Kelet-Magyarország, 1986. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-09 / 187. szám

KU HÉTVÉGI MELLÉKLET 1986. augusztus 9. 0 □ KIVI VENDÉGE Ursula Hőing Művészül« - közönségül« Hat éve él Magyarországon Molnárné Ursula Hőing képzőművész. Az NDK-ból te­lepedett át hazánkba, az időközben elhunyt, köztiszteletnek örvendő Molnár Mátyás va­jai múzeumigazgató feleségeként. Jelenleg Nyíregyházán él, a Képzőművészeti Szövet­ség tagja. Sokoldalú, kísérletező kedvű művész, de legszívesebben grafikákat, meseillusztráció­kat készít. Zrínyi Ilona utcai lakásának a fa­lai is a gyermekvilágot idéző kedves képei­vel vannak teleaggatva. Drezdában tanult, az ottani képzőművészeti főiskolán, és mun­kái különböző intézményekbe kerültek. Szí­vesen készít kollázsokat is. Néhány gyer­mekkönyv illusztrátora. Több önálló és cso­portos kiállítása volt már az NDK-ban és Magyarországon is. Ursula Hőinggel magya­rul beszélgetünk. Kedvesen töri befogadó új hazája nyelvét. Először az NDK képzőmű­vészeti életéről kérdezem. — Néhány szempontból az NDK-ban a képzőművészeti élet egészségesebb, mint Ma­gyarországon. Nincs az a fővároscentrikus- ság, mint itt. Több városhoz kötődő iskola működik ott, amelyek egyáltalában nincse­nek alárendelt szerepben. Pezsgő képzőmű­vészeti élet van például Lipcsében, Hallé­ban. Drezdában illetve a környékén több mint 800 művész él. Az is igaz, hogy ennyi művész nem tud megélni csupán a művé­szetéből. De ha például egy új városrészt épí­tenek, számítanak a képzőművészekre is. Előre eltervezik például a faliképek, szob­rok helyét. Ilyenkor sok művész kap meg­rendelést. Én is készítettem néhány faliké­pet, melyek drezdai szállodák, intézmények falait díszítik. — Sokan szerették és tisztelték nálunk Molnár Mátyást, a vajai múzeum alapító­ját, lelkes szervezőjét, aki a művészetnek is pártolója volt, hiszen alkotóműhelyt terem­tett a múzeum vendégszobájában. Hogyan kerül kapcsolatba vele, és hogyan emlék­szik vissza rá? — Molnár Mátyással Zalaegerszegen egy nyári egyetemen ismerkedtem meg.- Na­gyon szimpatikus ember volt. Sokat utaz­tunk együtt. Ö mutatta meg nekem Magyar- ország igazi arcát. Falusi házakba vitt el, gyönyörű nyírségi, beregi tájakra, megis­mertetett a népművészet gazdag kincseivel. Sokat mesélt nekem a magyarok zivataros történelméről, az itt élők mindennapi éle­téről. Meghívott Vajára is, aztán megkérte a kezem. Örömmel mondtam neki igent. Sajnos, a házasságunk csak kezdet volt, nem tudott beteljesülni, hiszen ő nagyon ha­mar meghalt. Alig két évet éltünk együtt. Halála nagy szerencsétlenség volt számom­ra. Ursula Hőing akkor úgy érezte, hogy ki­csúszott a lába alól a talaj. Társtalanul ma­radt egy idegen országban. Barátok, isme­rősök alig voltak, és alkotói megbízatáso­kat is csak hébe-hóba kapott. Még a szak­mabeliek is alig ismerték. A férje nélkül nem akart Vaján maradni, de régi hazájá­ba sem volt már kedve visszatérni. Élet­kedve csak hónapok múlva tért vissza las­san. Kimondhatatlanul nagy segítség volt számára, hogy Nyíregyházán lakást kapott, és állandó életjáradékot. Talán azért is döntött úgy, hogy végleg Magyarországon marad. — Először nem tudtam, mit csináljak. Képzelje magát az én helyzetembe! Aztán rájöttem, hogy megszerettem Magyaror­szágot. Szeretek itt élni. Az emberek ked­vesek, barátságosak, vidámak. Ez az én temperamentumomnak megfelel. Örömmel fedeztem fel azt is, hogy Nyíregyházán pezs­gő képzőművészeti élet van. Sok a színvo­nalas kiállítás. A képzőművészetnek és az alkotóknak is van itt becsületük. Nem okozott-e törést alkotói munkájá­ban az egyedüllét? — Hónapokig nem tudtam ecsetet venni a kezembe. Életem és az alkotókedvem csak hosszú hónapok múlva jutott vissza a régi kerékvágásba. Mostanában viszont már gyakrabban festek. Néha-néha