Kelet-Magyarország, 1986. szeptember (43. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-06 / 210. szám

Á veterán Murár Pál szobafestő augusztusban töltöt­te be 80. évét. 59 éve tagja a pártnak és a szakszervezetnek, 54 éve kezdett énekelni a Munkás Dalkörben, fél évszázada, hogy elő­ször tartóztatták le a csendőrök röplapok terjesztéséért, sztrájkok szervezéséért. A polcokon könyvek és újságok. — A 30-as években sok nagyszerű szak­társsal hozott össze a sors — kezdi az em­lékezést. Jóleső érzéssel gondolok vissza a szervezett munkások legjobbjaira: Csákvári Lajosra, Jónás Józsefre, Markovics Jenőre, Bezerédi Antalra, Jeney Györgyre, Kiszely Mihályra, Garai Andrásra, Máchel Sándor­ra, Ferkó Istvánra, Gyureskó Mihályra, Dan- kó Andrásra és másokra. Felejthetetlenek azok az évek, melyeket együtt töltöttem a mozgalomban Török Jánossal, Egri Sándor­ral, Dunai Bélával, Augusztinyi Józseffel és Palitz Mihállyal... Első pártmegbízatása plakátok ragasztá­sa, röplapok terjesztése volt. Munkát, ke­nyeret! — követelték az írott betűk, amely­től jobb sorsukat remélték. A későbbi évek­ben a pártvezetőség tagjaként fejtett ki ak­tív tevékenységet. — 1927-ben szabadultam fel, a 30-as évek­ben Pesten dolgoztam. Itt ismerkedtem meg Apró Antal elvtárssal is. Tőle tanultuk, ho­gyan kell elviselni a megpróbáltatásokat, hogy a szervezettségben van az erő. Tőle kaptunk marxista könyveket, melyet szinte rojtosra olvastunk .. . Murár Pál 1930-ban nősült meg. Felesége cselédlány volt. Sokáig az édesanyjáéknál laktak. — Jól emlékszem — mondja Pali bácsi —, hogy az ínségmunkás napi bére 1,50 pengő körül volt. De arra is, hogy egy kiló kenyér 34 fillérbe került, csakúgy, mint egy liter tej. A szalonnáért a boltos 1,40 pengőt kért. A mai fiatal el sem hiszi: 1933-ban mind­össze 150 pengőt kerestem. Még belegondol­ni is rossz... Nekem abban az időben egyetlen ruhám volt. Még az esküvőre kaptam. Ezt nagy becsben tartottuk, csak rendkívüli esetben volt szabad felvennem. Amikor otthonról elmentem benne, édesanyámék úgy tudták, hogy templomba megyek. Az igazat csak ak­kor tudták meg, amikor néhány nap múlva a csendőrségre kellett mennem... Hazaté­résem után a kék foltok az arcom i elárul­ták, hol is voltam én tulajdonképi sn ... 1934 januárjában az építőmunkasok kül­döttsége a városházán járt és munkát kö­vetelt. A küldöttek között ott volt Murár Pál is. Az egyik sztrájk során Murár Pált és há­rom társát: Ignáth Józsefet, Humenyik Zol­tánt és Csatári Jánost a csendőrség letartóz­tatta. Három hét után engedték őket szaba­don. A több napos sztrájkok csak részered­ményeket hoztak. Például a rendeletileg elő­írt bérek egy részét kiharcoltuk magunk­nak. Mint idősebb segéd, megkaptam a 45 filléres órabért. A napi munkaidő kilenc órában volt meghatározva, de ezt sohasem tartották be a munkaadók . .. Milyen volt a Munkás Dalkörben? Szá­mos majálison és összejöveteleken szerepel­tek. Sok szép dalt énekeltek. Az egyiknek a szövegét is lejegyeztem. „Fel víg danára, dalolj proletár. A mun­kás élete egyhangú és az mi felvidít. A dal, ha vígan zeng, a barátságban egyesít. Ha egyesül a sok munkás, szervezve mi a fő. Lehull rólunk a rab bilincs, miénk lesz a jövő, miénk lesz a jövő. összetartva olyan erős vagy, mint egy szikla vár. Fel víg da­nára proletár. A tőke ellen harcolunk, a tö­ke megremeg. A munkás öntudatra kél, egy jobb hajnal dereng. Csak egymással, csak egymás mellett érjük célunkat el. A mi ügyünk igazságos, minékünk győzni kell, mi- nékünk győzni kell. Fel víg danára, dalolj proletár!. . .” (A Népművelési Intézet 1972. július 26-án a zenei és kórus mozgalomban eltöltött 40 éves működéséért Murár Pált a „Magyar Zenekultúra Szolgálatában” kitüntetésben részesítette.) A felszabadulást követő években dolgo­zott a tanácsnál, volt személyzeti vezető, párttitkár és szövetkezeti elnök. Húsz éve nyugdíjas. Életútját sok kitüntetés is fém­jelzi. A Szocialista Hazáért Érdemrend, a Felszabadulási Jubileumi Emlékérem és má­sok. Idén az építők napján átvehette a „Szö­vetkezeti Ipar Kiváló Dolgozója” kitünte­tést . . . — Köszönöm a figyelmességet, hogy la­punk, — melynek hűséges olvasója vagyok, — rám gondolt születésnapom alkalmából. A mai fiataloknak pedig azt üzenem, hogy becsüljék, óvják, gyarapítsák ezt a társadal­mi rendet, amely számukra a szebb holna­pot jelenti. Dragos Gyula Szépen magyarul — szépen emberül Gyászklapancia (-------------------------------------------­Napilapjaink egyikében, mégpedig ennek gyászrova­tában szokott megjelenni az alábbi 'kegyeletsértő apró- hirdetés. Valahányszor át­tekintem a halálozások szo­morú listáját, megakad raj­ta a szemem, olvastán kel­lemetlen érzés fog el. Rá­jöttem, hogy miért. íme a csupa nagybetűvel szedett szöveg: TEMETTETNI FÁJ ÉS NEHÉZ, GYÁSZ GMK MINDENT INTÉZ. Ezután a gmk címe következik. Megrökönyödésem oka: ez a hirdetés nem átallott ver­ses formát ölteni. Hiszen lám, „szabályos” két nyolc- szótagos verssor, ráadásul sorfelezéssel, azaz mindkét sor négy-négy szótagra osz­lik. Látszatra hát valóban verset olvashat az ember, s ebben a hitében akkor erősödik még, ha felfedezi a rímeltetés szándékát is: nehéz — intéz. Suta rím, de elég ahhoz, hogy teljes­sé váljék az olvasóban a bántó hangulat, a kegyelet­rontás visszás érzése. A gyász egyike a megrá­zó érzelmeknek. Értelmező szótárunk szerint a gyász „szeretett személy, főleg hozzátartozó halálán érzett bánat, fájdalom”. Érhet családot és nemzetet a ha­lál hírére gyászba borul a család, a baráti kör, a mun­kahely közössége. A legkomorabb személyes és közösségi érzés tisztele­tet parancsol vagy leg­alábbis megértést kíván a közelállóktól. De még attól az intézménytől, hivataltól és vállalattól is, amely — mint jelen esetben — fel­ajánlja szolgálatát. Ezt te­szi a hirdetés feladója is, csak szerencsétlen formá­ban: megjelentetett szöve­gének stílustalanságával. Pedig legalább az illem­tudás szintjén felelhetne meg a gyász követelte hangnemnek. Azaz igazod­nia kellene az aktuális tár­sadalmi érintkezés, a má­sokkal való viselkedés nyelvben is kifejeződő kö­vetelményéhez, a beszéd­magatartás helyhez és alka­lomhoz igazodó módjához. Kényszerítő közösségi sza­bály kötelezi az együttér­zés valamilyen megnyilat­kozására mindazokat, akik a szomorú esemény idején személyes vagy akár üzle­ti, szolgáltató ajánlkozás- sal kapcsolatot tartanak vagy kapcsolatot létesíteni óhajtanak az érintettekkel. Miért nem sikerült ez a közeledés a szóban forgó közleményben? Mert a vá­lasztott forma meghazud­tolja a mondanivaló ko­molyságát. Teszi pedig ezt olyan szöveggel, amely já­tékosnak sikerült, és seké- lyes értékű formai elemei­vel méltatlannak bizonyul egy mélységesen emberi ér­zéshez. Bánattal sújtott em­bert akar megnyerni az ügyhöz méltatlan, értékte­len reklámfogással. Hatá­sosnak vélt stílusszándéka visszafelé sült el: csúfot űz a gyászból ahelyett, hogy fölemelkedne legalább a megértés szintjére. Pedig a megértés kifeje­zése korántsincs ellentétben az üzleti érdekkel. Ellen­kezőleg : kellő komolyság­gal és illemtudással való kifejezése bizalmat kelt azokban, akik a temetés in­tézésével kénytelenek tö­rődni. Semmiképpen sem ajánl­juk a verses formát, legke­vésbé az idézetthez hasonló rigmust. Gondoljuk meg: részvétét senkinek sem jut eszébe személyesen kifejez­ni efféle egyéni ötlettel, eh­hez az őszinte próza illik. Mint ahogyan ez való a halálozási rovat apróhirde­tésébe is. Kezdődjék hát például így: „Gyászában osztozva segít...”; „Temet­kezési gondjait átvállal­ja ...” stb. Ha már szépre nem sikerül a hirdetés, szóljon legalább emberül. Gondoljuk meg: a halál nem tűri a klapanciát.-----------------------------------------------y 1888 szeptember 6. Napjainkban, amikor film- forgalmazásunk a szuperfil­mek bevételére épít, s a szak­emberek is főleg e filmek hatásmechanizmusával fog­lalkoznak, bizony egyre ke­vesebb szó esik — tisztelet a kivételnek — akár az egye­temes, akár a magyar film- történet hőskoráról. (Gondo­lok itt egyaránt a film fejlő­désének technikai és nemze­ti vonatkozásaira.) A filmtörténet kutatói a megmondhatói, mennyi kü­lönleges kísérlet előzte meg, illetve kísérte a filmet fejlő­dése során. Egyik ilyen fur­csa produktuma a kísérletez­getésnek a színház és a film meghökkentő társítása a filmszkeccs (moziszkeccs, ki- nemaszkeccs). Meghökkentő, mert a színház és a film sa­játosságaiból fakadóan ön­törvényű, különálló művé­szet, amire a filmszkeccsek készítői nem gondoltak, vagy talán nem is gondolhattak. De mi is a filmszkeccs és honnan ered? A Szabolcsi Hírlap 1913. február 15-i száma a követ­kezőképpen mutatja be Nyír­egyháza közönségének az ak­kor még ismeretlen műfajt: „Mint minden érdekes dolog a moziszkeccs is Amerikában látott napvilágot. Ott szüle­tett meg a gondolat, hogy a színházat nemcsak közelebb hozzák a mozihoz, hanem vegyítsék is vele. A mozi­szkeccs színészek élő előadá­sával kezdődik, egy darabig színpadon játszódik az ese­mény, majd amikor a cse­lekmény a színpadi díszletek és dekorációk nyújtotta min­den korláton túlterjeszkedik, akkor a színpad átalakul mo­zilepedővé és ugyanazok a színészek tovább bonyolítják az esemény szálait, de már filmen.” A korabeli tudósító helye­sen írja le a filmszkeccs technikáját és eredetét, mert valóban az amerikai Keys­ton cég készítette az első ilyen jellegű alkotást, 1911- ben, amit nemsokára köve­tett az első magyar mozi­szkeccs, (Siklóssy Iván: Ni­non de Lenclos). Ezt a las­san elfelejtett filmtörténeti pillanatot két fő dolog hozta létre. Az egyik az anyagiak, a másik pedig a közönség­igény. Ügy látszik, a pénz léte vagy nem léte végigkí­séri és sokszor meghatározó­ja a filmművészetnek. Hi­szen a kinemaszkeccs alkotó­inak is az volt az elsődleges céljuk, hogy minél kevesebb összegből állítsák elő „szín­ház-mozi” alkotásaikat, ami sajnos azt eredményezte, hogy nagyon sok gyenge al­kotás került ki a kezeik alól. A filmszkeccset tehát kis pénzű vállalkozók hozták létre, akik egy adott törté­netnek filmre vették vagy vetették egyes részeit és ezt beiktatták a történet színpa­di előadásába, amivel aztán bejárták az országot. A színpadi betétekkel, ahol a színészek táncoltak, éne­keltek, társalogtak, a közön­ségnek azt a hiányérzetét szerették volna pótolni, amit a kezdetleges némafilmek szótlansága idézett elő a né­zőkben. Említettem, hogy sok gyenge filmszkeccs ké­szült, de vannak a műfajnak kiemelkedő eredményei, al­kotói. Ilyen Molnár Ferenc alkotása az Aranyásó (1914) vagy Karinthy Frigyes szkeccse a Fixirozzák a fe­leségem, (1915). A zeneszer­zők között találhatjuk Ka- csóh Pongrácot, Vincze Zsig- mondot, Zerkowitz Bélát is. A filmrendezők sorában pe­dig feltűnik Kertész Mihály neve is. Az első filmszkecs- cset 1913. február 16-án és 17-én mutatták be Nyíregyj- házán az Apolló moziban, amely 1914. augusztus elsejé­vel már úgy nyitja meg ka­puit, hogy a vászonhoz szín­padot is építettek, hogy a filmszkeccseket akadályta­lanul bemutathassák. De tér­jünk vissza az első vetítésre, amelyről a Nyírvidék 1913. február 9-i száma a követke­zőeket írja: „A nyíregyházi Apolló színház legközelebb bemutatja városunk műértő közönségének a legújabb szí­ni műfajt, a moziszkeccset. E célra külön színpadot állít fel (azért nem mutatja be a városi színházban, mert azt lehetetlen befűteni), amelyen 5 fővárosi művész személyes szereplésével színre hozza Bródi Miksa és Martos Fe­renc kitűnő 3 felvonásos bo­hózatát a „Gyilkos-t”. Az ének- és táncszámokhoz a zenét Szirmay Albert szer­zetté. A darab előadására az eredeti szereplők jönnek el, Vörös Illy, Szabados Béla, K. Kovács Andor..1913 és 1917 között, a filmszkeccs fénykorában, tizenhárom szkeccset mutattak be Nyír­egyházán, amelyek közül ki­emelkedik a „népszerű bo­hém író” Karinthy Frigyei műve a Robinson Krausz. (Bemutató a nyíregyházi Apolló moziban; 1914. janu­ár 25.). A filmszkeccseknek látszó­lagos jelentéktelensége elle­nére is megvannak színházi és filmtörténeti értékei, gon­doljunk csak Erwin Piscator munkásságára, vagy a prá­gai Laterna Magica előadá­saira. Amiért én külön foglalkoz­tam e ködbevesző kísérlettel, az abból a meggyőződésem­ből fakad, hogy bármennyi­re is „lenézik” ezt a tulaj­donképpen nem is kellően ismert műfajt, mégis, a mű­veltség szempontjából igen nagy hatással volt a töme­gekre. Fokozottan érvényes ez a tízes évek vidéki váro­saira, köztük Nyíregyházára is, ahol főleg a háborús évek alatt, a film, a filmszkeccs nyújtott szórakozást, műve­lődési lehetőséget. Sarkadi Gábor Egy a valóság, s ezer a ruhája A fizika nem sorolható a könnyű tantárgyak sorába. A reáltárgyak közül szinte a legkevesebb népszerűségnek örvend a tanulók körében. Nem szándékom az okokat kutatni, hogy miért van ez így, biztosan számos ténye­zőt felsorolhatnék. Én csu­pán egy fényezőt emelek ki a sok közül, hogy tudniillik az általános iskolai tanuló életkorának pontosan abban a szakaszában találkozik a fizikatantárggyal, amikor a kalandos, romantikus dolgok érdeklik. Ehelyett találkozik a száraz, sokszor megfogha­tatlan tényanyaggal, s csak azt látja a fizikából, hogy képletek tömegét kell bema­golnia. így aztán elmegy a kedve a fizika tanulásától, az évek során egyre több isme­ret hiányzik, s mikor már rég nem tanul fizikát, úgy érzi, mit sem ért az egészből, pedig egész életét körülveszi az újabbnál újabb technika. Ezért örültem Karácsonyi Rezső olvasókönyvének, ame­lyet az általános iskolai fi­zikához írt. A könyv tehát az általános iskolában tanult fi­zikai ismeretek elmélyítését kívánja szolgálni. A szerző ötletes módon oldja meg a feladatot: kötetében képze­letbeli utazásra invitálja gyermekolvasóit. Az alapel­vet pedig így határozza meg az előszóban: „A természet kifaggatásának legegysze­rűbb módja, ha alaposan megfigyelünk mindent, ami környezetünkben történik. Ez érdekes és roppant szórakoz­tató dolog, de még nem min­den. Az okos ember, amikor megfigyel valamit, már gon­dolkodik is egyidejűleg.” Az utazás során, ahol min­den egyes állomás meglepe­téseket tartogat, Fizika Or­szág gazdag világa tárul fel hatvanhárom fejezetben. Mi­közben a történetbeli gye­rekszereplők megismerked­nek a nagy birodalom rejtel­meivel, tulajdonképpen a fi­zika alapfogalmainak lénye­gét is megértik. A kötet egy- egy részében sorra veszi mindazt, amit a sebességről, a gyorsulásról, az időről, a tömegvonzásról, az energiá­ról stb. tudniuk kell. Elkala­uzolja őket a fény, az elek­tromágneses hullámok, az atom világába is. Az izgal­makban bővelkedő utazást, annak emlékezetes pillana­tait magyarázó jellegű ábrák és fotók is megörökítik. Sok ilyen színes, olvasmá­nyos könyvre lenne még szükség annak érdekében, hogy a gyermeki fantázia sem szenvedne csorbát, s a tudás is gyarapodna. Külö­nösen az olyan tantárgyak tanításához és tanulásához érzem ezt fontosnak, mint a fizika. Hasznosnak gondolom az ilyen tartalmas segéd­könyveket még azért is, hogy ha netán némelyik szülő, aki szeretne ugyan segíteni gyer­mekének —, de nem tud, mert vagy régen tanulta, esetleg nem is tanulta —, ta­lán kedvet kap ahhoz, hogy ha nem is a tankönyv sűrű és száraz adatrengetegében botorkálva, de együtt olvas­va, tanulva talán hatéko­nyabban tudja nevelni gyer­mekét. Karácsony Rezső Egy a valóság, s ezer a ruhája: (Olvasókönyv az általános is­kolai fizikához) — Budapest: Tankönyvkiadó, 1986. Zámbó Ildikó Színház is volt... Ili HÉTVÉGI MELLÉKLET A|KM vendége

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom