Kelet-Magyarország, 1986. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-26 / 200. szám

1986. augusztus 26.

Kelet-Magyarorsiág

3

Pótolni a pótolhatatlant

AGGÓDVA FIGYELJÜK a fiatalokat. Ki és hogyan neveli őket? Milyen környezetben élnek?

Ez a nyugtalan érdeklődés csak erősödött, amikor tudomást szereztünk arról, milyen sok az állami gondozott kiskorú, s amikor arról is értesültünk, hogy ma már mind kevesebb közöttük az árva, akiknek menedéket kellene nyújtani. Az állami gondozottak többségét kényszerből kellett kiemelni környezetükből, sorsuk és jövőjük mentéséért. Számuk 1985-ben meghaladta a harmincezret.

Sokféle elhelyezési, nevelési mód van, bár ahogy a szakemberek mondják, nem elegendő, s főleg nem vagyunk még kellően tekintettel a gyermekek különböző sérültségi fokára. Az állami gondozottak nagyobb része valamilyen nevelő intézményben él, de több mint negyedrészüket, majd nyolcezret nevelőszülőknél helyezték el.

A család semmivel nem pótolható. S ha mégis arra kényszerülnek az illetékesek, hogy gyermekeket családjukból kiemeljenek, közben jól tudják, nem ez az igazán jó megoldás. A kényszer ritkán szül azonnal biztos sikert. Ezért is szorgalmazták mindig, hogy lehetőleg családba kerüljenek a magukra maradt gyerekek. Ha nem a saját szüleik, legalább a nevelőszülők törődjenek velük.

Ez utófDbi szónak nem volt mindig jó csengése. Móricz Árvácskája a kitaszított gyermekek mostoha sorsát idézi, a társadalom felelősségérzetére apellál. Akkoriban talán hiába. Mára sok minden változott. A nevelőszülői hálózat ma többnyire betölti hivatását. Annál is inkább, mert szigorúan ellenőrzik. Tavaly a nevelőszülők kétharmada egy gyermeket nevelt, ami önmagában is jelzi: már régen nem a pénzért, a plusz juttatásokért „vesznek ki" intézetből kiskorút, s azért sem, hogy legyen néhány segítő kéz a gazdaságban, a ház körül, a műhelyben.

Az okok egészen mások. Sokan azért vesznek nevelésbe gyermeket, mert nekik maguknak nem lehetett, de tartanak az örökbefogadás kockázatától. Mások azért, mert a sajátjaik kirepültek már, de a megüresedett házban még akad hely, és erejük is van a gondoskodásra. S nem kevesen, mert a gyermeknevelést, a szülői érzést igaz hivatásuknak tartják.

A gyerekek, akik az otthonból az idegen portára kikerülnek, rendszerint kisebb- nagyobb mértékben sérültek. Félősek és zavarodottak, akad olyan két-hároméves, aki nem jár még rendesen, mert korábban örökké bezárva tartották, fogyatékosán beszél, mert emberi szóban alig volt része, annál többször gorombaságban, durvaságban, megalázásban. A gyermek méltósága ma még az egészséges családban is olykor hiányzó fogalom. A nevelőszülő tehát mindenképpen többet nyújthat, mint amire egy nevelőintézet képes. Mert a családnak varázsa van, ez szavakkal nehezen magyarázható.

MIT KAPHAT A NEVELŐSZÜLŐ CSERÉBE? Semmit és mindent. A hála nem alku tárgya. Ám a gyerek még őszinte lény. Ügy szeretni, mint ők — a szeretetért cserébe — senki sem tud. De úgy örülni és úgy bánkódni sem. Könnyű ugyan becsapni, de még könnyebb megnyerni, mert a törődésért alku nélkül hálás. Akik állami gondozottak nevelésére vállalkoznak, a kapott ragaszkodásért, a viszonzott szeretetért teszik.

De tudni kell: a nevelt gyerek nincs örökre élszakítva valódi szüleitől. A. szülő láthatási joga ugyanúgy érvényes, mintha a gyerek intézetben volna. (Hacsak a gyámhatóság ezt a jogát meg nem vonja.) És sok szülő, amikor megtudja, hogy gyermekét családhoz adták, megjelenik : számtalanszor azért is, mert a nevelést az államnak szívesen átengedi — vagyis a gondot —, de a viszonzást, ha jelnő a gyerek, szívesen bevasalná.

A kapcsolatot a gyámhatóság — ha az a gyermek érdeke is — nem szakítja meg. Talán ezt a legnehezebb vállalni a nevelőszülőnek. Azt, ahogy a láthatás után a gyerek például ül egy könyv fölött, s néz maga elé, s a megnyugvást keresi magában. De többnyire a nevelőszülőkben leli meg. Válság, teher ez, amely gyereket és nevelőszülőt egyaránt megvisel.

Tisztelet és becsület hát azoknak, akik a védteleneknek és kiszolgáltatottaknak a legtöbbet tudják adni:<a családi otthont. S hogy ez kívánatos és szorgalmazandó, azt az utóbbi évek több intézkedése megerősítette. A Művelődési Minisztérium gyermek- és ifjúságvédő osztálya 1984-ben kísérletképpen hivatásos nevelőszülői hálózat szervezésébe kezdett a h^ gyományos és bevált módszer mellett. Azoknak a családoknak, amelyek legalább öt állami gondozottat hajlandók befogadni, lehetőséget adtak, hogy az anya főhivatásban vállalhassa ezt! Vagyis fizetést kap, hogy minden erejét, türelmét, szeretetét a gyerekekre fordíthassa. A két esztendővel ezelőtt kezdődött kísérlet mára polgárjogot nyert. Ez év júliusában törvényerejű rendelettel módosították a Munka Törvény- könyvét, s ezzel elfogadottá vált a nevelőszülői hivatás.

MA HARMINCNYOLC HIVATÁSOS NEVELŐSZÜLŐ van az országban. Jó részük már eddig is nevelt saját otthonában egy vagy két állami gondozottat. Egy részüknek központi keretből juttattak pénzt, de a vállalkozás nagy- szerűségét fölismerve sok megye gyermek- és ifjúságvédő intézete is áldozott erre a saját költségvetéséből: így Csongrád, Heves, Somogy. Győr-Sopron és Zala. Most a központi keretből évente 25 ilyen hivatásos nevelőszülői állás létesíthető, azaz minden esztendőben 25 új család alakulhat. S ha csak a minimálisan vállalandó öt gyerekkel számolunk, ez évente 125, korábban hányódó és kétséges sorsú, az állami otthonban nehezen oldódó gyermeksorsát teheti — előre kiszámíthatóan — jó kezekbe.

R. S.

Korszerű gépeket helyeztek üzembe az Egyesült Izzó kis- várdai fényforrásgyárában. Ezeken készülnek a gépkocsikhoz szükséges izzók. (Jávor L. felv.)

Emberségünk értéke

□ közelmúltban egy társaságban szó esett a társadalmi munkáról. A legtöbb példa olyan területről származott, amit könnyen lehetett forintosítani. Vagyis értékét pénzbe kifejezni. Sajnos, ebbe a kategóriába sokminden beletartozik manapság, ami hajdan természetes dolog volt egy-egy faluban. Mert azt korántsem tartotta valaki különös érdemnek, ha háza előtt a járdát és az úttestet tisztán tartotta, ma viszont ezért „pont” jár, más szóval belesorolható a társadalmi munkába, ami annál jobb, minél több esik belőle egy főre. Ez indítja aztán el azt a torzulást, ami már nem is társadalmi munka, hanem adminisztrálás, játék a számokkal. Torzul tehát az érték, egy-egy falu és város számol, variál, taktikázik. És közben figyelem nélkül megy olyan dolgok mellett, amelyek igazán a köz segítői. Azok mellett a társadalmi munkák mellett, melyek nem forintosíthatóak.

Gondoljuk csak végig: vajon nem társadalmi munka az, ha valaki egy-egy idős embert gondoz? De idesorolható az is, ha valaki egy magányos ember félelmes egyedüllétét oldja. Aztán ott vannak a véradók, a különböző társadalmi és tömegszervezetekben dolgozó aktivisták, a köz neveléséért önként és önzetlenül tevékenykedők, a környezetet védők, szépítők — hogy csak néhány területet emeljek ki. Vajon az ő önzetlen munkájukat kellően tiszteljük, becsüljük? Vajon hová számít a forintosíthatatlan társadalmi cselekvés? Ki figyel rájuk, ki adja meg nekik a tiszteletet, hogyan esnek bele abba a mérlegbe, ahol egy-egy település értékét mérik. Furcsa, de egy kétméteres árok ásásának van ára, az emberségnek nincs. Nincs, hiszen nem is lehet a mérhetetlent mérni. De valahol csak helye kell, hogy legyen!