kapok megbízatást, igaz lehetne többet is. Hívnak tárlatokra, csoportos kiállításokra. Nagyon szeretnék ismét gyermekkönyveket illuszt­rálni, de a kiadókkal nem találok kapcso­latot. Az alkotóművész számára nagyon ösztönzőek ezek a Magyarországon jól meg­honosodott alkotótáborok, mint amilyen To­kajban, vagy az éremművészek számára Nyíregyházán is. Az idén például Sárospa­takra megyek. A művész ilyenkor otthon hagyhatja a gondjait, problémáit, és csak az alkotásnak él. A többi művész jelenléte is inspirálóan hat. Remélem, a szabolcsi festők őszi tárlatán ezekből bemutathatok majd néhányat. Bodnár István Valamikor tájtű volt az iránytű. Ma már nem mond­juk így. Szó sincs azonban arról, hogy háttérbe szorul­tak volna tájelőtagú kifejezé­seink. Sőt mintha egyre job­ban szeretnénk őket. Tájéko­zódjunk csak! Szépen magyarul — szépen emberül Tájszeretet Jó néhány éve, amikor a tájékozódási futásként emle­getett sportágból, tájfutás lett, többen idegenkedtek tő- la, mondván, hogy az új név megcsonkította a régit. A valóság ellenben azokat iga­zolta, akik táj szavunkkal hozták összefüggésbe ezt a sajátos összetételt. Polgárjo­got nyert ugyanis a tájfutás nyelvhasználatunkban. Ked­vezhetett neki az is, hogy egyre többet törődünk a ter­mészet, a hagyományos élet­mód értékeivel. Így hát nem csoda, hogy bővül a táj-tagú összetett szóknak az egyéb­ként is népes családja. Ősi eredetű szavunknak korább­ról olyan társulásait ismer-i jük, mint a tájjelleg, a táj­kép, a tájrajz, a tájszólás stb. Szívesen fogadták a szaknyelvek is. Például a földrajzból kerül be a köz­nyelvi megnyilatkozásokba a tájegység, a képzőművészet­ből a tájfestmény, az iroda­lomból a tájköltészet, a nyel­vészetből a tájszótár. Üjabban tájházak gazda­gítják a tájmúzeumok körét. A természetet utánzó tájker­tészet mellett fontos szerep­hez jut a tájrendezés. Az egyes vidékek kultúráját táj­kutatók vizsgálják, hogy táj- rendezvényeken méltassák. A környék azonos foglalko­zású emberei tájértekezleten cserélik ki tapasztalataikat.! A nagy világban csupán egy apró, de mindennél kedve­sebb pont a tájhaza. Ilyen helyeken a tájnyelvek nyelv­tájakat szólaltának meg. Mi másról árulkodik ez, mint a táj szeretetéről? Á szülőföldéről és a szóéról is. Mert embernek lenni, hazát és emberiséget szolgálni csak ott tud az ember, ahol él. Mennyivel emberségesebb, hogy a tömegközlekedés me­gyei vállalatait immáron nem számmal, hanem tájékra uta­ló névvel illetjük: Balaton Volán (Veszprém megye), Jászkun Volán (Szolnok), Kisalföld Volán (Győr-Sop- ron). Kunság Volán (Bács­Anyos Imre: Napraforgók (akvarell) Kiskun), Pest Megyei Volán, Vasi Volán stb. A tömegtá­jékoztatás területi fórumai címünkben már régóta így utalnak az országos lapokkal való munkamegosztásukra: Dunántúli Napló (Baranya megye), Fejér Megyei Hírlap, Hajdú-bihari Napló, Kelet- Magyarország (Szabolcs-Szat- már), Nógrád, Zalai Hírlap stb. Sorolhatnánk, esetleg rész­letezhetnénk még tovább az ember-nyelv-haza összefüg­gésének szép példáit. De ta­lán a táj is elég iránytű. Molnár Zoltán Miklós Hosszú éveken át elvétve lehetett csak találkozni a he­tedik művészetről szóló írá­sokban a művészfilm és kö­zönségfilm kategóriájával. Az utóbbi időben viszont lépten-nyomon belébotlik az olvasó recenziókban is, vita­iratokban is. A jelenség ma­gyarázatát nyilván abban le­het keresni, hogy napjaink­ra a filmkínálatban rendkí­vüli méreteket öltött az arányvesztés, vészesen elsza­porodott a napi fogyasztásra szánt művek száma, a tartós értéket jelentők pedig nem találják az utat a vetítővá­szonra. Ma már jótékony homály fedi, ki lehetett az, aki a filmtermést megfelelőnek ta­lálta e két kategória valame­lyikébe besorolni, és nagy­vonalú keresztapaként az el­nevezéseket rájuk aggatta. Az pedig végképp talány, miként maradhattak meg tar­tósan a szaknyelvben is an­nak ellenére, hogy jelentés- tartalmuk ködös, képlékeny, csak rendkívül felületes meg­közelítésre alkalmas. Bármerről közelítünk a művészfilm-közönségfilm ka­tegóriapárhoz, ellentmondá­sokba ütközünk. Kíséreljük meg a vizsgálódást a gyakor­lat oldaláról! Bizonyára so­kak számára emlékezetes Hitchcock Psychoja vagy Wilder Legénylakása. Mind­kettő tömegsiker volt szerte a világban, ugyanakkor ki merné elvitatni művészi ér­tékeiket. E két filmben a szórakoztató szándék társult igényes alkotói formálásmód­dal. A Rocco és fivérei vagy a Körhinta súlyos társadalmi mondanivaló megjelenítésére vállalkozott, mégis hatalmas nézőtábort vonzott a mozik­ba. Azaz: említett példáink esetében a vizsgált kategóri­ák hasznavehetetlenek. Tímár Péter, az Egészséges erotika című friss film ren­dezője nyilatkozik ekként a Filmvilágban: „Tagadom, hogy a ,művészfilm’ nem le­het egyszersmind .közönség­film’ és megfordítva. Én a fúzió mellett vagyok.” A fia­tal alkotó megjegyzése igaz­nak tűnik. Ám akkor mi szükség ezekre a felületesen jelölő kategóriákra? Ugyancsak zsákutcába ju­tunk, ha az elnevezéseket a szavak jelentéstartalma alap­ján vizsgáljuk. Eszerint ugyanis aki a nagyközönség számára készít filmet, aki sokak számára óhajt élményt nyújtani, az nem művész. Művész az, aki eleve réteg­közönség számára készít olyan filmeket, amelyeket a nagyközönség nem érthet meg, nem élvezhet. A művé­szet nem a tömeg (a közön­ség) számára létező valami, hanem a kiválasztottak mo­nopóliuma. Rájuk talán nem is illik a kisszerű közönség elnevezés. Mint látható, a művészfilm-közönségfilm szószerinti értelmezése anti­demokratikus megkülönböz­tetés feltételezését is megen­gedi. Határvonalat húz oda, ahonnan — ha lenne is — el kellene venni. Ezen az ala­pon akár ki is lehet zárni a művészek köréből többek kö­zött Walt Disneyt, Steven Spielberget, Sergio Leonét. Aligha valószínű, hogy az említett kategóriapár ponto­sabbá tehető azáltal, hogy a közönségfilm helyett a kom- merszfilm elnevezést használ­juk, miként erre mostanában több példa is akad. A Film Színház Muzsika egy vitacik­kében még a „jó kommersz” elnevezés is előfordul. Pedig ha hinni lehet az Idegen sza­vak szótárának, a kommersz „nagy tömegben gyártott kö­zepes minőségű”-t jelent. A művészfilm vagy közön­ségfilm vélhetően értékkate­gória is használóinak szándé­ka szerint. Ebben pedig az a kimondatlan ítélet is benne foglaltatik, hogy vannak mű­fajok, amelyek művészi érték teremtésére nem alkalmasak Például a krimi, a western, a melodráma mindig is a „gyanús” filmfajták sorába tartozott. Holott egyetlen mű­faj sem eleve „bűnös”, egyet­len műfaj sem zárja ki, hogy keretei között az alkotó igé­Julis nénit faluszerte nagyokosnak ismerték. Nem volt olyan gyűlés vagy tan­folyam, amelyiken hozzá ne szólt volna. Kételkedett mindenben, különösen ak­kor, ha az állítás vagy a parancs felülről jött. Hozzá­szólásait gyakran csak azért nem követte retorzió, mert nemigen vették ko­molyan. kicsit kótyagosnak tartották. A hidegháborús években nem múlt el hét valamifé­le röpgyűlés vagy szeminá­rium nélkül. Hol az ameri­kai szövőlepke, hol a lég­gömbön érkező röpcédulák, hol a Korea elleni agresz- szió, hol éppen a beszolgál­tatás szolgáltatta a témát. A szónokok legtöbbször a tanítók voltak, akiket a nyesen, értékteremtő módon tükrözze a valóságot. Más kérdés, hogy a jelzett műfa­jok sok állandó jegyük mi­att nagyobb esélyt adnak az alkotó számára, hogy szok­ványfordulatokkal,_ az erede­tiségről lemondó megoldá­sokkal a középszerűség terü­letére sodródjanak, de ez nem törvényszerű. Chaplin melodrámája, a Rivaldafény filmtörténeti ér­ték, művészi teljesítmény. Lelouche filmje, az Egy férfi és egy nő, amely ugyanebbe a műfajba sorolható, érzelgős megoldásaival erősen közép­szerű még akkor is, ha for­mai bravúrjai kétségkívül figyelemre méltóak. Melodrá­ma a Fanny girl is, de hazug életmintái, hatásvadász meg­oldásai miatt értéket aligha tulajdoníthatunk neki. A határvonalak a filmek világában — ahogy ezt emlí­tett példáink bizonyítják — máshol húzódnak, mint ahogy azt a művészfilm-kö­zönségfilm elnevezés leegy­szerűsítő módon sugallja. A művészi filmek világában békésen megfér a felfedező erejű, mély gondolatiságot hordozó mű az igényesen szórakoztató film mellett; a középszerű műre, legyen bár felületesen filozofáló vagy szokványfordulatokkal szót rakoztató film, ott van a belletrisztika kategóriája; ami pedig értéktelen, arra nem érdemes szót veszteget­ni. Annak giccs a neve, bár­hogy is szépítjük a dolgot. Hamar Péter hallgatóság jól ismert és akikkel az összejövetelen is közvetlenül társalgott. Egy nagyobbacska pa­rasztportán összehívott röp- gyűlésnek éppen a Korea elleni imperialista agresszió volt a témája. A tanító úr a tőle megszokott vehe­menciával beszélt az esemé­nyekről, hogy így az ame­rikai imperialisták, meg úgy ... Majd mi segítünk, mi majd megakadályoz­zuk ... Julis néni fejcsóválva közbeszólt: — Tanítókám, hagyja mán! Hát csak a lepkéjét küldte el, oszt azzal sem bírnak! (Nagy Ferenc gyűjtése) f-------------------------------------------> Rétkőxi anekdoták trövisxon \fok Akik olvasták tavaly Liv Ullmann: Változások című könyvét, nem lepődtek meg, hogy fordítója, Csernus Ma­riann is írt egy „színésznő­könyvet”. Mesél gyermekko­ráról, diákéveiről, pályakez­déséről, első színházi éveiről, szerepeiről. A „lánc” össze­kötő fonala azonban nem az emlékezés, hanem az önkere­sés késztetése, az önbonco­lás. Ez ad sokszor túlfűtött, kritikai hangvételt a könyv­nek. Az Eszterlánc lapjain egy személyiség hordja ki önmagát. Ö maga „asszonyokrót szó­ló emlékkönyvnek” nevezi. Az asszonysors és a női ön­kifejezés ellentmondásossá­gát feszegeti. A nagyanya, Eszterliic az anya, a barátnők, kollé­ganők és a leánygyermek alakjainak összefüggő légkö­rében érzékeli önmagát, és hivatásának az asszonyélet kifejezését tartja. Nem vélet­lenül választotta ki magá­nak és játszotta el önálló estjein Weöres Sándor Psy- chéjét. Kicsoda tulajdonkép­pen Psyché? „Az örök női tudás él benne, meg tudja szerettetni magát. A legenda szerint János apostol, mikor százéves volt, és már szóno­kolni sem tudott, csak eny- nyit prédikált a híveknek: fiacskáim, szeressétek egy­mást. Szeretnünk kell egy­mást, ezt próbáljuk azóta, majdnem kétezer éve, siker­telenül. Psyché mintha így alakítaná át a rövid prédi­kációt: fiacskáim, szeressé­tek meg magatokat.” Bölcs gondolatok százait tartalmazza a könyv, melyek talán túl egyszerűek, túl bo­nyolultak, (vagy azért bo­nyolultak, mert túl egysze­rűek?) egy biztos: őszinték. Milyen ma egy színész? Mi­lyen ma a színház? Hogyan viszonyul a kettő egymáshoz? Ilyen és ehhez hasonló egzisztenciális kér­dések foglalkoztatják a szí­nésznőt. Emberi kapcsolato­kat elemez, az élet-ránk- szabta szerepek megoldásait keresi. Sérelmeiről is szól, például arról, milyen érzés volt évek­re meghalni és saját halálát kívülről szemlélni, a csaló­dást elviselni, hogy ezzel együtt a barátok is elmarad­tak, mint ahogy ez ilyenkor lenni szokott. Mi hiányzik a könyvből? A pletykaízűség, a személyeskedés, a nagyké­pűség, a szenvelgés ... és so­rolhatnánk, — szóval mind­az, ami nagyon sok önélet­rajzi ihletésű könyvet ella- posít, nem emel irodalmi szintre. Hideg és meleg. Ilyen ez a mű. Ha az embernek olyan példaképei vannak, mint Csernus Mariannák, érthető: az sohasem lehet langyos. (Csernus Mariann: Eszterlánc — Magvető Kiadó, Budapest 1986. Rakéta regénytár) Zámbó Ildikó

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom