Kelet-Magyarország, 1986. július (43. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-05 / 157. szám
KM HÉTVÉG M0UÉk „NINCS DOLGOD, HOGY OLVASOL?" A lehetőség felfedezésre vár Könnyű szédülést érzek. Süppedő szőnyegen állok egy meleg teremben. Mindenütt nyitott polcok, könyvgerin- oek. Könyvtárban vagyok... Az Alkaloida könyvtár polcai között „Sok szabad időm van...“ Az Alkaloida gyár könyvtára egyemeletes, széles, szürke épület Tiszavasvári- ban. A földszinten könyvtárterem tizenhárom ezer kötettel. Csak a léptek neszie, és egy-két suttogva elejtett szó hallik itt. A félemeleti folyóirat-olvasóba lépcső vezet. A magas tárlókon folyóirat, újság, képeslap. Az ablak előtt kényelmes ülőgarnitúra, asztal. A parkettán szőnyegek, a falon rézkarcok, grafikák. Ebből a szobából nyílik a lexikontár és a zeneszóba. Az emeleten hosszú tanácsterem — mozinak is használják. A két klubszobát egybenyitották. Vetélkedő lesz nemsokára... Egy. izmos, barna hajú fiatalember kólásüvegeket rak az asztalra. Siet —, még könyveket akar válogatni. Lukács Sándornak hívják, gyógyszer- gyártó szakmunkás, ötszáz kötet könyve van a munkásszállón. — Folyamatos munkarendben dolgozom, középiskolába járok, de így is sok szabad időm van... — magyarázza halkan, majd felfénylő kedvvel hozzáteszi: — Szeretek olvasni, hetente több kötet könyvet kölcsönzők ki innen. .. — A szállón elég unalmas az élet! — mosolyo- dik el. — Én pedig értelmesen akarom tölteni a szabad időmet! Kedvenc íróit említi, Jókai Annát, Palotai Borist, Veres Pétert, Berkesit s Szil- vásit. S aztán el is köszön tőlünk, mert fönn már lábak dobognak a klubban... — Szerintem mindenkiben van valamiféle igény az olírást, történelmi könyveket és kalandregényt is olvas. Miközben beszélgetünk, egy hosszú hajú, vékony kislány szalad be a szobába, és áll meg mellettünk, élénken ránk néz, majd jártasán a könyvespolchoz lép, felágaskodik, nyúl a magasba. Naponta egy órácskát — Anyuka ezt! — szól a2 utána igyekvő anyjának és egy kemény lapú gyermekkönyvre mutat. — Ugye ezt hazavisszük? Ez kell! — A barna hajú, fürge mozgású anyuka hozzásiet. Bocsánat- kérő pillantással néz körül és csöndre inti a kislányt. Nagy- né Czuczor Olga laboráns az Alkaloidában. Nagyobbik gyermeke már iskolás. — Örülök, hogy már ő is könyvet akar, hogy beszokott. Igaz, még nem tud olvasni, de mindig eljön velem ide!... — veszi ölébe büszkén a kislányt. — Én naponta mindig olvasok egy órácskát. .. — magyarázza örömmel. — Otthon körülbelül két-háromszáz könyvünk van, de innen is gyakran viszek. Nagyon szeretem He- minywayt, Merlét, Remar- que-t, Bihari Klárát, Moldo- vát, Berkesit, Agatha Chris- tie-t... — szól, úgy említve őket, mint ismerősöket szokás. — Szinte mindent elolvasok, ami a kezem ügyébe kerül! — teszi hozzá és ezen maga is nevet. , Közben a kislány kiszaladt a szobából. A földszinti könyvtárteremben „válogat". A könyvtár vezetője, Helli Imréné mosolyogva figyeli. Jövendő olvasóját látja benne. rűjével. — Tavaly hatszáz felnőtt kölcsönzött ki könyvet tőlünk — teszi hozzá a kontrasztnak szánt mondatot. Ettől bizony el kell komolyodni. — Ez sajnos kevés, bár író-olvasó találkozókat rendezek. Volt itt Baranyi Ferenc, Miskolczi Miklós... Mindig vannak vetélkedők, külön kiadványban hirdetjük. .. Úticél a Gutenberg- galaxis Újságokat mutat. — ötven folyóiratra, négy napilapra fizetünk elő, háromszázhatvan lemezünk van... De — tárja szét a kezét —, sok ember csupán adatokért, információért jön be, könyvet ritkán visz haza!... Hogy is van ez? Ezen eltűnődünk. — Az emberek egy része — talál magyarázatra — csak szórakozni akar és nem tudja, nem is hiszi, hogy önmagát gazdagítva is tehetné! Ráadásul — vált egy másik gondra — a könyvkiadás is változott, nincs mivel becsalogatni a munkásembert. Kevés az értékes könyv mostanában! A gyárban dolgozók háromnegyede azonban a régi könyveket sem olvassa...! Felfedezésre vár sokak számára még a lehetőség: naponta többször is időtlen messziségekbe, elérhetetlennek látszó tájakra utazhat a Gutenberg-galaxisban, gazdagodhat, tanulhat, szórakozHétköznap délután a könyvtárban. (Elek Emil felv.) vasásra... — szólal meg mellettem egy Petőfi-szakállas, kerek arcú férfi. Bóz Gábor tiszavasvári lakos. Készülékkezelő, vegyésztechnikus az Alkaloidában. KISZ-titkár. Rendszeresen és sokat olvas, de ő a hangulatától függően. Otthon is van könyvtára. — Az emberek munkaidőn túl is dolgoznak... — folytatja tovább előrehajolva. — Szükség van a pénzre, olvasni nincs idejük, de nem is nézik jó szemmel! Már a látvány idegesíti őket. — néz rám bizalommal. — Van, aki azt mondja, hogy mi az öcsém, nincs dolgod, hogy olvasol?! örömmel értünk egyet abban, hogy aki könyvet olvas, több ember szemével, tehát jobban látja a világot. A könyv más, mint a film, mert a szókincset gazdagítja, és megdolgoztatja a képzeletet is. Bóz Gábor Remarque, Dumas, Merle könyveit sorolja kedvencnek, de útle— Több mint kétszázötven gyermek olvasónk van — fordul hozzám a látottak deA nyár tűnik legalkalmasabbnak arra, hogy az érdeklődők bekapcsolódjanak az új országos múzeumi játékba. A Tájak-Korok-Múzeu- mok Egyesület több állami és társadalmi szervvel együtt mindazok részvételére számít, akik szívesen barangolnak hazánk tájain, ismerkednek a természeti szépségekkel, a történelmi korok emlékeivel, a múzeumok becses kincseivel. A játékhoz ezúttal elengedhetetlen a jó társaság, a baráti közösség, ez ugyanis az egyik nevezési feltétel. Nagyszülőktől gyerekekig bárki játszhat, ha megtaláltok fantázianevét. hat — három forintért egy évben...! Tóth M. Ildikó Az országos játék három, egymásra épülő szakaszból áll. A nevezési lapokat legkésőbb az év végéig küldhetik be a versenyzők a Tájak-Ko- rok-Múzeumok Egyesülethez. Minél előbb, annál jobb, hiszen a feladatok többsége csak utazással egybekötve oldható meg. A Szabolcs- Szatmár megyei Múzeumok Igazgatóságánál is összeállították az első feladatlapot, mely jeles műemlékeinkről, természeti értékeinkről tartalmaz kérdéseket. A nevezési lap maga is egy betűrejtvény. Megfejtés: az országos játék neve. (r.) Megfejtés: a játék neve látogatóban Á madarász lelkésznél Furcsa egy szakma ez a mienk. Sok-sok ismerősre, s köztük igen-igen jó cimborákra tesz szert az ember az idők során, de ha alaposan belegondol, bizony alig-alig tud valamit róluk. Mint például Kónya Józsefről, a zsarolyáni lelkészről, a neves ornitológusról, természetvédőről. Tíz éve is elmúlt már talán, hogy egy szép őszi napon összehozott vele a jó sorsom — aki nem volt más, mint egyik nagy időket megélt kollegám —, de bizony mi azóta nemigen láttuk egymást. Csak leveleztünk. Ha én írtam valamit, melynek némi köze volt Szatmárhoz, a madarakhoz, egyáltalán az ottani élethez, ő rögtön tollat ragadott. Dicsért, korholt, ahogy megérdemeltem. Ám a múltkor igencsak legorombított. Megírtam, egy nagy csapat holló hogyan kergetett meg egy rókát Túristvándi alatt. Harmadnapra jött meg a levél. A legenyhébb mondat valahogy eképp hangzott: varjak lehettek a te hollóid Gézám...! Amiben persze lehetett valami... én mindenesetre hollónak láttam azokat a nagy, fekete ma- darákat. Tíz év után tehát újra találkoztam vele. De hogyan üzenjek neki!? Telefonja nincs, különben is mikor lehet őt otthon találni? Hiszen mindig úton van. Hol a madarakat lesi valamelyik ártéri erdőben, hol valamelyik szomszédos, lelkipásztor nélkül maradt faluban tart istentiszteletet, hol az egyházmegyéje templomtornyait ellenőrzi, lévén ott ő a tűzvédelmi előadó. S ha elindul, kereshetjük őt a több mint hetven egyházközség valamelyikében. Hogyan tudassuk hát vele, hogy holnap érkezünk? Fel kell .hívni a zsarolyáni postát, ök hátha átadják az üzenetet. — Kit...? Kónya Józsefet? Pillanat, azonnal adom — mondja a postáskisasszony, ? nem akarunk hinni a fülünknek, mikor folytatja: — Itt áll mellettem. — Hol legnagyobb a szükség, ott közel a segítség — nevet a vonal túlsó végén a zsarolyáni lelkész, aki éppen Nyíregyházát hívta, valami madarásztábor ügyében. — Bár ha nektek lennék, és most inkább László Bélát keresném, A gyarmati párttitkárt... Másnap ott folytatjuk, ahol tegnap abbahagytuk. A múlt hét végén Tivadarban strandolt a család, a két Kónya gyerek is vígan lubickolt a Tiszában. Ám a gumimatracot egyszercsak elkapta a sodrás, már bent voltak a folyó közepén. Kiabálás, futko- sás... — Maradj csak Jóska! — nézett vissza a vízből az egykori gimnáziumi igazgató, ma párttitkár. — Majd én kihozom őket. Kihozta. Hajuk szála se görbült. Nem szólt senki semmit, csak egy zsarolyáni öregasz- szony jegyezte meg néhány nap múltán: — Sose lesz ilyen papunk, mint Kónya tászteletes úr. Ismer minden madarat, igazul él és igazat prédikál... azért úszni megtanulhatna rendesebben is. Akiről e szavakat mondták, majd két évtizedig azt se igen tudta, merre is van Szat- már. A Kunság és a Sárrét határán, lent az Alföldön, Dévaványán született. És erdőmérnök szeretett volna lenni világéletében. — A hegyhez, vagy az erdőhöz, ligethez szokott szemnek nem szép az a táj — mondja most, húsz év után elkerülvén onnan. — Végtelen sík mezők, beláthatatlan búzatáblák. .. azért én pont úgy szeretem, mint ezt a drága, vadvizes Erdőhátat. — Hogy kerültél mégis e távoli tájra? — Hát... erről nem szívesen beszélek. Nagyon szépen haladtam a teológián, de mindig volt egy jó adag rebellis hajlam bennem. Eléggé nyughatatlan természetű vagyok ma is, húszévesen pedig melyik fiatal tűri a korlátokat...? A lényeg az, hogy hatvannyolcban Fehérgyarmatra helyeztek. Akkor a fogamat csikorgattam ugyan, ma már tudom, hogy bölcsebb döntést nem is hozhattak volna feletteseim. S szerencsésebbet sem, hiszen itt adatott meg, hogy teljes életet éljek. Hogy ott szolgáljak, ahol valóban szükség van rám. — Erdőmérnöknek készültél... — Igen-igen, de nem vettek fel. Szüleim igen vallásos emberek, ők szerették volna, ha ezt a szolgálatot vállalom, de mondom, én az erdő rabja voltam. Ám nem vettek fel elmentem hát favágónak. Egy évig kintiak-* tam Geszt alatt a vátyoni erdészházban, aztán megint jelentkeztem. A biztonság kedvéért azért megjelöltem a lapon a debreceni teológiát is. A cívis városban már második vagy harmadik éves voltam, amikor édesapám megmutatta a papírt: annak idején felvettek a soproni egyetemre is. — És mit szóltál? — Mit...? Igazat adtam édesapámnak. Ma is csak áldani tudom akkori döntését. Mert. így találtam meg életem igazi értelmét. Tőlem telhetőén szolgálom szatmári híveim, s barátkozom az égi madarakkal, a mezei vadakkal. És nem vagyok egyedül. Annyi, de annyi barát rendeltetett mellém...! A nagy, Számos-völgyi árvíz még Gyarmaton érte, ám még abban az évben Zsaro- lyánba költözött. 