Kelet-Magyarország, 1986. október (43. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-04 / 234. szám
Márkás Mihály Galambos Lajos és a Rím Szónoki emelvényről is elhangozhatott volna: „Hallgattassuk el a sovinisztákat itt is, ott is, éljünk egymás mellett békességben.” Akkor felkiáltójel illenék a mondat végére, így azonban hitelesebb, hiszen Márkus Mihály csendes szavait egy teljes élet támasztja alá. A bokortanyák népe című monográfia szerzője, a tirpákkutatás doyenje maga is a hídverők, a sokat emlegetett nemzetiségi hidak építői közé tartozik. Évtizedek óta Kassán él, de gyakori vendég a szülőföldön. (Werbőczy-bokorban — ma Táncsics-bokor — látta meg a napvilágot.) Legutóbb a nyíregyházi tirpákkonferencián tartott nagysikerű előadást, s ha már itt járt, igyekezett minél többet markolni a kevéske időben. Találkozott régi ismerősökkel, kutatott keveset három parókia iratai között, ellátogatott a régi iskola, a Kossuth gimnázium védett könyvtárába. Feltétlenül vissza akar majd térni, hiszen alaposabb kutatást tervez. A görög katolikus parókián például olyan iratra bukkant, ami az ő korábbi adatát cáfolja. Eddig úgy tudták, hogy a tirpák szó először a 19. század elején jelent meg írásban, egy sárospataki szótáríró művében. Most viszont egy 1788-as dátumot viselő iratban bukkant egy bizonyos Tirpák János nevére... Nem véletlen Márkus Mihály érdeklődése, hiszen gyermekkorában körülötte is mindenki szlovákul beszélt. Illetve mégsem mindenki. Tanyabíró édesapja és édesanyja ugyanis a négy fiúgyermek előtt csak magyarul szólt, tanulják meg azt is, nehogy később hátrány érje őket. Elhatározták ugyanis, hogy a két nagyfiú viszi tovább a gazdaság ügyeit, a kisebbeknek pedig tanulniuk kell. Olyannyira komolyan vették a szülők az ahány nyelv — annyi ember mondás igazságát, hogy míg le nem szűkültek a határok, addig német szóra is elküldték (fizetségért) osztrák családokhoz a nagyobb gyermekeket. Érettségi után Mihály Debrecenbe iratkozott be az egyetemre, de azon a nyáron megfordult náluk néhány fiatalember, akik Szegedről jöttek, hogy ismerkedjenek az itteni nép életével. Ortutay Gyula, Erdei Ferenc és a később fametszőként híressé vált Buday György is közöttük volt. Ajánlatukra végül a Tisza partján kezdte az első szemesztert a Márkus fiú. Magyar-német szakos tanárnak készült. Egyszer azonban, egy előadását meghallgatván, szép emlékű professzora, Sík Sándor kijelentette: „Maga nem tanárnak született!” Rosszul esett, hogyne esett volna rosszul a kemény verdikt, de végül — hosszas vajúdás után — igazat adott professzorának. Egyéves bécsi kitérője után aztán már Budapesten folytatta tanulmányait, mert közben odakerült a néprajzi tanszék. Györffy István, Wiski Károly, Solymosi professzor keze alatt formálódott tovább. 1937-ben, a diploma után a Néprajzi Múzeumba került gyakornoknak. Hamarosan ledoktorált néprajzból, szlávisztikából és magyar nyelvészetből is, elkészült A bokortanyák népe, s számtalan más tanulmánya. A háborús évekről nem szívesen beszél, az újrakezdés azonban számára is csábító feladatot kínált. Az ideiglenes kormány kinevezte a nyíregyházi múzeum élére. Végül aztán a szülőföld helyett mégis Kassán kötött ki. Azzal bízták meg, hogy alakítson ki egy olyan gárdát, akikkel lerakják a szlovák muzeológia alapjait, a magyar mintát követve. Dolgos, kemény esztendők következtek. Muzeológia után az eredeti szerelemhez, a néprajzhoz tért vissza, s komoly tisztségek viselése mellett is jutott energiája kutatásokra. Többek között a szlovák népi étkezés specialistájaként tartják számon (egy hónapja Angliában jelent meg tanulmánya erről), de Nyíregyházának és környékének, a tirpákoknak a történetét sem ismerheti alaposan az, aki nem olvasta Márkus Mihály műveit. Órákig elhallgatnám élvezetes szavait, mert egyre-másra okot ad az álmélkodásra. Egy történetét, ami különösen megragadott, most megosztok az olvasóval: elhatározta a csehszlovák kormány, hogy egy völgyből víztározót alakítanak ki, mielőtt azonban megszűnnének az ottani falvak, megbízták a néprajzosokat, mentsék, ami menthető. A közelmúltban megjelent nagymonográfia készítésekor ott sétált az egyik faluban Márkus Mihály. Megszólították az idegent a szlovák asszonyok. Mondta, hogy Kassáról jött, de érezték, hogy nem az ottani nyelvet beszéli. Hozzátette erre, hogy az Alföldről származik, mire az egyik asszony: „Én is éltem ott. Nyiritházán.” Szó szót követett, kiderült, hogy évekig szolgált egy családnál a Polyák-bokorban, nevelte az elárvult gyermekeket. Kordovánnak hívták őket. Nem sokkal később Márkus Mihály Nyíregyházán keresett idős tirpákokat. Eljutott egy idősebb hölgyhöz is, akit szintén Kordovánnak hívtak lánykorában. Édesanyja korán meghalt — mesélte —, s egy szlovák szolgálót fogadott melléjük az apjuk. Igen, ő volt az, a Ciróka-völgyben megismert asz- szony . . . Papp Dénes Szépen magyarul — szépen emberül Köziiazgutási anyanyelvűnk Vannak — és nem is kevesen —, akik azt hiszik, hogy a hivatalos nyelvben csak idegenszerű, nehézkes szakkifejezések vannak. A hivatalos nyelv a pontatlanságtól tartva valóban létrehoz a köznyelvben ismeretlen vagy alig ismert fordulatokat, szóalkotásokat: de túlzás lenne azt állítani, hogy minden, ami hivatalos, egyszersmind nyakatekert vagy körmönfont. Pedig hivatalos nyelvünk képes — és nem is ritkán! — közérthető szavak alkotására, illetve arra is, hogy ezeket a köznyelvi szavakat hivatalossá tegye. Lássunk példákat is! Amikor ezt halljuk: település, helység vagy teljesen hivatalosan: közigazgatási egység, akkor tudjuk, hogy ezek az elnevezések összefoglaló jellegűek. A tanya a legkisebb egység, de ismerünk bokortanyát és tanyaközpontot is. őket a falvak (más szóval: községek) követik. Jó pár évvel ezelőtt a kis lélekszámú helységek (azaz: aprófalvak, aprófalvas települések, törpeközségek) megszűntek önálló tanácsú községnek lenni. A közös tanács egy közel lévő nagyobb településen működik, amelyet székhelyközségnek szoktak nevezni. Egy-egy székhely vonzáskörébe több kisebb falu is tartozhat; ezeket kevéssé szerencsés kifejezéssel csatolt községnek hívják, noha jobb lenne társközségnek nevezni, ezzel utalhatnánk a mellérendeltségre. Erősen hangsúlyozza az alárendeltséget a járás helyett kialakított városkörnyék szó is; ezért meglehetősen szerencsétlen szóalkotás. Maradjunk azonban a kisebb településeknél ! Sokkal bővebb a választék: nyara lófalu, üdülőfalu, szabadidőfalu, határőrközség. Avagy a település jellegétől függetlenül: gyógyhely, üdülőhely, háttértelepülés. A százezernél nagyobb lélekszámú városok nagyvárosoknak számítanak, ezzel is megkülönböztetve őket a kisvárosoktól. Azért ne feledkezzünk meg a régebbi elnevezésekről sem! Budapestet annak idején székesfővárosnak nevezték, aztán egyszerűen főváros lett. Ismertünk termelőszövetkezeti, illetve szocialista községet is. Az olvasók becsületére legyen mondva, elég sűrűn fognak tollat nyelvünk védelmében. Néhány évvel ezelőtt az egyikük kifogásolta a községfejlesztési adó elnevezést, mivel ő budapesti. Az adónem első kivetésének idején a község szónak még közösség (azaz egy-egy helység lakossága) jelentése volt. Az eredeti jelentés megmaradt a hivatalos nyelvben, a köznyelvből pedig kiveszett; ez okozta a nyelvérzék ingadozását. Nos, hivatalos nyelvünk alkalmazkodott a köznyelvhez, s létrejött a településfejlesztési adó, illetve hozzájárulás kifejezés. Igaz, kissé terjengős, de lerövidítették: tefa, illetve teho. Ez viszont már szörnyszülemény, különösen az utóbbi nagyon kellemetlen hangulatú. A kérdés egyelőre: befogadja-e nyelvünk, vagy másat alkotunk helyette? A felsorolt szavaknak, kifejezéseknek csak egy része hivatalos. A mindennapi életben azonban gyakran használjuk őket mind szóban, mind írásban, örömmel fogadjuk, hiszen megtörik a hivatalos elnevezések . egyhangúságát: egy-egy fogalmat változatos formában, árnyaltan fejeznek ki. Kívánatos lenne, ha hivatalos nyelvünk ezen az úton haladna, azaz a köznyelvből merítve fejlődne tovább. Mizser Lajos A 60-as években aligha volt Galambos Lajosnál sikeresebb író a Ikortálrsak között Magyarországon. Gyors egymás utómban jelentek meg művei, e legfeljebb Moldova György mostani népszerűségéhez mérhető az ő egykori fogadtatása. Hogy ez a pályaív miért tört meg a 70-as években, az most már — fájdalmasan korai halála után — végérvényesen az 'irodalomtörténetre itairtozik. Aki majd vállalkozik arra, hogy fetmórije életművét, figyelmet Ikiellt fordítson arra (is, hogy Galambos Lajos munkásságának nem csekély hányadát tette ki filmírói tevékenysége. Pedig nem szerette igazán a filmet. Néhány beszélgetésünkből legalábbis erre merek következtetni, mert iha előhozakodtam ezzel a témával, egykét mondattal elintézte az ügyet, és szívesebben szólt szellemi édesgyermekeiről, la regényekről és novellákról. Némiképp érthető is volt ez az idegenkedése a másik médiumtól, mert egyrészt ltudta, hogy hány értékes iro- ,dalim! alkotás nyomán született már Silány fiílm, de amikor — megadva a népszerűség árát — maga is belement ebbe az igencsak kétesélyes játszmába, és egyik-másik művét filmre írta, a saját bőrén is itapasztalhatta, hogy milyen nehéz keresztülvinni (sőt, néha lehetetlen) az írói szándék érvényesítését. Nem arról van szó, hogy a Galambos-művek adaptációi 'művészi kudarcok tennének, de az igazságnak tartozunk azzal, hogy kimondjuk, a Megszállottakat kivéve a többi megmaradt a középszer szintjén, és inkább csak részeredmények miatt érdemelnek fagyaimét. Talán azt lehetne mondani, hogy az írónak nem volt szerencséje a filmmel, pedig nem ákántóik voltak a rendezői. Filmírói pályájának első állomása (igaz, csak társszerzőként) A harangok Rómába mentek. Az 1958-as •bemutató egyik 'krónikása így vélekedik: „Mégsem volna helyes, ha 'gúnyolódó iróniával intéznénk el, vagy a másik végletet választva az alkotó fiatalságával — mind a forgatókönyvíró, mind a rendező debütáltak ezzel a filmjükkel — próbálnánk mentegetni." A második világháborús történet, amely néhány nappal a felszabadulás előtt játszódlak, mégis ha- , 'tárkő marad a 'magyar film- históriában, mert ezzel indult Jancsó M-iiklós rendezői útja. Kettejük kapcsolatának a folytatása volt az 1960-ban, a felszabadulás 15 éves évfordulójára készült Három Courbet, egy burgundi ai nagygazda fia, tájszólásban beszélő és harsogóan vidám kedélyű fickó, a szülői ház és a társadalom ellenállását legyőzve festő lesz. Párizsba megy, ott hamarosan a művészeti élet középpontjába kerül. Magára tereli a figyelmet a korabelitől eltérő újszerű látásmódjával. Az egyik oldalon a hagyományos akadémikus, klasszikus, romantikus kötöttségek, a másikon pedig a Courbet által képviselt nagybetűs REALIZMUS. Ezek harcát követhetjük nyomon a regényben. Nemcsak a festészetben dúl a háború ez idő tájt Franciaországban. Az irodalomban olyan művek születésének lehetünk szemtanúi, mint Baudelaire: A romlás virágai vagy Flaubert Bovárynéja, Victor Hugo necsillag első epizódja, amely tematikailag rokon az első munkáival, de tiszta mor.da- niivalójált az írói és rendezői hibák elhomályosítják. Kékesdi Gyula és Aí.óási István riportja volt a ikiindu- ílópontja a következő munkáinak, amely minden szempontból sikert 'hozott. Néhány ihónaipnyii eltéréssel került 1962-ben a mozikba a Megszállottak, amelynek forgatókönyvét Máriássy (Féli xszel és a rendező Makk kedeteiraek motiváltsága, a történet megformálásában pedig túlságosan “is a hagyományos eszközök érvényesülnek. Az elsőfilmas Novak Márk ->edig nehezen tudott megb: 'kózni a magaválasz- totta, a regényétől eltérő formával: az emlékező jelenetek és a jelen :idő síkjának egysége szervezésével. 1968-ban újra Makk Károly az alkotótárs, Galambos egy sikeres novelláját, a Görögöket írja át forgatóJelcnet a MEGSZÁLLOTTAK című filmből. (Szirtes Ádám és Pálos György.) Károllyal együtt írták, és a téma íregényváltozaita Utas a Göncöl szekerén címmel. A korszakhatárok kijelölése a művészetek világában az állandó vitatémák közé tartozik. Nem is szerencsés •egy-egy fordulatot egyetlen műhöz kötni, mégis fontos annak jelzése, hogy az európai filmművészetben bekövetkező új .hullámos fordulatnak a hatása nálunk először a Megszállottakban fedezhető fel; ez a film, amely máig időszerű tantal- •mát többnyire olyasfajta formanyelvi elemek segítségével fejezi ki, amelyek már megelőlegezhetik a 60-ss évek közepénék, végének magyar eredményeit. 1962 újabb bemutatót hozott. Kovács András rendezésében játszották az Isten őszi csillagát, majd 1965-ben a 'Mostohagyerekek filmváltozata következett Szent János fejevétele címen, ez utóbbit a fiatalon elhunyt Novak Márk vitte vászonra. E két mű főhősei is megiszál- loüták, agrármérnök az egyiké, tanítónő a másiké, de — •ellentétben Bene mérnökkel — küzdelmükben magukra maradtak és elbuktak. Egyik filmből sem lett igazi siker: a közönség sem. a ikiritika sem fogadta lelkesen e munkákat. Kovács András filmjében megoldatlan Bordáes figurája, nem világos cselekónyvvé. a film Isten és ember előtt címmel fűit a mo- rrtozikban. Idézzük a kor legjelesebb kritikusát, B. Nagy Lászlót: „Világosan felismerhető a szándék, hogy a Ház a sziklák alatt igazságát, művészi erejét sokszorozza töt, gerjessze it.ágabb hatókörűvé (ti. a rendező). A témában, Galambos Lajos eredeti elbeszélésében meg is volt erre a lehetőség. Kitörést ígért ez az írás a romantika és a naturalizmus ama kényszerházasságából, amely Galambos prózájában azelőtt mindig ellentmondásra ingerelt . . . Hogy a film éppen ide kanyarodik visz- sza ... fájdalmas talány." A mozifilmmel való kapcsolat 1969-ben a Pokolrévvel szakad meg. amelyet Markos Miklós rendezett (sőt. a kötet fülszövegének tanúsága szerint az ötlet is tőle eredt) a Mit tudtok ti Pille Máriáról? alapján. Aki annyiszor találkozik a fi'Lmi közliésmód lehetőségeivel, mint Galambos Lajos, annak munkásságában feltétlen nyoma kell legyen a másik művészet visszahatásának is. (Itt nem is esett szó a televíziós művekről). Érdemes lenne végiggondolni, hogy vajon az írónak a dráma felé fordulásában nem ez a találkozás játszol- ta-e az ösztönző szerepet. Hamar Péter A ledöntött oszlop ve után Zola neve kezd feltűnni. Courbet még ismeri De- lacroix-t, kortársai Manet, Monet, Renoir, Cezanne. Csupa éhező, megalkuvást nem ismerő művész. Gustave Courbetnek van bátorsága szembeszállni a „Szalon" tekintélyuralmával, önálló kiállítást rendez az általa létesített „Realizmus pavilonjában”. Tehetségével kényszeríti ki a kritika és a közönség elismerését. Színes és kalandos életpályája összefonódik Franciaország nagy •társadalmi fordulataival. Három forradalmat él át (1830, 1848, 1871). Ezek közül az utolsó, a párizsi kommün hoz rá a legtöbb bajt. A festő nagy lehetőséget lát a forradalomban és jelentékeny részt vállal a politikában. Végül áldozat lesz, a kommün utáni reakció felelőssé teszi Vendome-oszlop ledöntéséért. Előbb börtönbe csukják, majd az oszlop helyre- állítási költségeit is vele akarják megfizettetni. Az életerőtől duzzadó festőmester összeroppan a méltatlan üldözés súlya alatt. Emigrációban hal meg. Benedek István ezúttal is remekművet alkotott. A történelem, politika és művészet olyan egységesen ötvöződik a műben, hogy szinte észre sem vesszük: Párizsban vagyunk. Egyetlen élettörténet kapcsán egy egész korszakot ismerhetünk meg. Hogy Benedek István miért pont Courbet életét dolgozta fel? Talán azért, mert ő azon művészek egyike, aki nemcsak művészetével, de egész életével bizonyítja elhivatottságát egy eszméhez, s tán közhelynek tetszik: hazája sorsa mindenekelőtt a legfontosabb számára. S ahogy ez lenni szokott, hazája csak halála után ismeri fel, hogy korának legnagyobb festőjét tette gúny és üldözés tárgyává. Képei ma a Louvre és más múzeumok, köztük a Szép- művészeti Múzeum büszkeségei. (Benedek István A ledöntött oszlop Gustave Courbet életregénye Corvina Kiadó.) Zámbó Ildikó KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1986. október 4.
