Kelet-Magyarország, 1986. november (43. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-22 / 275. szám
MlHÉTveo. MELLÉKLET 1986. november 22 ||jj| Héri László 1941-ben született Rakamazon. Gimnáziumba Nyíregyházára járt, utána pedig szervesvegyipari szakmunka:; képesítést szerzett Sajóbábonyban. Szakmájában csak 1961-ig dolgozott, majd a rakamazi tsz ösztöndíjasaként Karcagra ment a Felsőfokú Mezőgazdasági Technikumba. Ennek elvégzése után nem hagyta abba a tanulást, mert a debreceni Agrártudományi Egyetemen előbb mérnöki, majd szakmérnöki képesítést szerzett. 1963 óta dolgozik a rakamazi Győzelem Termelőszövetkezetben, ahol már ’64-től főagronámus. 1977-ben elnökké választották, ’81-ben pedig a TESZÖV elnöke lett. Ebben a tisztségében a közelmúltban újabb öt évre megerősítették. Két fiúgyermek apja. Hobbija a sport. NB 111-as focista volt. Ma a rakamazi öregfiúk csapatának erőssége. A Utána vagyunk a Mezőgazdasági Ter- w melőszövetkezetek Szabolcs-Szatmár megyei Területi Szövetsége küldöttközgyűlésének, december 12-én pedig kongresszusára készül a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa. Mit visz magával tarsolyában megyénk megoldásra váró gondjaiból a mozgalom országos plénuma elé? — Mielőtt ezt részletesen kifejteném, nem árt, ha azt nézzük meg, hogy honnan is utazok Budapestre? A mi megyénk termőhelyi adottságai Magyarországon a leggyengébbek közé tartoznak, amit csak súlyosbít a fővárostól való távolsága. Ugyancsak visszahúz bennünket az a történelmi örökség, amely a tájegység régi szegénységéből fakad. Más megyékénél sokkal több a gondunk, és ez akikor is igaz, ha tudjuk, hogy öt év alatt — ennyi a kongresszus beszámolási időszaka — önmagunkhoz képest is sokat fejlődtünk. A 117 gazdaság 90 százaléka deklaráltan kedvezőtlen adottságú, amelyek pedig nem azok, 20 aranykorona körüli földjeikkel kell, hogy versenyezzenek az ország legjobb termelőszövetkezeteivel. Nálunk a legnagyobb a népsűrűség és a lakosság nagy részét nekünk kell eltartani. A falvak ellátási szintje is elmarad az országos átlagtól. A Akkor tehát adott is az egyik legfontosabb problémakör, a tájtermelésé. — Hagyományos kultúráink nagy részének eredete éppen adottságainkból fakad. Az alma, a burgonya és a dohány közös tulajdonsága, hogy nagy a kézi munkaerőigénye. Nemcsak jövedelemtermelő szerepük fontos, hanem az is, hogy munkát adjanak az itt élőknek. Van azonban a szabályozóknak egy olyan tulajdonsága, hogy a bruttó jövedelmet adóztatva visszaszorítja a kézi munkaerő használatát. Amíg ugyanis országosan 70 százalék a munkabér aránya bruttó jövedelemben, addig nálunk megközelíti a 90-et. Visszaszorulnak tehát ezek a kultúrák és elsősorban a kalászos gabona terjed. A kongresszuson szóvá tesszük majd, hogy nem szabad veszni hagyni a tájkultú- rnkal. ^ Mindenekelőtt az almát ... — Majdnem megoldhatatlan feladat előtt állunk a döntően jonatánra alapozott fajta- szerkezetünkkel. Hat hét alatt nem lehet eladni még olyan almát sem, mint az idei, amely pedig — ki merem mondani — az elmúlt" húsz év legjobb minősége volt. Eltelt három hét és bedugult az az egy csatorna, amely az értékesítésre rendelkezésünkre áll. Kevés és rossz állapotú hűtőházunk van és legfeljebb átmeneti tárolás lehetséges, az áru tönkremegy. A jövedelmezősége is nagyot romlott három-négy év alatt, mert emelkedtek ugyan az árak, de a költségek szintén. Csak olyan integráció jelenthet kivezető utat, amelyben a külkereskedő, a forgalmazó és a termelő érdekközössége létrejön, mert ez bizony elszakadt egymástól. Az almaegyesülés üdvös megoldás lenne, nagyon sok konfliktust le tudna vezetni. A burgoHétvégi interjú Héri László TESZÖV-ELNÖKKEL, I tsz-mozgalom időszerű kérdéseiről nyáfoan 8—10 éve még hiánygazdálkodás volt. Akármennyi termett, volt piaca. Manapság évente változik a kereslet, de a kínálat is. Az utóbbit tavaszi exporttal nehéz levezetni. Hatalmas eszközigénye van, amelyre egyes .termelőszövetkezetek nagyon sokat áldoztak. Ahhoz, hogy biztonságos ellátás legyen, szintén összhangot kellene teremteni a kereskedők és a felvásárlók között. A dohány egyszerűen átment a háztáji ágazatba, pedig jövedelmére a közösnek is nagy szüksége lenne. Nem szabadna megválni tájkultúráioktól még akkor sem. ha a szabályozók ebbe az irányba orientálják a gazdaságokat. Ezt persze kijelenteni könnyű, megvalósítani csak központi segítséggel lehet. Ez a központi segítség egy nemrég született intézkedés alapján a kedvezőtlen adottságú térségek részére — ha nem is kimondottan a tájkultúrák megmentése érdekében — érkezik. — Valóban nem elsősorban arra, viszont nagyon jól jön. Globális fejlesztés lenne ennek a támogatásnak az értelme. Vannak olyan központi elképzelések is, hogy az elmaradott térségek, illetve a gyengébb gazdaságok csak az egyszerű újratermelésre legyenek képesek. A jobb téeszek pedig gyorsabb mértékben növeljék termelésüket. A mi álláspontunk az, hogy a gyengébb gazdaságok részére is meg -kell teremteni a továbbfejlődés lehetőségét. Egyáltalán, a teljes támogatást a tsz-ek kapják? Nem lenne-e célszerű egyenesen a letelepülő nagyiparnak, vagy szövetkezeti iparnak juttatni? például három tsz együttműködésével épült egy tejüzem, de már sajtgyártáson gondolkodunk, amihez működő tőkét ad a takarékszövetkezet és a tejipari vállalat. Nagyon fontos azonban, hogy az irányítás, vagyis a tőkerészesedés a tsz kezében maradjon. Ez azonban kötelez: kezdeményezésben, előrelépésben. A Azt hiszem, hogy a megyei tanácsra beérkezett pályázatok számából nagyfokú érdeklődésre lehet következtetni. — Sokkal több pályázat jön, mint amenynyire lehetőség van. Ezekben a TESZÖV is segít, ötleteket ad. __ A Akadnak azonban gazdaságok, amelyeknek eszébe sem jut, és nem holmi hanyagságból, hanem azért, mert különféle okokból majdnemhogy elvéreztek. — Ezeket sem szabad cserbenhagyni, rajtuk csak az egyedi rendezés segíthet. Tíz év alatt 25 termelőszövetkezetben valósult ez meg és mivel 90 százalékuk sikeres volt. beváltnak tekintjük és folytatjuk. ^ Anélkül, hogy kisebbíteném az emberi mulasztások súlyát a- gazdaságok veszteségeiben, nem hagyhatom szó nélkül a szabályozók merev voltát. — Valóban olyan furcsa helyzet alakult ki és ez tényleg a TOT kongresszus elé kívánkozik, hogy 30—40 millió forintos termelési értékű gazdaságoknak kell azonos játékszabályok szerint működniük, mint a milliárdosok. Ebből rengeteg feszültség és aránytalanság adódik. — Nem lenne célszerű. A tsz-ek ugyan nem vállalhatják minden kérdés megoldását, de a pénz nagy részét mégis ők kell, hogy kapják. Elmaradott térségeink falvaiban ugyanis a termelőszövetkezet nem csak gazdálkodó szervezet, hanem túlzás nélkül mondhatjuk: minden. Gondoskodnia kell a foglalkoztatásról, az ellátásról, a kultúráról és a szociális problémák megoldásáról. Tehát csak náluk van jó kezekben a támogatási összeg. Jó célok nélkül hiába ... — Ezekről is szó esik mozgalmunk fórumain. Álláspontunk az, hogy elsősorban arra kell áldozni, olyan tevékenység megvalósítására, amely kapcsolódik helyi gazdálkodási alapokhoz. Jó példák vannak már az élelmiszeripari vertikum megvalósítására. Fel kell dolgozni a megtermelt tejet, az almát, az erdőből kivágott fát, de meg lehet őrölni a gabonáit helyben, és kenyeret is lehet belőle sütni. Egy gazdaság persze kevés erre. Tovább célszerű szélesíteni a mikro- körzetek közös gazdaságainak együttműködését. Sőt, nemcsak a mezőgazdasági ágazatban, be kell vonni az áfészeket, sőt az ipari üzemeket is. Nálunk Rakamazon ^ Azt is lehetne talán mondani, hogy egy bővebb keresetszabályozásban megyei szabályozókat kellene hozni? » — Mielőtt azt mondanám, hogy túlzás, megjegyzem, van benine valami. De azért mégsem vétjük fel. Pedig ez a szabályozás, ami jelenleg érvényes, 1,6 milliard forintot visz el megyénk közös gadaságaitól, és csak 1,3 milliárdot ad támogatásként. Nyugodtan dicsekedhetünk tehát, hogy még ezzel a nagymértékben elhasználódott eszközállománnyal rendelkező közösséggel is 300 millió plusz előjelű szaldót hozunk. Ismétlem, nem eltartott a megye. Beszűkültek viszont a fejlesztés lehetőségei, feléljük a tartalékokat, gépeink és berendezéseink fele nullára amortizálódott. Amit viszont biztosan szóvá teszünk: a jobb termelőszövetkezetektől többet kell elvonni, merít így gyengébb tsz-einkkel is nagyobb termelési értéket hozunk létre. 0 Mindenekelőtt nem ártana levegőhöz juttatni a gazdaságokat. — Igen, nagyon szorító a helyzet. Bizonyos intézkedések születtek ebben az évben és várhatók jövőre, de ezzel csak konzerválódik a jelenlegi állapot. Legjobb lenne, ha célirányosabbá tennék a szabályozók szerkezetét. A megyében például az állattenyésztésben igen nagy a kérődzők aránya.-A műszaki színvonal viszont meglehetősen alacsony, ás jött ugyan ötven százalék állami támogatás a rekonstrukcióhoz, sok helyen azonban egyszerűen a saját forrás is hiányzik. £) Igen sok tartalék rejlik a gazdálkodás ^7 szerkezetének megváltoztatásában. — Ha ez tényleg csak szerkezetváltoztatás, akkor kívánatos és járható út. Ahol a föld minősége gyenge, ott nem kell szántani. Gazdálkodni viszont mindenütt kell. Sajnos a gyepesítéstől megvonták az állami támogatást, pedig mifelénik igen sok olyan terület van, amelyen ez tűnik az egyetlen járható útnak. Erdősítésre — amely különösen a gyümölcsös megszüntetése kapcsán került ismét előtérbe — van pénz, de kevés a keret, öt év alatt ötezer hektáron került földbe a csemete, de sokkal több lehetett volna. Ahhoz, hogy a gazdálkodás szerkezete változzon és egészségessé váljon, az államnak kell segítséget adni. Az erdőből sok óv múlva lesz jövedelem, így arra beruházni a kimerült gazdaságoknak mines lehetősége. A kivágott fa értékéből viszont így az állam is részesedik majd. A szerkezetváltozás egyébként nemcsak művelési ágban lenne üdvös, hanem egyes szántóföldi kultúrák viszonylatában is. Krónikus pénzhiányban szenvednek a gazdaságok a tél végén, tavaszelején. Milyen jól járnak azok, akiknek zöldiborsójuk, zöldbabjuk, vagy valamilyen bogyós növényük már ekkor is hozza a jövedelmet és nem kell költséges hitelért folyamodniuk. 0 Eddig jószerivel csak arról esett szó, hogy milyen támogatásokat látna szívesen a megye. Amint azonban minden támogatásnál elvárják a saját forrás meglétét, nálunk is lennie kell tartalékoknak, amit a gazdaságok felmutathatnak. —Tartalékaink elsősorban gyengeségeink felszámolásában rejlenek, rejlenének. Ezt az utóbbi feltételes módot eltüntetve, le tudjuk tenni az asztalra a „saját forrást”. Ez nem más, mint a technológiai fegyelem megszilárdítása, a munkarend, az anyagi érdekeltség felzárkóztatása legalább az átlagoshoz. Ez utóbbiról csak annyit: el keltene már érni, hogy a dolgozó, a tag tudja, hogy az éppen végzett munkáért mennyi pénzre számíthat. Az önelszámolás, amely a legutóbbi éviek egyik slágere, sokkal több helyen kelti, hogy elterjedjen. Mindezek megvalósításához képzett káderek szükségesek minden poszton. Amiért bízok abban, hogy mindez végbemegy az az, hogy minden hiedelemmel ellentétben elegendő felsőfokú végzettségű szakemberünk van. Elosztásuk azonban aránytalan, de ezen lehet változtatni. Kevesebb viszont a közép- káder. A technikusképzés visszaállítása már rövid időn belül jótékony hatással lesz. Amennyi problémát, megoldási lehetőséget és célt felsoroltunk, akár határkő is lehet a TOT-nak ez a soron következő kongresszusa. — Mégsem lenne jó, ha így lenne. A gyökeres változások ugyanis nem egyik napról a másikra születnek. A tendenciáknak kellen új irányt venni és a gyorsaságot lehetne ugyan fokozni a változásokban, mégis elsősorban a változáson lenne a hangsúly. Ennek kellene megkezdődni-e és végbemennie sok vonalon. Az első a stabilizáció, utána már megy minden magától. Tudjuk mi, hogy a kormányprogram csak segít, de helyettünk nem old meg semmit. De ha a stabilizáció megvalósul, akkor sok jóra, de legalábbis a mostaninál többre számítunk. ^ Köszönöm a beszélgetést. Esik Sándor .. . kizökkent az idő — miként Hamlet mondja — és elérkezett az a korszak, amikor ébresztgetnünk kell a bennünk szunnyadó „dán királyfiakat”. A lelkiismeretünket kell mozgósítanunk, hogy el ne sorvadjon bennünk az igazság újrafelfedező képessége. Nem legyinthet mindenki, hogy úgy sincs igazság. Mert hová jutunk, ha hosszú távon arrafelé haladunk, amerre ma tartunk? Emberek közt járva egyre többet hallok kiábrándult szavakat faágáról az emberről, az emberiségről. (Divat- is lett persze a panasz, mások lekicsinylése.) Nem figyelünk óda a másik emberre, nem törődünk egymással, és á megélhetésért folytatott küzdelemben a „mi” fogalma és jelentése elhomályosul, hogy szép lassan elfoglalja helyét az „Én”. Ami alapvetően ellenkezik közösségi céljainkkal. Elérkezett az az idő, amikor bárki, ha erkölcsi érzéke megengedi, ezekkel a jelszavakkal éljen: „Mi a jó nekem, mi lesz az én hasznomra, mitől leszek én minél sikeresebb?" És talán ez még nem is volna megbocsáthatatlan, hiszen az ember boldogságra született. Hanem az a baj: nem a híres tudós az, akit sikeresnek kiáltanak ki, nem is az egészséges gyermekeit büszkén nevelő édesanya, hanem az, akinek gyorsan nő a pénze. Az eszmény az ilyen sikeres ember. Nem is illik azzal dicsekedni, hogy valakinek a családjában az emberek jók vagy boldogok. Az értékeltolódások hierarchiájában a pénz trónol és már-már „eladó az egész világ”. Erkölcsi-szellemi értékeink háttérbe szorulása az anyagiak javára persze nem csak mai korunk tünete, viszont ennek a jelenségnek talán sohasem voltak olyan veszélyes következményei az emberiség történetében, mint amilyenek napjainkban lehetnek. Mert most alapvető morális értékek pusztulásához vezet. Szembefordítja egymással az embereket, háborús tűzfészkeket szít, megöli az emberben az embert. Szerintem jelenleg közömbösség és önzés mezsgyéjén annál többen téve- lyegnek, mint amennyit a társadalom egészséges továbbfejlődése elbír. És azért szükséges napirendre tűzni az erkölcsi-szellemi értékek védelmét minden lehetséges fórumon, mert a társadalom fejlődése valamennyiünktől függ —, ilyen és olyan emberektől, önzőktől és közömbösektől is. Ez például nagyon fontos tényező a munkafegyelemnél. Marx elemezte, milyen a munkája annak az embernek, aki nem szívesen dolgozik, nem felismert önérdekéből, aki a munkában nem lel örömet, hanem szükséges rossznak tartja, és ennélfogva irtózatlal végzi, és menekül tőle, mint a fűztől — mihelyt lehet. Az „elidegenült munka” marxi értelmezése éppen napjainkban aktuális. És olyan alapkérdésekhez is visszavezethető, mint fegyelem, kötelességtudat, illeszkedés. Ezzel szemben ma a jelszó: Kit érdekel, hogy más is van a világon? Másokhoz alkalmazkodni? Megtisztelni másokban az egyedit, az egyszerit, a személyiséget? Hajnalban, alig múlik öt óra, minden áldott nap felbőg a Dacia motorja és egyetlen ember túráztatásá- ra ébred az egész lakótelep. Mindenkit bosszant — senki se szól. Éjfél után, ha az idős bácsika becsönget a házibulizó társasághoz a panellakásba, jó ha meg nem verik. Már a gyerekek sem szeretik egymást az iskolában, hanem szüleik vagyoni helyzete szerint esetleg barátkoznak. Érzelemmentes ifjúságunk — persze, az érzelem, vagy annak kimutatása sem sikk ma — nem bökken meg, nem háborodik fel azon, amiért szüleik tűzbe mentek. Es hol vannak a régi híres apák? Hova lett a példaképek tisztelete? Ember őfelsége önzésének jelenlegi felső határa szerintem az, hogy tönkreteszi maga körül azt, amitől az élete függ, a természetet. Szennyezi a környezetet. kiirtja az útjában álló ép fákat és elkerülhetetlenül halad oxigénje elvesztéséhez. Az egyéni ember döntései persze sohasem különállóak a szentesített moráltól. Hivatali kiskirályok pózokat próbálnak párnázott ajtók mögött — be kell tanulni a gesztusokat, ha egy ember sakkban akar tartani egy társaságot. Persze, megteheti, van rá példa a világban elég. Nem véletlen, hogy legfelsőbb törvényhozó testületünk elé kellett tárni a közelmúltban a magyar családok helyzetét. Az Ország- gyűlés előkészítő ülésein különösen nagy hangsúlyt kapott az alapvető erkölcsi normák iskolai oktatásának szükségessége. Felgyorsult világunkban a technikai civilizációs fejlődés gyermekei — a mi gyerekeink — szédítő sebességek és világméretű vállalkozások urai. És áldozatai. Pedig áldozati voltuk elkerülhető lenne. Hiszen nem szükségszerű.
