Kelet-Magyarország, 1986. november (43. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-29 / 281. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET november 29. FIATALOKRÓL — FIATALOKNAK 30 éve is elmúlt... Riport emlékezetből — nosztalgiával „Személyvonat indul Kemecse, Nyírbog- dány, Demecser, Pátroha, Ajak, Kisvárda, Záhony felé az első vágányról jobbra.’’ Harminc éve is elmúlt, hogy ezt a mondatot a vasárnapok kivételével minden nap hallottam. Délután vagy este ismételte számtalanszor a nyíregyházi állomás hangosbemondója, s ha játékos kedvünkben voltunk, kivártuk míg azt is hozzátették, hogy „azonnal indul”, ha pedig szerelmesek voltunk — mert van-e nagyobb dolog a diákszerelemnél? — már akkor beültünk a diákkocsinak kinevezett vagonba, amikor még be se tolták az első vágányra, hogy lefoglaljuk azt az ülést, ahol úgy tudjuk megsimogatni a kislány kezét, hogy azt a szomszéd ülésről se láthassák. Azt hiszem, sokkal prózaibb dolog ennél a bejárás. A tanévkezdés előtti szünetben az idősebbek már felkészítettek bennünket, hogy az első tanítási nap nem az iskolában, hanem a vonaton kezdődik. Hogy az első köszöntést nem az iskola igazgatójától kapjuk, hanem az öregebb bejáróktól, s az nem beszéd, hanem avatás lesz, ami abból áll, hogy lefognak, s jól elfenekelnek bennünket; hogy itt sem azt csinálunk amit akarunk, hanem a diákkocsi parancsnokának a szava szent. Az iskolában a városiak és még a kollégisták is lenéztek, amolyan kaszthoz tartozónak. tartottak bennünket. Valami olyasmit gondoltak, „van pénze a parasztnak, csak sajnálja kollégiumra fizetni”. Sajnos még most sem jutottunk el odáig, hogy minden bejáró iskolásgyerek kollégiumban lakhasson. Nehéz, mégis szép évek voltak. Hányszor hoztyk magunkkal játékainkat, hangszereinket; hányszor csináltunk olyan zene-bo- nát, hogy még a diákkocsi mellett lévő vagon is zengett; hányszor mondtuk otthon, hogy iskolai elfoglaltság miatt csak a későbbi vonattal jöhetünk miközben a diákváróban udvaroltunk, vagy a diákpályán rúgtuk a labdát; hányszor mondtuk az első óra végére beesve, hogy késett a vonat, mert szerettük volna megúszni a felelést; és hányszor hagytuk ott az utolsó órát, mondván: indul a vonat. És persze volt bejárók közötti vetélkedés is. Vetélkedtünk abban, hogy ki hány lánynak udvarol egyszerre; hogy hányszor mérünk elszökni délelőtt a matinéra; hogy hányszor tudunk orvosi igazolást szerezni, amikor lógtunk és nem voltunk betegek. Egyik tanárunk a bejárók elkopására specializálta magát. Nem úgy, hogy a diákváróban ellenőrizte, ki van ott, amikor iskolában lenne a helye, hanem a legváratlanabb helyeken és időpontokban tűnt fel, s ' azokat is megismerte, akik nem voltak tanítványai, mert abban az időben volt divat a diáksapka. Természetesen tanulni is kellett. Ha otthon nem volt elég idő, akkor a vonaton, ha az is kevés volt, akkor a vonatérkezés után az állomáson, ha segítségre volt szükség, akkor óra előtt a tanteremben. És olykor elcsattant egy pofon is. Városi és bejáró, kollégista között, de néha két bejáró között is,-mert itt sem volt mindegy, ki honnan jár be. Úgy gondoltuk, hogy a fővonal — a Záhony vagy Debrecen felől bejárók voltak a fővonaliak — a bejáróknak is nagyobb rangot ad, mintha a kisvo- naton, vagy akár Apagy, Baktalórántháza felől érkező vonaton jártak volna. A legrosszabb természetesen a korai kelés volt. Akkor még nem volt televízió, de mi is megtaláltuk a módját az esték eltöltésének, s ugyan ki gondolt arra olyankor, hogy reggel korán kelni kell. Fárasztó volt? Lehet. Az is lehet, hogy egy jeggyel jobb lett volna a bizonyítványunk, ha kollégiumban lakunk. De szép volt, s nélküle élményekben sokkal szegényebb lenne az ember. Balogh József ÉS MA... A VONATON Ingázók iskolatáskával Hat óra körül még a szokásosnál is barátságtalanabb a kótaji vasútállomás. A parányi és fűtötten várószobában a ködös, zimankós időben várakozó utasok nemigen tudnának felmelegedni. Ezért nines is mit csodálkozni azon, hogy a vonat indulása előtt egy negyed órával még csak négyen vagyunk az állomáson. Két diák és egy idősebb hölgy. Beszélgetésbe elegyedek a két fiúval, alkik szakmunkástanulók. Érthetően számukra nem okoz megterhelést a bejárás, hiszen a „sebes” kisvasút egy fél óra alatt beviszi őket Nyíregyházára. Nem irigyl'ik viszont az egyik távolabbról bejáró barátjukat, aki ugyanezzel a vonattal Tiszatelekről 5,20- kor indul útnak és közel két óra hosszat zQitykölődik a megyeszékhelyig a vonaton. A kisvonat érkezése előtt 5—6 perccel mintegy varázsütésre benépesül az állomás környéke. A 6,49-es vonattal hétfőn 100—150-en utaznak be Kótajról Nyíregyházára. Bedöcög a liliputi vonat nyolc vagonnal. Nincs késése. Bizony jócskán megtelt már utasokkal, de azért akad néhány ülőhely is. A Kótaj- ból bejáró diákok zöme kint marad a peronon. Több vagonon is áthaladok, ülőhelyet és beszélgető partneréket keresve. A legtöbb vagonban kellemes 'meleg van, de olyan is akad, ahol jólesik a felöltő. A vonaton senki sem olvas, vagy tanúi, igaz, nehéz is lenne. A világítás igen silány, és a zötykölődés miatt amúgy is összefut a betű. Néhány hölgy viszont boszorkányos ügyességgel így is kötöget. Két lány mellé ülök le. Egyikük gépírónő, a másik szakmunkás tanuló. — Honnan járnak be? — Ibrányból. Hat óra után néhány perccel indul onnan a kisvonat. — Akkor bizony korán kell kelni. — Ez semmi, mondja a szakmunkástanuló — aki mint kiderül, a férfiruha készítő szakmát sajátítja el — hanem mikor a DIRUVÁLL-ba megyek gyakorlatra, akkor a háromnegyed négyes vonattal kell elindulnom, hogy hat órára beérkezhessek. Minden második héten bizony három körül kelek. — A vállalat nem engedélyezi, hogy később kezdjen? — Meglehet, de akkor csak este hétre jutnék haza. Jobb ha délelőtt letudom a munkát és délután már szabad vagyok. — Milyenek az utazási körülmények? — Most jó meleg kupét fogtunk ki, de nem mindig van így. Nagyon rossz a pénteki és a szerdai nap, amikor rengetegen utaznak. Különösen a péntek a rossz. Rendszeresek a verekedések, sőt már az is előfordult, hogy a kalauzt verték meg, amikor a jegyet kérte. Az sem ritka, hogy a Hermina tanya körül egyesek a lakásuk előtt meghúzzák a vészféket, hogy ne kelljen megtenniük gyalog az állomástól azt a néhány száz métert. — Ibrányból busz is jár be, miért nem azzal járnak? — Az drágább, -télen hidegebb és ráadásul még zsúfoltabb is. A Sóstógyógyfürdői megállóhelyen sokan leszálltnak. Van alkalom a Petőfi térig a kalauzzal szót váltani. Borz Ferenc fehér ingben és nyakkendőben van. Egyedül teljesít a vonaton szolgálatot. — Hogyan viselkednek az utazó diákok? — Hát nagy részük rendes, de van közöttük, aki nem mutatja meg a bérletét, ordítozik, magol, bömböLteti a magnót, vagy éppenséggel csapkodja az ajtót. — Kényelmetlenek és koszosak a vagonok ezen a járatom. Sok vagonban csak minden negyedik lámpa vilá- lágit. — Valóban. Gyengék az akkumulátorok, némelyik vagonban hajnaliban vagy este olyan sötét van, hogy én is csak zseblámpával tudok dolgozni. Tagadhatatlan, koszosak a kocsik és némelyik hideg marad. A kályhák a vagonok közepén vannak, amelyeket szénnel fűtünk. Van olyan kocsi, ahová több kályha kéne, az viszont a férőhelyek számát csökkentené. A kosz meg azért van, mert a szénpor a földre szóródik, amit az utasok aztán széthordanak. A pénteki utasok egy részével nekem is sok gondom van. Sok a részeg, kötekedő utas. Az sem ritka, hogy megállítják a vonatot. Nem a vészféket húzzák meg — ahogy a diákok mondják — hanem a gőzt csapolják meg. Ilyenkor nem sokat tehetek egyedül. Elkelne néha a rendőri segítség. Erika, a nyíregyházi Kereskedelmi és Vendéglátó- ipari Szakmunkásképző Iskola 3. c. osztályos tanulója zavarban van. Érthető, hiszen nem a legkellemesebb osztálytársai előtt hátrányos helyzetéről vallani. Akadozva beszél, hosszú szüneteket tartva. Olykor elpirul. Osztályfőnökével, Rubi Ferenc- nével sietünk segítségére. — Honnan jársz be az iskolába? — Nagyecsedről ? — Hánykor szoktál felkelni? — Ecsedről 4,13-kor indul a vonat, s mi jó félórányi járásra lakunk az állomástól, 'ezért háromkor, legkésőbb negyed négykor, fel kell kelnem. A szálkái vonat, amelyre átszállók, 5,42-kor indul tovább és hét óra körül érkezek Nyíregyházára. Erika néha sír... — Szoktál otthon reggelizmi? — Nem, csak a vonaton vagy az iskolában. — Este mikor érsz haza? — Negyed hét, fél hét körül. De ha Nyíregyházán más dolgom Is akad, akkor csak a későbbi vonattal, fél kilenc tájban kerülök haza. — Otthon kell segítened? — Sok mindent. Édesapámat leszázalékolták, édesanyám is beteg, heten vagyunk testvérek. Állatokat ‘is tartunk. Mindig akad tennivaló. — Mikor jut időd a tanulásra? Erika hallgat. Talán most kapta a legnehezebb kérdést. Mit is lehet erre válaszolni. A vonatok zsúfoltak, többnyire csak állóhely jut neki, s lehetetlen ott tanulni. Napi hat-hótórás utazás, ugyanennyi idő az iskolában, ez bizony nem csak egy tizenéves kislányt, hanem egy felnőttet is alaposain próbára tenne. Osztályfőnöke később elmondja, hogy elsőosztályos koráiban Erika meg is bukott, csak tavaly tornászta fel a tanulmányi eredményét 2,7-re. Nem is faggatjuk tovább a megriadt kislányt, csák annyit kérdezek még; ugye néha előfordul, hogy elkeseredik és sír? Erika bólint. A 3. c. osztály rendhagyó osztályfőnöki óráján ezek után gyors statisztikáit készítünk. Az osztály létszáma 38 fő. Nyíregyházi egy sincs közöttük, kollégista kilenc tanuló. Vidékről 29-en járnak be, hogy három év alatt megszerezzék az eladói képesítést. Hajnali négy óra előtt még ketten indulnak el hosszú útra, hogy nyolc órára megérkezzenek a nyíregyházi iskolába. Soltész Éva és Pálfi Erika sokkal vidámabb, mint az ecsedi Erika. Mindketten Nyírcsa- holyban laknak. Nekik valamivel könnyebb, ment autóbusz viszi be őket Szálkára, s ezért fél órával (többet alkatnak. Sőt 'este már hat előtt haza is érnek. Mindketten jó tanulók, átlaguk négy egész felett van. Soltész Éva mosolyogva felel: „Jó fejem van”. Aztán ő is bevallja, elsőben neki sem ment olyan könnyen, bizony sokáig el volt keseredve. Tovább kérdezősködünk. öt óra előtt indul útnak további nyolc tanuló (ők általában öt körül már otthon vannak) hat óra előtt pedig tizenhat gyerek. Á vonat lépcsőjén is A harmadik c. osztály diákjai a megye 'Legkülönbözőbb városaiból es településeiről1 járnak be Nyíregyházáira. Gyulaháza, Váisárosna- mény, Mátészalka, Piricse, Nyírkárász, Dögé és Ludastó neve hangzik el többek között. A Ludastárói érkező kislányra rá is kérdezek, mivel ő is az öt óra előttiek köé'ótt van. — Hisz Ludastó nincs is messze? — Valóban csak nyolc (kilométerre van iNagykállótól, de ha nem jövök be az 5,10-as busszal, akkoir elké- sék. Nagyon rossz a csatlakozásom, Nagykállóban több mint egy órát kell várnom. Még szerencse, hogy van ott egy barátnőm, és (hozzá bemehetek. — Gyerekek, van közietek olyan, aki kényelmesen utazik? — kérdezi az osztályfőnök. Mindenki a fejét rázza, majd megindul a panaszok áradata. Sokszor verekedni kell, hogy egyáltalán f-elfér- jünk a vonatra — mondja a demecseri Kovács Róbert. Egy másik fiú hozzáteszi, előfordul az is, hogy lépcsőn utazunk. Kevés a vagon, sok az utas. Különösen pénteken katasztrofális a helyzet. Szabó Tímea azt is hozzáteszi, hogy a mátészalkai vonalon járó hajnali vonaton néha még az ablakot sem lehet felhúzni. Mindig huzat van. Mindenki bólogat, zsúfoltak a reggeli vonatok, semmi értelmeset nem lehet utazás közben csinálni. Csak két Üjfehertóról bejáró kislány állítja hogy ők bizony szeretnék ’anatozni. Jó a társaság, kát lehet d :m- csizni. Isn . komolyabb mederbe tor jük a beszélgetést. — Ki tz, aki az utazgatások közl-n szerzett betegségek mic ’ gyakran hiányzik? Az oshtály fele feltartja a kezét, a negatív csúcs 134 óra, ennyit hiányzott tavaly egy kislány, mert megbetegedett a veséje. Hiába. kevés a hely —• Albérlettel senki sem próbálkozott? Egy tan;;ló tartja fel a kezét. Kiderül, ő sem bírta so-, káig, és sokba is került. Azt is megtudom, hogy más akadálya is van annak, hogy átmenetileg Nyíregyházára költözzenek. Azok az áfész- ek, akikkel a gyerekek szerződést kötöttek, ragaszkodnak hozzá hogy a gyakorlatot otthon, az áfész boltjaiban végezzék. Érthetően nem szívesen mondanak le a segítségükről, hisz egy harmadikos tanuló már komoly munkaerő. Az egyik kislány tavaly hátrányos körülmények közé került, amiatt, hogy kollégista lett. Az áfész nem volt hajlandó kifizetni az ösztöndíját, mivel Nyíregyházán maradt a gyerek. Csak az 'iskola határozott fellépése után rendeződött hosszú vita után az ügy. Bevallom, az osztályfőnöki óra után kissé zaklatottan kopogtattam be Mező Gyulához, az iskola igazgatójához. — Sajnos a helyzet a többi osztályban is hasonló. A szakmunkásképző 1110 tanulója közül 556 bejáró. A saját kollégiumunkban a szakmunkástanuló lányok közül 110 tanulót tudunk elhelyezni, hetven'hármat pedig más kollégiumunkban. Természetesen ennél sokkal többen szeretnének bekerülni, de sajnos férőhely hiányában többet nem tudunk felvenni. Az elbíráláskor a kollégium igyekszik figyelembe venni a szociális helyzetet, a bejárási lehetőséget, -és a felvételi vizsga eredményét. Ám, minden hiába, ha kevés a hely. — Bizonyára az oktatónevelő munka sem oly eredményes a sok bejáró tanuló miatt? — Elképzelheti, egy olyan gyerek, aki napi 10—12 órát ül a padiban, illetve utazik, fizikailag is mennyire kifárad. Iskoláinkban nagyon sok vidékről bejáró tanuló van. Tisztelet a kivételnek, de nagyrészük felkészületlenebb, mint a városi gyerekek. Be kellene hozniuk a lemaradást. De hogyan és mikor? Az sem lehet közömbös, hogy ezek a gyerekek mindenféle délutáni foglalkozásból kimaradnak. Nincs idejük szakkörökre, és korrepetálásokra járni, KlSZ-mun- kában részt venni, hiszen rohanniuk kell a vonathoz, vagy a buszhoz, ahol aztán elíecsérlődik az idejük. Szeretnénk néha a gyerekeket elvinni például színházba. Van közöttük olyan, aki a délutáni színházlátogatás után haza sem tudna utazni. Aztán itt van a sok hiányzás. Rossz időben is kell jönni iskolába. Nem csoda ha megbetegednek. Azon kívül nagyon sok. más veszélynek is ki vannak téve a gyerekek a hosszú utazás alatt. ötszáz óra vonaton, buszon Erika, és még jónéhány társa napi 5—6 órát utazik azért, hogy eljusson az iskolába, hogy három év alatt szakmunkás-képesítést szerezzen. Igaz, a kereskedelmi és vendéglátóipari szakmunkás tanulók minden második héten otthon maradnak gyakorlaton, s olyankor kicsit összeszedhetik magukat. De megdöbbentő eredményre jutunk, ha kiszámítjuk, hogy három év alatt így is 500—600 órát vonatoznak, vagy buszoznak, nem egyszer kriminális körülmények között. Akaratlanul is Váci Mihály emlékezetes parlamenti felszólalása jut eszembe, amikor a tanyasi iskolákba bejáró kisdiákok hősies helytállásáról beszélt. Meglehet a mai Risai Erzsikék nagyobbak, és már nem gyalog járnak. Talán kevésbé vannak kiszolgáltatva szélnek és fagynak, ám a hosszú utazást mindenképpen meg- sínylik. Nem csupán fizikailag. (Ámbár felnőtt fizikumát, egészségét is alaposan próbára tevő ingázás ez.) De ugyanígy hátrányba kerülnek amiatt is, mert nem marad elegendő erejük a tanulásra, sportolásra és uram bocsá, felhőtlen diákéletre sem.. Bodnár István — Hogy csináljátok?
