Kelet-Magyarország, 1986. december (43. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-24 / 302. szám
Minden kedves olvasónknak kellemes karácsonyi ünnepeket kívánunk! Ünnepek, tények, remények A mióta csak az eszemet tudom — egy alkalmat kivéve —, mindig ugyanaz került elém a karácsonyest ünnepi asztalára. Borleves, rántott hal, mákosguba. Szeretnék hinni abban, hogy ez a menü most már amíg élek, nem változik. Pedig sokféle karácsonyt éltem át. Olyat is, amikor szinte süvöltve megrázta karácsonyfánk ágait szegénységünk. És olyat, amikor csak arra gondolhattunk, mindenünk megvan. Háború és béke, családi boldogtalanság és kacagó derű egyaránt jutott ünnepeimre. Egy azonos volt mindahányban. Jámbor vágyakozásom, hogy azt a bizonyos estét ne csak a jó ízek, a meleg hajlék, a szívvel adott és örvendező lélekkel átvett ajándék együttesének tekintsék, akikhez kötődöm. Zavarba hozna, ha le kéne írnom, mi is az a kötőanyag, amitől rendkívülivé lesz karácsony este az elköltött étek, és tündér- kedvességű az a nyakkendő vagy sál, amit azoktól kapunk, akik fontosak számunkra. És mitől érezzük azt, hogy gyarapodtunk valamiben, ha bármit is adni tudunk másoknak. Egy vitathatatlan. Aligha van ősibb, kötelezvény aláírása nélkül is százmilliók szokásrendjébe beivódott magatartásparancs, mint amit ez a fenyőillatú nap szab meg. Az első világháború egykori frontkatonái megmondhatják: huszonnegyediké estéjének néhány órájára előzetes tárgyalások nélkül is elhallgattak a szemben állók tűzfegyverei. De nincs okom arra, hogy általában beszéljek a karácsony békességet teremtő bűverejéről. Szomorú visszássága a történelem menetének, amit ezen az ünnepen is tapasztalhatunk. A világnak az a része, melyet a kereszténység Szentföldnek nevez: harcok martaléka. Pokolgépek és rakéták, pisztolyok és aknavetők gyilkos párbajai zajlanak tán még Betlehem fölött is, ahol a Biblia szerint világra jött a Kisded. / Sajátságos, hogy a „kisded” szót jobbadán csak ezzel az egy nappal kapcsolatban használják. És fájdalmas kötelesség leírni — éppen ezen a napon —, hogy földünkön naponta negyvenezer gyermek hal meg. Mert nem juttatnak szervezetükbe betegség elleni oltóanyagot. Mert nincs mit enniük. Mert nem kapnak egészséges ivóvizet. Hol van ettől Heródesnek az a vérengzése, melyet a gyermekek körében véghez vitt?! Igen, ennyi minden tolul az ember emlékezetébe az ünnepi vacsorára és a földíszített fenyőre gondolva is. Az már csak olyan, mint a ráütőrím egyes versekben, hogy milyen módon és mértékben színezi át korunkban a karácsonyt a pénz. Máig elő-előbukkan emlékezetemben gyermekkorom néhány kínos élménye. Hogy évszámra arról íratták tanítóink-tanáraink az újesztendő első fogalmazás dolgozatát: mit hozott a Jézuska? Arcpirító szélsőségek tárultak föl a beszámolókban. A dölyfös gazdagság, a rátarti jómód, és a röstellt nincs megannyi megnyilvánulása. Már gyermekfejjel meg kellett értenünk, hogy az iskolai munkában tanúsított szorgalom, a példás magaviselet, az ész fürge fogékonysága nem föltétlenül készteti arra az angyalt, hogy az osztály büszkeségét halmozza el játékkal, ruhaneművel, mindazzal, ami a jeles napot méltán emlékezetessé teszi. Hanem mindig azt, akinek jobb módú a családja. Bízom abban, ma már nem dolgozattéma, hogy kiknek mire futotta a nagy bevásárlások alkalmával. De percnyi kétségem sincs afelől, hogy most is nagy, és sok gyermek számára fájdalmas szélsőségek mutatkoznak a tekintetben — mit talál a karácsonyfa alatt. És ez még gyötrőbb, mint ahogyan annak idején reám zuhant a magunk kis szegénységének tudata. A miai gyermekek zöme nem égi döntést lát abban, hogy mit kap ő és mit a másik. Nagyon tárgyszerűen megfogalmazódik benne szüleinek társadalmi helyzete, gazdasági állapota. Mindezek csupán apró kétségek az ünnep parádés hangulatában. Mert minden érzelmi vagy anyagi üzemzavar ellenére a karácsony mégiscsak karácsony. Emberségre és gondolkodásra serkentő alkalom. Hogy mást ne mondjak, bennem az idén az a gyermeteg ábránd motoszkál: ó, ha egyszer olyan okossá válnék ez a műholdakat, számítócsodákat teremtő, az óceánmélyeket föltáró világ, hogy megteremtené az országokat és kontinenseket szeretetben összefűző érzelmek napját. Tudom, ismert hasonló indítékból született napot nem is egyet az emberiség. De tisztességes lelki- ismeret-vizsgálat után csak azt mondhatjuk: azok szép szándékok egyelőre, csak szép szándékok. Hiszen napjainkat esztelen testvérháborúk éppúgy földúlják, mint az a szörnyű lehetőség, hogy égitestünk egyik percről a másikra elpusztulhat. S a távoli civilizációk fantasztikus műszerei majd csak azt regisztrálnák józan tárgyilagossággal: volt valaha a Napnak egy bolygója, mely benépesült, milliónyi település keletkezett rajta; lakói utakat raktak le, vasúti síneket, repülőszerkezeteket fabrikáltak, kivilágították kozmoszibéli szép otthonunkat... de most már csak porfelhő van a planéta helyén. Nagyon kéne már egy békes- séges, szeretettel is átfont nap a világnak. Lesz-e? Túlemelke- dünk-e valaha vad elfogultságainkon és az erő mindenhatóságába vetett balga hitünkön? Vagy az ilyesmi csak a megmosolyogni való álmodozók elméjében foganhat? Az egymással való leszámolás az egyetlen kiút a vitákból, valós vagy vélt érdekellentétekből, makacs elkülönülésekből? Van bennünk egy ódon megszokás. Hogy év végén, karácsony táján azt mondjuk: majd jövőre. Nem alaptalanul gondolunk arra, hogy az elkövetkező év sem hoz hegyen-völgyön lakodalmat. De tán elismerése 1986-nak, ha úgy tekintünk a jövő év elébe: jaj, csak nehezebb ne legyein, mint az idei volt. S zerencsére az ünnep eltereli figyelmünket a jövő fürkészéséről. összecsendülnek a poharak, össze szívek, és ez ennek a napnak legszebb ajándéka ... Boldogságot a boldogságra vágyóknak! Sze- retetet azoknak, akik számára e nélkül rideg a világ! Szép ünnepet! Qflagjg, Jávor László felvétele E X Lili. évfolyam, 302. szám ARA: 2,20 FORINT 1986. december 24., szerda