B

! tudnám képzelni, hogy a társadalmi munka mérésének új módját dolgozzuk ki. Legyen ebben a méter, a sóder, az árok, a munka. De tegyük mellé — több mint egyenrangúan — azt a munkát is, melynek hatását senki nem tudja pénzre fordítani. Éppen ez jelezné a legjobban, hogy ez a mi társadalmunk képes az anyagi mércéken túlemelkedni, s értékén elismerni azt, ami szebbé, jobbá, emberibbé, tisztességesebbé, boldogabbá teheti az életet. Biztos, hogy ez a munka nem olyan látványos, mint a járdalapfektetés. Biztos, nehezebb megtalálni értékelésének módját is. De meg kell találni, hiszen csalóka lenne értékrendünk, ha abban nem kapna megfelelő tiszteletet nem forintosítható emberség.

(bürget)

„Manci” az elnyűhetetlen

Utat a hajóknak

Ha úgy hozná a sors, hogy újból választanom kéne, csak halásznak, vagy hidásznak mennék. De ha lehet, mégis hidásznak. Tiszadobra persze, a pontonhíd mellé. Aranyéletem volna.

Mert mit látok Tiszalúc felé menve? Kint ül a dobi hídfőben, árnyas fa alatt egy férfi, s nézi a forgalmat. Nem tülekednek az autók. Nyolc-tíz percenként fékez le mellettünk egy-egy kocsi, s ki vétel nélkül köszön mindenki. Aztán óvatosan ráhajtanak a deszkákra, dübörög alattuk a híd.

Hajó jön fentről

S ekkor a hátunk mögötti kis házikóban megcsörren a telefon. Az imént még álmos csendben üldögélő férfi nyomban felpattan, kisvártatva már tudja mindenki: hajó jön fentről! A hidászok ügyeletese, Kolozsi Barna

szavára négyen is ugranak, sietnek le a hídra.

— A középső pontonok közül kettőt félre kell húzni, azaz meg kell bontani a hidat, hogy tovább mehessen a hajó — magyarázza az ügyeletes, aki nemes hagyomány ápolója, az édesapja nyomdokaiba lépett. Az idősebb Kolozsi jó negyven esztendőt töltött el a dobi híd szolgálatában, nemrég ment nyugdíjba.

Nem úgy indult pedig, 'hogy a fiú folytatja a hí- dászkodást. Kitanulta az ács szakmát, s Nyíregyházára költözött. Egy évtizedet húzott ott le, amikor olyan események történtek, amire seniki sem számít. Ügy gondolta hát, békésebb lesz az élet itt, a szülőfaluban.

Állunk a híd legszélső, helyén maradó pontonján, s várjuk a fentről, Tiszadada felől közeledő hajót. Közben a négy ember dolgozik. Hatalmas csörlőket tekernek, nyikorognak a vastag drótkötelek. S hirtelen úgy tűnik, úszni kezd lábunk alatt a híd szilárdan maradt része. Persze, csak az érzékeink játszanak velünk, dehogy mi megyünk, a két középső ponton csúszik el lomhán a hajó útjából.

Kormányos levett sapkával

A híd'bontás nem rendkívüli esemény itt, napjában hatszor-hétszer is szabad utat kell biztosítani a hajóknak, annyira "azért nem rutinszenraun úr már régóta

ff törzsvendége az autójavító-szerviznek. Ez volt az egyetlen műhely az egész városban, s annak környékén. Konkurencia nélkül, magas színvonalon látta el szolgáltatási feladatait, s erős versenyben volt önmagával anélkül, hogy egyszer is alulmaradt volna.

Braun úr példamutató ügyfél; soha nem volt tolakodó, személyes érdekeit mindig alárendelte a szerviz érdekeinek. Nem volt soha türelmetlen, mindig kedvesen szólt a szerelőkhöz. Egyesítette magában a tartózkodó, fegyelmezett ügyfél minden jó tulajdonságát. Baráti ajándékai mindenkit lenyűgöztek, hol virágot vitt az ott dolgozó kisasszonyoknak, hol más ajándékokkal kedveskedett a mestereknek. Ünnepnapokon, névnapokon elsőként fejezte ki jókívánságait, s hosszabb utazásai alkalmával sem felejtett el képeslapot küldeni. így próbált egyre közelebb kerülni a szerviz kollektívájához.

Természetesen ennek az

alkalmazkodásnak meg is lett a gyümölcse. A műhelyben rábízták a panaszkönyv kezelését. S ebben maradandóan dicsőíthette a szerviz szolgáltatásait. Bramaga javította ki.

Egyszóval Braun úr kiérdemelte a példamutató ügyfél címet. Legalábbis így beszéltek róla a műhelyben.

Hartmut Berlin:^ példamutató Ügyfél

un úr kapcsolatai, amelyek a szerelőkhöz fűzték, hozzájárultak technikai ismereteinek a fejlődéséhez is. így amikor kocsiját revízióra vitte a szervizbe, már minden hibát tökéletesen el tudott magyarázni szeretett szerelőinek, s ezáltal megtakarította nekik a hibakeresés fáradtságos és időt rabló munkáját.

S természetesen tisztán vitte autóját a műhelybe! A motor úgy ragyogott, hogy akár enni is lehetett volna róla!

Es soha nem reklamált! Tudta, hogy nem várhat el a szerelőktől tökéletes, száz százalékos munkát, hiszen ők is csak emberek. így a revízió utáni kisebb hibákat otthon a garázsában saját

Most Braun úr példáján bemutatjuk, hogyan kell egy autót átadni a szervizben revíziós munkára. Időpont: reggel 6 óra. Színhely: a felvételi csarnok.

Braun úr kicsit félszegen lép a homályos helyiségbe, ahol egy hosszú asztal mögött ül a Mester. Megszólítással ilyenkor nem szabad zavarni őt, türelmesen várni kell.

— Bejelentett kocsi — dübörgi egy idő múlva a Mester.

— Igen — suttogja Braun úr, két héttel ezelőtt már ... Revíziós munkára hoztam be, tízezres átvizsgálásra.

— Ott van egy nyomtat- ■ vány, mindent szépen írjon fel. de olvashatóan — szól a parancs.

— De volna itt egy és más, amit sajnos nem tudok felírni...

— Azt nem tudjuk figyelembe venni — szól a szakember —, csak azt tudjuk megjavítani, amit felírt. De siessen, mert látja, mennyien állnak még az ajtó előtt.

— Igen, kérem, azonnal — válaszolja készségesen Braun úr. — Szeretnék egy alkatrészcseréi is kérni, ha lehet.

— Ilyen alkatrészünk csak egy-két darab van raktáron, kérem, nagyon nehéz eldönteni, hogy melyik kocsiba építsük be — szól a Mester, és sokatmon- dóan néz Braun úrra, aki természetesen megérti miről van szó.

— De ugye nem sürgős a kocsi, mert annyira le vagyunk terhelve, hogy legkorábban 4 hét múlva lesz kész az autója — teszi hozzá a szerviz szakija.

— Persze, de ... — erőlködik Braun úr. Ám példamutató ügyfél lévén csak mosolyog egyet, s a Mester elfelejtett köszönését meg sem várva kisiet a csarnokból. (Fordította: Szabó Béla)

rű esemény, hogy a hídmes- ter — vagy ahogy ma nevezik, a művezető — Seres Sándor, ne siessen le a hídra, ha másért ne, csak azért, hogy ismerőst keressen, üdvözöljön a hajón. Tíz éve tölti be e posztot, ismer hát minden tiszai járművet, cimborája majd mindegyik legénysége.

Jó ismerősként integetnek hát most is egymásnak, a kormányos még a sapkáját is leveszi. A híd előtt vagy kétszáz méterrel alapjáratba kapcsolt, legalábbis jócskán visszavett a lendületből, de elhagyva a hidat, újból rálép a gázra, felbőg a Rába- motor.

S kezdődik minden elölről, csak most fordítva. Perceken belül visszaáll a rend, megindulhat a forgalom. Helyére kerülték a pontonok. Azok, melyek isten tudja, hány esztendeje szolgálják már az utazókat. Hosszú ideig komp, vagyis, ahogy mifelénk nevezik, hidas járt itt a Tiszán, mígnem 1942. november 12-én pontonhidal helyeztek szolgálatba.

A Margit-híd emléke?

— Vámszedési joggal üzemeltette a vármegye egészen negyvennégy novemberéig, amikor a hidat felrobbantották a visszavonuló németek — mondja a hídmester. — Majd csak 1950-ben épült újjá, a hagyomány szerint az ideiglenes Margit-hídnak, a közismert Manci megmaradt elemeinek felhasználásával.

A hídmester irodája fent áll a meredek hídfőben, parányi szobácska az egész. Annál nagyobb a hidászok műhelye. Mert mint kiderül, az ő munkájuk bizony korántsem csak annyi, amit az idegen lát. Érteni kell itt mindenhez. Az ács, az asztalos, a vilLanyszerelő, a festő, a lakatos, meg a jó ég tudja, hányféle mesterséghez még. Mert a híd sok, és sokféle munkát ad. Ne irigyelje senki hát az ő nyugodt életüket.

Legfeljebb munkájuk szépségét.

Balogh Géza