Kelet-Magyarország, 1986. július (43. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-26 / 175. szám
HÉTVÉG-? MELU&IBT 1986. július 26. 0 Balogh Géza és Minden száz méteren egy-egy bedőlt fa Tarnavölgyi György Jobb sorsra érdemes ha- i: ásztanya a parton Megúsztuk hát a balesetet, nem lett folytatása. Csak a bekötött lábamra húzott nájlonzacskó juttatta időnként eszembe, ISTVANDI. Máig sem tudom, hogy Kölese és TúrEsteli itatás Nagyar környékén (a szerzők felv.) s ez meg is lett egy-két hegyes kő formájában. Sze- rencsétlenkedtünk egy sort, míg sikerült feltörni a konzervdobozt, amit aztán — akárcsak előzőleg — tűzbe tettünk. Ekkorra persze meglett a bicska is ... A „kőkorszaki”»ebédet méltóképp zárta az a két termetes őzlábgomba, amit Géza barátom vett észre előzőleg a parton — nyársra húztuk, s megsütöttük, Ha ettek finomat! BALESET ÉS CSÁBÍTÁS. Kölesébe érkeztünk hát — farkaséhesen és fáradtan — s nem is éreztem, hogy sebesült vagyok. Előzőleg egy komoly akadálynál vízbe kellett szánnom, s vontatni a csónakot, míg kollegám a parton vitte a kényesebb holmikat. A víz alatt egy facsonkra léptem, s az kihasította a talpamat. Nem látszott komolynak, csak amolyan karcolásnak. Legyintettünk rá. A vendéglőben, ételre várva, eszünkbe jutott régi barátunk, Kocsis Imre, a kölesei gyógyszerész — s mivel a szomszédban van a patika, átléptem hozzá. Beült hozzánk egy kis időre, meséltük élményeinket, kérdezte, nem - kell-e gyógyszer vagy bármi más segítség — elhárítottuk köszönettel. A horgászati lehetőségekről elmélkedtünk hosszan — Imre is nagy hódolója a pecának, rendszerint a Túr farkasára, a csukára megy, mint itt oly sokan. Látszódhatott rajtunk, hogy fáradtak vagyunk, mert Imre kapacitálni kezdett bennünket: ugyan, mi az ördögnek kínlódunk mi a vizen, mikor ő szívesen átvisz bennünket Túrist- vándiba — ■ kocsival _ pár perc, csónakkal több órás út.., őszintén szólva majdnem kötélnek álltunk, de ez csak egy pillanat volt — csak jaem csapjuk be saját magunkat? A kiadós ebéd után újra megjött a kedvünk: irány a Túr. De vissza a balesetre. Túristvándiban Makay Béla barátunknál aludtunk (erről később), s reggelre kelve — iszonyú izomlázzal — alig bírtam mozdítani a bal lábam, A talpamon lévő majd arasznyi vágás begyulladt, megdagadt. Géza rémülten nézte, s legyintett: na, befellegzett a további útunknak. Ez bizony nagyon csúnya seb, mondta az igen kedves doktornő is, akihez a szomszéd biciklijén „lábujjhegyen” elkari- káztam — s nyomban vették elő a tetanuszinjekciót... istvándi között végül is hány kilométeren folyik a Túr. Annyi a kanyar, hogy egészen beleszédültünk — be is csapott bennünket nemegyszer a szeszélyes folyócska. Hat óra tájban értünk el odáig, hogy meghallottuk Istvándiból az esti harangszót, s megpillantottunk néhány házat is a parton. No, itt vagyunk — fohászkodtunk. Aztán még eveztünk másfél órányit — és milyen helyeken! Tenyérnyi levelek borítják a vizet, diónyi sárga virágok ágaskodnak a ki-ki- bukkanó nap felé. Jobb oldalt jókora csattanás, majd örvénylés a levelek közt — termetes csukát zavartunk meg zsákmányles és