Kelet-Magyarország, 1987. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-17 / 14. szám

Vraukó Tamás Békéscsabán született, ötvenhárom esztendős, nyílt, őszinte ember. Szülővárosában érettségizett, majd Szegeden végezte orvosi tanulmányait. A szerelem nagy úr — ezt bizonyítja élete, felesége révén került Szabolcs-Szatmárba. Először Kislétán, majd hosszabb ideig Máriapócson volt körzeti orvos. Onnan került tizenegy esztendővel ezelőtt a megyei mentőszervezet élére. Huszonhárom éve munkásőr. Két gyermek apja, az egyik fia orvosnak, a másik angol—magyar szakos tanárnak tanul.

Önök hosszú évek óta kiváló és tisztelt partnerei lapunknak, információikkal naponta segítenek. Olvasóink számára mégis személytelenek maradnak, sajnos kevéssé ismerik szervezetüket, munkájukat.

— Valóban, az emberek többsége akkor lát minket, amikor egy-egy kocsink sziré- názva végigmegy a városon, vagy akkor, amikor bajba kerül, s arra szorul, hogy kórházba szállítsuk. Tény, állandóan látiiatók, hallhatók vagyunk, előtérben vagyunk, mégse ismerik ennek, a szerintem nagyszerű szolgálatnak az embereit, munkáját, erőfeszítését. Külön öröm, hogy erre a beszélgetésre most kerül sor, hiszen az idén májusban ünnepeljük a magyar mentőszolgálat létrejöttének századik évfordulóját. Európában az elsőik között alakult meg a magyar mentőszolgálat, ráadásul olyan magas szervezettséggel, ami azóta is nemzetközi elismerést szerez. Még most is gyakori, hogy más országok Magyarországon tanulmányozzák szervezettségünket. Ha csak azt említem, hogy az egyetlen ország vagyunk, mely az egész hazában egységes telefonszámon, a 04-en hívható, már érzékeltettem, hogy igen jól organizált, nagy fegyelemmel működő rendszerről van szó. Az Országos Mentőszolgálat jelenti a csúcsot, ehhez kapcsolódnak a megyei mentőszervezetek, s ezek alatt dolgoznak az úgynevezett peremállomások, megyénkben 10. Szabolcs-Szatmárban 378 személy alkotja a mentőszervezetet. Hetvenkét olyan autónk van, amely éjjel-nappal, hétköznap és ünnepnap állandó kifutásra kész, s ezenkívül húsz olyan jármű, mely tartalékként készenlétben van.

ön 378 főt említ. Gondolom, hogy a mentős munkában az ember jelenti a fő tényezőt. Kik alkotják azt a gárdát, amely ellátja a nehéz feladatokat?

— Teljesen igaza van, ennél a szolgálatnál az ember a fő tényező. Egy kis áttekintést engedjen meg. Megyénkben három főfoglalkozású mentőorvos dolgozik, de mellettük ott találjuk a szigorlókat, s esetenként a részfoglalkozású kollégákat is. Hét mentőtiszt teljesít szolgálatot, ehhez jön a 150 szakápoló. Vannak még az ápolók, a gépkocsivezetők, a műszakiak, gazdaságiak. Szeretném hozzátenni: csak kiválóan képzett, magas iskolai végzettséggel rendelkező, állandó továbbképzést vállaló, s azt teljesítő emberek maradhatnak a szolgálatnál. Büszke vagyok arra, hogy a megyei mentőszervezet dolgozóinak 75 százaléka törzsgárdatag. Testületünkbe nem könnyű bekerülni, jóllehet vonzó pálya. Most is legalább száz kérvény van a fiókjainkban, csupa felvétel iránti folyamodvány. De tudunk válogatni, itt csak a legjobbak maradnak meg. Kétségtelen, nagy fegyelmet kell vállalni. Nálunk egy italozás a gépkocsivezető állásába kerül. De hasonló fegyelmi ítélet születik akkor, ha valaki bármit elkövet a beteg kárára. Itt a szolgálatot órára, percre határozzuk meg, s nagyon ügyelünk arra, hogy a mentősök becsületét sérelem ne érhesse. A mi megyénk mentőszervezete az országban a harmadik legnagyobb. Kocsijaink évente 3,5 millió kilométert futnak, évente 10—12 ezer esetben vonulunk ki. Minden esetben életekről, emberekről van szó. El se lehetne képzelni másként a munkánkat, csak úgy, hogy kocsijainkon, szolgálatunkban mindenütt megfelelő, lelkiismeretes, hivatástudattal megáldott ember áll.

Hétvégi

interjú

dr. Vraukó Tamás főorvossal

a mentők munkájáról

• Amit elmond, szinte hihetetlen szám. Ennek a munkának a koordinálása, szervezése, bonyolítása rendkívüli pontosságot és mellette technikát tételez fel.

— Természetesen. Nem véletlen, hogy a szolgálavezetők a legtapasztaltabb emberek, mentőtisztek, szakápolók, sokéves gyakorlattal. Kérem gondolja el: amikor valaki a 04-en mentőt hív, nem is sejti, hogy adatait, a bejelentett betegséget, a címet, a hívót azonnal menetlevélen rögzíti a szolgálatvezető. Azonnal dönt, hogy milyen sürgősségű az eset. s a telefonbeszélgetést befejezve azonnal indítja a kocsit, mely nappal egy, éjjel két percen belül köteles elhagyni az állomás színhelyét. Itt, a sajnos még mindig az utcán álló kocsik vezetői készenlétben vannak, s mire a mentőápoló az utasítással az autóhoz érkezik, az már begyújtott motorral indulásra kész. El kell azt is mondani, hogy ma URH-lánc köt össze minden autót, minden mentőállomást. Egyetlen kocsink a megye egyetlen mentőállomásáról nem futhat ki úgy, hogy a megyei szolgálatvezető erre engedélyt ne adna. Mindenkor, minden percben tudjuk, melyik autó hol van, mi a feladata. Ez egyrészt a gyors intézkedést segíti, másrészt hozzájárul ahhoz, hogy a mentőautókat optimálisan használjuk ki. Ezenkívül természetes, hogy kapcsolatban állunk a rendőrséggel, a tűzoltósággal, állandó a kapcsolatunk Budapesten az Országos Mentőszolgálat irányítóközpontjával. Elgondolható, hogy a kis mágneskockák, melyek a megyetérképen a kocsik mozgását jelzik, csak akkor mondanak valamit, ha o tökéletes pontosság, precizitás járul a hírközlő technikához, vagyis megint kiderül: az emberi magatartás és fegyelem meghatározó.

Az előbb a mentőautók optimális ki- Ifasználásáről beszélt. Ez eléggé üzletinek hangzik. Kérem, ezt fejtse ki bővebben.

sokat nyer az, aki haza vagy éppen a kórházba készül. Ha az előbbi 3,5 millió kilométert vesszük, amennyit az autók futnak, kiderül, még az optimális felé törekvésünk ellenére is hatalmas távokat tesznek meg a mentőautók.

A mentésen és a betegszállításon kívül van-e más feladata is a mentőszolgálatnak? Nem mintha kevesellném ezt, de jó párszor máshol is találkoztam embereikkel.

— Van, s ez nem is kevés. A mentőszervezet feladata az elsősegélyoktatás is. A Vöröskereszt szervezi ezeket, de az oktatókat mi adjuk ehhez a munkához. Iskolákban, üzemekben oktatnak tisztjeink,' szakápolóink. De az országban megyénk az egyetlen, ahol a gépjárművezetők baleseti oktatását csak és kizárólag a mentősök végzik, éppen azért, hogy egységes szellemben folyjék ez a munka. Rendkívüli jelentőséget tulajdonítok az elsősegélynyújtásnak, mert tapasztalatom szerint e téren nem állunk jól. Gyakran az alapismeret már életeket menthetne meg, egy-egy utcai rosszullét vagy baleset esetén sokat segítene a hozzáértés. Sorolhatnék eseteket, amikor az elemi tudás hiánya miatt emberek haltak meg az országúton. A járművezetőktől most már meg lehet követelni a hozzáértő beavatkozást a mentő megérkezéséig, hiszen tanulják, mikor mi a teendő. De furcsa dolog, hogy akkor, amikor a törvény kimondja, miszerint minden magyar állampolgár a tőle telhető módon köteles segíteni a bajban lévőn, akkor éppen a „tőle telhető" hiányzik, s fogalma sincs, mit kellene, lehetne tenni. Sokkal határozottabban kellene tenni azért is, hogy az iskolások tanulják meg legalább a legfontosabbat. Rajtunk nem múlik, ha valahol tanítani kell, oktatni, ott vagyunk, hiszen kötelességünk, s nekünk is segít, aki a jó szándékon kívül a tudását is adja.

^ Ön mindezt szenvedélyesen mondta, láthatóan szívügye.

— Tisztázzuk először is, mi a mentőszolgálat feladata. Az első és a legfontosabb természetesen a mentés. Legyen szó közúti vagy háztartási balesetről, utcai rosszullél- ről, a mi dolgunk, hogy a leghamarabb a helysünre érkezni, ellátni a sérültet, és amilyen gyorsan lehet, megfelelő gyógyintézetbe szállítani. Ehhez vannak esetkocsik, rohamkocsik, kiválóan, egész magas rendű felszereléssel elláitva. A másik funkció a betegek szállítása a kórházból haza, a lakásból a kórházba. Gondolom, egyáltalán nem mindegy, hogy egy .autó egy beteggel fut 80—100 kilométert, vagy az útközben adódó betegeiket is felveszi, szállítja. Ezért aztán a kiinduló kocsik az útvonalukon jelentkező feladatokat sorra-rendre megoldják, ami éppen a rádiókapcsolat révén válik lehetségessé. Sajnos, így is sok az indokolatlan szállítás, de ez nem rajtunk múlik. Nekünk viszont kötelességünk, hogy a mentőautók ne üresen fussanak, ami nem egyszerűen csak pénzkérdés, hanem azt is jelenti, hogy időben— Magam is mentőzök, minden hétfőn rohamkocsival vagyok szolgálatban. Amit mondok, az nem elméleti megfontolás alapján fogalmazódik meg bennem, hanem a gyakorlati tapasztalatokból. Higgye el, ebben az időszakban, amikor rendkívüli mértékben szaporodnak a közúti és háztartási balesetek, egyszerűen lelkiismeretlenség, ha a: ember nem készül .fel az önkéntes segítésre. Nincsen annál kiábrándítóbb, mint amikor az ember valahol ment, s a körbenállók tanácsokkal ösztönzik, kíváncsian bámulnak, néha a mentős ellen drukkolnak. Legyen bármilyen gyors a mentőautó, rohanjon piros zászlóval, szirénával, forgó lámpával, fényjelzéssel, mégiscsak idő kell, amíg megérkezik. Sokszor egy jó fektetés, egy oldalra fordítás életet menthet, hiszen sokszor apróságokon múlik, hogy valaki megmarad vagy sem. Tudom, ezzel mentős bajtársaim is így vannak, nincsen lehangolóbb, szomorúbb látvány, mint a halál. Ezt nem lehet megszokni, az ember sosem válik közömbössé. Főleg ha fiatalról, netán gyermekről van szó, akkor a trauma minket is ér. Mi az életért vagyunk, azért harcolunk, s talán nem veszi érzelgősnek, ha azt mondom, ehhez keresünk partnert minden jó érzésű emberben.

Mindig meleg szívvel beszél munkatársairól. Bajtársként emlegeti őket. Magam részt vettem már mentős temetésén, ami megrázó, döbbenetes élmény volt. Létezik valamiféle szolidaritás?

— Bajtársnak szólítjuk egymást, ez így igaz. Bajban válunk és váltunk társakká, a közös munka, az együttes felelősség forraszt minket össze. Van, s örömmel mondom nagyon erős az a kapcsolat, ami a mentősöket összefűzi. Bárhová vetődjünk el az országban, ha egy mentős egy másikkal találkozik, azonnal barátra, baj társra lel benne. Biztos hozzájárul ehhez, hogy nálunk csak az marad meg, aki ember, aki tudja teljesíteni a kötelességét, s hivatásszeretet is van benne. A mentősök relatíve rendesen vannak fizetve, kapjuk az egyenruhát, a pótlékokat. De tudunk válogatni, nem kényszerülünk olyanokkal dolgozni, akik nem tudnak beilleszkedni. Ebből is adódik, hogy közösség a mentősgárda. És talán ebben rejlik az is, hogy élvezzük a társadalom megbecsülését. Tudom, van presztízsünk, ezt kifejezik szóban, de az országos közvéleménykutatás is azt mutatta: munkánkat, embereinket becsülik. Ez hatalmas dolog, ennek a bizalomnak minden nap meg kell felelni.

Mentősökről szólva ritkán hallani azt. hogy ennyit mondjon valaki a munkáról, kötelességről. Gyakoribb viszont sok sztori, a mentősök bravúrja, a sok, rendkívüli helyzet.

— Ez érthető. De ami a közvélemény számára sztori, bravúr, az itt munka. Mert az volt annak a mentőskollégának a tette is. aki a kocsiban úgy vezetett le egy farfekvéses szülést, hogy utána a szülész külön gratulált. De munka, mégpedig kemény egy élesztés, egy kisebb műtét, egy gégemetszés. Rendkívüli helyzet mindig van, sőt, csak az van. Nincs két egyforma baleset, megrázó egy tömegszerencsétlenség, de ha úgy tetszik bravúr egy behavazott úton eljutni egy tanyára, vagy egy pillanat alatt dönteni a legjobb megoldásról. Kétségtelen, van valami érdekes abban, amikor arról beszélnek, hogy jött a mentős repülő, meg a helikopter, meg hogyan szállították vonaton a sérültet. Nem szeretjük, ha munkánkat sztoriként kezelik, ha szenzációt, ha mesterségesen heroizált történetet kerekítenek belőle. Minden munkánk középpontjában az ember életének mentése, a beteg biztonsága áll. Tudom, vannak viccek arról, hogy milyenek a mentőautók, hogy hidegek, porosak, ráznak. Megküzdöttünk mi is ezzel, mára jobb a helyzet, de van már Mercedes rohamkocsink, ami az anyagiakból telik, azt a szolgálat meg is szerzi. Nekünk mindez nem tréfa, nem vicc, a betegnek sem. Arról viszont kevés szó esik, milyen európai szintű felszereléssel vonulunk ki, mire képes itt minden ember. Ügy érzem, ezért is jó néha szót ejteni, s nemcsak százévenként arról, hogy a mentősök olyan munkát, olyan fegyelmet, olyan pontosságot tanúsítanak, amit megirigyelhet a magyar ipartól a kereskedelemig minden ágazat. Nézze, a mentőszolgálat elmúlt száz esztendejének minden működési naplója minden városban megvan. Budapesten a Bazilika pincéjében őrzik, a miénk Namény- ban van. Ha úgy tetszik, száz évre visszamenően dokumentálni tudjuk, mikor, kit, ki, hová és miért szállított. Ahogy eddig, a jövőben is el tudunk és el fogunk számolni minden percünkkel, hiszen ezt vállaltuk, ezért dolgozunk. Fegyelemmel, pontosan.

^ Köszönöm az interjút.

Burgel Lajos

... mindenki jól járna, ha olykor-olykor sor kerülne a vidéken lévő színházak műsorainak cseréjére. Ha mondjuk a debreceniek felkerekednének és eljátszanék egyszer-kétszer Nyíregyházán Örkény híres- darabját, ' a Tótékat, vagy a pécsi színészek Debrecenben a Gőzt, a szegediek Győrben a Hegedűs a ház- tetőnt és a zalaegerszegiek Szegeden új muzikeljüket, az Olivért. De Debrecenben vagy Miskolcon is szívesen néznék meg a nyíregyháziak némelyik produkcióját, mondjuk Az atyai házat vagy A bolondot. Szerkesztőségünkhöz érkezett olva\_________________________

sói levelekből azt is tudom, hogy sok nyíregyházi szívesen nézne meg operaelőadást is. Félreértés ne essék, nem kifogásolom a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház rendjét, hiszen az országos elismerés, kedvező kritikai visszhang és a jó statisztika egyértelműen az „ötéves színház” színvonalas munkáját dicséri. Evenként közel 120 000 néző, tízezer bérlettulajdonos, 85—90 százalékos látogatottság egy újonnan alakított színházban a legvérme- sebb reményeket is felülmúlja. Irigylésre méltó számadatok.

Ám a színház társulata is bizonyára örömmel venné, ha olykor-olykor „idegen pályán” is bizonyíthatna, bemutathatná tudását és tehetne szert ily módon is nagyobb hírnévre. Természetesen külön premizálás ellenében. Újszerű feladat Umne ez, talán nehezebb és

fárasztóbb, de a színészeknek mindenképpen hasznára válna, és az előadások frissen tartását is jól Szolgálná. Tudom, néhanapján megesik ilyen csere. Esetlegesen. Ám Nyíregyházán mostanában meglehetősen ritka a vendégjáték. Azt is jól tudom, a vidéki színházak számára a pesti bemu_- tatkozás a fontos, hiszen egy csapásra nem csupán a szakma, a színházi szakemberek, hanem a televízió, a rádió és a sajtó is fölfigyelhet ilyenkor egy-egy nagy sikerű produkcióra, egy-egy rendező eredeti felfogására vagy tehetséges színészi alakításra. Csak dicsérni lehet, hogy ezekre a pesti bemutatókra, vidéki színházak találkozójára mostanában rendszeresen alkalmat adnak.

De abban is bizonyos vagyok, hogy a nyíregyházi színház azt is megtiszteltetésnek érezné, ha mondjuk

eauszer-eavszer Debrecenbe, Szolnokra vagy Miskolcra hívnák meg őket. Cserében legközelebb az ottani színtársulat jönne el hozzánk. Jól tudom, ez sok fizikai és pszichikai megterhelést igényel. De a csere-színtársulat vendégszereplésével nyilvánvalóan kevesebb lenne az otthoni előadások száma. Azt is sejtem, hogy a tájolás jelentős pluszköltséget igényel, hiszen nem olcsó dolog például a színészek és a kellékek szállítása, de egy ritkán látható színházi csemegéért a színházszerető közönség bizonyára nem sajnálná megfizetni a felemelt helyárat sem.

Legjobban persze a közönség járna. Hiszen így nem csupán nyolc-tíz előadásból válogathatna évente, hanem akár a duplájából. így a szabolcsi színházlátogató eddig nem látott, és esetleg a városi színtársulat által nem is tervezett produkciókat ismerhetne meg. Ráadásul sajátos rendezői felfogásokat, új arcokat sokszínűbb színészi alakításokat láthatna. A kisebb színházi múlttal rendelkező megyeszékhely közösségének színházi kultúrája bővülhetne így, s végső soron ennek a nyíregyházi színház látná előbb- utóbb hasznát. Minden bizonnyal több ilyen alkalmi nézőből válna így esetleg rendszeres színházlátogató, akit másképpen talán nehezebb lenne becsalogatni a színházba.

Meglehet, az is megfordulhat valakinek a fejében, hogy más társulatot idecsalogatni illogikus. Minek ide más társulat, még ha mutatóba is, ha van nekünk is, nem is akármilyen. Egyébként is megvan a maga feladata a nyíregyházi színháznak a megyében. Hadd sorakoztassak fel itt még két érvet. Az egyik: tanulni nem szégyen. Mert bizonyára tanulhat a debreceni Csokonai Színház a nyíregyházitól és viszont. Az esetleges közös munka alkalmával a lehető legtöbbet. Másrészt a vidéki városban élő színházkedvelő néző, akárhogyan is nézzük, hátrányban van a pestivel szemben, hiszen az utóbbi tucatnál is több színház műsorából válogathat. Némi szervezőkészséggel, vállalkozó kedvvel tán mi is tehetünk ennek érdekében valamit.

KMh£tv£gí melléklet

1987. január 17.^