csak úgy mellékesen mondom el, hogy az ünnepekre szóló meghívókat rendszeresen én rajzolom. — Mátészalka? — Azt mondom rá, hogy otthon. Tizenkét év. Annak idején napközis nevelőként kerültem ide, de lehetőségem nyílt rá, hogy egy rajz szakkört vezessek. A művelődési háznál. Különös dolog ez, de az embernek ki kell teljesednie valahol. Nem mindig köny- nyű. Én most mondhatom el magamról, hogy Mátészalkán az 5-ös iskolában nevelőként is otthon vagyok. Még épült az iskola, amikor már megkérdezték, hogy milyen legyen a rajzterem. Tehát milyen legyen az a műhely, amelyben a gyerekekkel dolgozhatok. Csak mellékesen, a saját képeimet általában otthon festem a nagyon jól világított konyhában. Az a terem legfeljebb annyira az én műhelyem, amennyit a gyerekek benne megtanulnak. — Szeret dicsekedni? — Hát... A magam dolgaival soha. Nem is hiszem, hogy magamat el tudnám adni valamiképpen. Ez a művészi pályán egy küszöb, de arra gondolok, amit az itt körülöttem élő gyerekek csináltak, csinálnak, arra amit mérhető módon már elértek, akkor igenis szeretek dicsekedni. Nem magammal. Velük. — Csinálunk leltárt? — A gyerekekről? — A pedagógusról. — Nézze egy ilyen leltár azzal kezdődhetne, hogy én néhány éve egy olyan iskolába kerültem Mátészalkán, amilyenről diákkoromban sem álmodhattam volna. Ez nemcsak a terem, a rendelkezésemre álló eszközállomány, hanem egy jó közösség is. Rendben van, engem a rajz érdekel. De ugyanilyen szenvedéllyel dolgoznak körülöttem a nyelvszakosok, a matematikusok, különböző szaktárgyat tanító kollegák. Van egy műhely, amit az ember, jóllehet ezt nem fogalmazza meg mindig, egyféle biztonságot ad. Az odatartozás érzését. Nem véletlen, de ezt a műhelyt, vagy műhelytudatot a velünk dolgozó gyerek is megérzi. Ezért dolgozik velem. — Ez elég? — A pedagógusnak igen. És én elsősorban pedagógus vagyok. Mátészalka ennek a hazának a térképén is egy kicsike város. Ugyanakkor egy táj központja is. Én hajdúsági vagyok, de az erősen rokon ezzel. Hihetetlenül gazdagok vagyunk, és ez hitem szerint az egész országra igaz, mert rengeteg a tehetséges gyerek. Nagyon sok az olyan érték, amivel gazdálkodni kell. Az ember akkor érez elégtételt, ha úgy érzi, hogy egy tehetséggel jól gazdálkodott. Arra már a holnap felel, hogy ezekből a gyerekekből későbben mi lesz. Műszaki rajzoló, vagy éppen művész. Egy biztos; olyan ember, aki a maga eszközeit szeretni fogja. Azt mondtam, hogy Mátészalka kis város. India egy óriási ország. Híres arról, hogy ott rendezik meg időről időre a világ legrangosabb gyermekrajzpályázatát. Nos, nekem vannak gyerekeim, akik első helyet hoztak el onnan. Az más dolog, hogy mind a kétszer meghívtak engem is Indiába, de egyszer se mehettem, mert ahhoz bizony pénz kellene. A lényeg viszont az, hogy volt Sipos Nórim, Urbán Évám, hogy eredményesen szerepelt ez a szakkör Karl-Marx- Stadtban, Moszkvában és felsorolni is sok lenne, hogy hány helyen még. Most is pályázatok sorára készülünk, a gyerekek dolgoznak érte, és ameddig ők jókedvvel dolgoznak, szép a világ. A pedagógust értem, de Magdi aláírással kiállításokon találkozom a képeivel. Hogyan fér össze az ember életében a nevelő és a művész. Maga azt mondja, hogy öt-hat órát rajzol naponta a gyerekekkel. Ezekre az órákra készül. Ez is idő. Mikor jut idő és nem utolsósorban energia arra, hogy a festőállványa elé álljon, vagy abban a bizonyos konyhában a rajzasztala mögé üljön? — Egyáltalán jut-e rá, telik-e rá egy ember életéből? — Telik. Szűkösen. Nem mindig annyi, amennyit szeretne az ember, de azt hiszem, hogy ez mindenkivel így van. Én alapvetően szerencsés ember vagyok. Zsákán voltam gyerek. Berettyóújfaluba jártam gimnáziumba. Rokon .táj. Debrecenben lettem tanítóképzős, és az a néhány év, tehát nemcsak a képző, hanem maga a város, az ott élt idő meghatározó élmény lett az életemben. Csak neveket mondok. Holló László, Félegyházi László, Bíró Lajos ... Vitatkozós, al- kotós délutánok, ahol két ember megmondhatta egymásnak, hogy ezt vagy azt rosszul csinálod, ahol két ember veszekedhetett is, de harag nélkül, a másnapi egymást keresés igényével. Ez egy fiatal, akkor éppen csak a világra feledkező embernek óriási emlék. Azokban az években Debrecenben forrt az élet. Nemcsak a képzőművészetben, hanem az irodalomban, a színházban is. Egész egyszerűen kerestük egymást. És voltak olyan fórumok, ahol az alkotni vágyó emberek találkozhattak. Volt egyféle műhely. Sajnos ilyesféle műhely, ilyen alkotóközösség itt nincs. A művészeti élet kifejezetten Nyíregyháza centrikus, nyilvánvaló ennek magyarázata is van, de helyben sincs olyan hely, klub vagy bármi, ahol egymással szívesen találkoznánk. Azt hiszem ezért is beszéltem korábban az iskoláról, ahol tanítok, és ahol igenis jól érezhetőn magam. Ez a nevelői műhely legalább olyan fontos, mint az a másik. — Kiállítások? — Hadd ne soroljam fel őket, igazából nem is tudnám. Rendszeresen kiállítok. Dolgozom. Annyira kétféleképpen, hogy a kiállításokon megjelenő képek a látványra épülnek. Nem gondolat nélkül, de magára a látványra. Vannak képeim, amik nem jelentek még meg kiállítótermek falain. Én azt mondom rájuk, hogy ezek valamiképpen gondolatibbak. Persze ez csak az én hitem, vagy elképzelésem. Az egész életben az a jó, hogy csak az utolsó pillanatban lehet befejezett. Addig festeni kell, rajzolni kell, be kell menni egy osztályba, meg kell érteni a gyerekeket, akikkel naponta bánok, segíteni kell annak a szakkörös gyereknek, akinek nemcsak tizenéves álma, hanem tehetsége is van. Egyfelől meg kell szokni a munkát, és meg kell tanítani a munkát. Csak így lehet Varga Katim, Sipos Nórim, így lehetnek gyerekeim, akikre én is büszke vagyok. Tudja volt egy kis tanítványom, nagyon szerettem, és az valamikor nyáron egy nyugat-európai útról Akfbpolisz fényképét küldte el nekem. Valami olyat írt, hogy „Drága Tanárnénim! Nagyon szép itt...” Én is szeretnék utazni, menni, látni. De egy ilyen levél azt jelenti, hogy igenis igazunk van, amikor megtanítjuk a gyereket látni, amikor összefüggéseiben tudjuk láttatni a képzőművészetet, a kultúrát, az életet. Egy ilyen levél elég ahhoz, hogy kitáguljon a világ, hogy az enyém legyen. Bartha Gábor KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1987. február 21.
