Kelet-Magyarország, 1986. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-02 / 181. szám

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1986. augusztus 2. cwvw □ KM I VENDÉGE Á rock­Laár pour Laár. Az ötletes szójáték, Laár András önálló estjének — az öncélú művé­szet jeligéjére kacsintó — címe, aztán a KFT együttes ironikus szövegei, sajátos ze­nei világa azt sugallták, hogy egy bohém művészlélekkel találkozom. Gondoltam, ké­szítek egy, a felszínen komolynak tűnő in­terjúféleséget, amiben csak az érzékenyeb­bek fedezik fel a „csavart”. A gitáros-éne - kes-zeneszerző-szövegíró Laár azonban ezzel fogadott: — Nem biztos, hogy olyan vagyok, mint amilyennek hiszel. Igaza lett. A bemelegítő társalgás — miközben reg­gelizett (többek körött tibeti vajas-sós teát) — még az eredeti elképzeléseimet támasz­totta aló. Igazán szellemesen, fanyar humor­ral, nagyokat nevetve idézte fel a Bornai— Laár-kettős a zsenge zenész korukat idéző történeteket. Aztán szép lassan komolyabb dolgokra terelődött a szó. Laár azt fejteget­te, hogy nemcsak úgy vagyunk a világban, hanem mindennek megvan az oka, egy nagy kauzalitásban élünk. — Tudom, hogy hol vagyok és miért. Tö­kéletesen rendben lévőnek érzem a magam helyét, ezt a világot is rendként élem meg. Azt képzelem, hogy hihetetlen sötétség van a világban, óriási szakadékba zuhant az em­ber — és itt nem a praktikus okos-buta ka­tegóriákról van szó. Megszűnt a világ jelen­teni valamit. Az emberek szívják a világ vérét és egymásét, ráadásul a dolognak még csák élvezeti értéke sincsen. Nem az embe­riségről, nem társadalmi rendszerekről be­szélek, hanem az egyes emberről, aki a lét ­nek a fogyasztója, nem pedig az élvezője. Ez bizony elég sötét kép, nehéz is össze­egyeztetni azzal a világgal, amit a KFT sa­játjának véltem. Laár Andrásnak azonban erre is megvan a magyarázata: — Nekem ez így, közvetlenül nem fáj, nem vagyok az áldozata. Voltak válságos időszakaim (és nem pont a siker-sikertelen­ség függvényében), de sikerült megteremte­nem a belső harmóniát. Hiszek benne, hogy az ember saját magát 'belülről megváltoztat­hatja. Ha tágítja látókörét, felszabadíthatja a szellemét. Ha magamat sikerült ennyire megváltoztatnom, akkor megpróbálhatok másokat is ebbe az irányba inspirálni. Ügy hiszem, hogy ez az én feladatom. Nekem is jött valaki, aki példa lett, hátha lehetek én is az. Nem kell, hogy olyan legyél, mint én, dehogy... Nem azt várom, hogy engem kö­vessenek, inkább azt, amit én követek. Laár András a buddhizmusban találta meg a belső békéjét. Nem úgy képzeli el, hogy most mindenki az ő hitét vallja, de szerinte az embernek — saját harmóniája megterem­téséhez — vezérlő elvre van szüksége. Hogy mit tehet ezért a művész a színpadról, arról így beszélt: % — Naívság lenne kiállni a közönség elé, elveket énekelni. A rockzenének mára elve­szett a szimbolikus jelentése, ezt szeretnénk feltölteni valamivel. Űzhetnénk sötét mágiát is a színpadon — mint ahogy azt sokan te­szik is —, de mi a pozitív erők áramlását akarjuk megélni. Ehhez médium a zene, amit játszunk, és érzem, a sikerünkben ez is benne van. így van-e, vagy sem, nehéz lenne meg­mondani, az viszont tény (bizonyság rá a forró hangulatú nyíregyházi koncert is), hogy az egyéni hangú KFT-nek egyre na­gyobb tábora van, nem csak a fiatalok kö­rében. A közönség úgymond azonnal veszi a lapot, élvezi a kitűnő zenét, a szellemes show-t — Ahhoz, hogy a közönségünk ránk tud­jon hangolódni, előbb nekünk kell órájuk hangolódnunk. Amíg ez nem így volt, nem is szerettek bennünket igazán. A közönség nem bástya, amit el kell foglalni. Belülről