Kelet-Magyarország, 1986. december (43. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-31 / 307. szám

ÜNNEPI MELLÉKLET Egyik vállalatunk roérnö- vel nem túl biztatóan in- ilt a találkozás. Számomra ha nem vonzó, ha valaki igyon magabiztos, s valami- le kellemetlen felsőbbség- 1 szemléli a világot — ahogy a fiatalember is tette. Hogy nyugodtan tudjunk jszélgetni, felajánlották szá- unkra az igazgatói irodát, mérnök — kissé tallán le- eszkiedő gesztussal — mu- itott helyet nekem a do- ányzóasztal mellett, ő pedig jvid töprengés után az igaz- ató forgó foteljét választotta, ihogy belehuppant a székbe, gészen váratlan jelenet zaj- jtt le. Az önbizalomtól su- árzó szemek először megle- letést, majd rémületet fejez­ek ki. Mire felfogtam mi is történik, a fotel egyre hatá­rozottabban zuhant hátra­felé, s végezetül olyan lendü­lettel ért szőnyeget, hogy a fiatalember kevés híján egy hátrabukfenccel kötött ki az asztal mögött. Fegyelmezni kellett magam: valahogy őrizzem meg a ko­molyságom. Ám vendéglátóm amint testi valójában földet ért, úgy látszik, lélekben is visszatért a fellegekből. Mert ebben a kifordított helyzet­ben úgy elkezdett hahotázni, hogy csörgött a könnye. Ebben az esztendőben ke­vés beszélgetés sikerült olyan jól, mint ezzel a mérnökkel. Igaz, nem is szokott a riport egy hátrabukfencen múlni... Házi Zsuzsa Gubanc — Tessék — szól ki az igaz­gató titkárnője. Egy langaléta, fiatal hús­ipari szakmunkás lép be, s mosolyt fakasztóan rebegi a köszönés után: — Gubanc van! — Körbe­néz kérlelően az igazgatóhoz fordulva a fiatalember. Az igazgató csendesen böl- cselkedik: — Ez a fiú most bikaheré­vel éteti meg az egész utcát! Akkor lesz csak igazán gu­banc! — fűzi hozzá, s való­sággal bugyborékol a neve­tés, betöltve derűvel a titkár­nő különben mindig csendes, komoly birodalmát, ahol ki­zárt minden kétértelműség. Farkas Kálmán Bumeráng Valamelyik jeles női név­nap után voltunk, amikor megjelent a szerkesztőségben az egyik Júlia, Irén vagy Ilo­na férje. — Képzeljék el hogy jár­tam! A feleségem imádja az édességet, de sose szokott ma­gának venni, mert azit mond­ja, hizlal. Na, gondoltam, legalább a névnapján nassol­jon egy kicsit. Vettem neki egy csomó nyalánkságot. Nem is volt semmi baj, örült az asszony. Egészen addig, míg bele nem harapott az egyik bonbonba vagy mibe. Egy katicabogár volt benne... A feleségem legalábbis annak nézte, szerinte még a petty is . látszott a szárnyán ... Azóta én mosogatok esténként, és otthon még szólni is halkan merek. Ezért jöttem be, hogy egy kicsit kiöntsem a mérge­met — írják csak meg, mit sóznak az emberre! Megírtuk, egyenesen a gyárnak. Pár nap múlva megjött a válasz, hogy elné­zést kérnek, engesztelésül küldenek a hölgynek egy aján­dékcsomagot. Aztán újabb levél, ismét a gyárból — a csomag visszajött, „a címzett ismeretlen” jelzéssel. Az, történt, ami már más­kor is előfordult: olvasónk — ki tüdja, miért — álnevet és idegen címet adott meg ... Szerintem még most is ő mosogat. Gönczi Mária Riportot készítettem a kisváráéi Tilings r-amban. Mikor bementem a gyárba, elfelejtettem lekapcsol­ni a Trabantom lámpáit. Mire kijöttem, olyan halvánnyá vált a világításom, mintha zsírpapírt ra­gasztottak volna a laampaüvegeik­re. Az akkumulátor lennerülit, a kocsi ntem indult. Más megöldiás nem lévén, oda­mentem három emberihez, el­mondtam mi járatban vagyok, ki vagyok, és megkértem őket, tol­ják meg a járgányomat, hátba be­ugrana a motor. Az akció siker­rel járt. Máir pöfögött a Tnabanr tóm, amikor odatszióIttam a leg­idősebb segítőmnek, akiről tud­tam, hogy a városoemtrum felé tattrt: — Jöjjön, üljön be, elviszem! — Dehogy megyek! — jött a válasz. —Megnézem én, ki mellé ülök. Sztancs János Saját zsebre Az újságíró lényénél fogva op­timista ember. Abban is hisz, hogy cikkét esetleg néhányan el­olvassák és néha-néha el is gon­dolkodik valaki fölötte. Sőt, az is megfordul a fejében, hogy írása esetleg cselekvésre is kész­tet valakit. Sajnos erről már né­hány hetes gyakornokkoromban is meggyőződtem. „Diplomáciai" Trabant A titkárnő néz megszeppen­ve, majd átrebben emlékeze­tén, hogy néhány nappal ez­előtt már járt itt ez a fiú bikaheréért. Mosolyog is a „gubancon”. Vajon mit je­lenthet? A fiú gyűrögeti fe­hér sapkáját. — Kellene három kiló töke — szólal meg mosolyog­va. Az igazgató rápillant szem­üvege mögül a szakira, majd a titkárnőjéhez fordul: — Legyen szíves kiírni, majd engedélyezem. A langaléta fiú arcán meg­könnyebbülés. Szemében még az iménti mosoly vibrál. Meg­szólal: — Legközelebb majd tisz­ta köpenyben jövök — s il­lendően köszön, becsukja maga mögött a titkárság aj­taját. Hogy a fotóriporterrel mun­kája során mi minden meg­történik, azt két esettel sze­retném bizonyítani. Történt, hogy a megye- székhelyre, több baráti or­szágból érkezett delegáció, és mint ilyenkor szokás, a ven­dégek látogatásáról képet kö­zöl az újság. Jelen esetben a delegáció programjában szerepelt vá­rosnézés is. A nemzetközi delegációnak — a protokollszabályok sze­rint — rendőrautó biztosítja a folyamatos haladást — és mint a katonaságnál mond­ják: menetoszlopban halad a több autóból álló konvoj —, szóval az autóból álló kon­voj. Nem véletlen ismétlem, mert jómagam egy szép tür­kizkék Trabanttal soroltam be égő lámpákkal a sötét színű, tekintélyes márkájú kocsik elé, közvetlen a felve­zető kék fényt villogtató rendőrségi kocsi után, hogy a vendégeket a megálláskor azonnal fényképezhessem. Büszkeségem a belvárosban csapott a tetőfokára: sok száz ámuló szempár követte a me­net útját, élén az én szép türkizkék, immáron „diplo­máciai” értékű Trabantom­mal. Császár Csaba A piac mellett csencselő kül­földiekről írtam egy színes cik­ket. (Azért merem mondani, hogy színes volt, mert a szerkesz­tő a hibákat piros tollal javítot­ta ki.) Szóval ebben a kis ripor- tocskában többek között azt is megírtam, hogy mivel az üzle­tek a piac területén kívül bo­nyolódnak, a Piaccsarnok dolgo­zói csak a kezüket tárták szét, hogy nekik nem áll módjukban ellenőrizni a zugárusokat, már csak azért sem, mert helypénzt sem szednek tőlük. Meg is jelent a cikk annak rendje-módja sze­rint. Harmadnap aztán jött a te­lefonhívás. A Piaccsarnok vezető­je keresett. Közölte, hogy egy lelkes fiatalember az íráson fel­buzdulva ruhatári jegyekkel kör­bejárta aznap a csencselőket, és bevasalta tőlük a helypénzt. Rá­adásul a tarifának a dupláját. Mondani sem kell, nem hatósá­gi ember volt. A fiatalember sa­ját zsebre dolgozott. Bodnár István Szamárszerelem Egy távoli kis szatmári fa­luban érdekes embert aján­lottak a helyiek. A ,,szamaras Józsit”, aki írni-olvasni nem tudó ember, amolyan régről maradt „kövület”, mintha csak azért létezne, semmi másért, hogy megcsúfolja a statisztikát. Mi másról is fag­gathattam volna, mint a sza­maráról. Igaz, hogy a szamár megérzi az időváltozást? — Egy fenét — oszlatott el egy vélekedést. Otthon a barométerem, az megmondja, milyen idő lesz — felelte. Az­tán mi más is, mint a szamár igénytelensége került szóba. — Már a szamár se olyan igénytelen, mint régen — folytatta tovább a szamaras. — Hirtelen nekemszegezte: — Azt írja meg, milyen ne­héz asszonyt szerezni itt a végeken. Megrökönyödésem látva, egy mosollyal oldotta fel a naivitásom, mondván: — Na ne nézzen így, nem nekem, a szamárnak — és elém tolta a Kelei-Magyaror- szág egyik hirdetését, amely­ben egy szamármenyasszonyt ajánlanak a megye másik vé­géből ... — Hát ez a hátránya, hogy nem tudok írni-olvasni, most kérhetem újra a szomszéd gyereket — mondja sajnál­kozva, s talán már gondolat­ban fogalmazta is a szamár­menyasszony gazdájának írandó levelet a létrehozandó randevú ügyében. Lám-lám, szamárszerelem ügyében is segíteni képes az újság... Páll Géza A hal Idei évem legkellemesebb napjait egy gumikajakban töltöttem barátommal és kol­légámmal, amikor kettesben végigeveztünk a Túron — a határtól addig, ahol a Tiszá­ba síiét a folyócska. Egyszer­re csak érzem: evezőm bele­akadt valamibe a víz alatt. Emelem — egy vékony mű­anyag zsinór feszül a tollán. A horgászzsineg — mert láthatóan az volt — látszólag a semmiből bukkant elő, ám egy-kettőre kiderült, hogy az egyik vége a parton egy ág­hoz van kötve, alaposan el­rejtve az avatatlan szemek elől. Tipikus orvhorgászmód- szer — morogtuk, míg igye­keztünk kigabalyítani az eve­zőt. A zsinórt megemelve lát­hatóvá vált: nyílegyenesen a túlpartra tart, s ott eltűnik a bokrok ágai alatt. Jó han­gosan elkiáltottam magam: „Jó napot!” Gondoltam, ha itt üldögél valaki, hát csak előbúvik erre ... Több se kellett Gézának — úgy meglepődött váratlan or­dításomra, hogy kalimpált egyet, s máris a vízben volt. Ámultán néztem aztán a kö­vetkező pillanatban — bará­tom kiemelkedett a mellig érő vízből, és vészesen ha­sonlított a régi Unicum-rék- lám emberére — azzal a kü­lönbséggel, hogy a kezében nem italosüveget, hanem egy termetes halat tartott. Az csapott még egyet, aztán el- csöndesedett. Mi is. Géza csö­pögve bámulta a kétkilós forma domolykót, én feltörő nevetésemmel küzdve az ő csapzott fejét. Az orvhorog tehát nem volt üres — s ki tudja, mióta ver­gődött rajta a hal. Bevallom: nem kezdtünk sírni, gyász­dalt se zengtünk a frissiben kimúlt vízi lény fölött. Nagyon jóízű volt. Tarnavölgyi György (Kertész Sándor rajzai) Farkas Kálmán Bürget Lajos Seres Ernő Baraksó Erzsébet Szabó György így Házi Zsuzsa Balogh Géza látja munkatársainkat Molnár Pál grafikus. 1986. december 31. ^ Segítség

Next

/
Oldalképek
Tartalom