Kelet-Magyarország, 1986. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-23 / 198. szám

1986. augusztus 23. ^jjj^ Újságíróról írni?! Amilyen hihetetlenül hatott a gondolat, olyan könnyein barátkoztam meg vele néhány nappal később. Ehhez szükség volt arra, hogy a riportalany is partner legyen. Sze­rencsém volt... Egy üdülőben ismerkedtünk meg. A be­mutatkozó kézfogáskor még nem gondoltam írásra. Azt vallom, amikor az ember pihen, ne dolgozzon. ★ Kereszty András, a Népszabadság wa­shingtoni tudósítója volt üdülőtársam. Ho­gyan lesz az ember külpolitikus, külföldi tu­dósító, milyenek a kinti munkakörülmények? Még a szakmabelinek is az újdonság erejé­vel ható dolgok ezek. „Én magam nem találok különbséget a bél­és külpolitikai újságírás között. Itthon a bel­politikai újságírók bemutatják mindennap­jainkat, s mi ugyanezt tesszük, csak egy má­sik ország életéről írunk.” Ennyi lenne az egész? Kereszty András szerint igen, s ha valakinek, akkor neki hin­ni lehet, hiszen egykoron a Magyar Hírlap belpolitikai rovatában dolgozott. „Még előbb­re, a Népsporthoz nyúlok vissza. Itt kezd­tem az újságírást, s kicsit büszke is vagyok rá, én tartom hat évvel a gyakornoki or­szágos rekordot. Nem vettek fel érettségi után, 1961-ben a színművészeti főiskola ren­dezői szakára, így lettem újságíró-gyakor­nok. Viszont egy évvel később magyar— orosz szakos hallgató lettem, de továbbra is szerződéses gyakornok maradtam a Nép­sportnál. Újságíró szemmel nézve, jó iskola volt a sportláp. Rengeteg hírt, tudósítást ír­tam, a sportesemények után tüstént telefo­non adtam az anyagot a szerkesztőségnek: Ennek hasznát látom a jelenlegi munkám során is. Nemegyszer már az események közben adni kell az anyagot a lapnak. Nincs idő előre megírni, fejben kell szerkeszteni.” Külpolitikushoz illő, nem mindennapi gye­rekkori indíttatásban volt része Kereszty Andrásnak. Egyik nagyanyja német anya­nyelvű, így kisgyerekfejjel már beszélte ezt a nyelvet. Az egyetemen megtanulta hozzá az oroszt, majd az angol következett. „Ná­lunk a rovatban mindenki beszél három ide­gen nyelvet. Azt hiszem, ez alapvető köve­telmény a külpolitikai újságíró számára.” Igen ám, de hogyan is lett a korábbi bel- politikusból külpolitikai újságíró? Ez egy korábbi üdüléshez kapcsolódik. Balatonszép- lakon együtt nyaralt Szathmáry Gáborral, aki Moszkvában sajtóattasé volt. „Sokat beszélgettünk a munkáról, a kinti munkakörülményekről. Aztán láttam, hal­lottam, milyen szépen beszélnek Gábor kis­lányai oroszul. Izgatott, hogy mélyebben a wasbingtsni tuüsító megismerjek egy országot, megtanulhatatlan dolgokat tudjak meg róla, s nem utolsósor­ban az, amit adhatok a gyerekeimnek, hogy tökéletesen megtanuljanak egy nyelvet. Nya­ralás után átkértem magam a Magyar Hír­lap külpolitikai rovatába, ahol éppen üre­sedés volt. Majd másfél évvel később fiata­lítás volt a Népszabadságnál, oda hívtak, örömmel mentem. A féltékenységnek a nyo­mát sem tapasztaltam, s talán ennek is kö­szönhető, hogy az elmúlt másfél évtizedben, amióta a Népszabadságnál dolgozom, be­utaztam a fél világot, több mint hatvan or­szágban jártam. Ezt mind a Népszabadság­nak köszönhetem.” A külpolitikai újságíró napi feladata itt­hon a hírügynökségek és a tudósítók által adott anyagok szerkesztése. Ezt a munkát végezte három évig Kereszty András is, ami­kor 1974 decemberében kinevezték a Nép- szabadság kairói tudósítójának. „Gyanítom, ebben közrejátszottak az 1974-es görögországi események is. Azon a nyáron az Égei-tenger partján nyaraltunk, amikor megbukott Papandreu kormánya, a katonaság vette át a hatalmat. A nyaralá­somból háromhónapos kemény munka lett Görögországban. Naponta küldtem tudósítást a kialakult helyzetről, s amikor hazajöttem, közölték velem, Kairóba utazom, öt évig voltam Egyiptomban, s olyan időszakban, amikor igazán nem szerették, nemkívánatos személynek tartották a kommunista újság­írókat. Egyszer egy napig ült a lakásomban egy rendőr, engem szobafogságra ítélve, máig sem tudom, miért. Tudósítottam a libanoni háborúról is ez idő alatt, s bizony olykor kapkodni kellett a fejem a süvítő golyók elől.” Hazatérve prózaibb dolgok várták. Kine­vezték külpolitikai rovatvezető-helyettesnek, nyugodt körülmények között dolgozhatott. Ez az időszak öt évig tartott, mert 1984 szep­temberében Washingtonban találta magát. „Amikor először megtudtam, szorongás fo­gott el. Óriási ország az Egyesült Államok, s amit leginkább ismer a magyar olvasó, az az amerikai külpolitika, hol folyik háború, mire készülnek, s a másik, hogy az erőszak országa. Amikor kimentem eldöntöttem, el­sősorban nem ezt az Amerikát fogom meg­mutatni az olvasóknak. Azt mondhatom, korlátlan lehetőséget kaptam az utazásra, s ezt ki is használjuk.” A japán gyártmányú Nissan gépkocsi már járt Kereszty Andrással a nyugati partvidé­ken, keresztül-kasul bejárták az Egyesült Államokat, mert elvük: autóval többet látni. Megvalósult a kezdeti elhatározás is, Ame­rika másik arcának bemutatása, hiszen so­rozatot írt Országúti Amerika címmel, aztán megismerkedhettek az olvasók a szilicium- völggyel és sok mással. De vajon hogyan dolgozik a tudósító a Föld túlsó oldalán? „Hat órakor kelünk, s akkor már nézem a tv-híradót. Közben átolvasom a napilapo­kat, délelőtt a külügyminisztériumba me­gyek, ahol minden délben értekezletet tar­tanak. Nagyon sok a sajtótájékoztató, he­tente egyszer háttérinformációt kapunk, amit úgy írhatunk meg, hogy egy magas rangú kormánytisztviselő mondta ... S ne­kem három órakor ér véget a nap, mert ak­kor Magyarországon már este kilenc óra, lapzárta van. Hogy rriennyi anyagot adunk? Ez egy kicsit lelkiismereti kérdés, de illik azért naponta jelentkezni.” S hogy kik voltak már Kereszty András — a Népszabadság tizenegy külföldi tudó­sítója egyikének — riportalanyai? Nem ki­sebb személyiségek, mint Shultz külügy-, Weinberger hadügyminiszter, Ed Djeridijan fehér házi szóvivő, s felsorolni is sok lenne mindet. Talán hamarosan Reagan elnök is sorra kerül... Sipos Béla Szépen magyarul — szépen emberül Fácáncsibék „előállítása” A nagyüzemi — majd­hogynem gyáripari — módszerek örvendetesen terjednek a mezőgazdaság­ban is. Amilyen örvendetes gazdaságilag, annyira le­hangoló nyelvileg, ha az ipari termelés kifejezéseit gépiesen átviszik az eleven élet, a természet lényeire, dolgaira is. Mert a csirke-, sertés- és tehénfarmok, to­jás- és tejüzemek ellenére a tyúkok továbbra is toj- ják, s nem „előállítják;” vagy „megtermelik” a to­jást, a sertések fialnak, a szarvasmarhák ellenek, s nem „előállítják” utódaikat. Pedig egyre-másra olvasni, hallani élő szervezetekről V _____________ is ezeket a papírízű, gro­teszknek ható kifejezéseket. Vadászati lapunkban ol­vashattunk egy fácánfarm­ról, ahol keltetőgépekből bújnak elő a fácánfiókák, s a cikkíró azt is kiszámol­ta, hogy forintban mérve mennyibe kerül „egy fá­cáncsibe előállítása”. Hát ha pástétom vagy konzerv készülne belőle, még csak elcsúszna az előállítás (a német vorstellen-nek nem túl nagy önállóságra valló fordítása) — de egy élő, pelyhes, puha kis madár­fiókkal kapcsolatban, „elő- állítás”-t emlegetni? Leg­közelebb már a népdalbeli vadgalamb sem kikölti, ha­nem előállítja fiókáit? Pe­dig a vadászláp nem áll egyedül példájával: „A tó­gazdaság szép sikereket ért el a pontyivadék mestersé­ges előállításában is.” — olvashatjuk a Velencei-tó­ról szóló szép színes képes­könyv szürke mondatában. „A halászszövetkezet nö­vényevő és tenyészhalakat állít elő”; „a szóját Francia- ország maga állítja elő” — hallhattuk a Falurádió műsorában. S ehhez a „Há­zunk tája” még azt tette hozzá: „A lajoskomáromi gazdák, úgy érzem, megta­lálták számításukat: tisztes haszonhoz jutnak azáltal, hogy maguk állítják elő a malacokat”. Nocsak, nocsak: az embe­ri lelemény — s a nyelvi leleménytelenség — úgy látszik, határtalan. Csak elő ne állíttassák miatta a ri­port készítőjét is a falube­liek. — Hová A sakkféladványotk lényege az, hogy az előzmények lehe­tővé teszik a megfejtő szá­mára a végső néhány lépés kitalálását. A jó krimi ha­sonlatos a sakkfeladványok­hoz: a Végefelé a logikus ol­vasó — anélkül, hogy a nyo­mozást vezető központi hős összefoglalóját elolvasná — ki tudja következtetni az ösz- szefüggéseket, a végered­ményt. A műfaj legjobb da­rabjainak elmecsiszoló jel­legét hiba lenne tagadni. Aki a krimiben nemcsak izgalom- pótlót keres, hiainem logikai játékot is, önmaga is nyomo­zóvá válik, mérlegre téve ön­magában a kapott informá­ciókat, és ok-okozati lánco­lattá igyekszik szervezni a lényegesnek ítélteket. A mozikrimi nézője lénye­ges hátrányba kerül a re­génykrimi olvasójához ké­pest. A könyvet bármelyik pillanatban le lehet tenni, hogy egy-egy új mozzanatot mérlegelve be lehessen illesz­teni a korábban feltételezett rendszerbe, vagy éppen a rendszert miagát átalakítani az új információnak megfe­lelően. A moziban viszont megszakítás nélkül következ­nek az események, néha rend­kívüli módon felgyorsulva zúdulnak a nézőre az új mo­mentumok, ezért a mérlege­lésre, az átgondolásra alig van ideje. A jó filmrendező számításba veszi ezt a lénye­ges különbséget, és úgy építi fel a cselekményt, hogy a né­ző ne veszítse el a lehetősé­gét az aktív együttgondolko­dásra. (Ebben utolérhetetlen mindmáig Hitchcock.) Desmond Davis, aki Aga­tha Christie regényét, Az ár­tatlanság bizonyítását vitte filmvászonra, úgy tűnik, nem igazán jó rendező. Az alap­helyzetet ugyan még ponto­san rögzíti. Egy Calgary ne­vű őslénykutató egy esős na­pon egy fiatalembert vett fel a kocsijába. Két évet töltött ezután kutatással a sarkvidé­EZt a könyvet a Borsod- Abaúj-Zemplén megyei Pe­dagógus Továbbképzési In­tézet támogatásával működő Latin Tanárak Munkaközös­sége készítette. A kötet bemutatja és em­beri közelségbe hozza a ko­runk számára oly távolinak tűnő római világot. Minde­nekelőtt érzékelteti, mikép­pen élt a római kor embere. Szemléletesen mutatja be azt a társadalmi és anyagi való­ságot, ami életét körülvette és meghatározta. Szól Itália földjéről és népéről. Bemu­tatja Rómát, a világbiroda­lom fővárosát. Beszél arról, milyen volt közéletük, azaz állami berendezkedésük, po­litikájuk, jogrendjük. Figyel­met szentel a hódító törekvé­seket megvalósító római had­seregnek. Ismerteti a szelle­mi élet alapjait megteremtő munkát, a gazdasági életet is. Természetesen nem marad­hatnak ki az isteneik és a hozzájuk fűződő vallásos hie­delmek sem. Betekinthetünk továbbá a római polgár magánéletébe. Megszemlélhetjük lakóhe­lyeiket, Rómát és a jelentő­sebb városokat, a városok utcáit, a római polgárok ott­honait éis azok berendezéseit. Megjelenünk az előkelők la­komáin és részt veszünk egy­tűnt az öreg hölgy? ken, s ezt követően tér csak vissza, hogy a fiatalember­nek visszaadja a kocsiban hagyott noteszét. Ám kiderül, hogy időközben egykori uta­sát anyagyilkosság címén fel­akasztották. (A kivégzés flash back jelenetei némiképp ha­tásvadász jellegűek, s a mű­fajtól idegenek.) Calgary szá­mára azonban pillanatok álaitt világossá válik, hogy a fiatalember nem lehetett az elkövető, mert a gyilkosság idején az ő autójában ült. Tudja, hogy ő lehetett volna az egyetlen mentőtanú, ezért lelikiismerate arra készteti, hogy az igazi gyilkost fellel­je. A szituáció hamisítatlanul Agatha Christie-i: adott egy bűntény, adott egy lokalizált környezet (tengerparti kisvá­ros Angliában; a felvételek Devonban, az írónő kedvelt pihenőhelyién készültek) és adott a gyanúsíthiatók zárt köre. A főbaj nem az a to- váb'biákhan, hogy hiányzik a korábbi regényekfoől-filmek- ből ismert Miss Marple, ha­nem hogy hiányzik maga Agatha .Christie is szellemes­ségével és világos logikájá­val. Aligha valószínű, hogy ez az írónő hibája. Tudtom­mal Az ártatlanság bizonyí­tása nem jelent meg magya­rul, ezért összehasonlítási alap nincs, de abból ítélve, hogy állítólag ez volt az író­nő egyik kedvenc regénye, nagyon valószínű, hogy a rendező gazdálkodott rosszul a készen kapott értékekkel. A folytatásban Davis egy hamiskártyás gyorsaságával osztja le a lapokat, néme­lyiknek csak a csücskét mu­tatja meg, és az idegen lap ds több a kelleténél a pakli­ban. Ezért aztán a néző egy idő után feladja önmagában azt a szándékot, hogy azono­suljon a saját szakállára nyo­mozó Calgaryval, s belenyug­szik abba, hogy a műfaj tör­vényei szerint a végén úgyis megtudja az igazságot. Edzett mozinézők talán még emlékeznek Fellini ka­vicsára. A Trombitás adja Gelsominának az Országúton Ikuicsjelenetében. Az apró kis kődarab ott szimbólummá válik: a szerencsétlen sorsú, bolondos mutatványoslény életénék jelképévé hatalma­sodik. Az ártatlanság bizo­nyításában Davis is kísérle­tet tesz arra, hogy egy ka­vicsnak többletjelentést ad­jon, hogy az igazság jelké­pévé tegye. De ebbéli igye­kezetében túl nagyot markolt. Nemcsak a kődarab nagy, hanem a feladat is. A meg­oldás pedig túlságosan „ve- rejtékszagú”. A kavics kavics marad. Agatha Christe-nek vala­hogy nincs szerencséje a filmmel. Nem Davisével, ha­nem úgy általában. Kivéve mindössze a Tíz kicsi in­diánt, amely egyedüli jó az erősen közepesre sikeredett adaptációk sorában. Pedig itt is, miként a nálunk korábban játszott filmekben (Gyilkos­ság az Orient expresszen, Halál a Níluson, A kristály­tükör meghasad), világsztá­rok sora vonul fel a fonto­sabb szerepekben. Calgaryt Donald Sutherland alakítja egészen más színészi eszkö­zökkel, mint amilyeneket tő­le korábban megszoktunk. Visszafogott, tartózkodó, be­felé élő figurát teremt. A kastélytulajdonos szerepében Christopher Plummer meg­lehetősen egysíkú, Faye Dunawey pedig a feleség alakjában csak villanásnyi jelenetekre van kárhoztatva. (Ha netán ő játszhatta volna a házvezetőnő szerepét, a film logikai rendje is erőseb­bé válna.) Desmond Davisról azt ol­vastam, hogy „az egyik leg­népszerűbb angol tévérende­ző, különös vonzódással a kri­mihez”. Gyanítom azonban, hogy népszerűségét nem Az ártatlanság bizonyításával szerezte. Hamar Péter Az antik Rima lapjai szerű étkezéseiken, hogy megtudjuk, mit ettek és mit ittak. Komoly és vidám színházi előadásokat hallgatunk. Meg­vizsgálhatja az olvasó szelle­mi életüket: mit tanultak az iskolában a gyermekek, s miit tudtak önmagukról és a kör­nyező világiról a művelt fel­nőttek. Végül a római légiók nyomán ellátogathat az ol­vasó Pannóniába, a Danu- vius, azaz a Duna partján. Megtekintheti azt a tarto­mányt, amelyet Augustus császár zseniális politikai elő­relátással arra a célra szer­vezett meg, hogy a birodalom határait védje az észak felől fenyegető germán és egyéb törzsek betörései ellen. A könyv számba veszi azt az örökséget, amit a római nép a szellemi javak, erköl­csi értékek és az anyagi kul­túra területén ránk hagyott. Ilyen közíkinccsé vált érté­kek: a római irodalom re­mekművei, melyek utánzása az európai népek irodalmát elindította vagy felvirágoz­tatta, állami és közjogi in­tézmények. Szólnunk kell néhány szót magáról a latin nyelvről is! Kulturális örökségünk talán legmesszebbre és legközvetle­nebbül ható tényezője a ró­maiak nyelve, a latin nyelv. Ez a görög-római kultúra természetes közvetítő esz­köze. Hatása alá került min­den európai nép és Európa szellemi befolyása alatt lévő más világrészek lakói is. Év­századokon át ez kapcsolta össze a fiatal európai népeket és államokat. Hatása kiter­jedt a köz- és a magánéletre, a vallási gyakorlatba, a tudo­mány és a művészet minden ágazatára. Ugyanígy érvé­nyesült hatása az ipar, a ke­reskedelem, sőt a hadviselés területén is. Elmondhatjuk, hogy a latin nyelv légköre az élet minden területén, min­den oldalról körülvesz min­ket. Oly természetes köze­günk, mint a levegő. Túlzás nélkül elmondhatjuk: ha­zánkban is mindenki tud egy kicsit latinul, akár van erről tudomása, akár nincs. A ma­gyarok évszázadokon át élen­jártak a latin nyelv ismere­tében. Ez a nyelv egyéb je­lentős hatásai mellett hosz- szabb időn át még nemzeti kultúránk védelmét is szol­gálta a Hab&burg-uralkodók németesítési törekvéseivel szemben. A görög-római kultúra legfőbb értéke az emberközpontúság, a huma­nitás. Az antik Róma napjai cí­mű könyvi tág szemléletű, ol­vasmányos, így talán ifja-k- ban és felnőttekben egyaránt fel tudja ébreszteni a római műveltség és a római élet megismerésének vágyát. Ez az olvasókönyv kiválóan szolgálja a középiskolás latin nyelv és romái történelem alaposabb megismerését, a benne rejlő gazdag tényanyag és a színes, érdekes stílus miatt azonban haszonnal for­gathatják az általános iskolá­sok is. (Az antik Róma napjai Tankönyvkiadó, Budapest) Zámbó Ildikó KM hétvégi melléklet

Next

/
Oldalképek
Tartalom