Kelet-Magyarország, 1986. május (43. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-10 / 109. szám

1986. május 10.

FIATALOKRÓL — FIATALOKNAK

PÁRTFOGOLTAK

— Látod, ez egy ilyen munka — húzza össze didergősen dzsekije cipzárét L., hivatásos pártfogó, ahogy kilépünk a Gyermek- és Ifjúságvédelmi Intézet kapuján —, ha esik, ha fúj, menni kell. Most még istenes is, csak a bolondos április játszadozik velünk, de télen, amikor röpködnek a mínuszok és hordja a szél a havat... Pedig nekünk kettőnknek, akik itt a városban vagyunk, ebből a szempontból könnyebb a helyzetünk, mint annak a nyolc kollégának, akik szerte a megyében látják el a pártfogói teendőket. Egy ideig például, míg. az én területem volt Nyíregyháza környéke, reszkettem az esőtől, mert nem egyszer sárba ragadt a motorom félúton két tanya között. Másik oldalról viszont a vidéki gyerekek könnyebben kezelhetőek, mégis csak kötik őket ilyenolyan közösségi normák, s könnyebben is ellenőrizhetők

— itt a városban dörzsöltebbek, s ha a helyzet úgy kívánja, egy-kettőre alámerülnek a forgatagban.

★

Egy tízemeletes ház elé érünk.

— Ahová most megyünk, új gyerekem — veszi elő kiszállási tervét. — Csoportos lopásokban vett részt, a bíróság pártfogói felügyelet alá helyezte, s előírt néhány magatartásszabályt számára: hatvan napon belül el kell helyezkednie, este nyolc után nem mehet el hazulról.

H. Andrea apja nyit ajtót, a lánya nincs otthon. Bizalmatlanul méregeti a pártfogót, de azért igyekszik kedves lenni.

— Már el is helyezkedett

— mondja, miután hellyel kínál minket —, most is az ezzel kapcsolatos formaságokat intézi. Napi öt órát fog dolgozni, hayi kétezerért. Azóta egyébként nincs vele semmi baj, megszakított minden kapcsolatot azzal a piszkos társasággal. Mert azok vitték őt a rosszra. Hiába jártam utána mindenhová, nem ülhettem a szoknyáján éjjel-nappal. Neki meg csak a diszkón, meg a haverokon járt az esze.

Ahogy beszél, egyre oldottabb lesz. Még sört is akar 'behozni — alig bírjuk lebeszélni a szívélyes gesztusról.

— Higgyék el, már tönkretesz minket a feleségemmel. Mi mindketten tisztességgel dolgoztunk, hogy embert neveljünk belőle. Mindent rá- költöttünk, magunkra csak nagy ritkán vettünk valamit. ..

— A tanulásról végleg letett? — kérdezi L., némi előzetes információt szerzendő tizenhat éves védencéről.

— Mi mindent megtettünk, hogy tanuljon — mondja elfúló hangon a férfi. Gimnáziumba adtuk, de hiába. . Otthagyta a cimborák kedvéért. Ha ez kellett neki, hát legyen. Most dolgozhat. Abban reménykedünk, hogy mihamarabb megjön az esze, és folytatja az iskolát — egy éve megvan.

Még néhány kérdés — puhatolózás a család és a lány- természete és szokásai felől —, aztán búcsúzunk. Az apa

— levetkőzve kezdeti bizalmatlanságát — mosolyogva kísér ki bennünket. Megígéri, hogy a fogadónapra beküldi Andreát az intézetbe.

— Munkánk hatékonyságának kardinális kérdése, hogy mennyire sikerül együttműködni a családdal. A pártfogónak nem csak a gyerekkel, a szüleivel is el kell fogadtatni magát — mondja L. már az utcán.—, hogy higy- gyenek a sikerben és ne csak kellemetlen. haszontalan nyűgnek érezzék a pártfogó látogatásait. Bizony megesik néha, hogy a szülők nagyon készségesek, de csak addig, amíg velem beszélnek — bort isznak és vizet prédikálnak, sokszor szó szerint.

★

A következő meglátogatott- ról már tudok egyet s mást, mikor összefutunk vele lépcsőházukban — éppen elmenni készül. A kevés szavú, mogorva kamaszfiú láthatóan nem örül a találkozásnak,

de azért v.isszabiceg velünk.

— Mi van a lábaddal, Tamás? — érdeklődik.

— Ráesett egy betonoszlop

— jön a válasz, s többet nem lehet kihúzni belőle.

Az anyja mondja el a részleteket: a fia otthagyta pesti munkahelyét, s itthon beállt kőművesek mellé dolgozni.

— Én nem bírok vele, egyszerűen nem hallgat rám — teszi hozzá kétségbeesett hangon. — Most is baleset érte. a/, a kőműves meg röhög a markába, egy fillért sem fizet, hiszen „feketén” dolgoztatja az ilyen szerencsétleneket.

— Napi 250-et adott — ered meg a fiú nyelve. — Nekem pénz kell, mert amit Pesten kerestem, az hideg vízre sem volt elég. Ráadásul mindenki velem packázott.

— Na és?! — csattan fel az anyja. — Egyik napról a másikra akarsz meggazdagodni? Egy évvel ezelőtt fel akartam vetetni a munkahelyemen — fordul felénk —, ha rám hallgat, akkor már megvan a pénz a nyaralásra. Mert arra gyűjt most. Fejébe vette, hogy nyáron bebarangolja áz országot egy barátjával. Most haragszik rám, mert nem adok neki 10—20 ezer forintot, hogy nesze kisfiam, menjél neki a világnak. Hát nincs. Én is izzadok a gyárban azért a nyomorult pénzért, s itt van a kicsi, azt is el kell tartani. De még így is segítenék neki, ha nem a hátam mögött élne...

Tamás védőóvását a gyámhatóság rendelte el, az anyja panaszára. Akkor mindenáron Pestre akart menni, távol akart kerülni a családjától. Sikerült is elhelyezkednie, de egy társadalmi pártfogó figyelemmel kísérte. Már úgy tűnt, egyenesbe kerül — ez az újabb fejlemény a pártfogót is meglepi.

— Akkor most munka nélkül vagy, ráadásul beteg is

— konstatálja a tényt L.

Tamás dacosan hallgat.

időnként grimaszt vág. Végig így viselkedik, míg L. és az anyja hosszasan a lelkére beszélnek, hogy ne legyen türelmetlen, még fiatal, kereshet még pénzt eleget az életben. Csak akkor csillan szemében érdeklődés, mikor L. megemlíti, hogy ha ennyire vonzódik a kőművesség- hez, tanulja ki a szakmát — ő segít, hogy felvegyék tanulónak.

De aztán erre is csak legyint:

— Az három év — mondja, de azért megígéri, hogy gondolkodik a dolgon, és egy héten belül felkeresi a pártfogót.

A lépcsőházban L. borítékot vesz elő a táskájából.

— A múlt héten kaptam, annak a fiúnak az anyja írta, ahová most megyünk — adja át.

★

„Tisztelt Pártfogó Elvtársi — olvasom az íráshoz nem szokott kéz rótta sorokat. — Azzal a kéréssel fordulok Önhöz, hogy Zoltán fiamat vitesse vissza a börtönbe, vagy vitesse el máshová innen, mert mióta kiszabadult, nem dolgozik, csavarog, nar- kózik és újabban rám is támad, attól félek, megöl."

— Nem bírom én ezt tovább — részletezi élő szóban a leírtakat a remegő kezű, törékeny asszony. — Bármelyik pillanatban jóvátehetetlen dolgot követhet el. A minap megfenyegetett egy borotvával, hogy elvágja a torkomat, ha nem fogom be a pofámat. Pedig csak azt mondtam neki, hogy ne dobja el a cigarettacsikket a szőnyegre. Nézze meg! A szőnyegben mindenütt égésnyomok, a vadonatúj tapétán bőrfoltok, az ajtóból kiverve az üveg. Ez mind-mind az ő és a barátai műve. Én harminc évig dolgoztam, mint az állat ezért a lakásért, ő meg, aki egy doboz gyufát sem hozott ide a saját keresetéből, tönkreteszi.

_ — Azt tudja, hogy este hétre itthon kellene lennie? — kérdezi L.

— Este hétre? — nevet fel hisztérikusan az anya. — Van úgy, hogy egy hétig sem látom, most is elmentek tegnap egy haverjával, mert az pénzt szerzett valahonnan. Annak is Kállóban van már az anyja, de nem sok hiányzik már nekem sem.

— És Ön szerint mi lenne a kiút?

— Én nem is tudom — tűnődik el az asszony. — Azt írtam ugyan a levélben, hogy vigyék vissza a börtönbe, de az sem old meg semmit. Beteg ez a fiú. Alkoholista, narkomániás, idegbeteg. Azzal fenyegetőzik, hogy öngyilkos lesz, és attól tartok, egyszer kezet emel magára — ha ugyan nem engem fog megölni előbb. Gyógyítani kellene, nem büntetni. Én nem is tudom, mi lehet az oka annak, hogy egyre több fiatal

nem képes normális módon élni?

