Kelet-Magyarország, 1986. június (43. évfolyam, 128-152. szám)
1986-06-14 / 139. szám
KM HÍTVÉGI MELLÉKLET 1P96. június 14. Q VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN O lvasom S.-nének, a mosónőnek szívszorító levelét s azon töprengek: vajon egy mosónőnek van-e mitől félnie? Mit veszíthet? S rádöbbenek a kegyetlenül őszintén, fáradt kezekkel írt sorok olvastán: igen, van mit veszítenie. Az önérzetét! „Én S.-né 1960-ban jöttem ide dolgozni. Az igazgatóék köteleztek a lakásuk kitakarítására. Még a cipőit is én pucoltam az egész családnak. Ügy bántak velem, mint a rabszolgájukkal. Majdnem minden percemre igényt tartottak. Idegileg kiborultam közöttük. Én kértem magam a mosodába. Már nem bírtam velük szembenézni a sok embertelenségük miatt.” Takarította az üzem irodáit, mellékhelyiségeit és munkaidőben vagy azon túl a vezető lakását. Levelét így folytatja: „Ügy gondoltam, hogy a mosodában jobb sorom lesz. Tévedtem, mert 1984-ben abban a nagy hideg télben nem biztosították a fűtést. Majd megvett az Isten hidege. Kénytelen voltam felmenni az igazgatóhoz. Elpanaszoltam, hogy így nem, bírom. Rám kiabált: ,&kkor menjen haza.” Elég baj, hogy annyi év után jöttek rá az embertelenségükre. Várom segítségüket” — fejezi be levelét S.-né. Nem lehet örökké sem félelemben, sem kiszolgáltatottságban, sem megaláztatásban élni. Fellázad ellene az EMBER. Legyen az zseni vagy egyszerű halandó, munkás, paraszt vagy értelmiségi, öreg, fiatal, nő, férfi, a társadalmi ranglétrán elhelyezkedő bárki. Valójában mindenki „kiszolgáltatottja” valakinek. A lényeg, a törvény az: élnek vagy visszaélnek-e a hatalmi lehetőséggel?! Világhírű matematikus géniuszunk, Bolyai János vallotta: „Nincs egyéb dics s érdem, mint az önérzet.” S ebből szinte ered, következik, hogy nem létezik az életben talán nagyobb szégyen sem az emberi megaláztatásnál, annál az érzésnél, amikor önérzetében sértik meg az EMBER-t, amikor beletaposnak emberi mivoltába, létébe. Gondolkodóba ejt, hogyan, egyáltalán miért is jutott el e bölcselkedésig Bolyai? Bizonyára csak kortársai, s talán Bolyai- kutatók tudnának elfogadható választ adni. Gondolom, akadtak életében valakik, akik önérzetében mártották meg pengéjüket, s így ejtettek sebet talán egész életére lelkületén. Bizonyára ezért jutott e megállapításra az emberi önérzet dicsőítéséről. S szinte ide kívánkozik Marcus Aurélius római császárnak az életfelfogásáról szóló vallomása, aki a sztoikus filozófiai iskola humánus eszméitől ösztön- zötten vállalta az uralkodás terheit, bízva abban, hogy a hatalom révén az emberi viszonyokat jobbá teheti. ö ezt mondta: „Milyen nevetséges az emberek magatartása! A velük egy időben élő kortársaktól sajnálják a dicséretet, de milyen nagyra tartják, ha az utódok dicsérik őket: az utódok, akiket nem láttak, és soha nem látnak. Ez majdnem olyan, mintha azon búsulnál, hogy az elődök nem zengtek rólad dicshimnuszt.” Vajon Bolyait hányszor sérthették meg önérzetében? És utódai hányszor idézték, s emelték a pie- d esz tálra? Nem, nem csupán a társadalmi munkamegosztásból, hanem vagyoni, jogi, származási, családi, baráti, szellemi, kapacitásbeli különbségekből és sok-sok egyéb másból is eredhet a kiszolgáltatottság s lehetősége a megaláztatás, az emberi önérzet megsértése. Kórház, tiszta klór illat. Fehérköpenyes nővér fut az ágytállal. A kezelő előtt békés sorállás vérvételre. A nővérpihenő falán berreg a segélykérő csengő. E., az ügyeletes nővérke kissé zo- horál. Már ötödször hívja N. bácsi. Nem tud vizelni, csak ingere van. Amikor a 8-as kórterem ajtaja elé ér, megenyhül. Arca kisimul. Mosolyog. Békésen szól a kis öreghez. — Mi a baj N. bácsi? — s megigazítja a fejalját. — Nem megy így a p ........s. Tessék engem kikísérni — kérleli az öreg. Felsegíti, karon fogja, kikíséri a W. C.-ig. Megvárja és visszatonyog vele a szobába. Ismerős hangok a folyosóról. Megérkezett a főmérnök úr édesapja, összetalálkozott régi kórházi beteg- ágyi cimborájával. Ezért az öröm. N. bácsi felismeri őket a hangjukról. — No akkor nem fogunk unatkozni karácsony szent estéjén. Kilesz a kártyaparti — jegyzi meg áradó mosollyal, mint aki egyszeriben meggyógyult, s mindent elfelejtett. Aránylag békés és aránylag eseménytelen, a szenve- déseket-fájdalmakat most könnyebben elviselő-tűrő hangulat árad a kórtermekből. A könnyebb, a lábadozó betegek segédkeznek a karácsonyfa díszítésében. Idős emberek. Többségüket bedugták a beire. Persze csak ideiglenesen. Arra a néhány napra, amíg az ünnepek tartanak, a szeretet, a békesség, az egymásnak örülés percei-órái. Nehogy a család meghitt együttlétét zavarják. Ne lá- batlankodjanak ilyenkor a vendégek előtt. így futott össze N. bácsi és az örökvidám veterán. Szinte már törvényszerű, hogy karácsonykor, húsvét- kor, pünkösdkor itt randevúznak. Három éve. N. bácsi: — A fiúnkat kitaníttattuk. Rááldoztuk az anyjával életünket, vagyonúnkat. Amikor oda került a sor, hogy segíteni kell rajtam, a felesége ajtót mutatott. Mit tehetek? Örülök, hogy megtűrnek. Már megszoktam, hogy ilyenkor néhány napra „bevonulok” egy kis karbantartásra a kórházba. A veterán: — Otthon úgy sem éreztem volna jól magam. Tudja, hogy vannak az öreggel. Itt megtalálom a régi cimborákat. Együtt ünnepelünk. Es olyan kedvesek a nővérkék, az orvosok. Szentestén énekelünk, kisírjuk magunkat, aztán másnap várjuk a gyerekeket. Hozzák a bejglit, megkérdezik, hogy van papa, s megnyugtatnak, csak néhány nap még és hazavisznek. A főorvos: — Kényszerhelyzetben Küzdelem. (Ráthonyi vagyunk. Ki vagyunk szolgáltatva. Ilyenkor az ünnepek előtt vagyunk legjobban arra kényszerítve, hogy engedjünk az emberi megaláztatásnak. Mert ezek az esetek azt is bizonyítják. Ezeknek a megfáradt öregeknek ott lenne a helyük a családjuk, a fiaik, lányaik, unokáik körében. Szégyellik őket. Sokuktól inkább megszabadulnak, hogy nyugodtan, zavartalanul fogadhassák a vendégeket. Mi felvesszük őket az osztályra. Annyira természetesen betegek, hogy valamennyire ráfér a kórházi ápolás, gondoskodás. Lassan elkészül a karácsonyfa. Gyertyák gyúlnak, csillagszórók szórják a fényt, s az öregek szeme telefut könnyel. Énekelnek. A békéről, az emberségről, a szeretetről. Hogyan is mondta Seneca a római filozófus és államférfi? „Tévedsz, ha hiszel a veled szembejövők arcának: emberi ábrázatuk van, de vadállatlelkük; a vadak kapcsán legfeljebb a találkozás pillanata rejt veszélyt; ha hagytak elmenni, nem erednek utánad. Soha más nem hajtja őket kártevésre, csak a szükség — az embernek jólesik embert pusztítani." Pusztítani önérzetében, s megalázni öregségük, s ebből eredő elesettségük miatt. Elszakítani őket olyankor, amikor a legérzékenyebben érzik sértődöttségüket koruk meggyalázása miatt. ök tudják, miért szabadulnak tőlük. Talán nincsenek is meg- alázottabbak és kiszolgáltatottabbak az öregeknél. József szobra) M., a csinos, hollófekete hajú, szomorú barna szemű, okos fiatalasszony zavarban van, ha be kell mutatkoznia. ö, a tudósféle apa árnyéka! így tekintenek rá. Nem győz szabadkozni. Olykor már sajnálatra méltóan könyörög, kéri, ne tévesszék össze édesapjával. S ha mérni kell tudást, rátermettséget, alkalmasságot, akkor őt, és kizárólag csak őt mérlegedjék. Ne játszanak rá apai „örökségére.” Főiskolai diplomáját jeles eredménnyel védte meg, mégsem helyezkedett el a pályán! Kizárólag csak azért, hogy szabaduljon a névnimbusztól, s az esetleges előnyére vagy hátrányára származó megkülönböztetéstől. És most ennek érzi hátrányát. Évek óta! Ezért sértik önérzetében, ezért tartanak tőle. Felvételre jelentkezett az egyik állami hivatalban. Áradoztak rátermettségéről, képességéről. Osztályvezetőnek kívánták kinevezni. Kiejtette a nevét. — Igen! Annak a tudós embernek a lánya?! Sírva fakadt. — Ne őt nézzék. Nem őt alkalmazzák, hanem engem — fakadt ki magából. Finoman sajnálkoztak. Ki tudja miért „félnek” tőle? Egy bizonyos: M.-et mélységesen megbántották önérzetében. S szinte már úgy érzi, ha az életben érvényesülni akar, akkor meg kell tagadnia családi nevét, álarc mögé bújni. Ha tud, ha sikerül! Mert a város élete olyan, mint a nyitott könyv. Lapoznak az ismertebb családok, emberek, közéleti személyiségek sorsának könyvében, s hol irigykedve, hol meg kárörvendve hajtogatják a lapokat. Thuküdidész, Periklész politikai ellenfele így vélekedik a megaláztatás esélyeiről : „ ... az emberi életviszonyok közt a jog és az igazság csak azok közt érvényesül teljesen, akiknek egyenlő a hatalmuk arra, hogy egymást azok tiszte- letbentartására kényszerítsék; de ha ez nincs így, akkor a hatalmasabb azt teszi, amit megtehet, a gyengébb pedig meghajlik előtte.” Még önérzetének megcsorbítása árán is! Éppen úgy, mint ezt L. mérnök esete tanúsítja. — Igyekszem igazságos önvizsgálatot tartani. Már nem is tudom, hányadszor teszem meg. Nem a felmentés szándékával, csupán azért, hogy lelkiismeretem megnyugtassam: megt ettem-e mindent a hibák feltárásáért, mint szakember. Szóltam-e, figyelmeztettem-e idejében arra, ha a technológiai fegyelmet nem tartják be, súlyos hibák következhetnek be, óriási károk származnak belőle! Kedvezőtlenek voltak az előjelek. Tudtam, nem futhat ki jóra az ügy. Be is ütött a krah. Több tízmilliós veszteség származott a hanyagságból. Számot vetettem magammal. Amiért hibáztam, vonjanak felelősségre — nyilatkozta. Levelében egyebek közt ezt írja: „Nem tudtam beletörődni a nagyméretű pusztulásba .... Éjszakákat töltöttem a szakkönyvek mellett. Javasoltam vizsgáljuk meg a takarmányozást és az állatok tartási körülményeit. Vezetőm az egészet okoskodásnak vette. Bekövetkezett a kár. Felszólaltam én az ügy érdekében számos fórumon. Mindig lehurrogott, megszégyenített, szakmai önérzetemben sértett meg. Viharos jelenetek játszódtak le közöttünk. Természetesen ő győzött. Végül is beletörődtem a helyzetembe ... Elkeserített, bár tudván tudtam, rossz amit követünk, mégis a régi metodika szerint kellett dolgoznunk. Elképzelések nélkül. Termeltük a veszteségek sokaságát...” Milliókat. S mindezt főleg azért, mert önmagát csalhatatlannak gondolta a vezető, mert emberek önérzetébe taposva sokakat megalázva intézkedett. Fél kilónyi irat. Levelek, vizsgálati eredmények sokasága, nyilatkozatok, panaszok. Szinte valamennyi mögött egyetlen motívumként húzódik az emberek önérzetének megsértése, különböző fokú, szintű megaláztatása. Megjegyzés egy nyilatkozatból: „Meggyőződésem, az országban nincs még egy ilyen vállalat, ahol a dolgozókat így sakkba tudják tartani.” A vezető egy megjegyzése: „Ha X nem áll be a torba földönfutóvá ' teszem.” \ M.-né véleménye: „Veszteségünk X millió. Főbb oka: idejétmúlt vezetési stílus. Ez, a vezető időszakonként megnyilvánuló agresz- szív magatartásában, környezetét megfélemlítő és megalázó dühkitöréseiben jelentkezett.” — Csirkefarmot létesítettem — dicsekedett M. — Hogyan fér ez össze hivatali beosztásával? — kérdeztem. — No nem egyedül, másokkal nevelek 5 ezer csirkét. Jól jön egy kis mellékes. Én nem alakíthatok géemkát, hát ezt a módját választottam a kiegészítésnek. — Ki látja el azt a rengeteg jószágot? — Mi. ? ' — összefutottam egyik 1 beosztottjával. Fáradtan, munkaruhában, este kutyagolt hazafelé. — Honnan ilyen elcsigázottan? — M. csirkefarmjáról. Megetettük, megitattuk a csirkéit. Mindig fog magának balekokat, de főleg a beosztottak járnak ki ellátni a jószágot. Egy-«egy üveg 3 sörrel honorálja a szívességet. De csak próbálna valaki kiszállni! Elmaradni. Megnézhetné magát. Inkább megyünk. Én egyszer nem mentem. Dolgom volt. Másnap nem kaptam pénzes melót. Oda adta annak, aki a farmon dolgozott az éjszaka. Nem visszaélés ez a hivatali beosztással? Bizony az. Mert más, ha barátságból segít az ember a másiknak, s megint más, • ha hivatali elöljárója kéri, 7 várja el az olyan melót, * amelynek ilyen etikai kö- , vetkezményei lehetnek. K.-né a megfélemlítésre épített emberi megaláztatás miatt kényszerült vállalni az önkéntes „száműzetést”, s vált meg munkahelyétől. — Kiközösítettek munkatársaim. Azok, akikkel együtt dolgoztam az adminisztrációban évekig. Az üzem vezetője megtiltotta három munkatársnőmnek, hogy szót váltsanak velem. Rosszabb volt, mintha börtönbe csuktak volna. Mert tudom, hogy ott egyedül vagyok, nincs körülöttem senki, nem szólhatnak hozzám, nincs kivel beszélnem. Itt emberekkel együtt voltam némaságra ítéltetve. Seneca a római rétor mondta: „... embertől az emberre naponta száll veszély. Ez ellen vértezd fel magad, ezt figyeld éber szemmel.” Ilyen veszély, ha nem gondolunk arra, hogy esetleg magatartásunkkal, viselkedésünkkel, egy-egy meggondolatlan, bárdolatlan kijelentésünkkel, cselekedetünkkel, ítéletünkkel, önérzetében okozunk sérülést embertársunknak. Olykor még akaratlanul is! Ne feledjük: nincs olyan testi fájdalom, amit az ember ne viselne el. Egy, egyetlen egy lelki van, a megaláztatás, amit nem tűr a végtelenségig, ami ellen előbb-utóbb fellázad. Ezt az emberi történelem, a rabszolgalázadások éppen úgy bizonyítják, mint a gettókba zárt milliók felkelése, egekig halló jajkiáltásai a megaláztatás ellen, az apartheid meg-megújuló vérfürdői. Becsüld az embert emberségében, és vértezdd fel magad mindenfajta embertelenség, s talán a legfájóbb: a megaláztatás ellen, minden fegyverrel! ✓
