Kelet-Magyarország, 1986. május (43. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-22 / 119. szám

1986. május 22. Kelet-Magyarország 3 Elmondanák mindenkinek... Érdemes lesz-e megmutatni unokáinknak? Felelősség, fészekrakás, életmód Szabolcsi küldöttek a KISZ kongresszusa előtt Már csak néhány óra és összeül a KISZ XI. kong­resszusa. Megyénk fiataljai is fokozott várakozással tekin­tenek a fontos esemény elé. A KISZ-tagokat képviselő küldöttek közül sokan arra készülnek, a plenáris ülése­ken vagy a szekciókban el­mondják tapasztalataikat. A KISZ-ről, ifjúságpolitikáról, mozgalomról, megújulásról, életről, amely a fiatalok szemüvegén át nem egészen úgy tükröződik, mint az idő­sebbeknél ezt megszoktuk . .. Vállalni a felelősséget Az első kongresszusra ké­szül Rajzinger Margit, a KI- SZÖV ágazati KlSZ-bizott- ságának titkára. A női sza­bó szakmát cserélte fel je­lenlegi beosztásával', nemré­giben választották meg er­re a posztra. — Ha szót kapnék a kong­resszuson, mindenképpen az egyéni felelősség kérdését boncolgatnám. Hiszen azt látjuk magunk körül, hogy sokan igyekszenek valaki­nek az álarca mögé bújni. Vagy hivatalos intézménnyel takarózni, vagy a családra, vagy a közösségre hárítani a hibák létrejöttének okát. De miért tesszük ezt? Hiszen valahol valamennyien része­sei vagyunk egy körnek, amely alól semmiképpen nem vonhatjuk ki magunkat. Ezt láttam korábbi munkahelye­men is, s most, hogy a szö­vetkezeti iparhoz tartozó üzemeket végigjárom, gyak­ran csalódás fog el. A tisz­tességtelen haszonszerzést nem minden közösség ítéli el olyan élesen, mint a korábbi években ez megtörtént. Én mindenképpen abban látom a KISZ felelősségét, hogy éb­ressze rá a fiatalokat és az éppen szülővé lett tagjait, hogy a gyermekek nevelése nem hárítható később a KISZ-re vagy a társadalom­ra vagy bárki másra. Ahhoz, hogy felelősséget érző. ügyün­ket vállaló, társadalmi rend­szerünknek elkötelezett fia­talokat neveljünk, a mikro­közösségben, a családban kell elkezdeni ezt a hatalmas fel­adatot. S a KISZ ebben le­gyen partnere a társadalom valamennyi érintett szerve­zetének ... Fenn és lenn Kónya Károly, a MEZŐ­GÉP Vállalat fehérgyarmati gyáregységének hegesztője hat éve a KISZ-bizottság titkára. Érthető, hogy az if­júmunkások helyzetéről szól­na szíve szerint. — Nem a legrózsásabb az ifjúmunkások élete — han­goztatta a fiatalember. — Országos és megyei átlaghoz viszonyítva is lemaradt a gyarmati térség. Elég, ha a fizetéseket nézzük. Megyénk­ben zömében gyáregységek találhatók és itt bizonyítha­tóan több száz forintos bér­hátrányban van a pesti anya­gyárhoz képest még a képzett szakmunkás is. Hát még a fiatal! Neki még az alacsony pályakezdő fizetés hátrányát is el kell szenvednie. Nincs ez jól, tudják „fent" és erő­teljesen hangoztatják „lent". Nehéz elvárni így a fiataltól a közösségi aktivitást, ha tudjuk, hogy a műszak után rohan maszekolni, hogy mi­előbb összejöjjön a lakás be­ugrója. Faluhelyen a kalákás építkezés segít, de itt a vá­rosban, ez már nem jellemző az új otthonok megteremté­sére. Érdemes lenne azt is vizsgálni, miért közömbösek, érdektelenek a fiatalok. Mert nem elég azt hangoztatni, hogy nincs vonzó program a KISZ-ben. el kellene már jutni odáig, hogy személyes ügyének érezze a KISZ-tag: változtasson a rossz gyakor­laton. Ha megújulásról van szó. én ebben látom az egyik fontos problémát. Hegelőzni — kevés Az értelmiségi fiatalokat és azon belül is az orvosokat képviseli dr. Berecz István, a megyei kórház radiológus szakorvosa. 1977-ben még az orvosegyetemen lépett be a pártba, a megyei kórházban volt alapszervezeti KISZ-tit- kár, a bizottság tagja, most pedig a KISZ KB mellett működő értelmiségi fiatalok tanácsában az orvosi munka- bizottságban tevékenykedik. — Az éjszaka ügyeltem és a holt időben rendezgettem gondolataimat. Ha szót ka­pok, akkor az egészség meg­őrzésére irányuló társadalmi programokról beszélnék. El­mondanám, hogy nem elég a betegséget megelőzni, hanem fizikai, szellemi jólétet is kell varázsolni az emberek­nek maguk köré. Hisz egy csomó betegség nem úgy ala­kul ki, mint a régi hagyomá­nyos kórok, hanem a környe­zeti hatások eredményeként csak jóval később tudatosul a páciensben. Annyit beszé­lünk a mozgás fontosságáról, az ésszerű táplálkozásról, a stressz elkerüléséről, még­sem elég hatásos a propa­gandánk. A KISZ a külön­böző tömegsportakciók ré­vén elérheti, hogy a fiatalok megszeressék a rendszeres testmozgást és majd erre ne­veljék gyermekeiket is. Nagy társadalmi program ez. amelyben az orvosfiatalok­nak kötelességük a jelenlegi­nél sokkal erőteljesebben latba vetni ismereteiket. A kényelmes turizmus helyett a vízi túrát, a kerékpározást javasoljuk. Hívjuk ide más megyék lakosait, hogy gyö­nyörködjenek a nálunk még egészségesebb környezetben! Emellett szólnék még az ér­telmiségi fiatalok sajátos gondjairól, az erőteljes fluk­tuációról. Megyénk küldöttei hama­rosan az ország nyilvánossá­ga elé tárhatják mondandó­jukat. Lehet, hogy nem jól fésült mondatok hangzanak majd az emelvényről, ám a szenvedélyesen fogalmazott gondolatok a jobbító szán­dékot tükrözik. Tóth Kornélia Ha ez így megy tovább, most született gyermekeinknek, unokáinknak már az ezredforduló táján sem tudjuk meg­mutatni: milyenek is voltak azok a házak, ahol mi szület­tünk, milyen is volt az az utca, ahol záporeső után olykor cipőben is belegázoltunk az árok meleg vizébe, hogyan ta­pasztották meszelés előtt szüléink az ól falát, milyen jó búvóhely volt a ház alatti pince, milyen hűvös volt nyáron is a kamra, milyen forróságot ontott a padlásra a pala. A városokban eltakarították az elmúlt korok jó, vagy rossz hagyományait őrző házakat, a falvakban pedig legtöbbször maga a tulajdonos, vagy gyermekei kezdték el szégyellni a múltat. A városiasodás ürügyén olyan házak épültek, ame­lyek távol állnak hagyományainktól, idegenek mai életünk­től, de — legalábbis kifelé — megmutatja: milyen gazdagok vagyunk. A kocsi a város közvetlen közelében, Nyírteleken gurul. Vincze István megyei főépí­tésszel szép házat keresünk, aztán ahogy telik az idő, már egy elfogadhatóval is elégedettek volnánk. De még ilyen sincs. Már persze az újak között. A régiek között annál több. Például a ta­nácsháza utcájában, ahol a megmaradt álkontyos épüle­tek megőrzésre méltó hagyo­mányokról árulkodnak, ám az újak már „városiasak”. Az emeleten loggia, pedig a nagy kert, az udvar egyből elárulja: semmi szükség rá, ugyan ki megy fel ott a lép­csőn, hogy természetet lás­son, ahol csak ki kell tenni a lábát a zöldséges-, vagy a virágoskertbe? Elvesz a lényeg A sportpályához vezető út két oldalán a háromszintes házak előtt olyan „színes” a kavalkád, hogy nézni sem érdemes sokáig, legfeljebb tervezőiket kellene érte „ju­talmazni”. A lakótelep képe is lehetett volna szebb, ha egyáltalán indokolt, hogy fa­lun, ráadásul egy szétszórt Nyírteleken lakótelep legyen. Nyilvánvalóan