közben. Amott összeszűkül a víz, oldalt kétméteres nádas, épadott egy filmet'az. utolsó pillanatban. De azt is meg kell említeni, hogy kölesei barátunk, Kocsis Imre mégiscsak használta az autóját érdekünkben — ő is hozott egy tekercset (egy gyors telefon nyomán). A fotózásról külön is érdemes szólni. „Elég lesz két parti fasor: közelebbről kiderült,- hogy fél órája ott jártunk. .De közben még mentünk vagy tíz kanyart ... Lesz, ami lesz: eszünk. De hol a bicska a konzerv- nyitóval? Az istennek se akart előkerülni, szükségmegoldás után néztünk — pen, hogy elfér a kajak, evezni nem lehet, csak lök- dösni magunkat. S közben, milliónyi apró bogár rebben szét, köpködünk, csapkodunk. Már messziről érezni a nevezetes vízimalom hatását — felduzzaszt- ja, szinte megállítja a vizet — s vannak olyan részek, ahol már-már mocsarassá válik a Túr. Kár érte ... Makay Bélának, a túr- istvándi tanítónak — akihez másfél évtizedes barátság fűz mindkettőnket, meg'ezernyi élmény a csodálatos Túr-parton, mesék és legendák az esti beszélgetéseken, no és jeles könyve, a felső-tiszai étkekről — azt mondtuk, délután érkezünk hozzájuk. Este lett belőle. Hűvös volt, vizes nadrágunkban dideregtünk agy sort, míg felcipeltük a malom tövéből a csónakot — aztán szurkoshordónál melegedtünk. Géza szinte beledugta a lábát a hordó alatti tűzbe, míg odébb a mester a készülő pincét kente a fekete kuli- másszal. (Hétféle halból készült halásziét ettünk Istvándi- ban — a tíz ujjúnkat megnyaltuk utána. Csuka, do~ molykó, balin, kárász, keszegfélék ízesítették a hatalmas bográcsban fövő levet — s szálltak a mondatok a sötétedő estében. Nagy halakról, az öreg halásznak megjelenő vízi tündérről, a Túr 99 kanyarjáról a falu körül (ez utóbbit most már hajlamosak vagyunk elhinni...). VARÁZSLAT. A másnapi tetanuszinjekciót már említettem — de ehhez még újabb kalamajka társult. A szerkesztőségben kapott két tekercs film utolsó kockáit a vízimalomra áldoztuk — de hogyan fotózzunk a további úton? Végül a Kis Túr sietett segítségünkre, ha hiszik, ha nem. Jenei Lajos, a Kis Túr citera- együttes vezetője (egyébként pedagógus a faluban) tekercs” — mondtuk indulás előtt. S mi lett belőle? — egyszerűen nem tudtuk megállni, hogy ne kattint- sunk erre is, arra is, oly csodás vidékeken jártunk. Álomvilág, ember nem taposta táj, varázslatos színek, végtelen nyugalom és csönd ...’ Ezer arca van a Túrnak. Hol kiszélesedve siető, komoly folyót játszó, hol lassan csordogáló, vízi növények milliárd jávai népes, burjánzó világ. Itt erdő szegi Kömörő alatt a legszebb —, s hegyvidéket idéző, komor fenséget mutató kis folyó, amott pedig játékosan fordul egyet, napsütötte legelők között tekereg, megfürdeti a vén diófák és a karcsú füzek képét. Erre a meder alját látni, a cikázó halak árnyát, a finom fövenyt, arra pedig sötét mélységekre utal a nagy kanyarban fe- ketéllő víz. Napi hét-nyolc órát üL tünk a kajakban — de nem mindig forgattuk az evezőt. Meg-megálltunk, hagytuk sodródni a kis hajót, hátradőltünk és hallgattuk a csöndet. Szentségtörésnek tűnt egy-egy ügyetlenebb evezőcsapás csattanása ... KÖKORSZAK. Istvándi után — a harmadik napon első célunk a Túr elágazása volt, ahol a régi öreg Túr a Tiszának, Nagyar felé veszi útját., Már rég lemondtunk arról, hogy kilométerekben számoljunk, erről sem tudtuk, hogy nyolc vagy éppen tizenöt kilométerre van-e, de elhatároztuk: addig nem ebédelünk. Félórákig szinte nem is szóltunk, csak lapátoltunk — a kétnapos fáradtság megmutatkozott (avagy: nem szokta a cigány a szántást...). Magasan járt már a nap, de az elágazás csak nem akart előbukkanni. Egy gyönyörű rét mellett aztán kiszálltunk körbenézni, Száz méterre, a rét túloldalán gyanús vízszilvafák ágaskodtak a parton — igazi dzsungelgyümölcsös. Egy kanyarban aztán olyan látvány tárult elénk, ami az eddigi gyönyörűségekhez már-már hozzászokott szemünket is elkápráztatta. Magas, sza- kadékos partfal (jelezvén, hogy nem mindig ily szelíd a Túr!), felragyogó napfényben tündöklő tisztás a szálas fák között. Juhok lépdelnek a víz felé, mesz- sze száll a kolompszó. Akár egy erdélyi hegyi legelő s a juhok mögött ballagó kalapos-botos ember, aki szótlanul ■ állt meg a fenséges díszlet előtt. Horváth Jenő volt a neve a kisfiús mosolyú, szelíd tekintetű férfinek, aki elmélázott egy percig, amikor útunkról beszéltünk neki, majd rábökött a vízre: „Hazulról jön...” — mutatott a folyásnak fel. Túristvándiba való ő, de itt szolgál harmadik éve juhászként egy egyéni gazdánál. Az első ember volt jó ideje, akivel találkoztunk — s ezt követően ha embert nem is, .a keze nyomát jócskán láttuk. Fentebb, Kölese táján a permetleves Itt bizony elkelt volna egy helikopter VADONBÓL „CIVILIZÁCIÓBA”. Mindezek után persze, kiderült, hogy a várva várt elágazás tőlünk alig ötszáz méterre van, eltértünk hát Nagyar felé. Elhaladtunk a nagy kanyarban, ahol valaha vízimalom zúgott (a legenda szerint ennek a hangját hallotta verse írása közbén Petőfi...). Csodás diófák, hordókat merítették a folyóba. Nagyar alatt kertek nyúlnak a Túrra —> a kiskapuk mintha csak arra szolgálnának több portánál, hogy szemetet hordjanak ki rajtuk... Flakonok, üvegek, dobozok úsznak a vizen, míg meg nem állítja őket egy-egy bedőlt fa — ott aztán egybegyűlnek, dicsőségére a civilizációnak. AZ ŰT VÉGE. Azt már nem írom le még egyszer, hogy „kanyarog a Túr”, mert valószínűleg elszédülne a vize, ha egyenesen kellene mennie egy darabon. A lényeg: végül is megpillantottuk a zsilipet, mely a Tisza töltése alatt vezényli át a folyócska vizét. Közvetlenül előtte újabb szívmelengető élmény: tündérrózsák pihennek terjedelmes leveleik ölén a vizen, az estéli nap fénye felszikrázik rajtuk. A töltésen túl még jó másfél kilométert fut a Kis Túr, míg magába fogadja a nagy folyó — mély vízmosásban, nagy fák alatt siet, hogy aztán szakadékos, keskeny torkolatánál elvegyüljön az óceánok felé hömpölygő habokkal. A nagyari gátőrnél, Bá- nóczy Lajoséknál búcsúztunk a Túrtól. Az idős házaspár frissen fejt tejjel várta a megtért vándorokat, s csendesen számolgatták: jó hetven kilométert mondhatunk magunk mögött. Ami nem is rossz teljesítmény — pláne ilyen „hajósoknak”! Mint mi voltunk ketten: Barangolás Kajaktúra II. KM
