Kelet-Magyarország, 1986. október (43. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-03 / 233. szám

1986. október 3. Kelet-Magyarország Közélet — csendben A patai hétköznap Hogy a kámfor-é avagy a kamilla, netán mindkettő és né­hány tinctura adja-e a patika semmihez nem hasonlítható illatát — nem tudom. Tény, van valami varázsa az offi­cinának, s bár a készítmények zöme gyári, sehogyan sem tudom hinni, hogy a gyógyszertár csak üzlet. Mint ahogyan nem is az. Megőrzött valamit abból a régi, hajdanvolt jó szokásból, hogy itt el lehet időzni, itt érdemes beszélgetni, s nem lehet oly sürgető a forgalom, hogy itt nyomát leljük a ro­hanásnak. Mindez csak erő­södött bennem akkor, ami­kor a dombrádi patikában annak vezetőjénél, Ritli Já- nosnénál jártam vizitában. Idő — mindenkire — Sok igazság van abban, amit mond — folytatja han­gosan is elmondott gondola­taimat. — Nekünk időt kell szakítani mindenkire. Arra is, aki betegségét panaszolja, arra is, aki otthoni örömét, gondját osztja meg velünk. Nem érdemes vitatkozni azon, hogy ez a patikus mun­kájához tartozik vagy sem. Hiszem, hogy része annak, az ide betérők nem egyszerűen gyógyszert akarnak kapni. Tanácsot, meghallgatást, jó szót, türelmet. A patikus pe­dig . . . Nos, itt kezdődik az a többlet, amit sosem rögzíthet a munkaköri leírás. Néha többet és jobban használ a gyógyszer, ha hozzá ott a biztatás. Néha talán már nem is kell, hiszen a beteg, vagy magát annak hívő nem akart mást, csak jól kipa­naszkodni magát. Sok min­denhez merítek itt tudást, is­meretet. Amikor a falu vö­röskeresztes titkára lettem, akkor is tudtam: sok min­denben kell segíteni. A sze­mélyes higiénétől a lelki ba­jig, az idősek gondozásától az iskolások tanításáig, a szo­ciális problémák felvállalá­sától a véradás szervezéséig. Pontosan tíz esztendeje szol­gálok itt, s úgy érzem, így van értelme. Éreni a közeget — Nem tagadom, nem volt könnyű. A Dunántúlról ke­rültem ide. Családom van, irántuk is megvan a kötele­zettségem. De mind többször vettem észre, csak akkor fo­gadnak el, csak akkor hisz­nek nekem, ha életem az 6 életük is lesz. Mert a patikus hitele attól is függ, hogy ér- zi-e azt a közeget, amiben dolgozik, vagy sem. így nem tudtam kitérni akkor, ami­kor a szakmaközi bizottság­ba hívtak. De vállaltam azt is, hogy a helyi áfész vezető­ségében dolgozzak. Büszke vagyok arra is, hogy a ta­nácsülésekre meghívnak, s ott véleményemre is kíván­csiak. Sosem kerestem a meg­bízásokat. A munka talált meg engem. Hogy mit tudhat egy gyógy­szertár vezetője, aminek más is hasznát veszi? Miért nőtt oly magasra a presztízse? — Ügy hiszem, hogy egy nagyközségben értelmiségi­nek lenni különös felelősség. Itt a patikában, a vöröske­resztes munkában az emberi élet minden oldala nyitott könyvként áll előttem. El kell mondanom, hiszen ezek ösz- szegezve nem egy döntést se­gíthetnek jobbá tenni. Az emberek itt őszinték. Legyen szó felvásárlásról, ellátásról. Ismeretségi köröm révén tu­dom, mi az, ami foglalkoztat­ja a pedagógust, az agrár- szakembert. Nem akarok én feltűnni, nem is beszéltem erről eddig, igaz, nem is kér­dezték. Az okosabb életért — De nem is ez a fontos. A lényeg valahol ott van, hogy igényét érzem annak, hogy jobbító tartalmú isme­reteimet megosszam. Itt va­gyok egész héten, lakásom itt van, itt ügyelek. Minden má­sodik héten a szombatot és vasárnapot is szolgálatban töltöm. Itt a patikában min­denki megfordul. Hogyan is tudnám elviselni azt, hogy nem osztom meg a fontos dolgokat azokkal, akik szin­tén felelősek? Tart előadást, szervez is, segít az embereknek átvizs­gálni az otthoni „patikákat”. Mozgósít az okosabb életre, aktív segítőket szervez, hogy az egészségesebb életért mun­kálkodjanak. Hogy mit ér ez a munka? Aligha lenne ér­telme annak, hogy számol­gassunk. ő erről csak eny- nyit mond: — Messziről jöttem Domb- rádra. Idegenként. Ügy ér­zem: befogadtak. Most már itthon vagyok. Csak egy kérdés: mit ke­resnek a súlyos, baleset- veszélyes vasúti talpbeto­nok a játszótéren? (Jávor László felvétele az Egy­házerdő vasútállomás kö­zelében készült.) Bürget Lajos 4 kutyafáját, már me­gint majdnem lecsu­kódott a szemem. Ez a barna nyakkendőé alak már húsz perce beszél, és úgy tűnik, nem is akarja abbahagyni. No, nézzünk rá, nehogy azt higgye, hogy nem érdekel, amit előad. Mert igaz, hogy nem érde­kel, 'hiszen századszor hal­lom, de érdekes pofa. Aho­gyan igazgatja gyomorbe­teg komolysággal a le-le- csúszó szemüvegét. A baju­szából meg kiáll két szál oldalt, meredezik, mint a sün tüskéje. Huszonöt perc. Még mindig mondja. Na, végre: ........és vége­zetül hadd mondjam el, hogy tevékenységünk ter­vezésében a kapacitáski­használás növelése...” Ta­lán tényleg a végére ért már. Aha! Most az a sar­kon ülő dagadt kér szót. Űristen, megőrülök! Ez is ugyanazt fogja mondani, ha imár így kezdi: „Igazán nem akarom ismételni az előttem elhangzottakat, de szeretnék nyomatékosítani néhány dolgot. A mi ta­pasztalataink szerint...” Fogadok egy korsó sörbe (de jó lenne ehelyett az ál­lott ásványvíz helyett!) hogy megismétli szinte szó szerint, amit már elmond­tak. A nyakkendője meg félrecsúszott. Jé, egy légy ült a bal fülére! Helyes kis jószág, izeg-mozog, a da­gadt pedig mozgatja a fülét. Tehetséges! Az a szürke öltönyös vali Ahonnan Krúdy tudósított Remények a kastélyban Csak a gyönyörű, féltve őrzött freskó tanúskodik ar­ról, hogy nem akármilyen értékű műemlékben járunk. Rossz emlék árnyékában A maiak közül talán keve­sen emlékeznek arra, hogy majdnem száz évvel ezelőtt Tuzsér és a kastély egy tra­gikus esemény kapcsán a vi­lág számos újságában szere­pelt. Történt pedig, hogy Neukomm Ferenc mutatvá­nyost (kinek becsületes mes­tersége a kútfúrás volt) Sa­lamon Tódor földbirtokos meghívta, hogy -egy előkelő társaságnak mutassa be hip- notizőri tudományát. A pro­dukció egyik médiuma a földesúr lánya, Salamon Ella volt. Hogy hogyan történt, máig is tisztázatlan maradt, de a médium a hipnotizálás közben összeesett és többé nem ébredt föl. Az akkor még diák Krúdy az esetről és az ezt követő perről rend­szeresen tájékoztatta a pesti lapokat és ezeket a külföldi újságok is átvették. Kopaszné Szabadosi Kata­lint, a kastélyban működő művelődési ház igazgatóját először arról kérdezem, tud-e a történetről. Bólogat, a na­pokban is szó esett róla az egyik rendezvényükön. Ügy látszik, a község számon tartja ezt a kellemetlen em­léket. Omló vakolat alatt A művelődési ház igazga­tóját átkísérem a szép, új általános iskolába, ahol óra­adó tanár. — Helyzeti előny, hogy ta­nítok — mondja — így szin­te naponta találkozom a gye­rekekkel és a szüleikkel. Ez sokat segít a rendezvények szervezésében. Kíváncsian várom a to­vábbi tájékoztatást, annál is inkább, mivel az igazgatónő jó munkájáért néhány hete miniszteri dicséretet kapott. Ami azt Illeti, már azért is dicséretet érdemelne, hogy ebben az életveszélyes épü­letben tölti idejének nagy ré­Megtépázott tető. omló vakolat, megrongált ajtók fo­gadják a látogatót Tuzséron, Tiszántúl szinte egyetlen épen maradt barokk kastélyában. A hajdan nagyfényű Lónyai- kastély belül sem szívderítőbb. A termekben a falak alja- tégláig leverve, a parketta egy része felszedve. Omló vakolattal is szép a régi kastély. A hozzászóló már megint elővette a Nép­sportját. Hogy én milyen marha vagyok: nem hoz­tam olvasnivalót. Hopp! De hiszen itt van a táskám­ban egy Füles, amit tegnap vettem. Győzelem! Ez az előttem ülő ürge mi a csu­dát mocorog annyit? Nem tudok lapozni rendesen . .. na, itt egy jó kis kereszt­rejtvény. Ajaj, már megint ez az ásítási inger... hű. de süket vagyok, a Fülest emeltem a szám elé. Biztos meglátta a dagadt hozzá­szóló. Azért csapta agyon a legyet a fülén! Szent ég, már mindjárt dél. Most az a nyurga sza­kállas van soron. Kérődzik itt lerágott csontokon. Per­sze, hogy ő is így kezdte: „Anélkül, hogy ismétlések­be bocsátkoznék ...” És újra ugyanazt mondja. Hű, de utálom a pasast! Lopja itt a drága időnket, élvezi a kappanhangját, én meg az istennek se tudom meg­fejteni, hogy „négy lába van, de nem ló, hat betű ...”. Ez a szőrös be­széd közben az asztal szé­lét nyomkodja állandóan, mintha vizet akarna pré­selni belőle. Ahá! Asztal! Ez hat betű . . . Na, tessék, harangoznak. Mégiscsak kénytelen va­gyok inni eböl a posvány­bái, ha már rabolják a drá­ga óráimat, és. ki tudja, mikor fogunk kajálni... Az ördög vigye el, felbo­rult az üveg, csörömpöl, mint a. .. Na, mindegy, most már úgyis én követ­kezem. Hol is a papírom? Mi a fetiét vigyorognak ezek? Igenis pontosítani kell néhány dolgot, hiába mondták már el. Fajankók. Nem értik meg, hogy az ismétlés a tudás anyja. Miért ne mondanám el új­ra, ha egyszer az előttem szólók nem fejtették ki vi­lágosan?! 4 z a dagadt meg mit csinál? Szégyentelen alak: valami újság­ba firkál. Képes kereszt - rejtvényt fejteni, amikor ilyen létfontosságú dol­gokról beszélek, majd ki­teszem a lelkem, hogy a fejükbe verjem, milyen fontos a kapacitáskihasz- ná ... Nahát, ez már min­dennek a teteje! Még egy félórája se beszélek, és már mind az óráját nézi. Éhe­sek a drágáim, amikor itt egy ország, mit egy ország; egy világ sorsát elemzem. Igyák csak az ásványvizet, nekem még van mondan­dóm ... (tarnavölgyi) Az új épület. szitenek. Kepics Ildikó pe­dig népi táncot tanít. A községben sok cigány .la­kos él. Van egy cigány ifjú­sági klub is. amelynek a tagjai a vezetőséget maguk közül választják ki. Most épp kallódó cigánytáncokat gyűjtenek és sajátítanak el. Megtudom, hogy az igen színvonalas női kórus egyre szebb sikereket’ ér el. az ag­rárklub rendezvényeire min­dig sokan eljönnek, de van egy hímzőkörük, tini- és Ü.i Tükör-klubjuk és egy jól dol­gozó rajzműhelyük, melynek tagjai rangos pályázatok dí­jait hozzák el. Aztán ismét a gondokról beszélgetünk. — Mivel nincs tágas ter­münk, nagy rendezvényeket nem tudunk szervezni — folytatja a beszélgetést az igazgatónő. — Pedig lenne érdeklődés, például a tavalyi zenei világnap alkalmából rendezett hangversenyünkön megtelt a tornaterem. Per­sze ez nem megoldás. Néha ugyan busszal elvisszük az érdeklődőket Kisvárdára egy-egy színházi előadásra vagy hangversenyre, de ez sem az igazi. A kultúrház-iigazgató mind­ezek ellenére nem pesszi­mista. Talán nincs is oka rá, hisz az utolsó simításokat végzik a kastély melletti szép, új épületen, ami főleg kulturális rendezvényeknek ad majd otthont. Persze azért ott is vannak gondok. Még nem tudják, hogy az irigy­lésre méltó szép házat milyen pénzből rendezik be. De előbb-utóbb ez is meglesz. A kastély .renoválását is elkez­dik lassan, hamarosan újra­fedik a tetőt, hogy az épület legalább tovább ne romol­jon. Bodnár István Előnyünk hátrányai G ondjainkat szaporít­ja az őszi aszály. Erről a jó hírű ter­melőszövetkezet elnöke azt mondta: a korábbi évek­hez viszonyítva minden­féle betakarításban há­romhetes előnyünk van. Az 1100 tonna téli alma 90 százalékát már leszüre­telték, a 200 hektár nap­raforgót levágták, a 800 hektár kukorica egyhar- madát letörték és befejez­ték a silózást. Tovább mondva a hasznos csele­kedetek sorát, magágyá­ban a rozs, az árpa és a búza vetésével is jól ha­ladnak. Mi hát a gond? Almá­nál például a ládahiány. az elszállítás vontatottsága és az abból eredő veszte­ség, hogy konténerekben, sőt prizmában romlik a gyümölcs minősége. Ter­mészetesen az sem lenne jobb, ha még fán lenne az alma, mert már hullás­ra hajlamos, és ha egy megindul, estében tíz- 20 másik almát tör össze. Ami a napraforgót illeti: ebben a melegben, száraz­ságban nem károsított ugyan a gombabetegség, de a csapadékhiány miatt bő fél tonnával kevesebb a hektáronkénti hozam. A kukorica sem különb. A kényszerérés kára má­zsákkal mérhető. Nem öröm a vénasszo­nyok nyara azért sem, mert az őszi kalászosok földjét nagyobb erővel és költséggel lehet és keli megforgatni, ugyanakkor a mag a porba, vagy kőke­mény göröngyök közé hull. Ilyen körülmények között tehát amennyivel gyorsabb a vetés, annyi­val későbbi a kelés, és már most kérdőjeles. lesz-e elég ideje az árpá­nak, búzának és rozsnak a tél beálltáig megerősödni. Van tehát gond bőven, ennek ellenére nincs és nem is lehet ok a pesszi­mizmusra. A már idézett elnök sem panaszként em­legette a természet okozta hátrányokat, inkább an­nak a véleményének adott hangot: a mezőgaz­dászoknak soha sem volt könnyű dolguk és most is nehéz. Viszont nem elég csak a tények puszta tu­domásulvétele. Cseleke­dettel, körültekintő, ala­pos munkával gondjaink nagysága mérsékelhető. veszteségeink mértéke csökkenthető. Példázza ezt a takarmány. Mert a fővetésű silóku­korica hozama elmaradt a tervezettől, nem termett meg az a mennyiség, amely az állatállomány biztos átteleltetéséhez szükséges, már intézked­tek a kukoricaszár hasz­nosításáról. Az is követ­hető módszer, hogy a sze­mes kukoricánál most na­gyobb mértékben alkal­mazzák a nedves tárolási, a csőzúzalékos módszert. L ehet, hogy egyné­mely intézkedésre, módszerre jó dol­gunkban és bőségben azt mondanánk, hogy sze­génységi bizonyítvány, bár ez mindenkor túlzás lenne. Nem a szegénység, hanem a körülmények diktálnak, és józan ésszel most azt kell fontolgatni, mi az, ami hasznunkra le­het. Ha már ez a szép és kellemes ősz — amit ví- kenden élvez az ember, de a munkában gondokat szül — ilyen körülménye­ket alakított, tegyünk ró­la, hogy nagyon nagy ka­raink ne legyenek. Ment­sük értékeinket, csökkent­sük a költségeket, egyszó­val mérsékeljük az előny hátrányait. Seres Ernő 3 szét. Természetesen nem er­ről van szó. A hátrányos kö­rülmények ellenére a műve­lődési házban igenis pezsgő munka folyik, s néhány egé­szen kitűnő műhely műkö­dik. Műhely! Ezt nem árt hangsúlyozni, mert a sza­badidős tevékenységnek ez a formája nyitottabb és szaba­dabb, mintha szakkörről vagy klubról lenne szó. — Tanár kollégáimban nagyszerű segítőtársakra ta­láltam. A színjátszó műhe­lyünket például Nemes Csa­ba vezeti. Itt a gyerekek nemcsak a színjátszással és szavalással ismerkednek, ha­nem a jelmezeket és a dísz­leteket is ők készítik. Ha csak annyit érünk el. hogy az iskolai ünnepségeken jó színvonalú műsort adunk, már nem dolgoztunk hiába. Egy másik műhelyben Nagy Józsefné vezetésével a gye­rekek tetszetős játékokat ké-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom