Kelet-Magyarország, 1986. november (43. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-07 / 263. szám
—M—H—a——BW————M——iM— XLIII cvtolyam, 263. szám ARA: 2,20 FORINT 1986. november 7., péntek óLjin nmmiJw7., a. ^TLojqjj, OktóJxar. 69. | ídJJUrdjjjjáflL ! történelem lüktető pillanatai '2 azok voltak, ami! '.<j kor forradalmak gyorsították fel az életet. Ilyenkor sürgető lett a tett, felgyorsult a lé- I pés, az esemény, sodró volt I a lendület, sutba került forma és etikett, s az újra tö- } rőfc gyakorta noteszlapra írták a história legnagyobb dokumentumait. Elemi erő szabadult ki. mely elől meghátráltak a szuronyerdők, erő, melynek képtelen volt ellenállni fal. Erő, mely végtére is alig volt az, de amit transzformált a hit és aiz akarat, ellenállhatatlanná tett a cél. A forradalom nem tétovázott, nem is tétovázhatott. A forradalom nem mérlegelt, nem is tehette. A sodró időben így nagyobb volt a tévedés esélye, de minden tévedés bocsánatos bűnné lett akkor, amikor a cél felé vezető út egy-egy barikádja elesett, egy-egy magaslaton az ellenség megadta magát. Gya korta száz golyót el kellett lőni addig, amíg egy talált, de el kellett lőni, éppen az egy találat érdekében. A felpörgött és vágtató idő olyan lázas állapot, melyben a szívnék nem lehet megparancsolni, hogy lassabban dobogjon, a vérnek, hogy okos lassúsággal folyjék, az agynak, hogy matematikai pontossággal kombináljon. És tűnjék bármily logikátlannak, e vágtatás- ban mégis ott a rend. A história ama alig magyarázható rendteremtő elve, amely nem tűri, hogy menete visszafelé forduljon. A forradalom ezért, néha lépéssel, máskor hatalmas ugrással lendít a történelmi keréken. E kérlelhetetlen rend egy adott pillanatban a jóra és jobbra törőknek szolgáltat igazságot. Nagy távlatokban a világ formálója. • A forradalom győzelme után eloszlik az eufóriás boldogság. Megjelenik a fontolgatás, a mérlegelés. Így kívánja a hatalom, mely immár a rendért felel. A tegnapból történelem lesz, először a még élők emlékezésével, majd csak a könyvek, írások emléket idéző soraival, aztán tablókká, körképekké válik minden. Elképzelni is nehéz, mikor mi is történt. A józanság, a mindennapi események kissé szürke folyama nehezen és talán nem is mindig szívesen idézi fel a kort, amikor ezrek, tízezrek, százezrek egy elképzelt jövőért éltek és haltak. A győzelem fölötti öröm, vagy a fáradtság, netán éppen a kényelem tespedtté tesz, s hajlamossá arra, hogy a forradalmat csak mint ünnepelendő eseményt méltassuk. Könnyebb, mint tanulni belőle. Egyszerűbb, mint minden nap számon kérni önmagunktól: vajon mi maradt bennünk annak szelleméből? Nagyszerűen összegezzük, idézzük, mint követték egymást szinte követhetetlen gyorsasággal az események. Mint felgyorsított film kockái váltakoznak a színhelyek, az arcok, a győztesek, az elesettek. De a pergő emlékezések közül többnyire hiányzik annak a szellemnek az idézése, ami mind emögött volt. Miben hitt a párizsi, amikor elindult a Bastille felé? Mit akart a racionális polgár, aki 1848- ban elragadtatva vonta ki kardját? Mire gondolt a muzsikból lett sofőr, amikor 1917-ben így kiáltott fel: az én Pétervárom,!? Biztos, hogy nem a pillanat szédítette. Valahol, számára nem is távolinak tűnőn, a jövőt látta. Azt, melyben súlya van a szabadság, egyenlőség, testvériség szónak. Azt, ahol az igazságot érdem szerint mérik. Azt a jövőt, hol más a tulajdon. A forradalomban talán a legérdekesebb az a magánforradalom, ami az emberi fejben és szívben zajlott. A mindent feláldozni tudás. És micsoda kettősség: életemet is adnám — mondja valaki —, azért, amit megélni akarok! És ha nem élem meg? Majd a gyermekem! De a forradalmár nem tétovázott, nem fontolgatott. Ezt a belső harcot, ezt a lehetséges ambivalenciát oldotta az a felelősségérzet, melyet jó érzése, tisztessége s néha csak ösztöne sugallt. Az igazi emlékezés nem eseményt, de szellemet idéz. Kell is ma mindez. Néha vívódva félünk attól, illik-e mondani azt, hogy forradalmi időket élünk. Fontolgatva próbáljuk magyarázni, hol is keresendő korunk forradalmisága. Gyámoltalanul fanjuk a szót, mondván, igaz, ma nincsenek barikádok ... Igaz, ma más a harc ... Igaz, ma más lendület kell... De csak igen ritkán jutunk el oda, hogy a múlt nagy örökségéből vállaljuk azt a hitet, ami nagy dolgok esetén mindig kell. De sokat tétovázunk, míg elfogadtuk e szót: hit. ítéltük ezt utópisztikusnak, kevéssé konkrétnak, bizonytalannak. Mindentudásunkat igazolni akaró gondolkozásunkba nehezen illett az, ami pedig egykor társadalmakat söpört el, s újakat hozott hatalomra. Mert ki merné mondani, hogy a forradalmak egyszerű kis embere tudta, mi lesz harca eredménye? Még a forradalmak élén állók is napi kételyeikkel vívódtak, és semmire mentek volna legszebb elméleteikkel, ha azok mögött nem feszül milliók hite. Mitől tenne más ma a kor? Ki hiheti, hogy racionális számításaink az ésszerűség útjain eljutnak a célhoz akkor, ha nincs, aki hisz bennük? De vajon lehet újat és jobbat építeni ma, ha nem adjuk meg a lendülethez szükséges olyan célt, melyben érdemes hinni? A forradalomnak az ellenforradalomnál is ■ nagyobb ellensége a lomhaság. A 'forradalom eredményét aligha veszélyezteti valami jobban, mint a tunyaság, a kényelem, az akták mögé bújás, a téves, hit, mely szerint minden megy a maga útján. □ Minden forradalom kockázat. Nem hazardírozás. Kockázat. Még ha leáldozónak tűnik is a nép által megcélzott ellenfél, akkor is kockázat. De a kockázat elő1! kitérni nem lehet. Nem térhetett ki Robespierre, nem tágíthatott Kossuth, nem állhatott félre Lenin. A történelmi pillanat felismerése és a cselekvés szükségszerűsége olyan dialektikus egymásrahatás, amely egyszerűen kikerülhetetlen. Ezt megérteni, ezt megértetni viszont a forradalmár művészete. Nem történhetett másként ez Európában a háború után, enél- kül nincsen Kuba, Nicaragua, de enélkül nincsen mai történelem nálunk sem. Hogy minden forradalmi helyzet mégis más és más? Módszerét illetően lehetséges. De valami mindegyikben és minden korban közös marad: egy megjelölt cél minden áron elérése. A ma emberének is kell, kellene adni hitet önmagában, hitet a változtatáshoz, erőt a kockázathoz, lelkesedést a kitartáshoz. Igaz, a megszilárdult hatalom bonyolultabb. De nem lehet tunya, nem lehet rest, nem lehet kapitu- láns. Ha szocializmusról van szó, mindenki tudja: a cél még messze van. Az, ami 1917-ben kezdődött, ami óta egy év híján csupán hét évtized telt el, csupán kezdet. Csupán kezdet. Még élnek, mind kevesebben a győztes csaták megvívói. De vajon korunk emberét fogja-e valaki úgy jellemezni, mint nyert csaták után új csatát nyerőket? Megkap- juk-e valaha azt a jelzőt, hogy tudtunk eléggé hinni, tudtunk eléggé tenni, hogy forradalmárok voltunk, követői egy szellemnek? A ma forradalmárának is vannak győzelmei, bukásai. Válságai, néha olyanok, amikor önmagával kerül konfliktusba. Vajon miért ódzkodunk attól, hogy odatartsuk eléjük azok példáját, akik tudtak felállni, akik tudtak új erőt gyűjteni, és akik tudtak, ha kellett ütni is. Nem személytelen hősökre gondolok, hanem megfejtett emberi lel- j kekre, olyan emberekre, akik hittek az eszmében, mert felismerték, az eszme van értük és nem fordítva. A költő Űj Istennek nevezte a forradalmat. Nem hiszem, hogy ma féjni kellene attól, hogy megadjuk a lehetőséget, minden eddiginél jobban hinni ez Új Istenben. Mert gyorsítani kell fejlődésünkön. Tempó- sabban kell haladnunk, ha nem akarunk lemaradni. Igyekezni kell, felfokozott erővel, hogy győzzük a történelem iramát. Álmosan és fontolgatva, tétovázva és habozva csak cammogni lehet. Forradalmi úton cammogni — ez viszont abszurd. □ Szépen, példásan felmondjuk ilyenkor a leckét. Auróra, Szmolnij, Téli Palota. Ágyútűz, Lenin a lépcsőn ülve, munkás- és katonatanácsok. De adósak maradunk nemzedékeknek azzal, hogy elmondjuk: itt mindenütt emberek voltak. Olyanok, mint mi. Érzőek, családosok, okosak és kevéssé elmések, szorongok, lelkesek, szépek és csúnyák, fáradtak, bátrak és félősék. De egyik sem gondolkodott önzőn, senki nem volt közöttük harácsoló, kapzsi, és nem volt fukar sem akkor, ha az életéről volt szó. Gyakorta jobban fésültek tetteink, gondolataink, formáink, mint ahogy az szükséges lenne. Lenin mai követői aligha ülnek le a lépcsőre, és de sokszor vesszük rossz néven, ha valaki szót sem kérve beszél bele a szónok szavaiba. Demokráciánk, mely szocialista, ezért értelemszerűen forradalmi is kell, hogy legyen, gyakorta mégis oly túlfegyelmezett, mintha ma nem is lenne szükség a türelmetlenekre, a csendháborítókra. szocializmus nem egyszerűen társadalmi, vagy gazdasági kategória. Sokkal inkább morális. Olyan közeg, melyben élő marad a szocializmust akarók, kiharcolok szelleme, hite, szolidaritása, erkölcsi tartása, etikai szigora, lendülete. A ma létező szocializmusa csak akkor tud forradalmian lelkesíteni itthon és másutt, ha képes ellenállhatatlan hitét is sugározni. Október forradalma ezért nem válik soha történelmi emlékké. Maga marad a történelem. Bürget Lajos A párt újjászületésére emlékeztek Nyíregyházán A 30 évvel ezelőtti történelmi eseményekre emlékeztek tegnap Nyíregyházán azon a baráti találkozón, amelyen az 1956 novemberében megalakult Szabolcs- Szatmár megyei pártelnökség és ideiglenes intéző bizottság volt tagjai, az akkori központi pártszervezők, valamint a megye, Nyíregyháza város jelenlegi vezetői vettek részt. A megyei pártszékházban kezdődött az esemény- sorozat, ahol a párt megyei végrehajtó bizottsága, az egész megye lakossága nevében Varga Gyula első titkár köszöntötte meleg szavakkal a kedves vendégeket, akik között ott volt Oláh László, (Folytatás a 4. oldalon) A találkozón Varga Gyula köszöntötte a 30 év előtti újjászületés megyei vezetőit, szervezőit Orosz Ferenc, Tóth Ferenc, Zajácz János, az ideiglenes intéző bizottság egykori tagjai; egészségi állapota akadályozta meg, hogy részt vegyen a találkozón Benkei András, nyugalmazott belügyminiszter, aki szintén tagja volt az 1956. november 2-án megalakult megyei intéző bizottságnak. Kegyelettel emlékeztek az azóta elhunyt Jeles Lászlóra és Dankó Jánosra, az IB további két tagjára. Az egy-
