Kelet-Magyarország, 1987. február (44. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-14 / 38. szám
1987. február 14. O VALÓSÁGUNK N A zok a régi viharos zárszámadások hiányoznak nekem. Nem azt mondom ..ma is vannak nagyszájú emberek. Előre tudom, kik azok, akik felállnak majd. Kihúzzák magukat, és körbenéznek, hangjukat kieresztik. De hiába próbálják bezengeni a kultúrházat, kevesebb már az erejük és ők is mind fogynak. És ami a legelkeserítőbb: jó néhány esztendeje csak magukat ismételik. Néhány öregasszony csillogó szemmel hallgatja, de az értelmére nem nagyon figyel annak, amit hall. Hátul a cserépkályha mögött meg a fiatalok vihorásznak. Amelyiknek jobb a memóriája, az még emlékszik tavalyról és skandálja előre az öreg szavait. Szólamait? Az elnökségben kínosan feszengenék a vendégek, az udvarias mosoly egyre fáradtabban ül az arcukon, és megkönnyebbülés fut végig mindenkin, amikor befejeződnek a kínkeserves jelszóismételgetések. Nem mondom, hogy mind ilyen, de amelyik konkrét? Az nem más, mint valami egyéni sérelem. ,,A Jani kihozta ugyan a minden nyugdíjasnak járó bála szalmát, de annyira már nem volt képes, hogy bevigye a villa hegyén az ól mögé .. Meg ehhez hasonlók. Azért egy közgyűlés nem ezért van. De amiért van, az meg ... Amikor ezek a szónokoló öregek még elbírták magyar zsákban a hetven kiló búzát, akkor a szavuk ereje is felért az ostoréval. Én akkor még majdnem hátulgombo- lós voltam, de nagyon jól emlékszem arra: miként zajlottak akkoriban a zárszámadások. Már csak azért is elmentem, hogy megnézzem utána a Rákóczi hadnagyát. Nem is tudom, hány zárszámadás után vetítették. Akkor a közgyűlés megvitatta, hogy melyik dűlőbe mit kell majd vetni, de még azt is, hogy melyik répatáblát ki fogja egyelni. Nem volt olyan kérdés, hogy valaki ne értett volna hozzá. A vezetés nemegyszer csak asszisztált egy- egy régi gazda és egy másik vitájában. Olyan érdekcsoportok léteztek, amelyek elnököt csak azért tartottak — Csák Máté módjára — hogy legyen. Akkor még járta „az én földem”, és igen gyakran jól is jött a féltés. A gazda tudta, melyik határrészben, hol van az a darab, amelyet ő vitt be. Ha látta, hogy ott valami nem jó történik, akkor „felment az irodára” és akit ott talált, annak felemlegette apját, anyját, meg az összes rossz emlékű rokonát. Voltak bajban a felsőbb szervek. Kit támogassanak? Kit szorítsanak háttérbe? A belső összefonódások minden ágbogát nem ismerték a kívülállók. A benne élők annál inkább. Semmi nem maradhatott titokban, egy szögnek lába nem kelhetett. És amikor végre megszokták egymást, akkor vett nagy lendületet a szövetkezeti mozgalom. Attól kezdve lehet a kollektivizálás sikeréről beszélni. Jócskán az új mechanizmusban jártunk már ... Az én földemnél jobbat ma sem találna az egész határban, fiatalember. A legzsírosabb töltésföldet hordta oda a Szamos, és a régi világban többe került ott egy hold, mint másutt három. Én hét gyereket neveltem fel, és olyan legényfiaim voltak, hogy félkézzel megemelték a szekér oldalát. Akkor is, ha tele volt tengerivel. Én már akkor almát telepítettem a földembe, amikor más még osztott és kapott. A nemes sóvári, meg a batul az eget eltakarta, mire az agitálok jöttek. A fiam motoros permetezőt csinált, azt is be kellett vinni a tsz-be. De hát hatvanban én már hatvanesztendős voltam. Nagyobb arculcsapás volt, ami előtte történt. Az, hogy kukáknak nyilvánítottak. Elvették a gyümölcsösömet egyszer emiatt is. Máig előttem van, ahogy viszik, húzzák a láncot a járásiak és verik lefelé a cövekeket. A lányaim, meg a fiaim mentek utánuk és azon nyomban tépték ki, hajigálták jó messzire. Szerencsére akkor még visszaadták. Hatvan után nem maradt csak a földjáradék. Dolgozni már nem tudtunk a tszcs- ben, csak az asszony lett tag. Én meg eljártam a városba. Történt egy eset, emlékszem, még hetvenkettőben, vagy