így olcsóbbak a közművek, de elvész a tág tér, az udvar, a kert, ami fa­lura vonzaná a városi em­bert. Nyírpazonyban már lát­tunk majdnem egységes ut­caképet is. Az utcára merő­leges nyeregtetők felidéznek valamit az egykori faluból, sőt egy merészebb, vagy csak a hagyományokat jobban tisztelő építtető boltíves tor­nácot is terveztetett magá­nak, ezzel nemcsak mássá, értékesebbé is tette készülő házát Az utcára merőleges gerincű nyeregtetős házak az egykori falusi lakóház-elrendezést követik, viszonylag egységes ut­caképet eredményeznek. Hogy házaink ilyenné vál­tak, elsősorban azoknak „kö­szönhető", akik felépítették, hiszen ők a megrendelők, ők fizettek tervezőt és kivitele­zőt, de azért befolyásolásu­kért jóval többet tehettek volna azok, akik kívánságra feladták terveiket, és terv helyett rajzolták, amit a gazda álmodott. Hibáztak természetesen a tanácsok is, hiszen az engedélyeket ott adták, pedig ott ismerték leg­jobban: hogyan változik, ho­gyan torzul el egy-egy utca képe egy oda nem illő ház felhúzásával. De hibásak azok a jogszabályok is, ame­lyek nem követelték meg, hogy a terveket elbíráló bi­zottság ne csak egy ház terv­rajzát kapja kézhez, hanem azt is, milyen lesz az majd abban a környezetben, ahol felépül. Most körülbelül száz terv Oros is alig alkalmas már rá, hogy egy igazi falut mu­tató fénykép készülhessen. Egy-egy felújított ilyen há­zat sátortetők vesznek közre, a nemrég nyitott új utcák­ban már sok a nyeregtető, de egységes, vagy igazán jól mutató utcakép még elvétve sincs. Vajon mi is volna elfo­gadható egy nézelődő ember számára egységes utcakép­nek? Talán a másfél évtize­de divatossá vált Sz—8-as házak szebbek volnának? Vagy az volna az igazi, ha egy falu minden utcájában azonos formájú házak állná­nak, s minden falu hasonlí­tana egymásra? Nyilván nem. Azokat az SZ—H-asokat a kényszer hozta a megyébe, azok a há­zak akkor épültek, amikor ezrével dőltek össze a Sza- mosközben a régi, az ottani életformának legjobban meg­felelő, azt legjobban tükröző házak. Akkor gyorsan kel­lett cselekedni, hugy a má­jusi árvíz után, még a tél beállta előtt mindenki fedél alatt legyen, nem készültek új tervek, csak adaptálták a sokszorosított, fénymásolt Az egykori boltíves, tornácos beépítést visszaidéző házat Nyírpazonyban kaptuk len­csevégre. terveket. Aztán az ilyen ház másutt is megtetszett, és — mivel nagyjából ebben az időben kezdték propagálni az ajánlott terveket —. megye­Célszerű legyen Nem illeszkedik a kialakult utcaképbe a tetőtér-beépítéses. kiemelt ház. kiderült, hogy változatosnak változatos ugyan, de sem­mivel nem szebb, sőt csú­nyább a korábbiaknál. Csak jóval drágább is azoktól. Valamikor télen a falusi ember konyhában élte le fél életét, a szobába csak lefek­vés előtt gyújtottak be, ma pedig tüzelőtárolóvá vált a kétszintes ház pincéje. Ha korábban elég volt 20—30 mázsa szén, most 100, meg 150 mázsa kell egy téli fűtés­re, miközben a ma divatos nappali szobákat alig hasz­nálják többet a ko: bbi, úgy­nevezett tisztaszol,ától. Rá­adásul fölösleges energiát emésztenek a közlekedők, a gardróbok. Itatás B ódi Jóska meghajt­ja az istvándi csor­dát. Két kutya te­reli a teheneket a gémes- kút felé. Az eső csendesen csöpörög, reménykednek is az itteniek, hisz’ ha „tőgyei a Birhó”, azaz nyugat felől jön a felhő, eső szokott lenni. Aztán a csöpörgés is abbamarad. A csordás húzza a vizet. Előbb megkínál a vedér- ből, aztán maga is iszik. Jó víz, mélyről jön. S ha nem lenne egy nagy kő az erén, még több lenne a kútban. De így is elég, mutatja is a kút ostorán, jó négyméter van lenn. Lassan jönnek a tehenek, a kép szemet gyönyör­ködtető, mint mindig a Rókáson. Nyílik a bog­lárka, a réti szegfű, s méregzöld gömb a vad­körte fája. Teljes lomb­ban a mocsári tölgy, s az ösgyep ízes füve is ma­gasra nőtt. — Kevesebb a jószág, mint tavaly — kesereg a csordás. Az öregek kihal­nak, a fiatalnak meg nem kell. Százat se éri a szá­muk, pedig még tavaly is jóval több volt, nem is szólva a korábbi évekről. Pedig itt van legelő bő­ven, gazdagon, van jó víz, s ha fogyna, akkor ott az itató az Öreg-Túron, ahol mindig jó vizet talal a jószág. Kesereg a csordás, s megértem. Nem a járan­dósága miatt aggódik. Ér­zi ő jól, mit jelent, ha itt Szatmárban fogyni kezd a tehén. Mert az mindig volt, oka sok munkának, forrása gazdagságnak. Duzzadó tőgyű tehenek isznak a vályúból. Utolsó itatás ez ma, lassan indul a csorda hazafelé. Meg­csappant a soruk, keve­sebb ház előtt várják a megtérőt. Eláll az eső. A kutya kibújik a vályú alól Megrázza magát, s a ve­zényszóra munkába kezd. Bódi még kiloccsant a földre egy fél vedér vizet. Talán a Földanyának ál­dozott, köszönettel a na­pért. (bürget) Ki szerte épültek az ilyen, sá­tortetős házak. Helyükről pe­dig eltűntek az évszázadok során megérlelt, többnyire csak arra a településre jel­lemző házak. Mitől városias? Aztán telt az idő, elkezdő­dött a városiasodás. Ami alatt (sajnos) a legtöbb he­lyen nem azt értették, hogy bekerüljön a lakásba a für­dőszoba, hogy a tisztaszoba ne csak a vendégeké legyen, ne csak vasárnap nyíljon ki az ajtaja. Hanem azt, hogy a korábban hosszúra épített házak ne a kert felé, hanem az ég felé törjenek, hogy a garázs az udvarról, a sze­kérszín helyéről, az utcára, a ház alá kerüljön. És amikor városon a jobb helykihasz­nálás miatt elkezdték beépí­teni a tetőtereket, a falvak­ban is megjelent a manzárd, — a legtöbb helyen koránt­sem azért, hogy a több nem­zedék együtt elférjen a ház­ban, hanem, hogy „az enyém nagyobb legyen”. Elkezdett tehát változni az utcakép. A nyeregtetős ház mellé sátortetős, arrébb egy- gyel lapostetős épült, a föld­szintes családi ház szom­szédja kétszintes házat emelt, s ha előtte bárki is azt hitte, hogy ez a vegyes építkezési mód változatos ut­caképet mutat, akkor utólag van abban a katalógusban, amelyet az építtetőknek kí­nálnak. Ügy tűnik azonban, rövid időn belül eltűnik majd ez a katalógus, helyére olyan ajánlott tervek kerül­nek, amelyek mindenütt a helyi hagyományokhoz iga­zodnak jobban. Talán még segíthetnek a ma már szak­mai körökben is elismert egykori falu- és utcaképek hagyományának megőrzésé­ben, visszaidézésében. Ter­mészetesen ez nem azt jelen­ti, hogy másolni kell a régi házakat, hiszen lényeges vál­tozások történtek életünk­ben. Változtak az építőanya­gok, változott életmódunk is. De az mindenképpen fontos, hogy a sok száz ezer forin­tért felépült lakások, ame­lyek nemzedékek otthonai lesznek, ne hivalkodóak, ha­nem praktikusak legyenek. Váljanak a családtagok együttes, egyben elkülönült tevékenységének színterévé is, hogy az ezredforduló után sem csak a sóstói vagy a Szentendrei Múzeumfaluban láthassuk, hanem szülőfalu­inkban is felfedezhető legyen az is, amit őseink kitaláltak, ami az életüket széppé for­málta, s ami egykor hagyo­mányt teremtett. Balogh József Életünk tükre: a ház Aü vr. A/.77

Next

/
Oldalképek
Tartalom