Kelet-Magyarország, 1986. október (43. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-25 / 252. szám

Kovács Gábor negyvenöt esztendős. Édesapja erdész volt, otthon kapott indíttatást jelenlegi hivatásához. Iskoláit Nyíregyházán végezte, majd Sopronban szerzett erdőmérnöki, majd később vízgazdálkodási szakmérnöki képesítést. Derűs ember, akinek életében mindig nagy szerepet játszott a muzsika. Maga is aktív zenész volt, s ma is legjobb kikapcsolódásnak tartja. Családos, fia most érettségizik. Eddigi élete során dolgozott a FEFAG-nál, a Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóságnál. 1983 óta az erdőfelügyeletet irányítja.

Tudom, hogy ön az egyetem után mint erdész dolgozott. Utána mint vízügyi szakmérnök tevékenykedett. Mindig a gyakorlati munkáknál találtam. Most pedig egy hivatalban van. Hogyan vált hűtlenné a praxishoz, mi vonzotta az erdőfelügyelethez?

— Ezt a kérdést rríár feltették nekem. Ügy vélem, ez abból fakad, hogy sokan nem ismerik az erdőfelügyelet lényegét, s azt hiszik, ez is olyan hivatal, ahol születnek az akták, ahol belefullad az ember az adminisztrációba. Ha így lenne, biztos nem lennék itt. Meggyőződésem, hogy az erdőfelügyelet Magyarországon a talán legkisebb apparátussal dolgozó hatóság, mégpedig olyan, mely szervesen a gyakorlattal kapcsolatban dolgozik. Tudom, sokan megijednek attól, hogy hatóság. De ha beszélgetünk a munkánkról, az is kiderül, sokban más, mint a hasonló rendeltetésű hivatalok bármelyike. Engem az vonzott ide, hogy az erdőfelügyeletnek nagy hagyománya van hazánkban, elsősorban az erdővagyonnal való okos gazdálkodás terén. A másik: beleszólásunkkal folyik a tervezés, a kitermelés, a telepítés — vagyis minden lényeges munka. De nem elhallgatható, hogy elődöm, Dezsényi Ede erdőmérnök olyan nagyszerű gyakorlatot, módszert és kapcsolatot hagyott örökül, amit szívesen vállaltam. Ennek velejárója az is, hogy sokat tartózkodom az erdővel gazdálkodók területén, s meggyőződésem szerint munkatársaimmal tehetek azért, hogy Szabolcs-Szatmárban mind több. mind jobb erdő legyen.

^ Ha jól veszem ki a szavaiból, minden erdővel kapcsolatos kérdés itt köt ki a felügyeleten. A felügyelet szakmai vagy gazdasági?

— A felügyelet kizárólag szakmai. Hogy jobban érthető legyen, néhány szót arról, miként működik az erdőkkel kapcsolatos szisztéma hazánkban. Az erdőkkel kapcsolatos terveket a MÉM erdőrendezési szolgálata készíti. Ebben benne foglaltatik a tele; pítés, a hasznosítás. A tervek viszont úgy készülnek, hogy azokban mindig érvényre jut az erdőfelügyelet véleménye. A következő lépcső az erdő kezelője, vagyis az erdőgazdaság, a termelőszövetkezet, az állami gazdaság, sőt, még a magánerdő tulajdonosa is. A tervek pontosan megszabják, kire milyen kötelem hárul. Az, hogy mindez megvalósuljon, hogy úgy alakuljon, ahogy az optimális, annak a folyamatnak a felügyelete a mi munkánk. És itt teszem hozzá: olyan hatósági munka, melyhez pénzünk is van. Minden gazdálkodó ugyanis a kivágott fa után egy bizonyos összeget befizet az erdő- fenntartási alapba. Ezzel az összeggel tudjuk aztán elismerni vagy szankcionálni azt, hogy valaki a tervnek megfelelően telepít-e vissza, végrehajtja-e mindazt, ami az erdővagyon érdekében szükséges. Mindebből világos, hogy mi csak a szakmai kérdésekben vagyunk illetékesek. A gazdálkodást az arra hivatott szervek ellenőrzik. De a megyében se erdő kivágása, se telepítése a mi tudtunk nélkül nem folyik, nem folyhat.

Az eddigi beszélgetésből úgy érzem, hogy főleg a kitermelés és telepítés kérdései vannak előtérben. Miként kell ma néznünk erdeinket?

Hétvégi

interjú

Kovács Gábor erdőmérnökkel,

az erdőfelügyelet munkájáról

— Buenos Airesben 1972-ben közmegegyezéssel meghatározták az erdők funkcióit. Három pontban jelölték meg ezeket: termelési, környezetvédelmi, szociális-üdülési. Azt is leszögezték, s ez a gyakorlatunkkal egybevág, a három egymástól nem elválasztható. Igaz, beszélhetünk speciális esetekről. A bátorligeti ősláp vagy a baktai génbank esetében nem a gazdasági szempontról van szó. Hasonlóan a sóstói közjóléti parkerdőben sem az a lényeg, hogy mennyi fát lehet belőle nyerni. De az ilyen eseteket leszámítva a három funkció egy időben van jelen. Teljesen világos tehát, hogy nem tekinthetjük másként erdeinket, csak úgy. mint egységet, ahol mindegyik feladatnak meg kell felelni. Természetes tehát, hogy a vágásra érett fákat kitermelik, mint ahogy az is természetes, hogy telepítenek a helyére. Hogy a gazdálkodás és a többi szempont között nincsen ellentmondás, azt megyénk példájával világítanám meg. Szabolcs- Szatmárban jelenleg 71 ezer hektár erdő van. Hogy ez sok vagy kevés, arról csak annyit, még 30 ezer hektár kell a következő évtizedekben. De folytatom az előbbi gondolatot. Az ötéves terv időszakában kitermeltek 2,1 millió köbméter fát, vagyis évi 400 ezer köbméternyit. Lényegesen többet, mint korábban. És mégis: a megye favagyo- na. a korábbi 4,4 millióról nyolcmillió köbméterre nőtt. Ez mutatja: a gazdasági érdek megtartása mellett is nőtt az erdőterület. És ennek a tendenciának maradnia kell. Itt térek vissza arra, amit az imént említettem: nekünk van pénzünk. A visszatelepítő csak akkor kap az erdőrendezési alapból, ha megállapítottuk, hogy megfelelően telepítettek, hogy a telepítés állapota jó. fgy szakaszosan jut a pénzéhez. Ha elmulasztja a kötelességét, és három éven belül nem telepít, akkor megfelelően büntetjük, mégpedig olyan összeggel, ami megfelel a telepítés elmulasztása miatt kiesett fatömeg értékével.

A büntetésről esvén szó, mindig gyanakvó vagyok. Szükséges, hogy a Damoklész kardja ott lebegjen a fejek fölött? Vajon nem elég a gazdálkodók józansága és érdekeltsége?

— Az, hogy van a kezünkben valami, ami ösztönző, illetve szankciókra alkalmas, az jó, hasznos. A hatósági döntések általában ott futnak zátonyra, amikor a szép szavakhoz nem jut pénz is. De talán nem volt pontos, amit mondtam. A büntetés végső eszköz. Nem is a célunk. Induljunk ki abból az alaptételből, amit vallók: az erdész sosem ellensége az erdőnek. Ez azt is jelenti, hogy az erdész sajnálja a fát, szükséges rossznak tartja a kivágását. De kell, ez világos. így a legtöbb helyen — említhetem Vásárosna- ményt, Beregsurányt, Nyírlugost, vagy a FEFAG-ot — nem a büntetés réme, hanem éppen az erdő szeretete, a fa tisztelete serkent a visszatelepítésre, az ésszerű gazdálkodásra. Ennek megfelelően nagyon ritka

eset, amikor büntetésről kell határozni. És jellemző, határozatainkat nem szokták megfellebbezni.

A telepítésekről szólva: mitől függ, hogy hol mit ültetnek. Cgy vélhetné az ember, az érdek az, hogy gyorsan növő fákból alakuljanak az új erdők, melyeket viszonylag rövid idő után hasznosítani lehet.

— Ügy vélhetné, de nem úgy van. Mint mondtam, az erdőknek három funkciója van. Ebből fakad az is, hogy akár a visszatelepítés, akár az új telepítés során ezt figyelembe kell venni. Nézzük konkrétan a megyei példát. A szatmár-beregi tájvédelmi területen természetes, hogy az ott honos fák kapnak prioritást. így a tölgyes, a nyár, a fűz. A Nyírségben a nemesnyár, az akác, de kiálló sapkákon a fenyőt látjuk jónak, vannak olyan talajok, amelyek a tölgyet is szépen nevelik. A hullámtereken a nemesnyár, a történelmi diósok jelentik az irányt. Gondolom érzékelhető: vannak olyan fafélék, melyek talán hatvan-száz év múlva lesznek szépek, csodásak, hatalmasok. Mások viszonylag gyorsan adnak nagy fatömeget. Természetesen sok helyen a tájat szépítő, annak védett jellegét nem sértő, értékes fák kerülnek a földbe. Mindezt gondos talaj- vizsgálat, a tájak fáinak történelmi megismerése, a jó fajták kiválasztása előzi meg. Tudatos munka ez, mely jól szolgálja az ember érdekét, hiszen ' egyszerre jelenti a környezet védelmét, szépítését, ad esztétikai élményt, miközben ott és azok a fajták, melyek erre hivatottak, biztosítják a gazdaság érdekeit.

^ Az elképzelésekből világos, hogy arra

számítanak, hogy a fa jól eladható áru

lesz.

— Nemcsak lesz, de már ma is keresett a jó minőségű fa. A természetes anyagok elterjedése, mondhatjuk úgy, reneszánsza azt eredményezi, hogy a műanyag, farost háttérbe szorul. Ez fellendíti a fa iránti keresletet. Nyugat-Európában, ahol sok gond van a fák egészségével, az erdők károsodásával, különösen jó piacra számíthatunk. Feltéve, ha sikerül környezeti körülményeinket úgy alakítani, hogy a mi erdeink ne kerüljenek olyan helyzetbe, mint a fejlett ipari országokban. Erdőről, fáról beszélni úgy, hogy ne vizsgáljuk a környezeti körülményeket — nem lehet. A savas esők, a fafertőzések, a különböző kémiai behatások bajokat okozhatnak. A kocsánytalan tölgyeknél mi is átéltünk egy járványt, ami úgy tűnik, megállt. Azt viszont el kell mondani: nem minden időszakos fapusztulás esetében kell azonnal riadót fújni. A természetben mindig voltak olyan jelenségek, események, amelyek bajt okoztak. Ezzel nem

akarom bagatellizálni a környezetben leselkedő emberi eredetű veszélyeket, de jó, ha az arányokat megtartjuk. Hadd tegyem itt hozzá: az emberi vandalizmus se alábecsülendő akkor, amikor az erdőket ért veszteségekről beszélünk. Néha úgy tűnik, hogy valamiféle ambivalencia áll fenn. Sok ember egy-egy kivágott fa esetében vészharangot kongat, ugyanakkor az erdőkben felhalmozott szemét, a kitört fa, a megcsúfolt növényi együttesek sokasága, az önös érdekből lehántolt törzsű, és száradásra ítélt fa, a csókafészek miatt kidöntött faóriás — nos az ember kegyetlenségét mutatja.

^ Ha már szó esett az emberi gondatlanságról és felelőtlenségről, hadd kérdezzem meg önt, mi a véleménye arról, hogy megyénkben sok fasor, fa esik az irtás áldozatául?

— Előrebocsátom: a felügyelet hatáskörébe csak az erdők tartoznak. így amire ön gondol: út menti fák, csatornák mellett húzódó fasorok, árkok melletti telepítések — ezek nem erdők, ezek különböző kézben vannak. így a közúttól a tanácsig, a termelőszövetkezettől vállalatig sok illetékes van. Ez az egyik oldal. De legyünk nagyon tárgyilagosak. Azok a fák, fasorok, amik olyan gyakorta állnak a közvélemény érdeklődésének előterében, többnyire olyanok, melyeket 30—35 évvel ezelőtt, nagy kampány keretében ültettek el. Tegyük hozzá: a legjobb szándékkal. Az idő múlt. Az utak forgalma nem olyan, mint régen. A mezőgazdaság más területi és műszaki viszonyok között dolgozik. A forgalomszervezés megany- nyi új követelményt támaszt. És még valami: 30—35 év alatt rengeteg fa öregedett el, érett meg a kivágásra. Az én legjobb tudomásom szerint mondjuk a közúti vállalat rendkívül korrekten telepít vissza, amit pár év múltán tapasztalhatunk is. Aztán még egy érdekesség. Egyre-másra folynak az árnyékperek. Tudja mi ez? Az, amikor egy tsz azért pereli a közúti vállalatot, mert az út széli fák beárnyékolják a gazdaságilag hasznos területet, amely így kisebb termést ad. A dolog tehát nem egyszerű, de mint erdész mondom: nem is olyan tragikus, mint ahogy — hiszem, hogy a legjobb szándékkal! — a fát szerető emberek felvetik. De hogy erdőt is említsek. Nem tartom halogathatónak, hogy mondjuk a sóstói erdő bizonyos részén életveszélyes őstölgyeket vágjanak ki. Most kérdem én: mit szólnának ahhoz az emberek, ha a viharban embert ütne agyon egy leszakadó ág, vagy kidőlő fa? Nem mondom, hogy nem fordulhat elő olyan fakivágás, ami bosszantja az embereket. Az bizonyos, hogy a jó tájékoztatás, az időben történő, tisztességes, az okot feltáró előrejelzés sok vita elejét vehetné.

^ Ha most össze kellene foglalni a megye erdeinek helyzetét, s kicsit vázolni a jövőt, mit mondana?

— Először is: optimista vagyok, mert úgy érzem, hogy az erdővel foglalkozók tisztességes, jó szakemberek. Ma a megyében az erdőgazdaság 28 ezer, a tsz-ek 35 ezer, az állami gazdaságok 6 ezer hektárt kezelnek, s igen sok nagyszérű erdészegyéniség található mindenütt. A jövőben azonban sokkal vonzóbb ajánlatokkal kell idevonzani a végző fiatalokat, éppen a növekedő feladatok miatt. Ha azt veszem, hogy a múlt évben 1400 hektárral nőtt az erdőterület a megyében, s ha ehhez hozzáteszem a gazdálkodók terv szerinti szándékát és kötelezettségét, akkor úgy érzem: az itt élő, az ide látogató a jövőben még több szép és hasznos erdőt talál, mindannyiónk örömére és hasznára.

Köszönöm a beszélgetést.

Bürget Lajos

. .. sok embernek köny- nyebben jár a szája, mint a keze. Ne vegyék sértőnek ezt a kijelentést, hiszen nem tartok én mindenkit fecse- gőnek, szószátyárnak (bár van e fajból bőséggel.. .)■ Egy példa kapcsán jutott eszembe mindez. Nemrégiben a megyei népfrontbizottság a fogyasztók tanácsainak munkájával foglalkozott, beszámoló hangzott el e szervezet megyei munkájáról, és indulatos hozzászólások következtek — konkrét példákkal fűszerezve. A helyi fogyasztói tanácsok vezetői mondták el tapasztalataikat.

„Nézzük csak a vásárlók könyvét — mondta egyikük. — Bármilyen meglepő is, de a legtöbbjében feltűnően sok a dicsérő szó, és sokkal kevesebb a bíráló. Olyan üzletekben is ezt tapasztaltuk, ahol bizony nincs rendjén minden, gyakoriak a panaszkodó vevők. De: e vásárlók zöme jószerivel csak szóban mondja el a panaszát, s ráadásul nem is a bolt vezetőinek, hanem az ajtó előtt, kifelé jövet — a másik vevőnek ...”

Magyarán zsörtölődik, morog a vevő, ha nem talál tejet délután a hűtőpultban, ha nincs elég felvágott, ha goromba az eladó, rászámolnak az árra és így tovább. Becsapva érzi magát, mérges — de nem tesz többet, mint hogy szidja a szomszédjának, az ismerősének a bolt előtt a kereskedelmet. Az, hogy levegye a felakasztott vásárlók könyvét, és beírja panaszát, már távol áll tőle.

De vajon mi ennek az oka?

Tettem egy próbát a múlt

héten. Elmentem több nyíregyházi üzletbe, és megkerestem ezt a bizonyos könyvet. Ez sem volt köny- nyű, de igyekeztem feltűnés nélkül megtalálni — hogy ne kelljen külön kérni. Ez bizony nem sikerült mindenhol. Mert volt olyan, ahol szó nélkül elvehettem, mivel szabályosan — tehát a vevő által hozzáférhető helyen — volt kiakasztva. Másutt azonban láthatóan ugyan, de nem érhetően helyezték el — úgy, hogy szólni kellett az eladónak: legyen szíves ideadni a vásárlók könyvét. Ez aztán a várható következményekkel járt.

Az egyik boltban megkérdezte az elárusító: miért tetszik kérni? Mondom: csak. Meghökkenve ideadta. A másik üzletben: valami panasza van? Nem, mondtam, csak imádok olvasni és írni. A csipkelődő válasz nem aratott osztatlan elismerést. „Ne tessék szórakozni — mondta a kereskedő —, ha valami baja van, mondja meg..Nem mondtam, de végül is megkaptam a könyvet. Közben persze mindenhol, ahol látták, hogy forgatom az ominózus könyvecskét, ösz- szesúgtak a pult mögött, rám szegezték pillantásukat — vajon mit akarok beírni?!

Nos, nem kell sok magyarázat ahhoz, hogy elhigy- gyük: nem mindenki ilyen „merész”. Sok vevő meghátrál az ilyen fajta nyilvánosság elöl, nem vállalja a beírást, akkor se, ha lenne rá oka.

A másik példa még nyilvánvalóbb. Kolléganőm boltokban járt ellenőrökkel. Megkérdezett több vevőt is: miképp vannak megelégedve az ellátással? Egyikük tömören válaszolt: nem jó. De közben jobbra-balra pillogott, látja-e a boltvezető, hogy ő egy újságíróval tárgyal. Gyorsan odébb is állt,

mondván: nem akar ő nyilatkozni, mert holnap is idejön vásárolni... Tehát: nem teszi ki magát a kereskedők „haragjának”.

Nem értem teljesen a dolgot. Attól félnek az óvatoskodó vásárlók, hogy másnap az eladó hozzájuk vágja a szalámivéget? Netán nem eresztik be az ajtón? Nem. hinném, hogy ilyesmitől tartanak. Egyszerűen csak óvatosak — „mit lehet tudni" alapon . .. Régi és rossz beidegződés ez — ideje lenne már fölszámolni. Mert így fordulhat elő, hogy a környék által sokat szidott ABC-áruház „Kiváló bolt” címet kap, hiszen csupa szép és jó áll a vásárlók könyvében. Így lehetséges, hogy a boltvezető széttárja a karját: kérem, nekem nem jelezték a vásárlók a gondot (az persze más kérdés, hogy neki anélkül is tudnia kéne mindenről ...).

Szóval: többet beszélünk,

mint teszünk. A régi mondás: a szó elszáll, az írás megmarad, nagyon is igaz. S talán éppen ez okozza a félelmeket. Ha már valamit leírunk, az valamiféle véglegességet jelent — gondoljuk —, és mentegetjük magunkban a hibázókat. Hátha holnapra minden megváltozik, hátha ...

Pedig szerintem sokkal hasznosabb lenne mindenkinek — kereskedőnek és vevőnek egyaránt —, ha a jogos panaszoknak nyoma maradna. Intézkedni csak így tudnának az illetékesek. Mert a boltajtó előtt elhangzó bölcselkedések nem érnek többet egy üresen tátongó hűtőpultnál .. .

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1986. okító bér 25. Q