Kelet-Magyarország, 1986. április (43. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-24 / 96. szám
4 Kelet-Magyarország — Nyíregyházi Élet 1986. április 24, Erő, idő, figyelem Segítség az időseknek Magyar-bokorban még naponta ünnepi pillanat: megérkezett a posta. . '> - ráj. ' , ■ ; Kik azok a tirpákok? Szorgalmas szlovákok „ .. gr., Károlyi Ferencz ns Petrikovics János kezéhez 1753-ik évben kiadott u. n. pátens mellett, amellyben a többek között azon kedvező ígéret tétetett, hogy az új lakosok soha* úr dolgára hajtani nem fognak, s azt évenkinl egy arany fizetéssel megválthatják. leginkább Békés vmegyéből Szarvasról és Csabáról, de később felföldi megyékből is összegyűlt ágostai vallást követő tót ajkú néppel újabban megtelepíttetett, később az uraság által kiadott rendes telepítési szerződés által jogokkal is, mellyek között nevezetes, hogy az egész határ a lakosok birtokába bocsáttatott, sem magának a föld. uraságnak, sem pedig tisztjeinek semmigazdálkodást folytatni nem lehetett, az úri haszonvételeknek haszonbérlétben birhátása megigértetett, körükbe görög vagy zsidó le nem települhetett stb., megajándékoztatott. — A mostani város tehát 1754-ik év elején újragyarmatosított hely, összetartó szorgalmatos lakosai iparkodása által annyira sebesen haladt virágzásában, hogy megtelepülésének 32-ik évében már városok sorába emelték A fenti szép, a mai olvasónak talán kissé nehézkes mondatokat 1851-ben vetette papírra Fényes Elek Magyarország geograp- hiai szótára című művében. A múlt század nagy statisztikusa és historikusa pontos képest fest a betelepülésről, annak körülményeiről. De nézzük azt is, milyen előzmények után került sor az új honfoglalásra. Először is állapítsuk meg: a kutatások egyértelműén bizonyítják, Nyíregyháza ez időben nem volt teljesen elnéptelenedett. Igaz, sújtotta tűzvész, háború, a népesség azért nem volt kicsi a kor méreteihez képest. 1753-ban 590 lakost írtak össze. De mi volt ez ahhoz a nagy határhoz képest, ami a települést Övezte? Amikor Károlyi Ferenc gróf megvásárolta az Aspermont-részt, egyik első gondolata volt az óriási határnak lakossággal való feltöltése. Ehhez az akcióhoz nyerte meg Petri kovicsot, aki Szarvasról, Berényből, Csabáról, Orosházáról, Komlós- ról. Zólyom megyéből, Borsodból, Gömörböl, Nógrádból és Honiról verbuvált. De a korabeli írások hírt adnak arról is, hogy néhány családfő érkezett Pest, Szepes, Abaúj, Liptó és Tolna megyéből is. Az arányokra azonban ügyeljünk: Békésből 214 család érkezett, s ez alkotta a főcsoportot. Az ideérkezőkre jellemző volt: szlovákok voltak és evangélikusok. És ahogy a múlt századi his- tóriás is mondja: szorgalmasak. Ebben az időben még nem nevezték őket tirpákoknak. Csupán később tűnik fel ez a szó, amely sok fejtörést okozott. Az egyik verzió szerint a tirpák szláv nyelvekben türelmet jelentő terpénie szóból alakult. Márkus Mihály azonban kimutatta, egészen más gyökere van a szónak. Semmi köze a türelemhez, a jámborsághoz. Magyarázata szerint a trpák szó egy Gömör megyei szlovák nyelvjárásra vonatkozik, s a Békésből jöttek kissé gúnyosan nevezték így az onnan érkezetteket, azaz rosszul. törten, furcsán beszélőnek. Később a szó elveszítette jelentését, s összefoglaló elnevezése lett az itt élőknek, mitöbb, Nyíregyháza mint tirpákváros vált ismertté. Ez időből származik a bokor szó is. ami Nyíregyházán tanyát jelent, ami sokban különbözik a más alföldi területeken található szállásoktól. Míg ez utóbbiak izolált egységek, a bokrok akár negyven-öt- ven, de legalább tíz-tizenöt házból álltak, tehát inkább kis falura emlékeztetnek. A bokor szóhoz társult egy másik tartalom, csoport, társaság jelentést is tulajdonítanak neki. Mint látható, az ideérkezők sajátos világot. más vallást, szokásrendet hoztak, s igen hamar kialakították különleges kultúrájukat, társadalmukat. A betelepüléstől kezdve kettős életmódot találunk körükben: tavasztól őszig a bokortanyákon, télen pedig a városban laktak, A kétnyelvű tirpák így beszélt: Igyem do városu — megyek a városba. A nyelvhez ragaszkodtak, de hamar rá kellett jönniük, hogy a magyar szó nélkül nehezen boldogulnak. így a tirpák gazdalegények „eljárogattak magyar szóra szógálni”. A XIX. század végén már többen beszéltek magyarul, mint szlovákul. 1880-ban még 9211 fő vallotta magát szlovák anyanyelvűnek, 1920-ban már csak 206. Ma főleg az idősebbek között találunk olyanokat, akik beszélik a szlovák nyelvet, olvasgatják a tirpák bibliát. Aki azt hiszi, hogy a betelepültek mind azonos helyzetben voltak, az téved. Már az első pillanatoktól tanúi lehetünk egy differenciálódásnak. A rétegeződés egyrészt a származás, másrészt- az anyagi helyzet alapján történt, ahogy azt Erdész Sándor tanulmányában írja. A legrangosabb gazdák azok voltak, akiknek ősei Békés megyéből jöttek, ők ugyanis a legjobb, a Nyíregyházától nyugatra eső földeket szállták meg. A Felvidékről betelepült tirpák családok már csak a városhoz közeli, homqkos részeket foglalhatták el. A harmadik réteg a taksások voltak, azok, akik a tirpák gazdák szolgálatában álltak, akik a földdel nem, vagy csak kevéssel rendelkeztek. Ez az elkülönülés csak az első világháború után oldódott, amikor a polgáriasodás, a városi életforma kezdett hódítani. Márkus Mihály, Erdész Sándor. Györffy István, Nyárády Mihály, Dienes István, Kiss Lajos és még sokan írják le szép szavakkal, s nagy történeti hűséggel, hogyan gazdálkodtak, éltek, szórakoztak, művelődtek a bokrokban élők. Napjainkban Németh Zoltán főiskolai tanár nagyívű munkássága tárja fel az eddig ismeretlen kincseket. Ezekből kiderül: a néprajzi etnikum kialakulása hosszabb fejlődés eredménye. A sajátosságok azok között lelhetők fel, akik Békésből települtek ide. Mindez ötvöződött a korábban itt lakók kultúrkincseivel. A' tirpák- ság' önálló, öntudatos etnikummá kovácso- lódott, s alapvetően meghatározta Nyíregyháza fejlődését, alakulását is. Végzetes hiba tehát a tirpák elnevezést valamiféle gúnynévnek, pejoratív jelzőnek minősíteni, hiszen értéke, hatása egy naggyá nőtt város korai históriáját befolyásolta, mégpedig rendkívüli gazdagsággal. De térjünk vissza még a múltba kissé. Abba az időbe, amikor már fél évszázadot tudott maga mögött az itteni telepesek népe. Idejöttükkor előnyös szerződést kötöttek a föld uraival, s így, 1803-ban, az első örök- váltság évének mondott esztendőben, már a teljes szabadság elnyerését is szorgalmazhatták. Ekkor — amint azt Cservenyák László írja — a mezőváros társadalma 1546 főből állt, 21 nemes. 685 parasztbirtokos, 506 birtoktalan paraszt, 244 iparos, 28 tiszviselő es 485 szolga vagy szolgáló alkotta. Ez időben két család osztatlanul birtokolta Nyíregyházát, a Dessewffy és a Károlyi család. Az eladósodott Dessewííyek 1803-ban elfogadták a város ajánlatát, s bár nem kis pénzért, de felszabadította a város lakosságát a földesúri joghatóság után. A Károlyiak csak 1824-ben jutottak ide, családi örökösödési perpatvar után. Az első örökváltság 320 ezer rénes forintba került, a Károlyiak 720 ezer váltóforintot követeltek. Nem tagadható: hatalmas összegek voltak ezek. kellett is kifizetésükhöz kölcsön, hitel. De a szorgalmas nyíregyháziak, megelőzve a történelmet, előkerítették. s szabaddá váltak. A megváltako- zás terheit a lakosok fizették a birtokukban lévő föld. ház és szőlő arányában. A betelepültek tehát történelmet csináltak Hivatkozott rájuk Kölcsey, országgyűlésen példaként említette Deák. De talán a lényeget a legszebben egy nagyon lehangoló utazás után irt levelében Madách Imre fogalmazta meg ezeket írván barátjának, Son- tagh Pálnak ..Ily szív- és reményéin képek után is nem allhatom, hogy egy fényesebbet ne legyek. Nyíregyházán láttam egész nagyságában az örökváltság eszméjét, magát tanúsítani A rövid idő alatti roppant haladás minden tekintetben ... kimondhatatlan Méltányos es igazságos .tehát, ha a Kossuth téri bokrok közt megbúvó emlékművet nézzük,-tisztelettel gondolunk azokra, akik máshonnan jöttek ide. s lettek uj teremtói Nyíregyházának. a tirpákokra. B. L. Milyen fiatal ez a város! — vélekedhet a nyájas idegen, amikor hozzánk érkezvén elvegyül életünk hétköznapi nyüzsgésében. A látszat azonban megtévesztő: a „szőke város” — csakúgy, mint maga az ország — bizony öregszik; lakóinak körülbelül egyti- zede túljutott már élete delén. Ott élnek az idős emberek a várost övező bokortanyákon, a Hímes vagy Borbánya kis házaiban, s ott a lakónegyedekben; számosán választották új otthonuknak a nyugdijasházat: önkéntes, de az előbbinél sokkal nehezebb választás eredménye a szociális otthon. Az ember életének utolsó harmada nem szükségszerűen a lemondások, a kiszolgáltatottság kora. Az anyagi biztonság, a kielégítő egészségi állapot, a család — vagy ennek híján néhány egykori munkatárs, barát, közeli- ismerős, jó szomszéd — segítségével őrzött emberi kapcsolatok békéssé, derűssé tehetik ezeket az éveket. De ez nem mindenkinek adatik meg. A 70 éven felüliek vagy 2200 forint alatti jövedelemmel rendelkezők közül minden második idős embernek szüksége van a társadalom gondoskodásának valamely formájára. Azonban csupán valamivel több mint egyötödük kap ilyen segítséget. A többiek részben szemérmességük, esetleg tájékozatlanságuk, járatlanságuk okán, részben pedig a társadalom teherbíróképességének korlátozott volta miatt eddig nem részesültek a nagyobb közösség gondoskodásából. Közülük legtöbben (mintegy kétharmaduk) alkalmankénti anyagi támogatást igényelnének; népes azon csoport is, amelynek tagjai házi gondozásra, vagy szociális étkeztetésre szorulnának. Voltaképpen érthető, hogy viszonylag sok idős embernek van szüksége segítségre: múltját Nyíregyháza sem feledheti. A korábbi kedvezőtlen munkavállalási lehetőségek, valamint a városkörnyék sajátosságai (bokortanyák) miatt ma is számosán vannak (különösen a nők között), akik nem szerezhettek szolgálati éveket, illetve még akkor vagy olyan munka után szerezhették meg azokat, hogy most csak szerény nyugdíjat kaphatnak. A jelen, azaz a fiatalok gondjai sem hagyják érintetlenül a szülőket, nagyszülőket — az ismeretes megélhetési, családi problémák miatt, a több generáció együttélésére alkalmatlan lakások okán az idősekre kevesebb erő, idő, figyelem jut, mint amennyire szükségük lenne, s mint amennyit megérdemelnének. Mindezt a lehetőségek szerint pótolandó, hallatlan erőfeszítéseket kellett s kell tennie a váróinak. A fejlődés különösen az utóbbi néhány évben szembeötlő. 1979. január 1-vel megalakult az Egyesített Szociális Intézmény, amely (a városi tanács egészségügyi osztályának kebelében) a hatékonyabb munka érdekében összefogta a különböző gondozási' formákat, azaz a szociális otthont, a házi szociális gondozást és az öregek városi napközi otthonait. Az integrálás az egységes szakmai irányítást is lehetővé tette, s ez végső soron ugyancsak a gondozottak javát szolgálja, nemcsak Nyíregyházán, hanem a 23 városkörnyéki községben is. A legtöbb emberről a szociális otthonban gondoskodnak. A szép környezetben, a sóstói fák árnyékában lévő intézet 1968-ban épült, majd az árvíz után, 1972-ben bővítették öt pavilonnal. így ma 372 ember számára van itt hely. A szobák kétharmada két-, a többi négyágyas. Gyakorlatilag mindenkit el tudnak helyezni, akinek erre szüksége van — a beutalást követően még két hétbe sem telik, hogy az illető beköltözhessen. Annál több idő kell arra, h-ogy az emberek rászánják magukat a döntésre. De nem sok választási lehetősége van annak, aki teljesen magára maradt, mert gyermekei nem akarják, vagy körülményeiknél fogva nem képesek gondoskodni róla. Vagy annak, aki gyötrelmes magányban kénytelen szembenézni az e korban már mindig számításba veendő elesett- séggel, kiszolgáltatottsággal. Az otthon pedig mégiscsak védelem, biztonság. Ez akkor is igaz, ha sok ember számára ugyanakkor súlyos lelki próbatétel múltja egy részének feladása, egy merőben más életforma vállalása, megszokása. Az otthon dolgozói a lehetőségekhez mérten igyekeznek pótolni mindazt, amin kiverekedtek gondozottjaik: megteremtik az alkalmat az értelmes, hasznos tevékenységre; rendelkezésre áll minden, ami a kellemes, szórakoztató időtöltéshez számításba jöhet; kirándulások, társas összejövetelek bővítik a kapcsolatteremtés lehetőségeit. A hozzátartozók szeretetének vagy pusztán érdeklődésének jelei azonban semmivel sem pótolhatók, s mérhetetlenül felértékelődnek. Az intézet működésének, működtetésének gondjairól szólva többek között egy főállású orvos hiányát kell említenünk, s több ápolóra is szükség lenne. Jelenleg ugyanis a körzeti orvos rendet itt napi két órában, s gondolható, mekkora a felelőssége, amikor csak a tartósan fekvő betegek száma 100— 110 körül mozog. No és az anyagi nehézségek; bár tíz év alatt megduplázódott az intézmény költségvetése, a költségek emelkedésével azonban nem tudott lépést tartani. Vagy ott van a konyha, ahol 550 ember napi háromszori étkezéséről kell gondoskodni, noha annak idején csak feleannyira készültek a tervek ... Tudniillik innen szállítják az ételt az öregek három napközi otthonába is, tehát Oros- ra, a nyugdíjasházban lévő, valamint a Dózsa György úti otthonba. Az öregek napközi otthonainak népszerűsége az évek során egyre nőtt. Az orosit kivéve ma már mindenütt „telt ház” van, jóllehet a város idős lakói közül még sok jelentkező lenne (természetesen nemcsak ezekben a városrészekben). Pedig a körülmények távolról sem eszményiek. A nyugdíjasházat kivéve az öregek napközije régi, szűkös épületekben kapott helyet. A Dózsa György úton még arra sincs lehetőség, hogy akár egyet- ' len padot kitegyenek valahová — a gondozottak jobb híján a nem éppen csöndes Kossuth térre járnak levegőzni ... Ámbár, ki tudja miért, mégis éppen ebben a napköziben a legélénkebb az élet, még szombar ton és vasárnap is nyitva tartanak, akkora az érdeklődés. A harmadik forma a házi szociális gondozás, amely talán a legtöbb eredményt mutathatja fel. 1975-ben mindösszesen 3 hivatásos és 9 tiszteletdíjas gondozónő végzett ilyen munkát, tavaly viszont már 12 hivatásos, 2 szervező és 88 tiszteletdíjas dolgozott. Mégis, így is kevesen vannak, mindig akad üres állás. Pedig a jelentkezőket szak- képzettség nélkül is felveszik, a munkaidő kötetlen, a fizetés meghaladja a háromezer forintot. Csakhogy a munka igen nehéz: a gondozónőnek mindazt el kell végeznie, ami egy háztartásban adódik, a nagymosástól kezdve a takarításon át a tésztagyúrásig. S ezt nemcsak fizikailag, lelkileg is„ bírni kell", hiszen egy hivatásos gondozónőnek 5—8 gondozottja van, s mindannyiukhoz alkalmazkodni kell, ami családtagok esetében sem egyszerű dolog, hát még egy ilyen véletlenszerűen létrejött, de igen szoros kapcsolatrendszerben. Egyszerűbb a rendszerint csak egy gondozottat ellátó tiszteletdíjasok helyzete — mondhatni, ez az optimális megoldás, hiszen akár munka mellett is lehet vállalni egy-egy szomszéd, ismerős vagy távoli rokon gondozását. Ez az út látszik legkönnyebben járhatónak. Fájdalmasan fehér folt: a tanyák világa. Még nem is tudni pontosan, az ott élők közül hány ember szorulna gondozásra. A felmérést — amely egyébként most folyik — olyan „apró”, de figyelmen kívül nem hagyható akadály is nehezíti, hogy az Egyesített Szociális Intézménynek csak két gépkocsija van. Ezekkel kell lebonyolítani az összes bevásárlást, a betegszállítást, az ételhordást, no és persze ezekkel kell járni a tanyákat is. Egyelőre egyszerűen nincs mód arra, hogy megszervezzék legalább a szociális étkeztetést. Alkalmas megoldás lehetne a „családi kifőzde”, de nem akad vállalkozó — a tanyai asszonyoknak ma is a föld (sajátjuk, vagy a tsz-é) adja a legtöbb munkát. Nagyon értékes eredmény, hogy legalább a nagyobb bokrokban sikerült megszervezni a házi szociális gondozást. De hogy hogyan lehetnénk a szétszórt tanyákon élők segítségére — nos, a megoldás még várat magára. Gönczi Mária Kép a Hunyadi utca elejeröl. Nyeste Jánosné gondozónő az újságot is ágyhoz viszi.