hetvenháromban. Két traktorosnak ugyan az a munka jutott: ki kellett tárcsázni a fagytól megritkult vetést. Egyik a mi téeszünk- ből való volt, a másik a másikból. Ez a bizonyos másik szó nélkül ült fel a nyeregbe, a mienk pedig alkudozni kezdett: muszáj azt ki tárcsázni? Elég sűrű az még, lehet abból jó búza. luról, a fiatalabb nemzedék ilyenformán elidegenedett attól ami pedig — közös tulajdon formájában ugyan — az övé. És ha már a polgazdnál tartottunk, hadd mondjak rá egy napnál is világosabb bizonyítékot. Az a tag, aki bevitte a földjét, járadékot kap utána, ámi egy kis elvonatkoztatással a valamikori termelőeszköze értékének a kamata. A mai fiatal által létrehozott termelőeszközről otthon fóliázik, meg a töltést kaszálja a bikáinak. Ide meg csak azért jár, hogy meglegyen az órája a háztájihoz. Én mondom, kár, hogy a veszteséget nem kell tagonként kifizetni, mint a nyereséget. Apám azt mondja, hogy az ő idejében ha veszteséges volt a tsz, így volt. Annak kellett a legtöbbet visszafizetni, akinek a legtöbb munkaegysége volt. Nem tudom vágynának e annyian vezetőnek, mint most. Mert az ő Ésik Sándor: Ködös tula időn Nyugdíjat szerezni. Lett is, bár attól nem megyek a falnak. A gyönyörű kertem meg velem öregedett. Azt hiszi, tudtak ezek úgy bánni vele, ahogy én, és a fiaim? A nyavalyát ... Kert lett az egész lankából. Hol permetezték, hol nem, a metszésben meg mikor, kinek jutott. Mégis, még öregen is a legszebb hat sor volt az egész között. Mikor kihúzgálták, kimentem megnézni. Már elhordták a galy- lyat, a rönköt, olyan volt az a drága jó föld, mintha lebombázták volna. Csak a nagy lyukak mindenütt, meg az a rengeteg elszaggatott gyökér. Ej, nem kellett volna azt még bántani... Csak- hát ki mászik fel ma már a fára metszeni, almát szedni? Járkáltam ott, járkáltam, de hát hiába nézegettem jobbra balra, nem találtam meg, melyik az enyém. A meliorációval kiirtották a fákat az árokpartokról, amelyekhez a szemem szokott. Lementem a Szamosra, azt se ismertem meg. Meghalt a víz, nád van már mindenfelé. A közepében meg barka. Még szerencse, hogy 58-ban a föld négy sarkában elástam négy vastag diófa mezsgyekarót. Egy jó vasú ekével negyedóra alatt kifordítanám, ha a világ is úgy fordulna ... Mikor is egyesültünk . ..? Ja, igen, hetvenben. Bár, ha igazán pontos akarok lenni, akkor azt mondom: egyesítettek bennünket. Mi nagyon nem akartuk, mert az itteni ember egészen más természetű, mint amilyenek a szomszéd községben laknak. Ök a herceg zsellérei voltak világéletükben. Nagyon megszenvedték a múlt rendszert, náluk jobban talán senki. Egy rendes göncre nem telt nekik, négy családnak volt egy konyhája. Hiába osztottak földet. Kaptak a gyerekek után annyit, hogy megművelni sem tudták. Igaz, nem is volt nekik mivel. Aztán amikor már nem volt aki kiadja számukra hajnalonta az ukázt, eléggé bizonytalanná váltak. Megette a határukat a bogáncs. Mi meg a sajátunkat vittük be, mert már a múlt rendszerben megváltottuk. De még a répa közé is krumplit ültettünk, hogy kettős legyen a haszon. Ezért volt ez nehéz házasság. Nem is jó erről ma már beszélni, mert azoknak az embereknek jószerivel csak a fiaik élnek és többé-kevésbé eggyé kovácsolódtunk. De akkor? Még jó néhány esztendeig külön ült a két tsz tagsága a zárszámadáson. Ha pedig valaki a mieinkből egy kissé kapatosán érkezett, hamar kiszaladt a száján: „ezek a koldusok js annyit kapnak, mint mi?”. Hozzátartozik még az igazsághoz, hogy a földjeik is lényegesen gyengébbek voltak. Mi, akik pénzért vettük annak idején, nemigen adtunk volna egy garast se olyan vizes, aljarétekért, amiket nekik osztottak. Szegények sose jártak jól ebben az életben. Azokon a régi, viharos zárszámadásokon mondom csak gyerekként, legfeljebb sihederként vettem részt. Ma azonban tsz-elnök vagyok, hetvenötben pedig agronó- musként kezdtem. Az egyetem, ahol engem a tsz taníttatott, igen erős politikai gazdaságtant oktatott. Az alapismeretek, amelyekkel felvérteztek, nagyon hamar rányitották a szememet okra és okozatra. Rá kellett jönnöm, hogy az emberek egyformán húsból és vérből vannak ugyan, de a közöshöz való viszonyuk nem egyforma. A régieknél ezt úgy lehetne megfogalmazni, hogy én és a sajátom, az újaknál pedig úgy, hogy én és a vállalat. Nézzük csak: a műanyagüzemünkben véletlenül ugyanannyi régi ember dolgozik, mint fiatalabb. Az idősebbek mozgósító szava nélkül el sem képzelhető egy plusz műszak, vagy akármi, ami a munkán felül lehet még. És ez nem „tisztelet a kornak”, egy fenét. Hol tisztelik a mai fiatalok a kort? Majd éppen a munkában ... A dolog gyökere sokkal mélyebben rejtőzik. A kezdetek kezdete óta itt dolgozó emberekből még nem halt ki a tulajdonosi érzés, a fiatalokban ellenben ki sem alakult. Ök úgy mennek be a műanyagüzembe, mint a pesti munkás a — műanyagüzembe. Miért? Van különbség? Elvileg van, mert az alapszabályban le vagyon fektetve, hogy a tsz-ben minden dolog termelőszövetkezeti közös tulajdon. Már majdnem megbotlott a nyelvem és azt mondtam ködös tulajdon. De hát eléggé ködös, mert attól hogy leírtuk, az nem válik azzá. Különösen akkor, ha ezenkívül semmi sem bizonyítja. Legyen szó akármilyen istenhátamögötti kis faPál Gyula: Kapálok viszont a mai fiatal semmilyen formában nem értesül, hogy annak az értéke tulajdonképpen hiányzik a mindenkori fizetéséből. így aztán miért alakulna ki benne a tulajdonosi szemlélet? Az azóta felépült istálló, a megvásárolt Rába Steiger éppolyan termelőeszköz, mint annak idején a föld volt. Az utóbbi esetében még az is biztos, hogy munka hozta létre és nem spekuláció vagy valami más kapitalista machináció. Megbolondul máma már ez a világ kedves uram. Magának könnyű, mert én akármit mondok, a maga fizetése ugyanannyi lesz. Én meg? Ülök ebben a dög nagy Rábában ... Még ha Fiat lenne, vagy John Deere, azok komfortosabbak. Szóval hajtom egész esztendőben, de hiába teszem ki a lelkem, a végén bejelentik, hogy veszteség van. Látom én, látom, ha év közben történik valami. Most például az aszály, de az nem jelent semmit. Ha ügyes a vezetőség, szerez támogatást, ha nem, akkor felkopik az állunk. Ezt egyébként már meg is szoktam ... Egy valami nem fér a begyembe. Azért bolondokháza ez a világ, mert azzal, aki dolgozik, egyenesen ki van szúrva. Képzelje el, hogy minél többet dolgozom, annál több prémiumot nem kapok. Minél kevesebbet dolgozom, annál kevesebb prémiumot nem kapok. Hogy ez vicc? Egy frászt. Tudja maga, mit jelent beállni huszonnégy- órázni mondjuk tengeri alá tárcsázni? Amikor este még röhögve megyek félkézzel a kormányon, hajnalban meg olyan egyforma előttem minden rög, mint a Tisza vize áradáskor. Lesz prémium, meg nyereségrészesedés. Hogyne? Lesz annak, aki fizetésük sem lenne annyira biztos. Húzzák a szájukat ők is, mert nem nagyon van min osztozkodni. A kis koncon is úgy marakodnak, mintha mind egyforma okog lenne. Nem kellene a termelőszövetkezeteket ennyire kiskorúnak tekinteni. Én, aki nagyon sok helyen megfordulok, látom, hogy mekkora nyűg ez. A szövetkezés elmélet, de a szövetkezeti törvény is jócskán ellentmond egy sor rendeletnek. Erről a sajtó keveset ír, de ez lehet a mozgalom hibája is. Egyszerűen minden jogalapot nélkülöz, ahogy diktálnak. Ilyen bizottság, olyan bizottság, ilyen elvonás, olyan elvonás. Ellentmondanak egymásnak a rendeletek, alsóbbrendű jogszabály vesz semmibe felsőbbrendűt, egyikmásik nem is titkolja, hogy improvizáció szülötte. Némelyikkel majdnem egy időben lát napvilágot a korrekció, bizonyítva korcs származását. Az pedig, hogy a termelő- szövetkezet a tagok közös akaratából, egybeadott tulajdonnal, önregulációval működő szuverén valami, teljesen feledésbe ment. Illetve nincs napirenden. Pedig ezzel valamennyi előnyös tulajdonság háttérbe szorul. Kezd hasonlítani az első gőzgépekre. Azokban ugyanis még nem volt automatikus vezérlés arra, hogy a gőz mikor menjen a dugattyúhoz és mikor távozzék a szabadba. Ezt egy munkás szabályozta. Elképzelhető, milyen sikerrel. Ez a munkás viszont nem akarta elveszteni a kenyerét amikor feltalálták az automata szabályozót. Hallani sem akart arról, hogy a maga vezérelte mechanizmus ügyesebbé, gyorsabbá és erősebbé tehetné a gőzgépet. Visszalopakodott és a tolaty- tyúk közé nyúlt, hogy ő szabályozzon. Összetört a keze is, a gép is. Ezen a zárszámadáson sem fogom kihagyni a beszámolómból, és a következő év feladatairól beszélve, a tulajdonosi szemlélet fontosságát. Nem hagyom ki, mert azért akad még egy-két ember, aki megérti, mit jelent ez. A fiatalok közül mind kevesebben vannak ilyenek. Pedig ők is nagyon jól tudják, mi a tulajdon. Körülveszi őket. A tizennyolc éves korukra megkapott motorkerékpárról, vagy videóról még nem nagyon sejtik, de kevés öreg jutott annyira, hogy a továbbiakat is készen csemetéje ölébe tegye. A csemete tehát vagy talál valami olyan munkát, amiből telik mindenre, ilyen viszont csak a mesében van, vagy talál valami munkát, ami mellett annyit maszekolhat, amiből telik vagy mindenre, vagy többre. Lényeg az, hogy ott pontosan annyi pénzhez jut, amennyit dolgozik. Ha pedig — mint nálunk legtöbben — állatot tartanak, vagy bérelt földet művelnek, ott aztán nincs híja a tulajdonosi szemléletnek. Bár feleannyit tudnék beléjük prédikálni a zárszámadáson. De beláttam: ezen az úton a legkevesebb a siker reménye. Tulajdonosi szemlélete csak a tulajdonosnak van, a többi ráolvasás. Ügy jó hetvenöt óta abszolút megkötött kézzel próbálunk valahogyan bért szabályozni. Az idén például van nyereség, de a béradó úgy elvisz mindent, hogy belenyo- morodunk. És nincs tovább, aki jövőre emelni tud, az varázsló, de inkább csaló. Itt van egy sereg szövetkezett ember és semmi okosat nem tud tenni. Valahogy persze lesz, mert úgy még sohasem volt, hogy valahogy ne legyen. Ettől azonban hiába várjuk a fellendülést. Tudomásul kellene venni és nemcsak szónoki fordulatként használni, hogy az egyenlősdinél nagyobb csalás a világon nincs. Az egyenlőséget meghagyni társadalmi kategóriának, a munkában pedig leszűkíteni az egyenlő lehetőségre. Nem véletlen, hogy a termelőszövetkezetek szívesen alakítanak szakcsoportokat. Azokat még nem szabályozták annyira agyon. Ott a tag tudja, mennyi a tulajdoni hányada. Lehet hogy eretnek eszme, de én ezt nagyon fontosnak tartanám az „igazi" tsz-ben is. Nálunk például egy tagra kétszázezer forint jutna a közös tulajdonból. Éz azonban FENOSZ. Ha ilyen jó ronda betűszava van, akkor már meg is kövesedett. Fel nem osztható szövetkezeti alap. A mostani nyereségünk lesz vagy húszmillió forint. Az elosztási módja több mint abnormális, alig marad valami. Én ezt osztalékként kezelném, és a kétszázezer forintok arányában adnám a tagoknak. így persze egyen- lősdi, de ha számon tartottuk volna — vagy ezután számon tartanánk — hogy ki, menynyivel járult ehhez hozzá, lenne ebben olyan tag is, akinek kétmilliója lenne, meg olyan is, akinek húszezer, így lenne igazságos. És úgy, ha az állam ezt az osztalékot adóztatná, hogy a teherviselés is egyforma legyen, és ne egyenlő. Hagynám, hogy akinek a hely nem tetszik, vagy más okból menni akar, vigye a részét. Vagy hozza. Ha a földjáradékot elismerjük, ezt nem tagadhatjuk meg. — Nem gondolod, hogy éppen a kevés vagyonnal rendelkező fiatalok indulnának nagy hátránnyal? Neked is van két nagy fiad .. . — Hagyjuk az érzelmeket. Akinek nincs, de látja, hogy lehet, az igyekszik és szerez magának. Ez mindig így volt, sőt ma is így van. Nem beszélve arról, hogy a tulajdont nem visszük a földbe, legfeljebb kriptát építünk belőle jobb befektetés híján ... KM HÉTVÉGI MELLÉKLET