nyíljanak meg, mert hiába mondanám, hogy „szeretlek benneteket”, ha a szememből az süt: én ennél sokkal többre vagyok képes, de ha nektek ez kell, itt van! Ügy érzem, mi pozitív erőket keltünk. Az ironikus felhang ugyanis a kívülállás felé billenthet el, egy tágabb látókört nyithat meg. Nem tagadást, nem keserűséget jelzünk vele, hanem egy jó közérzetet sugallunk. A gúnyos forma nem keserű mosolyt takar. Ott van mögötte a re­mény, hogy lehet jobban... A KFT természetesen korántsem egy buddhista sejt. A többiek, akik egyenrangú alkotótársak, más nézetet vallanak, mégis összetartoznak. Nincsenek sülve-főve együtt, mindenkinek megvan a maga „civil” baráti köre, de az sem jelent gondot, ha napokra összezárja őket egy lemezfelvétel, vagy kon­certkörút. Laár András megfogalmazása sze­rint: — A világképünk hasonló, de az attitűd más. Korábban keserűbbek voltunk, de az utóbbi időben valahogy mindnyájan okosod­tunk. Más-más módon, de harmóniába ke­rültünk a világgal. Azóta vagyunk sikeresek. Papp Dénes Rétközi anekdoták Büszkeség M-ék a rétközi falu mó­dos gazdái közé számítot­tak. Hogy az összekuporga- tott birtok ne hulljon dara­bokra, a testvérek együtt maradtak, nem ment férj­hez a két lány és nem nő-. sült meg a két fiú sem. A birtokosi remények betelje­sülését a tsz szervezése meghiúsította. Ekkor, már ötven felé járva döbbentek rá egymásrautaltságukra, s arra, hogy mennyire hiány­zik az öregkor támasza, a gyermek. Magukhoz vettek hát az árvaházból egy fiúcskát, Jánost, akit az egész falu rövidesen már a nink”-ként ismert. ,mi Ja­Akkoriban fuvarozással keresték a kenyeret, télen kosarat, szekérkast kötöt­tek, s hordták a nyíregyhá­zi vásárra. A „mi Janink” lassan le­génysorba cseperedett, s a négy testvér mindenfelé büszkén mesélte az ifjú ki­váló tulajdonságait. Egy jól sikerült vásár után az Állami Áruházba mentek, hogy vásárfiával kedveskedjenek a házőrző­ként otthon maradt fiúnak. Mihály, az idősebb férfi­testvér ostorát a csizma­szárba dugta, megigazította a prémes nagykabátját, s a következőképpen kezdett a vásárláshoz: — Csókolom! A mi Ja­ninkra kéne egy ujjas. Az eladónő rábámult, nem tud­ván, hogy a furcsa rende­lést komolyan gondolja, vagy csak viccnek szánja a vevő. Amikor azonban már másodszor is hallotta, szelí­den megkérdezte: — De hát bácsikám, mi­lyen a maguk Janija? Mi­hály teljesen értetlenül, za­vartan fordult testvérei fe­lé. Almában sem gondolta, hogy itt nem ismerik az ő Janijukat! Adott hát némi magyarázatot. — Ó, csókolom, hát nagy már az, derék legény, olyan fara van, mint egy Iának! Az anyja ,istenit, a tanyán már megbabrált egy jányt! (Nagy Ferenc gyűjtése) Bo Widerberg Oidipusz- komplexusa A nyáron mu­tatták be a ma­gyarországi mozik Bo Wi­derberg leg­utóbbi, 1984- ben készült filmjét, A mal­lorcai embert. Eddig világ­szerte nagy közönségsikert aratott, de több 'kritikus meg­bírálta a rendezőt: miért „ad­ja el magát” most a szóra­koztató kriminek, amikor ed­dig mindig társadalmi tölté­sű filmeket csinált? Jónéhá- nyat közülük — Elvira Ma- digan, Joe Hill balladája, Adalen 31, A babakocsi — Magyarországon is játszottak, a televízió néhány éve Wi- derberg-sorozatot sugárzott. — Minden filmem politi­kus — felelte kritikusainak a rendező , Joe Hill szakszer­vezeti agitátor volt, az Ada­len 31 sztrájkokról és sztrájk­törőkről beszélt, minden fil­mem lázadásról szól, és A mallorcai ember is csak lát­szólag, csupán a felszínén ka­landfilm. Sosem szerette, filmjeiben nem is alkalmazta a jámbor idillt, a happy endet. Az 56 éves rendező első és megha­tározó élménye a Hosszú út az éjszakába című O’Neill- drárna volt, azóta is a földi Az Akadémia Kiadó 1972- ben indította útjára a Kor­társaink című könyvsoro­zatot azzal a céllal, hogy az 1945 utáni magyar iroda­lom jelentősebb képviselő­it mutassa be kismonográ­fiákban. Eddig 33 kötet lá­tott napvilágot, tehát éven­te átlag kettő. Ehhez .ké­pest az idei négy kötet je­lentős gyorsulást ígér. A sorozat jellegéből kö­vetkezik, hogy abban he­lyet kapnak olyanok is, akik 1945 előtt, esetleg még a századelőn indulták, de részesei voltak az 1945 utá­ni irodalmi életnek, s he­lyet kapnak azok is, akik 1945 után kezdték pályáju­kat. Természetes az is, hogy lezárt és nyitott életművek egyaránt szóba jöttek. A szóba jöhető írók száma elég nagy, de azért nyilván­való, hogy a Kortársaink sorozatnak is a legjelentő­sebb írókról készített köte­tek a tartópillérei. S ha in­nen vizsgáljuk a sorozat címlistáját, sok a szembe­ötlő hiány. Nincs még mo­nográfia Illyés Gyuláról, Néméth Lászlóról, Juhász Ferencről, Nagy Lászlóról, Kassák Lajosról, s még le­hetne sorolni neveket. Ha a ma 50 feletti nemzedékek nyitott és lezárt életműveit sorra vesszük, még mintegy 50—60 kötet volna tervez­hető, s ez felgyorsított rit­musban is az ezredforduló­ig terjedő program. S addig bizonnyal még újabb élet­művek érnek meg a meg­mérettetésre. A sorozat új kötetei egy lezárt, s három ma is ala­kuló életművet vizsgálnak. Pomogáts Béla Jékely Zol­tánról, Wéber Antal Ko­lozsvári Grandpierre Emil­ről, Kabdebó Lóránt Laka­tos Istvánról, Görömbei András Sütő Andrásról írt. E monográfiák nemcsak az íróknak, hanem az iroda­lomtörténészeknek is kü­lönböző nemzedékeit vo­nultatják fel. pokol O’Neill-i ábrázolása az eszményképe. Nem úgy — Ingmar Berg­man. Widerberg a 60-as évek elején, amikor még nem volt rendező, könyvet írt a svéd filmről, és elítélte azt. A va­lóság helyett metafizikusak, olyan filmeket készítenek, amelyeknek Isten léte vagy nemléte a fő problémája — hibáztatta filmes honfitár­sait Widerberg, s nem volt nehéz kitalálni, hogy elsősor­ban Bergmanra céloz. — Bergmannal való viszá- Wom már elmúlt — mondja most —, dehát annak idején nem tudtam kapcsolódni a filmjeihez, nemzedékemnek semmit nem mondott. Az is lehet, hogy Oidipusz-komp- lexusom volt, kivált, amikor magam is rendezni kezd­tem: itt volt ez a nemzetkö­zi nagyság, s úgy éreztem, meg kell ölnöm, ahogy Oidi- pusz megölte az apját. Minthogy már első filmje, A babakocsi nemzetközi si­kert aratott, Widerberget ha­marosan meghívták Holly­woodba, de „a hollywoodi filmgépezet nem tudott fel­falni”, mondja, és végülis Az egyes kötetek példái a különböző jellegű életmű­megközelítéseknek. E soro­zat szerzőinek ugyanis ko­moly módszertani kérdé­sekkel kell szembenézniük. A készülő könyv általában az első összegzés az adott életműről. Nemegyszer csak néhány tucatnyi kritika, né­hány írói vallomás, interjú áll rendelkezésre szakiro­dalomként. Tehát úttörő, adatfeltáró, elemző munkát kell végezni. A sorozatot egy tudományos könyvki­adó adja ki, ugyanakkor az egyes köteteknek a magas színvonalú ismeretterjesz­tés követelményeit is telje­síteniük kell. Ügy kell szak­szerűnek lenniük, hogy közérthetők maradjanak. Jékely Zoltán (1913—1982) Erdélyben született, s Bu­dapestre költözése után is kötődött e tájhoz és kultú­rájához. A Nyugat harma­dik nemzedékének egyik legkiválóbbja, de egyik leg- visszavonultabb. legmagá­nyosabb tagja. Talán ez is szerepet játszott abban, hogy költészete a korai ki­bontakozás ellenére a félig ismertség homályában ma­radt szinte máig. A „költők költője” pedig megérdemli a közérdeklődést. Pomogáts Béla a sokmű- fajúságában (líra, epika, dráma, műfordítás, esszé) is egységes életművet kísé­ri végig, az időrendre és a műfajok elkülönítésére is ügyelve. Mindvégig nagy gondot fordít a kitekintés­re: a kor, a környezet, az irodalmi helyzet bemutatá­sára. Talán még jobban se­gíthette volna Jékely meg­szerettetéséit, ha két-három kiemelkedő versének rész­letesebb, összetettebb elem­zését adja. De e költészet elégikus egyneműségét, s ezen az egyneműségen be­lüli változatosságát így is meggyőzően mutatja be. Kolozsvári Grandpierre Emil (1907—) szintén Er­dély szülötte. Igazi epikus. Életműve mennyiségileg is igen gazdag, a bibliográfia tanúsága szerint 47 kötete nem jelent meg. Ebben a szerteágazó anyagban ka­lauzol bennünket nagy biz­nem forgatott semmit a kali­forniai filmvárosban. A rendező írónak indult, hat könyve megjelent már, amikor megnézte John Cas­savetes 1959-es filmjét, az Árnyékokat és, úgymond az döbbentette rá, hogy lehet egészen másfajta filmeket is csinálni, mint amilyeneket Ingmar Bergman alkot. Könyveket nem ír már, de a forgatókönyveit még maga írja. Legújabb filmjét Törg- ny Lindgren regénye nyo­mán most fejezte be, Egy kí­gyó útja a sziklán a címe, a múlt század közepén játszó­dik, földbérlő farmerek kö­zött, és természetesen szomo­rú történet ez is. A filmgyártás egész folya­matában a forgatókönyvíró­rendező legjobban a vágást szereti. Erről szinte érzéki gyönyörűséggel beszél: — A vágás egyéniséged új oldalát hozza ki. Afféle pa­raszti munka ez: már elve­tetted a magot (azaz: lefor­gattad a filmet), és most fi­gyeled a növekedését. Türel­mesnek kell lenned, egyik napról a másikra nem nő meg. Egy ideig feküdnie kell a talajban, a sárban... B. T. tcnsággal Wéber Antal. Ö is azt a megoldást választ­ja, hogy a műfajok rendjé­ben haladva alkalmazza az időrendet. Jó, s az elemzés­sel igazolt gondolata, hogy elkülöníti a regényeket és az önéletrajzi esszé-regé­nyeket. Az író racionális gondolatisága, ironikus haj­lama sokszor keltett ide­genkedést, de ugyanakkor népszerűségének is alapja lett. Egy ilyen terjedelmes életműben szükségképpen vannak egyenetlenségek. A bemutatás során a rnonog- ráfus általában nem hang­súlyozza értékítéletét, de az összefoglaló megjegyzések­ben egyértelművé teszi, hogy az életmű lényegét az önéletrajzi munkák alkot­ják. ­Sütő András (1927—) nemcsak a romániai ma­gyar irodalom legjelentő­sebb alkotója, hanem álta­lában a hetvenes-nyolcva­nas évek egyik Legnagyobb magyar írója. Népszerűsé­gét igazán az Anyám köny- nyü álmot ígér (1970) című könyvével alapozta meg, s drámáival és esszéivel tel­jesítette ki. Fogadtatása — Nagy Lászlóéhoz hasonlóan — példázza, hogy a kima­gasló esztétikai érték azon melegében is sikert érhet el. Görömbei András két­ségtelenül nagy feladatot vállalt, amikor ezt az ér­deklődés előterében lévő, s évről évre gazdagodó élet­művet tárgyalta. Ráadásul Sütő az első a határokon túli magyar irodalomból, akiről a Kortársaink mo­nográfiát ad közre. Göröm­bei munkájában az idő­rendre épülő történeti szemlélet adja meg a szer­kezetet, s a fejlődés bemu­tatásával világosan elkülö­níti a pályaszakaszokat. Ár­nyalt és összetett műelem­zéseket ad, mindenről szól, de a hangsúlyt a nagy mű­vekre teszi. Komoly törté­neti és poétikai eszköztárat alkalmazva igazolja Sütő András művészetének, kö­vetkezésképpen a közösség? realizmusnak érvényességét és időszerűségét. Görömbei munkája a sorozat egyik legjobb kötete, méltó a be­mutatott íróhoz. __________------------------------------------------------------------------------------------V Á Kortársaink sorozat új kötetei

Next

/
Oldalképek
Tartalom