Kelet-Magyarország, 1986. június (43. évfolyam, 128-152. szám)

1986-06-03 / 129. szám

1986. június 3. Kelet-Magyarország 3 Tétlen gépek EGYIK ELLENŐRZÉS SORÁN a vállalat igazga­tója véletlenül bukkant rá a nagy értékű, s annyira hiányolt masinára. Üze- 'melésével vásárlói igényt elégítettek volna ki, nem is beszélve jövedelemter­meléséről. Valamilyen ok­ból félre állították a nyu­gati gépet. Kivonták a forgalomból, megcsap- pantva ezzel jócskán a vállalati eredményt. Kér­dőre vonta az igazgató az illetékes mérnököt. A vá­lasz: nincs hozzá alkat­rész. Valóban nem volt. Im­már három éve! És cso­dák csodája, amint a vál­lalat igazgatója kézbevet­te a gép sorsát, néhány napon belül megoldódott az alkatrészgond. Szokták mondani: bütyköltek, fab­rikáltak az ügyes kezű tmk-sok, s néhánv hónap­ja ismét termel a gép. az addig hiányzó árucikket pótolva, a vásárlók meg­elégedésére. a vállalat nyereségét növelve. Nagy értékű, olykor ke­mény valutáért vásárolt gépek állnak itt-ott ter­melőüzemeinkben. Több ok miatt. Van olvan vál­lalat, ahol a szakember­hiány okán kényszerülnek nélkülözni a gép termelé­sét. van ahol a niac nem igényli a termékét, másutt a termék versenvkéot“- lensége " miatt kényszerül a tétlenségre. És nem. ke­vés h«lven valóban olv- knr filléres, de méais nél­külözhetetlen alkatrész- hiány az akadálv. OLYKOR OBJEKTÍV, vagyis elháríthatatlan té­nyezők gátolják az érté­kes géonark teljes üzem­szerű kihasználását. Sok­szor viszont szubjektív emberi tényezők látsza­nak benne szerepet: a ru­galmatlanság. a nemtörő­dömség. a gondok megol­datlanságába való bele- npuovás. Ahol úgv közelítenek a problémákhoz, hogyan le­hetne megoldani, általá­ban sikerül is elhárítani az akadálv,t. Gondos, cél­tudatos előrelátás szüksé­ges ahhoz, hoav vállalata­ink értéket termelő gé­peiket okosan hasznosít­sák. Erre vall a Vetömaa- termelő és Értékesítő Vál­lalat megyei központjának hamarosan üzemelő kor­szerű vetőmagtisztító technológiájának a meg­oldása is. Gépparkjának értéke, melynek üzemsze­rű termelése augusztus­ban kezdődik, közelíti a 20 milliót. Már az első év­ben 60—70 százalékos ka­pacitáskihasználással szá­molnak, mely évi nyolc­ezer tonna vetőmag meg­tisztításának felel meg. Ehhez viszont kevés a magtár. Már előre azon gondolkoznak, hogyan nö­veljék majd tovább az új, nagy értékű gépek terme­lő kapacitását, s mikép­pen oldják meg a raktá­rozást. A Fémmunkás nyíregy­házi gyárában is azt hal­lottuk: nincs kihasználva minden értékes gép, be­rendezés. Ez jellemző el­sősorban a balkányi üze­münkre, ahol valamikor még három műszak beve­zetéséről álmodoztak. Mo§£ ott tartanak a lét­számhiány miatt, hogy azon gondolkoznak: az igen hézagos második mű­szakot hogyan tudnák be­olvasztani ‘hgy jól üzeme­lő egy műszakba. Tudni­illik az üzemfenntartás költségei, egyebek között a technológiai gázszolgál­tatás, a sűrített levegőről való gondoskodás stb. a „lézengő” második mű­szakban csak kidobott p°nz, költségnövelő ténye­ző. Keresik a megoldás mód iát a Fémmunkás-nál is. Üj Piaci lehetőségei, korszerűbb termékek gyártásával és exportálá­sával próbálják az érté­kes gépi technikát kihasz­nálni. RECEPT TERMÉSZE­TESEN NEM ADHATÓ egyetlen vállalatnak sem. Okos ötletekre, kezdemé­nyezésekre. új megoldá­sok keresésére van szük­ség. Egyszóval: a tartalé­kok feltárására. És ebben iaényelni. szükséges min­den dolgozó javaslatát. Vállalataink önállósága megnövelte a munkások és a vezetők felelősségét is. Ha jobban akarnak él­ni. mint tegnap, vagy leg­alábbis megőrizni eddigi életnívójukat, akkor ezért többet kell tenni minden­kinek a maga posztján, mint tegnap. Ez fegyel­met. rendet és felelősség­teljesebb gondolkozást kö­vetel abban is. hoev a naay értékű gépek piac­kénes terméket gyártsa­nak. Farkas Kálmán A GÁTON A FÁCÁN FEL SE REBBEN JÖTTÖMRE. AZ ÁRTÉRI PO­CSOLYÁBAN GÓLYA HALÁSZGAT. A SZÜRKEGÉMEK A HOLTÁG­HOZ JÁRNAK. BAKCSÓK KVÁK-KVÁKJA VERI FEL A CSENDET. A A KISKÓCSAG KIÜLT A PARTI FŰZRE TOLLÁSZKODNI. A TISZA APAD. A z idős cipész lent dol­gozgat a kertben. Krumplit kapál. Ra­gyog a május, a Holt-Számos partján virágzik az akác. Jobb is itt kint a levegőn, mint a szűk kis műhelyben. Czine György géberjéni lakos messze földön az egye­düli cipész. Akinek papírja, engedélye is van hivatása gyakorlására. — Nem úgy van, mint ré­gen — legyint. — Akkor a legkisebb faluban is három­négy suszter dolgozott. Most meg az egész szálkái járás­ban ketten ha vagyunk hi­vatásosak. — Kisebb a konkurencia, több a munka. — De mi lesz a szakmával kérem?! Ha mi öregek el­megyünk, ki jön utá­nunk ... ? Kérdésére fecskecsapat fe­lel, fent cikáznak az égen. Bolondul süt a nap. Czine György a szemüvegét töröl- geti. — Ó, hányszor megvertek engem a segédek inas korom­ban. De hát nyelnünk kel­lett. Ez hozzá tartozott az inasévekhez. — Hol tanulta a szakmát? — Pulyakoromban otthon, apámnál, mert ő is cipész Polt. Aztán a halála után be­A folyót vigyázzák — Lejjebb van, mint teg­nap. A mércénél 127 centit mértem ma reggel — mond­ja Bánóczi Lajos bácsi Nagy- ar alatt, a folyó menti gátőr­házban. Békés most a folyó, ilyenkor nyugodt a gátőr. Hiszek neki, hiszen életé­ben 36 éve dolgozik gát mel­lett, itt Nagyarban már egy negyed százada. Apósa mel­lett kezdte Gacsályban, ott, ahol az öreg Kotrás csatorna­őr volt. Mindent tud Bánó­czi Lajos a Tiszáról, de kü­lönösen arról a 8,1 kilomé­teres szakaszról, amit reá bíztak. — Rendszeresen járom a gátat, ismerem minden rö­gét. Nem is gondolják, mi­lyen fontos ez. Ha a víz jön, akkor a gátnak biztosnak kell lennie. Nem mindegy, hogy letúrja róla a földet a tsz gépe vagy sem. Az sem közömbös, hogy mikor és ho­gyan kaszálják róla a füvet. Naponta többször is fogom a telefont, ami összeköt a víz­üggyel Naményban, de ha kell Szálkáig, s adom a mé­rési adatokat. Szeretem ezt a munkát, s úgy tűnik, hogy mire nyugdíjba megyek, ad­digra leszerel a fiam, s ő ve­szi át ezt a szakaszt tőlem. Nemzedékek Varázsszót mondott Bánó­czi Lajos. Átveszi tőlem. De sokan vannak a Tisza men­tén, a Szamoson, akik örök­letesen őrei a gátnak. Nem­régen Csengerben jártam a gátőrnél. Mondja az asszony beszélgetés közben: — A só­gor Becsen van. Igen, a csen- geri Szabó öccse a tiszabecsi Szabó Gusztávnak, aki vi­szont nagybátyjától, Szabó András bácsitól vette át a stafétát. De Illés József Kds- arban apjától, Drabbant László Lónyán szintén az öregeitől vette át a gát őrzé­sének felelősségteljes munká­ját. így aztán nem véletlen, hogy a szolgálati telefonon néha kicserélik családi 'gon­dolataikat is a gátőrök. — Az ember beleszületik ebbe a hivatásba — mondja Illés József Kisarban. Fiatal ember, két gyermek apja, fe­lesége vezető óvónő. — Ezt Vissza a kaptafához álltam Szálkán Múlik csiz­madiamesterhez. De a segéd­levelet már itt Géberjénben szereztem meg Király Gusz­távnál. A papírnak azonban nem sokáig vette hasznát. Negy­vennyolcban, mikor megszer­vezték falujában az első termelőszövetkezetet, beállt ő is a gazdák közé. — Miért? Czine György elgondolkod­va felel: — Mert nehezen lehetett megélni a cipők javításából. Meg hát >afféle mozgalmi ember voltam én mindig, úgy gondoltam, a szövetke­zetben a helyem. Repültek az évek. A hat­vanas évek elején már a he­lyi általános iskolában ta­lálta magát, onnan is ment nyugdíjba, most négy eszten­deje. Megbecsült hivatalse­gédként. — No, akkor gondoltam egy nagyot — derül fel az arca. — Kiváltottam az ipar- engedélyt. Cipészként kezd­tem az életet, s ... Lehet, hogy így is fejezem be... ? Maga a műhely alig te­nyérnyi. Alacsony suszter­szék, kis villanymelegítő. S rengeteg szerszám, kellék. Smittvasak, ampaszok, ráü­lik ... — Az én régi, kezemben szerszámaim ezek. Mert azért, hogy majd negyven éve felhagytam az iparral, nem kótyavetyéltem el őket. Ravaszkásan hunyorít. — Mert azért közben is dolgozgattam ám! Jól jött az a kis keresetkiegészítés. — S most hogy-hogy ki­váltotta az ipart? — Minek bujkáljak a tör­vény elől? Havonta ötven fo­rint a KlOSZ-díj, s nyugodt vagyok. Vállalhatok annyi munkát, amennyit csak bí­rok. — Jönnek a kuncsaftok? — Nézze meg ezt a nagy halom lábbelit! Vadonat új majd mindegyik. Dehát ezek a mai cipők vitrinbe valók. Nem hordásra. S mily drá­gák ... ! Néztük volna meg azokat a régi, igazi mesterek készí­tette cipőket, csizmákat. Azok igen. Azok bírták a strapát. — Mikor készített utoljá­ra új lábbelit? — Az volt már nagyon régen. Még negyvennyolc­ban. Szabó Imrénének. Tán még mindig megvan vala­hol. — Vállalkozna még ilyen munkára? — Hányas lába van? Mert, ha komolyan gondolta, a jövő héten jöhet a cipőért... Balogh Géza A Kraszna torkolatát is gondosan őrzik, figyelik a gátőrök. csak az vállalja, aki szereti a természetet, s érzi a felelős­séget. A gát nem játék. Amíg nincsen baj, addig nem fi­gyelnek ránk túlságosan. De ha no a víz, mindenki a gát­ban hisz. A Tisza menti em­ber ezért tiszteli is a gátak őrét. Tudják: munkánkon sok múlik. Aki azt hiszi, hogy a gátőr munkája csak annyi, hogy végigjárja a szakaszt, leol­vassa a mércét és telefonál, az téved. Az ő munkája a szakaszkarbantartás, a koro- naegyengetés, az előtérkaszá­lás, gyomirtás, a vakondtú- rás-egyengetés. De ők őrzik és tartják karban a készenlé­ti raktárakat, milliós értéket őriznek. Az ő gondjuk, hogy legyen rőzsekolbász, deszka, árvédelmi felszerelés. Figye­lik a vizet, nem érkezik-e rajta szennyezés. Náluk je­lentkeznek azok is, akiknek vízjogi ügyei vannak, legyen szó kútfúrásról, szennyvízak­na építéséről. Nem foglalkozás, életforma — Neki mindig a gát, meg a víz az első — mondja Drab­bant László felesége Lónyán. Drabbant is régi vizes. Már dédapja is gátőr volt, s most azon keseregnek, talán meg­szakad a folyamat. Mert a fiúk a gépek szerelmese, s nemigen vágyik a gátra. — Ki tudja, hogy s mint lesz. Gyerek még, 15 éves. Bízunk abban, hogy kedvet kap. Hisz’ kis kora óta az apjával járja a gátat. — Itt is tetten érjük a családi kap­csolatot. Drabbant unoka­öccse Császárszálláson dolgo­zik, a gátőr lánytestvére szin­tén víz mellett él, gátőr a férje. __ —•" Ez olyan hivatás, amit az ember nagy tisztelettel vé­gez. Ma már meglehetősen tisztességes a jövedelem is. A fizetés mellé minden gát­őrnek jut egy kis gazdálko­dásból származó kiegészítés. Az öregebbje — így Illés Jó­zsef — sok jószágot tart, nem is mozdul a gát mellől nyá­ron se, szabadság alatt se. Én már úgy szervezem, hogy el tudjak menni nyaralni, itt az édesapám, ő helyettesít ez­alatt. — Én azt mondtam a fiam­nak: úgy rendezd be az éle­ted, hogy szabadságod alatt utazz, láss világot. Szebbet mint ez, úgysem találsz, de ismerkedj — mondja Bánó­czi Lajos. — Nekünk hat tehenünk van, meg juhunk, gazdálko­dunk — magyarázza Jolika, Szabó Gusztáv felesége Be­csen. — Itt a kocsi, azzal néha el-elmegyünk, de na­gyon köt a munka. Guszti se szívesen hagyja a gátat. A vízügy szép, komfortos, kertes, kiválóan felszerelt há­zakat ad a gátőröknek. Meg­becsülik őket, van tisztessé­gük. Emberivé oldódnak a szigorú függelmi viszonyok is, aki gátőrnek megy, tudja mit vállal. Vész esetén na- pogig nem alszanak, s éve­ken, emberöltőkön át vigyáz­zák a falut, a rájuk bízott milliárdos értékeket. A föl­deket, erdőket, s ami a leg­főbb az embereket. Rit­kán élnek a falu közelében, napi őrútjuk a biztonság me­nete. A gátőrt mindenki ismeri A falvakban tekintélyük van. Mindenki ismeri őket. A víz menti embernek nincsen kétsége: neki a gátőr a biz­tonság. Igaz, csak egy ember, de egy olyan erő, olyan kö­zösség előre tolt bástyája, amely nemegy esetben óvott meg ártól falvakat, földeket. Gátőrnek lenni tisztesség. Forró nyárban éppúgy, mint a téli fagyban, hóban ott van a posztján, s egyre több he­lyen a korszerű elektronika segítségével informál, készít elő döntést. Drabbant László Lónyán a vízügyesekkel egy védendő partszakaszt járt be, mértek. Bánóczi Lajos bácsi a krumplit kapálta, a követke­ző mérésig volt ideje rá. Illés József Kisarban ép­pen érkezésemkor tért haza, az új Dáciára fizetett be Gyarmaton. Szabó Gusztáv Tiszabecsen a gátat járta, s megállapítot­ta: itt az ideje a kaszálás­nak. Örök, akik a Tiszát figye­lik. A gátat óvják. Hasonló­ak a régi őrökhöz, akik hegy­tetőről adtak tűzzel-füsttel jelt, határok biztonságát óv­ták. A Tisza mentén a víz­ügyi igazgatóság szakaszán 29-en vannak. Firól fira szál­ló hivatás. Összeköti őket a folyó, a telefon, s a közös fe­lelősség. Bürget Lajos Haszon S zemben ült egy­mással a két fér­fi, és nagyjából a következő párbeszéd zajlott le köztük: „Leg­alább negyedét adjátok annak, amit szoktatok” kérte az egyik, „egy grammot sem tudunk küldeni, mert mind Du­naújvárosnak kell”, vá­laszolta a másik. Hosz- szabb volt ennél termé­szetesen, amit beszél­tek, de a lényeg ez volt, a jelentése pedig az, hogy a Lenin Kohászati Mű­vek nem tud dolgozni, mert nem kap hulladé­kot, a MÉH vállalat pe­dig egyelőre nem tud szállítani nekik, mert Dunaújvárost kell ellát­niuk. A beszélgetés Tisza- szalkán hangzott el Eg­ri Tibor, három megye területén dolgozó MÉH igazgatója és a Lenin Kohászati Művek egyik osztályvezetője között. Mégpedig abból az alka­lomból, hogy immár harmadszor találkoztak ebben a kis faluban azok, akik gyűjtik, akik felvásárolják, s akik fel­használják a hasznos hulladékot, mert az itt- élők harmadszor lettek elsők az országban a Ha­zafias Népfront Orszá­gos Tanácsa, valamint az Országos Anyag- és Árhivatal által hirdetett hulladékgyűjtő verseny­ben. Ez az alkalom egy kis ünneplésre is lehetőséget adott, hiszen harmadszor kaptak fél-fél millió fo­rintot. Ez a pénz Tisza- szalkának hatalmas ősz- szeg, hiszen több év kell ahhoz, hogy ennyi összejöjjön akár a fej­kvótából, akár a telepü­lésfejlesztési hozzájáru­lásból, ők pedig meg­szerezték egy kicsit le­egyszerűsítve azzal, hogy szeretik és védik kör­nyezetüket. Valószínű, túl fenn- költnek tűnne azt írni és mondani, hogy egy be­regi falu lakói olyannyi­ra szívükön viselik az ország ügyét, hogy állan­dóan hasznos hulladé­kot gyűjtenek, sokkal hétköznapibban gondol­ják és teszik ők: különb­séget tesznek a szemét és a hulladék között, s közben nemcsak környe­zetük válik szebbé, ren­dezettebbé, hanem anya­gi hasznuk is van rajta. Üttörők mondták el aznap a tanácsülésen, hogy a hulladékokért ka­pott pénzből kirándulá­son vettek részt, voltak táborozni, gyarapították a sportpálya felszerelé­sét, sőt iskolai felszere­lésékre is jutott. S azt is: tudják, ha nem vet­tek volna részt a hulla­dékgyűjtési akcióban, aligha tudta volna őket ilyen mértékben segíteni a tanács. H a valamikor, ak­kor ez évtől iga­zán önállóakká váltak a tanácsok, s bár kapnak bizonyos össze­get a nagy közös kalap­ból, az nem elegendő az önállósághoz, fejlesztési elképzeléseikhez, a la­kosság igényeinék kielé­gítéséhez. Ezért szorgal­mazzák Tiszaszalkán a hulladékgyűjtést, s mel­lesleg azt is tudják, hogy ez nemcsak nekik gazdasági kérdés, hanem az országnak is, mert jelentős energiát, nyers­anyagot takaríthatunk meg vele, ez pedig devi­zát jelent. (b. j.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom