Kelet-Magyarország, 1986. április (43. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-07 / 81. szám
1986. április 7. Kelet-Magyarország Művészeti díjasok 1986 Ősitől a rivaldáig Kubik Anna színművében. Sütő András O lyan szép, hogy nem is lehet igaz — idézhetnénk Kubik Anna pályafutásának apropóján az egyik Shaw-színmű címét. Mintha egy kitűnő mérnök tervezte volna — olyan nyílegyenes ez a pályaív. Állomásai : a főiskola, a nemzeti színházi tagság; szerepek, feladatok sokasága: Júlia, a Magyar Electra, az István, a király Rékája, az Advent a Hargitán négyes bravúr szerepe, s legutóbb Portia, a Velencei kalmárban. S most mindezek betetőzéseként: a hivatalos elismerés, a Jászai- díj. — Tulajdonképpen alig merem elhinni, hogy mindez így történt — mondja. — Hiszen még csak most kezdtem a pályát, s az út, amit megtettem olyan, akár egy mese. Kezdődhetne így is: hol volt, hol nem volt, élt valahol egy Veszprém megyei kis községben, ősiben egy család, apa, anya és három lánya. S a legkisebb, Anna, egy szép napon elindult a nagyvárosba, hogy színésznő legyen. Megküz- dött a magánnyal, amikor elhagyta a szülői házat és két nővérét, legyőzte az első nagy csalódást, amikor nem sikerült a felvételije, de végül is minden jóra fordult. Ám mindehhez bátorság, elszántság, s főként: tehetség kellett — folytathatnánk ezt az igaz mesét. S Kubik Anna rendelkezik mindezzel. Erős akaratú, szókimondó, csendes, de mégis erős egyéniség. Engem egy kicsit Tóth Flórára, Bródy Sándor ifjú tanítónőjére emlékeztet — akit egyébként nagy sikerrel el is játszott a televízióban. — Mit tart az életében, a pályáján a legfontosabbnak? — kérdeztem tőle. — A barátságot, az összetartozást, a közösséget, a sze- retetet. Ezek nélkül nem tudnék élni, dolgozni. — Ha már a bátorságot említette: kik tartoznak a baráti köréhez? — Bubik István, Funtek Frigyes, Rubold Ödön. Mindannyian egyazon színház tagjai vagyunk, egyformán gondolkodunk a világról, az életről, a színházról, s egyformán bízunk benne, hogy érdemes esténként kigyulni- uk a reflektoroknak, felmennie a függönynek. S nekünk is érdemes kiállni a rivaldafénybe, hogy Shakespeare, Sütő András, Shaw vagy Gorkij szavaival valljunk arról, amiben mi is hiszünk. Az emberi tisztességről, a mindennapok gondjairól és örömeiről, vágyainkról, álmainkról. S ha mindez eljut a nézők szívéig, agyáig, ha lélekben gazdagabban távoznak előadás után, akkor azt hiszem, nem volt hiábavaló a fáradozásunk. Á primadonna A primadonna olasz szó. Jelentése: első hölgy; az operában vagy az operettben főszerepet alakító énekesnő, a színház legjelentősebb színésznője. Nos, ilyen primadonna ma Petress Zsuzsa — kiváló művész. Volt kitől tanulnia e köny- nyűnek nevezett, de valójában igencsak nehéz műfaj, az operett játszásának titkait. Hosszú esztendőkön át partnere volt Hanthy Hannának, Latabár Kálmánnak, Feleki Kamillnak, Rátonyi Róbertnek. Voltak jó és kevésbé jó szerepei, de mindegyikből a maximumot igyekezett kihozni, a munkáját sosem vette félvállról, mert — mint 1974-ben nyilatkozta, amikor érdemes művész lett — „a színpad szent”. Ehhez elhivatottság szükséges, keményen meg kell itt dolgozni azért, hogy a játék könnyednek lássák. A mosoly, a tánclépések, dalocskák mögött veríté- kes munka rejlik. Petress Zsuzsát sokáig operettszínésznőnek könyvelték el, s hosszú évekig kellett várnia, míg az új műfajban, a musicalban is színpadra állhatott, s megmutathatta, hogy milyen kiváló jellem- ábrázoló képességekkel rendelkezik, hogy egy teljes életutak képes elénk állítani. A Hegedűs a háztetőn Goldéja volt ez a szerep. Eljátszotta jó tíz évvel ezelőtt, s ha lehet még letisztultabban, még szivet szorítóbban a legutóbbi, 1985-ös felújításon. Sokan miatta váltanak jegyet egy-egy előadásra. A nézőik széles rétegének kedvence, hiszen már 1949 óta az operettszínház tagja. Első — még főiskolás — bemutatkozása a Dohányon vett kapitányban volt, s utána írta alá a szerződést a Fővárosi Operettszínházhoz. (Mint mondja, prózai színésznőnek készült, s csak harmadéves korában kezdett kacérkodni az operett múzsájával.) Csaknem negyven éye tagja a Nagymező utcai színháznak, s csak rövid kitérőt tett 1966-ban, amikor Miskolcra szerződött, ám 1968- ban ismét visszatért régi sikerei színhelyére. Ma már — úgy hiszem — mint egykor Honthytól ő, a f iatalabbak most tőle lesik el titkait, hiszen a kisujjában van a műfaj, a szakma minden fogása. Hosszú lenne felsorolni szerepeit az Állami áruház Ilonkájától a Szabad szél Pepitáján át á Hegedűs a háztetőn Goidejéig, vagy Tahi László Halálos szerelem című vígjátékának Annájáig. A kiváló művész kitüntetés egy nagy ívű pálya jelentős állomása, a lekiismeretes alkotómunka, a művészi megújulás elismerése, megkoronázása. Á költő, önfeledt játékkal Beszélgetés Bella Istvánnal R égóta ismerjük egymást, és amikor egy költőkkel készített- interjúsorozatban 1980-ban beszélgettem veled a rádióban, akkor már tíz éve József Atfila-díjas voltál. Most másodszor kapod meg ezt a díjat. Véleményed szerint hogyan kaptad akkor, s vajon milyen indokkal kaphatod most, szóval mi történt az eltelt tizenhat esztendőben írói munkálkodásodban? — Mindenekelőtt azt szeretném mondani, ma már elfelejtődött, hogy annak idején, 1970-ben a József Atti- la-díjnak több fokozata volt, és akkor a harmadik fokozatot volt szokás adni a leg- fiatalabbaknak, első-második kötetükért. Az igazi díj, természetesen, az első fokozat volt, amit akkor például Jé- kely Zoltán és Csoóri Sándor kapott. Szóval akkor a harmadik fokozat afféle köl- tőtanonc díj volt és ha megnézzük Jékely vagy Csoóri akkori költészetét, a díj fo- kozati különbsége ezt ki is fejezte. A mostani díjat, gondolom, azért kaptam, mert két évvel ezelőtt megjelent egy összegező könyvem, válogatott verseskötetem Az ég falára címmel. — A barátságunk talán feljogosít arra — tudva, az apák nélküli nemzedékhez tartozol, hiszen édesapád eltűnt a Don-kanyarban, azonkívül magánéleti töréseid is voltak, melyek megviseltek —, hogy megkérdezzem: a mostani díjátvételkor milyen az írói, emberi közérzeted? — A díjnak, természetesen örülök, de a közérzetem nem éppen jó, hiszen annyi társadalmi és emberi problémát látok a világban, hogy ez meglehetősen nyomaszt mint írót és költőt. Kétszeresen is nyomaszt, mert ezeket a problémákat meg kell fogalmaznom, s ugyanakkor nem tudom megszüntetni őket, nem tudom meg nem történtté tenni az írás által. Egyre nehezebben élünk egzisztenciálisan is, és ezt különösen az érezheti, akinek három gyermeke van. A szaporodó anyagi gondok között jobban