Mielőtt elbúcsúzunk. L. megígéri, hogy este hét után is eljön néhányszor, s ha nem találja itthon Zoltánt, akkor a magatartási szabályok megsértése okán eljárást kezdeményez.

Az anya nem győz hálálkodni — hosszan integet az ablakból.

— Ez a fiú négy társával betöréses lopásokat, meg rablásokat követett el — hallgatom az előzményeket. — Mind az ötükkel volt dolgom. Kettő jobb belátásra tért, kettőt már mint felnőttkorát újra elítélték, és azt hiszem, Zoltánnak sem lesz sokáig lehetősége rettegésben tartani a környezetét. Ö másfél évet töltött Tökölön. szabadulásakor helyezték pártfogás alá azzal, hogy dolgozzon, ne csavarogjon. De hiába tanult szakmát is a fiatalok börtönében, csak nem fülük a foga a munkához.

% *

Most egy nagyon nemszeretem környékre megyünk — irányít a buszmegálló felé L. — Oda nem szívesen mennék el éjszakai ellenőrzésre, hiszen volt már rá példa, hogy rátámaditak a pártfogóra. Ja, éjszakai ellenőrzés! Képzeld el, hogy kötött munkaidőben dolgozunk reggeltől délutánig, mint bárki más, holott munkánk jellegéből az következne, hogy kötetlenül, időbeli megkötöttség nélkül tudjuk ellátni feladatainkat. Például az előbbi esetben is: este hét után a szabad időm rovására megyek látogatni. De van ennek egy másik, sokkal fontosabb oldala is: az, hogy a pártfogolt gyerek hamar rájön, hogy az ellenőrzést ki lehet játszani. Ha napközben otthon van, este mehet, ahová akar. Arról nem beszélve, hogy nincs számunkra rendszeresítve semmilyen igazolvány, amivel igazolhatnánk pártfogó voltunkat, így hosszas magyarázkodással és személyi igazolványunk mutogatásával kell bizonyítani, hogy azok vagyunk, akik vagyunk.

A környék, ahová negyedórás buszozás után megérkezünk, valóban nem túl bizalomgerjesztő. Ormótlan, roskadozó, kaszárnya jellegű házak, piszkos, szemetes utcák. Az első benyomás okozta ellenszenvem csak tovább fokozódik, ahogy belépünk egy épületbe. A lépcsőház huzatos (ami nem is csoda.

ha hozzávesszük, hogy nincs rajta egyetlen ép ablak, de még ajtó sem. ,s mire bekopogunk a keresett lakásba, már két szemétdombon bukdácsoltunk keresztül.

Kócos, álmos szemű nő nyit ajtót. Mar ismeri L-t. úgy fogadja, mint régi ismerőst. Hodályszerű szobába vezet, ahol öten is fekszenek itt- ott. Az egyik sarokban vaskályha, a másikban tévé, középen asztal, a falon poszterek: rockegyüttesek, csupasz manökenek. Megjelenésünk senkit sem zavar különösebben, még a legilletékesebbet, Andrást sem, aki nehézkesen megfordul, de fel sem ül az ágyban, csak amúgy foghegyről számol be arról, hogy nem talál munkát, hiába keres — majd egy fél éve.

■ L. elveszti finom modorát és keményen megszidja a lustálkodó kamaszt, majd kifordul a szobából.

— További szép álmokat! — morogja dühödten.

Tizenegy óra van.

— Voltam én már ezen a környéken olyan lakásban is. hogy felfordult’ a gyomrom, s amikor kijöttem, munkaidő ide, munkaidő oda, az első kocsmában megittam egy felest — mondja, miközben az elképesztő állapotú nyomasztó lépcsöházban feljebb ballagunk egy emelettel.

★

Az ajtón, amin kopogunk, széthajtogatott kartondoboz helyettesíti az üveget.

Izmos cigányférfi jelenik meg nagy sokára.

— Siessünk be, mert megfáznak á kicsik — sürget bennünket, s betuszkol egy tenyérnyi konyhába, ahol áporodott forróság és tömény ételszag zuhan ránk. A helyiségben négy maszatos képű kisgyerek ül körül egy hatalmas fazekat — csirkecombot majszolnak.

— Józsinak, úgy látjuk, megjött az esze — közli elégedett mosollyal a házigazda, miután .ráripakodik a tejet követelő lurkókra, hogy igyanak vizet. Mióta kiszabadult a börtönből, rendesen dolgozik. A társadalmi pártfogóját meg úgy megkedvelte, hogy azóta rendszeresen látogatja. Én segítek neki. amennyit csak tudok. Tulajdonképpen én is hibás vagyok, hogy belekeveredett abba a rablási ügybe, mert nem figyeltem rá azidőtájf eleget. Tudják, az első feleségemmel nem éltünk jól, és én is gyakran a pohár fenekére néztem, ö meg azt csinált, amit akart... De most. ahogy újra megházasodtam, nem lehet ok a panaszra, ide mindig jöhet, mindig számíthat ránk. Az asszony is olyan hozzá, mint az édes gyerekeihez. Mi most nagyon bízunk benne, reméljük megszolgálja a bizalmat.

Kifelé menet összefutunk Józsi mostohaanyjával:

— Már nem is a régi — áradozik. — Rá sem ismerne, ha látná. Teljesen elhagyta a régi rossz természetét. A múlt héten volt itthon utoljára, hozott a gyerekeknek narancsot. .. Azt mondta, motorra gyűjt, még szórakozni is csak ritkán jár, és hogy készül elmenni magához, megköszönni, amit érte tett.

Melegen, hosszan, búcsúz- kódunk.

— Látod, ilyenkor repes a szívem — mondja L. az utcán. — Ezek azok a pillanatok, amikor az ember úgy érzi, van értelme annak, amit csinál. Ez a fiú olyan vad, zabolátlan volt az elején, hogy alig akart szóba állni velem. Nem kevés energiámba került, míg ráállt, hogy helyezkedjen el, és gyűjtse a pénzt valami értelmes célra. Egy társadalmi pártfogó segítségével sikerült neki megfelelő munkahelyet keríteni és elhelyezni egy munkás- szálláson. A társadalmi pártfogók egyébként .nagy segíti séget jelentenek nekünk. M> „szervezzük be" őket a munkahelyek ifjúságot szerető és rajtuk segíteni akaró dolgozói közül. Én jelenleg nyolccal állok kapcsolatban. Önzetlenül, merő jóindulatból vállalják sokszor hálátlan feladatukat. Ez annak ellenére elmondható, hogy évente két-három-ötezer forinttal jutalmazzuk ezeket az embereket.

★

Következő s egyben utolsó állomásunk a város elit része. Csupa szép, gondozott kertekkel körülvett nagy ház. némelyiken tábla tudatja, hogy ilyen-olyan kisiparos lakik benne.

— Jól fizetett értelmiségiek és jól menő magánzók élnek errefelé — nyugtázom L. tájékoztatóját. — Annak a fiúnak is, akihez megyünk, orvos az apja, tanárnő az anyja, ő pedig élő példa arra, hogy gondtalan anyagi feltételek mellett is elromolhat valaki. Persze a klasszikus képlet érvényesült itt is: a szülők úgy gondolták, hogy a gyerekkel való foglalkozás megváltható boltban vásárolt javakkal.

Szolid, bűnbánó ábrázatú fiatalember nyit ajtót.

. — Csak én vagyok itthon

— tessékel be bennünket a pazarul berendezett lakásba Majd beszélni kezd terveiről. A gimnázium elvégzése után tovább szeretne tanulni.

— Tulajdonképpen nem is érdekelt a pénz — magyarázza üzérkedésének és orgazdaságának történetét, amivel több mint tízezer forint „zsebpénzhez" jutott havonta —, csak az izgalom kedvéért csináltam. Más kérdés, hogy ha már tele volt a zsebünk, akkor elköltöttük a barátokkal...

Mikor a szüleik megtudták a fiúk üzelmeit, nem akarták elhinni — emlékezik L. már a GYIV1 felé tartva —, otthon rendes fiúnak ismerték. Sajnos, emelkedőben van ezeknek a kettős életű fiataloknak a száma is, mint ahogy a deviáns viselkedésű fiatalok is egyre többen vannak általában...

— Mi ennek az oka szerinted? — teszem fel a kérdést.

— Ó, hát ez roppant ösz- szetett probléma, de azt hiszem, az egyik legfontosabb, hogy a család szocializációs szerepe csökkenőben van. Ez azzal függ össze, hogy mindkét szülő dolgozik már manapság, nem érnek rá foglalkozni a gyerekekkel. Ez viszont gazdasági kérdés, úgyhogy messze vezetne minden tényező végiggondolása. ..

— Majd legközelebb — köszönöm meg a lehetőséget, hogy elkísérhettem.

Czine Gáspár

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET