Kelet-Magyarország, 1986. szeptember (43. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-27 / 228. szám
Kezet fogunk. Középmagas férfi, ősz hajjal. Olyan ember, akinél az első pillanatban megérezni, hogy korrekt és készséges. És még valami. Érzékenyebbek azonnal észlelik rátartiságtól mentes öntudatát, mely nem mindennapi mestersége kiváló gyakorlásából fakad. Gyikó Gyula restaurátor. — 1942-ben végeztem az iparművészeti főiskola díszítő-festő szakán Budapesten Nem volt ez szerencsés történelmi pillanat. A háborús idők viharai, majd az 1956-os események következtében évíolyamtársaim nagyobbrészt szétszóródtak a világban. Én itthon maradtam, ragaszkodtam ehhez a földhöz. A magyarországi hadiesemények végnapjaiban egy soproni kórházban feküdtem súlyos sebesüléssel. Annyi erőm mégis volt, hogy tiltakozzam a nyugatra való szállítá- som ellen. Aztán felépültem. Be kellett látnom, a kor nem kedvez a művészeteknek. Igaz, jo szívvel ma sem tagadnám meg azokat a rajzaimat, amelyeket fényképek alapján esi- náltam a háborúból soha haza nem tért kaa restaurátor lonaí'iúkról, férjekről. Feleségemmel Gy. Antonyák Évával, aki nyíregyházi lány vök, és akivel még az iparművészeti főiskolán ismerkedtem meg, ide költöztünk Nyíregyházára 1942-ben. Az idősebbek talán még emlékeznek apósomra, Antonyák Istvánra, a város ragyogó címfestő mesterére. Tőle is sokat tanultam. Csakhogy élni is kellett valamiből. Elmentem a vízügyhöz dolgozni. Három éve jöttem el onnan nyugdíjba, különben a Nyírségi Vízgazdálkodási Társulat igazgatója voltam. Közben eltelt egy élet, a párom meghalt, én pedig 64 éves vagyok. A nagy szerelmem mindig is a saját festői tevékenységem, volt. Ez valahogy összekapcsolódott a régi festmények javításával, tisztításával. Eljöttek hozzám ismerősök és megkértek, hogy mint ecsettel bánni tudó ember restauráljak nekik egy-egy képet, így váltam restaurátorrá, miközben igazgató voltam. Alighanem ennek a tevékenységnek köszönhetem, hogy számomra ismeretlen a nyugdíjfóbia, a nyugdíjbetegség. Az igazán jó piktorok mindenkor tiszteletben tartották a festék vászonra való felvitelének technológiai fegyelmét. Ha egy rétegnek száradni kellett, kivárták és aztán lettek rá anyagot. Közben pedig remekművek születtek a kezük alatt, amelyek fizikai valóságukban is állják az idő próbáját. Ezért egy kicsit gyanús nekem, amikor nem egy mai művész úgymond az alkotás hevében megfeledkezik erről a technológiai fegyelemről. Ilyenkor inkább restségről, hányaveti- ségről van szó, vagy nem is tudom miről, hiszen eléggé megmagyarázhatatlan, hogy egy alkotót ne érdekeljen művének néhány éven belül törvényszerűen bekövetkező romlása. Tudomásom szerint a környéken egyedül vagyok restaurátor. De az országban sem lehetünk sokan, hiszen többször megkeresnek Budapestről is. A jó múltkorában egy Munkácsy-festményt hoztam rendbe a fővárosban, azelőtt Szinyei Merse Pál egyik alkotását. Adózok ezután a munkám után, de nem a pénzért csinálom. Ha látom a megrendelő arcán a boldogságot, mert a behozott elpiszkolódott kép helyett ugyanazt eredeti színeiben ragyogva viheti haza, hát ez nekem olyan örömet okoz, hogy inkább én fizetnék neki. Sztancs János Gyárkapun át a Gutenberg-galaxisba Kint zuhogott az eső. hideg szél szántotta a pocsolyákat. „Biztosan sok olvasót találok itt” — gondoltam, bekopogván egy vállalatunk üzemi könyvtárába, hogy riportot készítsek róluk. Ára tévedtem. A szobányi, süppedő padilószőnyegű könyvtárban csaik a Ikönyvtá rosnő járkált a roskadozó polcok között. „örülök, ha naponta két- három ember betéved ide” — mondta keserűen. — „Pedig munkaidőn túl is nyi't- vatartok. Több, mint tizenötezer 'kötet 'könyvből tudok nekik ajánlani. Krimit, 'tudományos-fantasztikus könyvet, szépirodalmat, népszerű történelmet..." — sorolta „rangsor" szerint. Kivétel-e a példa? Sajnos, egyre gyakoribb, hogy a dolgozók csák évente négyöt alkalommal nyitnak be a munkahelyi könyvtárba. Sietve keresik a szakirodalmat, — mert munkájúik elvégzése időhöz van kötve. A gyereknek kell az iskolába egy regény? Kölcsönzik hát nekik a kötelező olvasmányt. De vajon olvasnak-e ők maguk? „Egyre kevesebbet!" — hallottam az üzemi könyvtárosoktól a sajnálkozó mondatot. Mégis találkoztam olyan munkásokkal, értelmiségiekkel. akik a műszak, a munkaidő leteltével könyvet, esti Olvasnivalót keresgélték a polcokon. Volt köztük egyetemet, főiskolát végzett „fehér köpenyes" irodista, gimnáziumot végzett könyvelő, nyolc, sőt négy általános iskolát kijárt segédmunkás. Volt nyugdíj előtt álló, középkorú — sőt tizenéves fiatal is. Mi köti őket össze? — gondolkodtam el többször ezen. Nemcsak az írott betű szeretete, hanem valami más. ennél sokkal több! Egy öreg lakatos szakmunkástól kaptam meg a választ egyszer: „Az isten csák egy elétet adott az embereknek. De aki könyvet vesz a kezébe, az megélheti más emberek sorsát is! Ha okos, fáradság nélkül itanul belőle . . " — mondta .mosolyogva, majd' hetven év bölcsességével. Ma már a könyvtárosok feladták „arisztokratikus" álláspontjukat, látván, hogy jóval kevesebb az olvasó, mint a hetvenes években. Szívesen ajánlanak bűnügyi könyvet, krimit, 'tudományos-fantasztikus kötetekét kölcsönzésre. Azt vallják, hogy mindegy milyen úton jut el az ember a Gutenberg-galaxisba. Aki egyszer megszerette az irodalom ilyen vagy Olyan fajtáját, az majdan kezébe fogja venni Thomas Mann vagy Gorkij írásait ás. S ehhez nem Is kell messzire menni. A munkahelyi könyvtárak munkaidőben is nyitvatarta- nak. . Tóth M. Ildikó Film és irodalom Üdv, Thálial Ma. amikor ezek a sorok megjelennek, a mi Tháliánk otthona, a Móricz Zsigmond Színház új évadot kezd. S ez a nap —- nevezzük nyugodtan mérföldkőnek! — létének második fél évtizedét is indítja. Izgalommal. kellemesen bizsergetö várakozással lép ma este színpadra színművész, ül be a nézőtérre az évad első bemutatójának közönsége. Esemény, szűkebb hazánk szellemi közéletének nem kis eseménye ez a színházi nyitány. A társulatnak sikereket, tapsot, a közönség elismerését, a közönségnek örömei, színvonalas szórakozási kívánunk az egész évadra. (Sz.) A filmnek mint technikai találmánynak a nyilvánosság elé kerülése óta még 100 esztendő sem ítélt él. iDea múlt század végétől még egykét évtizednek is el kellett telnie ahhoz, hogy egyáltalán szóba jöhessen ezzel az új tükrözési móddal kapcsolatosan a művésziség lehetősége. A művészet történetében egy nem egész századnyi idő röpke pillanatnak tűnik, ha tekintetbe vesszük, hogy az irodalom, a zene, a szobrászat évezredekkel korábban már létezett, hatott közönségére. Ennek az időbeli különbségnek az egyik következménye az, hogy a filmelmélet jelentős lemaradásban van a többi autonóm művészet elméletéhez képest. Művelői számára hosszú ideig az volt a főfeladat, hogy bizonyítsák a film önálló művészet voltát, amelyet főként azokkal szemben kellett képviselni, akik a mozgóképet az irodalom nem éppen tökéletes gyermekének, afféle „irodalom melletti” ábrázolási formának tekintették. Kétségtelen tény, hogy a film megszületésében és formálódásában sokat köszönhet az irodalomnak. Az is igaz, hogy valamennyi művészet közül a legszorosabb kapcsolat ezt a kettőt fűzi egymáshoz. Ez azonban nem csorbítja, nem csorbíthatja egyikük önállóságát sem, azaz: abban a pillanatban, amikor a film technikai érdekességből, vásári látványosságból a világot szuverénül tükröző médiummá vált, elszakadt az egymáshoz kapcsoló köldökzsinór, s további fejlődésüket a kölcsönös egymásra hatás jellemezte. Irodalom és film viszonyának kérdése többnyire akkor szokott hangsúlyos módon előtérbe kerülni, amikor közismert irodalmi alkotás mozgóképes változatát vetítik a mozikban. Emlékeztetőül a közelmúltból Jeles András Angyali üdvözlete említhető, amelynek alapjául Az ember tragédiája szolgált. A fő vádak egyike e filmmel kapcsolatban az volt, hogy eléggé önkényes módon néhány színt kihagyott Madách művéből. Ha elfogadjuk kiinduló tételként azt, hogy a film önálló művészet, akkor vi- szont ilyesfajta méricskélés- nek helye nincs. A film ugyanis lemond önálló voltáról, ha a kiindulásul szolgáló irodalmi alkotás képeskönyvszerű változatát készíti el. Amikor film és irodalom viszonyát vizsgáljuk, megközelítésünk sokkal tágabb kell legyen, mint a cselekményelemek összehasonlítgatása. Magának a tükröző közegnek az önállóságából fakadó különbözőségeit érdemes megfigyelnünk, ha a lényegig el akarunk jutni. E bonyolult viszonyrendszernek itt két vonatkozására utalunk. Norman Mailer regényének, a második világháború eseményeiről szóló Meztelenek és holtaknak van egy jelenete, amelyben Cummings tábornok a frontvonalon tartózkodva jelzi a vezénylő századosnak, hogy ő akarja elsütni az ágyút. „— Hány másodperc van még, százados úr? — Öt, tábornok úr. ... A tábornok megrántotta- a zsinórt.’’ Ha a jegyzet terjedelmi korlátái lehetővé tennék, leírtuk volna a regénynek azt a 22 sorát is, amely az idézethez tartozik, de itt kényszerűségből a három 7óth Árpád: rr Őszi kérdés Jártál-e mostanában a csendes tarlón este, Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér, S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze, S róluk a szénailLat meghalni visszatér? És fájt-e, amíg nézted a nyárfát révedezve, Hogy reszket agg feje, az ezüstös fehér, S hogy édes életednek újra egy éve veszve, Mert viszi már Szeptember, a nagy szénásszekér? S ültél-e elfáradva kemény, út menti kőre. Merőn bámulva vissza az elvakult időkbe És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva! S eszméltél-e fel árván az éji hidegen, Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen Eb. lábadhoz simult, s bús kezeidet nyalta? ponttal jeleztük. Az öt másodpercnyi időtartam alatt a tábornok tudatában felvillan az az első világháborús emlék, amikor utoljára végzett ilyen műveletet, és végigfut rajta a félelem is. Az az öt másodperc, amely a valóságos időintervallumot jelenti, s amelyet a film minden különösebb nehézség nélkül tartani tud, az olvasó számára 40—45 másodpercre változik, ennyi mindenképp szükséges a sorok végigolvasásához. A film tehát — amely a jelen- idejűség művészete — megtartja nézőit a valóságos idődimenziók között, ezzel szemben az irodalom szükségképpen hol a tágítás, hol a szűkítés eszközével él, és az olvasóra bízza, hogy tudatában egységes és valóságos idő- és térviszonylatokká rendezze mindazt, amit elolvasott. Egy másik különbség bizo- nyitására azért néhány sort- mégis ideemelünk a fent említett regényrészletből: „Az elsütő zsinór fogantyúja kellemesen érintette a tábornok tenyerét. Cummings rámeredt a závárzat bonyolult, titokzatos mechanizmusára, a rugózatra, s szorongassál vegyes izgalom töltötte el." Mit kezdhet ezzel egy filmrendező? Mit tud megmutatni abból, ami leírva áll? Azt minden további nélkül, hogy egy férfikéz megfog egy zsinórt, de hogy ez milyen érzést vált ki, arra legfeljebb a színészi arcjáték adhat egyértelműen aligha lefordítható jeleket. Az is megmutatható, hogy a tekintet egy sokelemű szerkezetre szegeződik, de a „szorongással vegyes izgalom” egyszerűen eljátszhatat- lan, a „titokzatos” megmu- tathatatlan. A film ebben az esetben a nézőre bízza, hogy tudatában a látványelemek mellé — némiképp beleélve magát a hős helyébe — társítsa a lehetséges érzelmi színezetet. Adhat természetesen ehhez a tudati művelethez támpontokat a film zenével például, vagy színhatásofckal, de egyik sem pótolhatja a néző aktív együttélését a látvánnyal. Minden művész kénytelen megküzdeni az adott kifejezési forma korlátáival. Példáink a befogadásesztétika azon tételét igyekeznek bizonyítani, hogy a mű végső alakját mindig a közönségben nyeri el. De más módon tekinti társnak az író az olvasót, mint a filmalkotó a nézőt. Hamar Péter Áz orvosi hálapénz Magyarországon Ingyenes-e a gyógyítás hazánkban? Szabad-e az orvosnak hálapénzt, ajándékot 'elfogadni a társadalombiztosításban részesülő 'betegektől? Napjaink nagy társadalmi vitát 'kavaró jelenségéről, a paraszolvenciáról szól Ádám Györgynek a Gyorsuló idő sorozatban megjelent könyve. „ ... sok beteg azért fizet, 'hogy — kijátszva az •előírásokat — az általa választott orvos kezelje, az általa választott 'kórházban fekhessen " — idézi a szerző többek között egy közgazdász véleményéit a könyv bevezetőjében. Jogi. orvos- 'etiilkai szemszögből vizsgálja a hálapénz 'harmincöt (!) éves problémáját, mert véleménye szerint .. . l'éte •ma már az egészségügy •egész mechanizmusát fenyegeti". A könyv brilliáns jogászi fejtegetése a szinte egész történelmünkön végigvonuló. az ajándék, a hálapénz elfogadásált engedélyező és tiltó jogszabályoknak. Ádám “Györgynek nemcsak az a célja, hogy bemutassa ezeken a rendelkezéseket: feltárja a társadalmi háttereket, sőt szociológiai jellegű elemzést végez az orvosi foglalkozással kapcsolatban: vajon mi az, ami az orvost arra 'készteti, hogy külön juttatást fogadjon el — egyébként fizetett *— munkájáért? A sokrétű tanulmány •nagy erénye, hogy kiutat ■keres a káoszból. Szembeállítja a különféle korú és iskolai végzettségű betegek véleményét a gyógyításra felestoüdöttekével. és az 1984-ben megtartott Országos Orvosetikai Konferencia paraszolvenciával kapcsolatos ímegáU'lapíitásaival. 'Ezt a részt különösen érdekesnek 'tartom! Itt belepillanthatunk a betegek erkölcsileg is..fonák helyzetébe: Ki az. aki megkülönböztetett bánásmódot kíván pénzével 'megváltani, vagy azér’ ad. mert úgy érzi hallgatólagosan ,is elvárják tőle? S akii nem dug borítékot a fehér köpenyes egészségügyi dolgozó zsebébe, vajon elítéli a hálapénzt. vagy csak anyagi 'helyzete 'kényszeríti erre? Ügy gondolom a könyvnek csak javára vált volna, ha a szerző mélyebben, nagyobb (terjedelemben elemzi a hálapénz létét — a betegek szempontjából, feltárva a különféle társadalmi helyzetű emberek nézetét, a külön honorárium adásának-elfogadásá- nak megítélését. Mégis, mindezek ellenére Ádám György könyve élvezetes olvasmány mindazoknak, akiket foglalkoztat a hálapénz „divatja", oka. kiata- kulásának története. A szerző végkövetkeztetése 'egyértelmű: jogi kibúvók - itól mentes állami szabályozást kíván. S hogyan? Erre kap választ az olvasó, ha kezébe veszi a nemrég kiadott, ■elgundolkudta- tó ,,fényképet". Ádám György könyvét. (T.) KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1986. szeptember 27,
