Kelet-Magyarország, 1987. január (44. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-17 / 14. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1987. január 17. Á logopédus Elment Andrej Tarkoyszkij is Van valami ellenállhatatlanul kedves abban, mikor egy beszélni tanuló kisgyermek tétován selypítéssel formálja a szavakat. A felnőttek által kreált „babaszótár” butuska kifejezései — mint a tátá, vagy a dádá — szerencsére hamar elkopnak az apróságok szókészletéből. Sajnos a hibás kiejtés rend szerint megmarad. S ahogy múlnak az évek, úgy lesz egyre kellemetlenebb a gyermek számára is a raccsolás, a sziszegés, vagy a dadogás. — Tapasztalatból tudom, roppant nehéz megállni, hogy ne gügyögjünk a csöppségeknek. Három kislányom van. Amíg picikék voltak, sokszor fegyelmezni kellett magam hogy érthetően, tisztán, felnőtt módra szóljak hozzájuk. Pedig a szép magyar beszédre nevelést már akkor meg kell kezdeni, mi kor még éppen csak nyiladozik a kisbaba értelme. Gyakran a szülők felelősek azért hogy beszédhibás lesz a gyermek. A gügyögéssel nagyon sokat ártanak, hiszen rossz mintát mutatnak nekik .. . Patakiné Haraszti Beáta nap mint nap szemben találja magát ezzel a problémával. Logopédus — vagyis a beszéd hibáinak, ritmuszavarainak javításával foglalkozó pedagógus. — Kis túlzással szólva: egy sikertelen tornagyakorlaton múlott, hogy ezt a foglalkozást választottam. Eredetileg testnevelés— földrajz szakra felvételiztem. Sajnos, leestem a kötélről, így elutasítottak. Egy ideig gyógytornászként, majd a Szarvas utcai kisegítő iskolában dolgoztam. Itt döntöttem el, hogy a gyógypedagógiai tanárképző főiskolára jelentkezem. Patakiné 1978-ban az egyetlen diplomás logopédus volt Nyíregyháza óvodai hálózatában. Ma már hárman vannak, s tavaly szeptember óta a városi nevelési tanácsadóhoz tartoznak. — Ez rendkívül nagy előny. Részben azért, mert egyszerűbben hozzájutunk a segédanyagokhoz, másrészt pedig rendszeresen részt vehetünk a szakmai továbbképzéseken. Ezt a foglalkozást ugyanis nem elég egyszer megtanulni. Ahhoz, hogy lépést tarthassunk a tennivalókkal, folyamatos képzésre van szükség. Munka bőségesen akad. A fiatalasszonyhoz jelenleg tíz óvoda tartozik, melyekben a tanévkezdéskor csaknem kétszáz beszédhibás gyermekre talált. — Az élet első három-négy esztendejében még gyakori az élettani beszédhiba — például a renyhe artikuláció miatt. Ez rendszeres nyelvtornával ellensúlyozható. Viszont a középsős, de főleg a nagycsoportos óvodások kiejtési hibáit már csak szakember segítségével lehet sikeresen javítani. Idő híján közülük is csak azokkal tudok foglalkozni, akiknek több: legalább 4—10 hanghibájuk van. Ebben a tanévben félszáz óvodás vesz részt az óráimon. Általában hetenként egyszer, kivételes esetben két alkalommal találkozik kis növendékeivel a beszédjavító pedagógus. Egv- egy óra nem más, mint türelemjáték. A végére a tanár és a nebuló is alaposan elfárad. A sikerhez persze a kettőjük erőfeszítése nem elég. Szükség van az óvónők, s mindenekelőtt a szülők együttműködésére is. — Legfontosabb a folyamatos gyakorlás. Minden gyermeknek van egy kis füzete, ebbe jegyzem be az otthoni feladatokat, s adok tanácsokat a családoknak. Heti egyszer, a fogadóórán pedig személyesen beszélgetek el a szülőkkel a tennivalókról. Ha a család is bekapcsolódik a munkába szinte biztos a siker. Négy-hat hanghiba fél-egy év alatt teljesen kijavítható. Gyakorlókönyvek, logopédiai szó- és kép- gyűjtemények, speciális játékok, kártyák, képeskönyvek segítik a beszédjavító pedagógus munkáját. Nélkülözhetetlen eszköz a tükör. Ha pedig szükséges, különleges hangvillákat is használ a foglalkozásokon a logopédus. — Szerintem az a legnagyobb baj, hogy hárman kevesen vagyunk ehhez a munkához. A zsúfoltság miatt nem tudjuk garantálni, hogy egyetlen beszédhibás gyermek se kerüljön Nyíregyházán az általános iskolákba. Pedig ha befejezi az óvodát a gyermek, nem sok lehetőség kínálkozik a beszédjavításra. Még egy jelentéktelennek tűnő beszédhiba is — mint a zöngétlen p és a zöngés b hang felcserélése — súlyos írás- és olvasás- zavarokat okozhat kisiskolás korban. Már csak ezért is fontos lenne, hogy szépen, tisztán beszélő gyermekek kezdjék meg az első osztályt. Nem szólva arról, hogy kicsi korban egyszerűbb korrigálni a hibákat, mint később. Mivel nagyon sokan szorulnak segítségre, ezért a TIT-ben, januárban Patakiné vezetésével tanfolyamot indítanak a beszédhibák javítására. Elsősorban óvodások és kisiskolások érdeklődésére számítanak, de természetesen jelentkezhetnek felnőttek is. — El sem tudom mondani, micsoda köny- nyebbséget jelent, hogy a délutánjaim szabadok. A három gyermek és a háztartás rengeteg időt igényel. Ötödik osztályos nagylányommal sokszor késő este még tanulunk. Mivel az ikerlányok is kinőttek már a pe- lenkás korból, ezért hetenként két délutánon vállalni tudom a tanfolyam vezetését. Nemcsak a növendék, hanem a pedagógus számára is öröm, ahogy egyre szebb, érthetőbb lesz a beszédhibás gyermek kiejtése. A fárasztó foglalkozások jutalma a siker, ami kedvet ad a további munkához. Igazából nincs semmi meglepő abban, hogy Patakiné úgy érzi: szerencsésen választott hivatást. Házi Zsuzsa Rétközi anekdoták (6.) Á mi nótánk Márton bácsi szónoki képességeit tekintve őstehetség volt. Mondandóját mindig a legtermészetesebb egyszerűséggel, köntörfalazás nélkül adta elő. Ösztönösen ügyelt azonban arra, hogy az alapvető retorikai fordulatokat megtartsa. Beszédét, szerepléséi maga is élvezte, s úgy nézett a szájtáti hallgatóságra, mint egy győztes hadvezér. Több mint egy évtizedig a nagyközségi HNF elnöke volt.. Mint levezető elnök részt vett minden községi ünnepélyen, falugyűlésen. Ezeket kivétel nélkü a Himnusz elének- léséi kezdték, s az ünnepi beszéd és a műsorszámok után az Internacioná- léval zárták. Hogy-hogynem, egy alkalommal hiba csúszott a konferálásba. De most sem a beszélőkéje, hanem az emlékezete hagyta cserben Márton bácsit. Elfelejtette, hogy mit is szoktak énekelni a végén. Tudta ő annak minden sorát, de a címe, az sehogyan sem jutott eszébe! — Tisztelt Hallgatóság! Kedves Elvtársnők, Kedves Elvtársak! Ünnepségünk. befejezéseként kérem, énekeljük el akezdte mondani, de befejezni sehogyan nem tudta. Mdst, először fordult elő, hogy lesütötte a szemét, nem a hallgatóságra nézett. Kezében pillanatok alatt papírgombóc lett a műsorfüzetből, arca elvörösödött, mint akit gutaütés kerülget. Pedig már bíztatgatták is a nézők közül. — No, Márton, no! Mondjad már! Az öreg, mint akit szörnyű kínok gyötörnek, levegő után kapkodva, kidülledt szemekkel .végre kibökte: — ... énekeljük el a „mi nótánkat!” És a tömeg, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, énekelni kezdte áz lnternacionálét. (Az anekdotákat — Nagy Ferenc muzeológus gyűjtését — újabb sorozatban, mától Ismét közreadjuk.) Kivételesen hosszú, éppen ezért felettébb fájdalmas 1986 veszteséglistája a filmművészet területén. Hatalmas rendet vágott tavalya halál itthon is, és szerte a világon az alkotóművészek soraiban. Dajka Margit, Ruttkai Éva, Greguss Zoltán, Major Tamás, Páger Antal, Radványi Géza neve már nem kerülhet új filmek stáblistájára, miként Lili Palmer, James Cagney, Elisabeth Bergner, Cary Grant is végképp filmtörténeti alakká vált, s nem rendez többé Vincente Mi- nelli, Otto Preminger, Robert Stevenson (a mozikban most futó Mary Poppins alkotója) és Oldrich Lipsky sem. Üjév közeledtével azt remélhettük, vége már a hosz- szú sornak, ám az óév utóján a hírügynökségek világgá röpítették a keserű hírt: 54 éves korában elhunyt Andrej Tarkovszkij is. Erre egyébként számítani lehetett, hiszen a Frankfurter Rundschau 1986 májusában a cannes-i fesztivál és az ott bemutatásra került utolsó filmje kapcsán már megírta: „nyílt titok, hogy a legnagyobb élő szovjet filmrendező menthetetlen beteg.” Halála az utóbbi idők legnagyobb vesztesége az egyetemes filmművészetben. Nem tartozott azon rendezők közé, akik évente jelentkeznek új alkotással. Egész életműve hét nagyjátékfilm, és akár írhattam volna a nagyot külön is, mert mindegyik munkáját kiemelkedően fontosnak és jelentősnek minősítette — tfeljes joggal — a világ filmes közvéleménye. Azon kevesek közé tartozott, akik nem-alkottak közepes vagy gyenge műveket, csak jókat és remekműveket. Az utóbbi kategóriába tartozónak vélem az Andrej Rubljovot és a Tükör t. Sorsát, alkotói tevékenységét az utóbbi években elég nehezen kísérhettük figyelemmel, bár — valljuk be — a korábbi életszakaszról sem jutott el hozzánk minden olyan információ, amelyre kíváncsiak voltunk. Tudtunk arról, hiszen a hazai sajtóban olvashattuk, hogy az 1969-es cannes-i fesztiválon az Andrej Rubljov a kritikusok díját nyerte el, de aztán sokáig, 1973-ig kellett várakoznunk. hogy a magyar mozikban is találkozhassunk vele. A késedelem okáról legfeljebb annyit közöltek, hogy a Szovjetunióban az illetékesek erős fenntartásokkal fogadták a filmet, és az ottani bemutató is késett. Hasonló sorsra jutott egy másik filmje, a Sztalker is. Ma már, az 1986-os szovjet filmművész-kongresszus eseményeinek ismeretében visszamenőlegesen is magyarázatot kaphatunk jó néhány jelenségre, s főként arra, mi késztethette Tarkovszkij t 1983-ban a Szovjetunióból való távozásra. Akkor hivatalos engedélyt kapott, hogy három évig feleségével Nyugaton éljen és dolgozzon. A rendező 1984-ben úgy döntött, hogy nem tér vissza a Szovjetunióba, hanem végleg Olaszországban, Firenzében telepszik le. Nyilatkozatában olvasható, hogy döntése „nem választás volt, hanem a választási lehetőség hiánya”, s, hogy ezt „saját egyéni tragédiájának” tekinti. Ha a választásra vonatkozó megjegyzése vitatható is, hiszen többen, közöttük á barátnak számító és ma a filmművész-szövetség elnöki tisztét betöltő Elem Klimov és mások, akik hasonló módon gátolva voltak egy merevebb művészetpolitika miatt mondanivalójuk kifejezésében, otthon ifiaradtak, és igyekeztek igazuknak hangot adni, mégsem lehet véleményét teljesen jogosulatlannak tekinteni. Tarkovszkij egyénisége sokkal érzékenyebb, s ezért sebezhetőbb volt, mint például Klimové, nehezebben viselte el az alkotás lehetőségének hiányát. Érdemes visszaemlékezni a Rubljov-film katartikus hatású harangöntés-epizódjára. Az vallomás volt arról, mit jelent az alkotó munka a rendező számára. A kiszolgáltatottságig kiélezett érzékenységét számomra az bizonyítja legjobban, hogy milyen nagy szerepet kap műveiben a gyerekek világa. Az Iván gyermekkora (első filmje, melyért a velencei fesztivál nagydíját kapta) teljes egészében, a Tükör jelentékeny részében a gyermeki lelküle- tet, a megnyíló személyiséget mutatja fel, s fokozódó pesz- szimizmusának egyik fő bizonyítéka a Sztalker béna kislánya. Az utóbbi időben jelentősen oldódott a légkör a Szovjetunióban Tarkovszkij személyével kapcsolatban. Ezt jelzi az, hogy újra játszani kezdték filmjeit, hogy a rendező fia is a szülők után mehetett Olaszországba* sőt a hazatelepülés kérdése is felvetődött. Hogy erre már nem kerülhetett sor, az tényleg „saját egyéni tragédiája”. Első két munkájával kapcsolatban írja Hegedűs Zoltán: „Mindkét film az öröm- ’ re, a békés alkotásra, a gondolatokra született ember drámája a világban, s mindkettő a humánum győzelmével végződik a történelem embertelen erőivel szemben.” Élete végén mintha ennek a győzelemnek az esélyében nem hitt volna már. A nukleáris háború lehetőségének fenyegető veszélyét is alkatának megfelelő túlérzékenységgel gondolta végig. Ezt juttatja kifejezésre a tavalyi cannes-i fesztiválon bemutatott utolsó filmje, Az áldozat. Manapság egyre többen akadnak a filmesek táborában, akik mesteri módon kezelik a kamerát, ragyogóan tudnak a képek nyelvén történeteket mesélni. De igen kevés azok száma, akik mozgóképekben tudnak gondolkodni, filozófiai mélységű gondolatokat kifejezésre juttatni. És most ők is eggyel kevesebben vannak. Hamar Péter Pázmány Péter A Magyar História sorozatban 1978-ban jelent meg Bitskey István Hitviták füzében című könyve, melyben a reformáció magyarországi megjelenésével, elterjedésével, harcainak történetével foglalkozott a szerző. Szükségképpen azonban a mozgalom ellenfeleivel, a 16—17. századi • magyar ideológia- és művelődéstörténet másik pólusán elhelyezkedő ellenreformációval is megismertette a magyar múlt szellemi áramlatai iránt érdeklődő olvasót. A Magyar História sorozat „Életrajzok” alcímmel megjelent kötetei között most egy újabb Bitskey- munkát találunk, s egyáltalán nem meglepő, hogy megint a „hitviták” korszakába visz vissza, ezúttal nem kisebb egyéniséget emelve ki, mint Pázmány Pétert. A könyv nem csupán az érseket, nem csupán a reka- tolizációs folyamat vezér- egyéniségét, nem csupán a nagy írót akarja bemutatni, hanem a kiemelkedő politikust is, akinek irányvonala gyakran heves vitákat váltott ki, akit sokszor és sokféleképpen ítéltek már meg, s akinek alakja körül még ma is akadnak tévhitek, legendák, aránytévesztések. Nem a magyarsággal szemben, hanem éppen annak érdekében Hab&burg- párti ő, szilárd hittel, meggyőződéssel vallja, hogy a „két hatalmas császár” közül a nyugati a kevésbé veszélyes, a keresztény magyarsághoz közelebb álló. Már érseksége első időszakában megfogalmazta ezt, amikor az 1617-es pozsonyi országgyűlésen így érvelt II. Ferdinánd magyar királlyá választása mellett: „Az magyarországi királynak olyannak kell lenni, aki az magáibul oltalmazhassa országunkat és keresztény fejedelmek atyafiúságával olly erős legyen, hogy segítséget remélhessen, ha a török reánk rohanna. Annak- okáért' valaki Csehországot, Morvával és Sléziávai és mellette Ausztriát Styriával és Carinthiával bírni fogja, úgy tetszik, hogy minekünk kintelen ahhoz fejünket hajtanunk. Mert az, mint mondám, noha Magyarországnak hossza messze kiterjedt, de. az széle igen kicsin, és egyfelől Német Provinciákkal határos, másfelől az törökkel, lehetetlen, hogy Magyarország erejével az két hatalmas fejedelemség között megmaradhasson, hanem avagy a Pogány torkában köll esni, avagy az szomszéd Köresztényi fejedelem szárnya alatt kell megnyugodni.” Közismert, sokat idézett mondatok ezek, ennél lé- nyegretörőbben azonban senki sem fogalmazta meg a nyugat-magyarországi, királypárti nemesség álláspontját, amely végül is a rekatolizáció és Habsburgor-ientáció alapjául szolgált nemcsak ekkortájt, hanem a század későbbi évtizedeiben is. Vezérfonalként‘húzódott végig az érsek-főkancellár tevékenységén ez, a magyar rendek jogait, az alkotmányosságot mesz- szemenően figyelembe vevő hirályhűség, a magyar érdekű lojalitás, amely egyben szükségszerűen a katolicizmus erősödését is magával hozta. Országgyűlést, Erdéllyel folyó béketárgyalást el sem lehetett képzelni Pázmány nélkül. Gyakran az ő véleménye döntött vitás kérdésekben. Fél évvel érseki kinevezése után, 1617 márciusában már királyi biztosként tárgyalt Prágában Bethlen Gábor erdélyi fejedelem követeivel, akikkel a két országrész helyzetét, a kölcsönös sérelmeket kellett áttekintenie, orvosolnia. A most éppen három és fél évszázada halott esztergomi érsek, politikus és író sokrétű tevékenysége, eseménydús életpályája, eszméi, művészetének titka a múltunk iránt érdeklődő olvasó számára végre átfogó képet mutatva jelenik meg: rendszerezve, összegezve, a tárgyilagos megítélésre törekedve. (Bitskey műve a Magyar História „Életrajzok” sorozatának harmadik kötete. Megjelent már Péter Katalin : Eszterházy Miklós és Pölöskei Ferenc: Tisza István című könyve.) Bitskey István: Pázmány Péter — Magyar História — Életrajzok. Gondolat Kiadó Budapest, 1986. Zámbó Ildikó