1970. december 2-án prédikált először az itteni hívek előtt, s foglalta el Kelet-Közép-Európa talán utolsó, föld- padlós parókiáját. Amiből persze vályog se maradt már, szép kényelmes szolgálati lakás épült a helyébe. A rettenetes meleg elől menekülvén itt, elsötétített szobában beszélgetünk mi is, lábunk előtt kendőnyi perzsaszőnyeg, de micsoda munka! — Édesanyám szőtte. És újra a dévaványai szülőház. Melynek kentje messze földön híres. Valóságos kis arborétum az, amit a magyar föld kínál, megtalálható ott majd minden. Csak a kárpáti sáfrány hiányzik, mely itt a Felső-Tisza mentén tavaszodván lila szőnyeggel borítja a földet. Hányszor mondta a híres kert gazdája: Fiam, csak néhány tövet hozz onnan! Nem! — mondta a fia. Édesapám mindent, de crocust ne kérjen! Az a fogadott hazám legféltettebb kincse. — Jóskám! Amiért jöttem, arról eddig szó se esett szinte. A madarak... A Magyar Madártani Egyesület egyik legnagyobb díjával, a Chernél István-emlék- éremmel kitüntetett házigazda, a Széchenyi- emlékplakett tulajdonosa csendesen mosolyog. S azt mondja, egy gyöngybagollyal kezdődött minden. Mint újdonsült lelkipásztor, első kötelességének érezte, hogy alaposan szemügyre vegye Urának zsarolyáni házát. Akkor már egyre jobban érdekelték az erdők-mezők lakói, s tisztesség ne essék, de az ottani toronyban megtalált ’egy gyöngy- bagolyköpetet. Az pedig már akkor is igen ritka volt. Hohó! Ha itt gyöngybagoly fészkel, lenni kell másnak is! Volt és van szerencsére. Az egész parókia már-már pedánsan tiszta, ám az egyik szobában művészi rendetlenség. Nem is rendetlenség az, de papír papír hátán. Levelek, könyvek, kéziratok. Az írógépben egy félbehagyott levél. A címzett a gyarmati áfész, ebédtervezet készült... Kónya József nemzetközi madarásztábori szervez. Majd háromszázan jelezték, hogy itt szeretnének lenni. Dánok, svédek, csehek, németek... — Van neked ebből valami hasznod? — Hogy kérdezhetsz' már te is ilyet tőlem? Hát azt hiszed, a pénzért csinálom én mindezt!? A lelkészeknek közismerten nem sok a fizetése, hát még egy ilyen kis faluban, mint Zsarolyán. Három vagy négy éve hívták őt is egy nagy alföldi településre, tízszeresére is növekedhetett volna a jövedelme. Ö azonban maradt. Sosem érdekelték az anyagi javak. Fel sem csapott volna másképp madarásznak, természetvédőnek. Lassan két évtizede prédikálja,' hogy nem pénzzel mérik az embert. Hogy hagyhatta volna el hát kedves gyülekezetét pénzért! Amikor még böl- lérnek is hívják zsarolyáni hívei karácsony táján! Amikor annyi, de annyi tehetséges fiatalt röpített innen szárnyra! — Ha Isten ide rendelt... — s tréfára fordítja a mondat végét: ... a zsarolyániak nyakára, hát viseljenek. Tudod, hiú pillanataimban azt hiszem, szeretnek engem az itteni emberek. Már amennyire egy ilyen lótó-futó, izgága embert szeretni lehet... Volt egy szomszédja, egy Pécs környékéről ideszármazott fiatal gépészmérnök. Majd egy évtizedet töltött itt el, s mikor költözött haza, Baranyába, eképp búcsúzkodott: — Ha lehetne, vinném magammal ezt az egész falut. Templomostul, mindenestül. S hívta, menjen arra a gazdag vidékre. Ö azonban csak mosolygott, s fájt a lelke, hogy nem tudott gyökeret verni az a messziről jött barát. Igaz, sovány, rideg ez a föld. De eltartja az embert, s aki szereti, megtartja. Mint Kónya Józsefet. Aki vet is, arat is. Jut a termésből az égi madaraknak is. Balogh Géza