feltűnnek a magánéletek sebei, törései és fokozódó minőségi különbségei. — Ügy érted, hogy nehezen gyógyíthatja a költő, író az ember és a társadalom sebeit? Illyés Gyula annak idején úgy vélekedett, hogy át kell vállalni olykor a költőnek á közügyeket is, mintegy váteszi szerepet kell betöltenie. „A dal szüli énekesét...11 N egyven esztendeje járja az országot-világot. Közel kétmillió (!) kilométert utazott szülőhazája területén, s újabb félmilliót szerte a világban. Énekelt mindenhol, ahol csak magyarok élnek, és ahol a magyar dalkultúra befogadására érzékeny hallgatóságra lelt. Béres Ferenc nevét, arcvonásait, s nem utolsósorban énekét, sajátos csengésű, világos, hegyipatak-tisztaságú hangját csaknem mindenki ismeri Közép-Európa magyarok lakta vidékein. A ma hatvannégy esztendős dalmester közel kilencezer koncertet adott az elmúlt négy évtized alatt, számtalanszor szerepelt a rádióban, televízióban, hanglemezei a legnépszerűbbek közé tartoznak. — Legfontosabbnak mindig az apró falvak szolgálatát tartottam — mondotta nemrég egy interjúban a művész, a régi abaújmegyei kis község, Gagybátor szülötte, aki nagyapjától, a falu köz- tiszteletben álló kovácsától a természet, az erdő szeretetét, a vadrózsaoltás műveletét, a madarak, fák, füvek ismeretét kapta örökségül. De a magyar dal szeretetéhez, műveléséhez nem kevésbé jó „előtanulmány” volt a be- szetcei havasokban eltöltött négy esztendő sem a negyvenes évek elején, az erdő- gazdaság műszaki tisztviselőjeként, amikor Béres Ferenc egyedül járta a csúcsokat ... — Hallgattam az erdő zenéjét, a más-más fenyőfélék különböző hangú suttogását, a lomboserdők zúgását... A dalénekléshez talán innen is, és persze a szülőföld közösségétől kapta a legtöbb indíttatást. — Már egyetemi hallgató koromban rendszeres falujáró voltam, ismerkedtem a magyar népdalkinccsel, s ízlelgettem az éneklés örömét Hamarosan felismertem, hogy a csodálatos hazai dal- kultúra magas szintű tolmácsolásához csak elmélyült tanulmányok után juthatok el. Nagyszerű tanáraim, Adler- Aquila Adelina, Kerényi Miklós, Farkas Ilonka révén megtanultam a sajátos, míves magyar éneklést, feltárultak előttem az ősi magyar dallamok, történelmi dalok, egyházi énekek, virágénekek, parasztdalok és népies műdalok minden szépsége, Bartók és Kodály magasrendű alkotóművészete... Amikor Béres Ferenc elhatározta, hogy a magyar dalkultúra ápolását választja élethivatásának, lemondott egy másik, talán nem kevésbé ígéretes lehetőségről: az operaénekesi pályáról, amelyre — különösen Mo- zart-szerepekre — az adottságai révén alkalmas lett volna. Béres Ferenc — A dalban, s különösen a magyar népdalban, a legmélyebb emberi érzések sűrítményét érzem. Ápolását, terjesztését a legszebb hivatások egyikének tartom. Mert igaz, sokan énekelnek, de kevesen dalolnak! Én csak eszköz vagyok, akit ez a nemes kultúra magához vonzott; miként Babits mondotta : „A dal szüli énekesét...” És hogy jól választottam, bizonyítja, hogy százezrek hallgatják ma is szívesen éneklésemet — mondotta az idén kiváló művészi címmel kitüntetett őszhajú fiatalember — A vátesz szó maga a jövő tudóját jelenti, és ennek a történelmi lehetőségében kevéssé hiszek, azt viszont az író, költő kötelességének tartom, hogy a jóslással szemben leírja azt, ami most van körülöttünk. — Ha úgy tetszik, látleletet adjon? — Ha már látnok, akkor legalább látleletet adjon arról a világról, amiben él. — Ha annak idején írott Halotti beszéd című, apádra emlékező versed első sora úgy kezdődött, hogy „Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz”, tehát mintha édesanyád szólt volna hozzád, akkor te most mit mondanál fiadnak, lányodnak? Mi lenne az. a szellemi, emberi üzenet, amit átadnál nekik? — Ugyanazt a kérdést nem lehet kétszer feltenni, legalábbis a történelmi tapasztalat erről tanúskodik. Én megtettem a magam tiszteletadását, ha most valahová hívnám a gyerekeimet, nem a múltba, hanem a jövőbe, hogy éljék az életüket. Mi megkínlódtuk a magunk történelmét, árvaságát, az lenne a jó, ha ők a saját felszabadult világukat élhetnék, mindenfajta magánéleti és közügyi tehertől függetlenül. — Mik a legközelebbi terveid, milyen írói, költői munkán dolgozol most? — Két könyvön dolgozom pillanatnyilag, az egyik egy verseskötet, a címe Sóhaj és tükör. Ez a világ és az egyén kettős pusztulásának lehetőségéről, annak összehasonlításáról szólna. A cím arra a régi szokásra utal, amikor a halott szája elé tükröt tartottak, és ha nem párállott be, akkor a beteg halott volt. A másik az Áni-Máni boltba megy. Ez lenne harmadik gyerekkönyvem. Talán arra jó a gyermekkönyvírás, hogy az ember visszaálmodja magát a saját gyerekkorába és önfeledten játsszék szófa- csarásokkal, ritmussal, ötletekkel. — Hogyan próbálod ösz- szeegyeztetni a háztartást, a gyermeknevelést és egyéb tevékenységet azzal, hogy közben író is legyél? — A család nélkül számomra nem létezik élet, és hogy mennyire így van, tulajdonképpen akkor derült ki számomra, amikor már a gyermekeim megszülettek. És olyan voltam a gyerekek nélkül, mint egy vitorlás, amelyiknek nincs nehezéke, és csak jön a szél, ami hol erre viszi, hol arra a hajót. Nekem kellett a sok kötöttség, kötelezettség, az a nehezék, amit a család jelent, és mindjárt másmilyen volt az életem, nem gondoltam arra, hogy azt csinálok, amit akarok. Bár ez olykor nagyon sok munkát jelent, de ezt csupán össze kell hangolni az írással, egyszerű technikai kérdés. — Van-e valami kötődésed pályatársaidhoz? — Nekem személy szerint nagy szomorúságom, hogy a hetvenes évek elején nem léteztek azok az irodalmi társaságok, körök, ahol fiatal írók rendszeresen, értelmes beszélgetés közben találkozhattak volna Ma már valamilyen formában ezt pótolták, de akkor semmiféle szervezett formája nem volt a mi íróságunknak Csak a magunk által választott szűk baráti körben létezhettünk. Én a házasságom révén egy nálam idősebb korosztállyal tartom a kapcsolatot. Szako- nyival, Csurkával, Gyurko- viccsal — jó néhány éve ők az én írói köröm. — Mi az írói ars poeticád? — Sokat beszélnek most a hagyományos irodalomról, az avant garde-ról meg a neo- avantgarde-ról. Jót kell írni és kész. Ne sikkadjon el, hogy az ember bizonyos esztétikai és erkölcsi elvárásoknak, követelményeknek tesz eleget. — Milyen munkán dolgozol? — Most fejeztem be egy kisregényt, amely egy tíz- tizenkét éves leánygyermekről szól, aki egy nyári vakációban éli meg családjának szűkebb-tágabb életét 1951- ben. (Vathy Zsuzsa Jászai Mari-díjat kapott) Petress Zsuzsa az operettszínház színpadán „Jót kell írni...11->■ 7j§
