Kelet-Magyarország, 1986. április (43. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-19 / 92. szám
1986. április 19. Q Kihívás A mikroprocesszor, a byt, a chip hallatán úgy érzem magam, mintha kínaiul beszélnének körülöttem — mondta a minap egy 50 és 60 közötti értelmiségi férfi. Olyan ember, aki lényegében lelkesedik az új iránt, használója is a kor nyújtotta modern eszközöknek. Pontosan tudja, hogy amire ő ma még rá-rácsodálko- zik, az már a hétköznapok része, gyermekei és unokái számára a játék kategóriájába tartozik. Mondatában nem is a megbántottság fogalmazódott meg, hanem az az egyszerű tény, amit előtte járók is megéltek akkor, amikor lakásukba és életükbe betört egykor a rádió, a telefon, a televízió. Mert ne is tagadjuk: a maga korában mindegyik legalább olyan meghökkentő volt, mint manapság a mikroelektronika megannyi csodája. Kétségtelen: a video, a televízió, a számítógép belépett az életünkbe. Ott van a játékteremben éppúgy, mint a -tudományos intézetben, a háztartásban és a mezőgazdasági üzemben. Dekóderes televízión lapozgatjuk a képújságot, házimozinkban azt nézzük meg, ha akarjuk, amit felveszünk. Javasolják, hogy a háziasszony is készítsen programot, mely segít beosztani a pénzt és az időt. Egyszerűnek tűnő zenegépeken tucatnyi hangszer színét csalhatja ki az értő, a nyelvész viszont irodalmi művet elemez szóra, ragra bontva műhelyében, gép segítségével. Nincs messze Bar Hil-' lel professzor álma a gépi műfordításról, vállalkozók masinával sakkoznak, s már a gép komponálta zene is napjaink muzsikájához tartozik. Adataink a nyilvántartásokban kódokká válnak, s a vásári sátorban a díjat azzal is el lehet nyerni, hogy valaki megold egy logikai feladatot a Primón. Mindez a nagyon felületes felsorolás is azt mutat- : ja: a legkorszerűbb betört életünkbe, itt van, itt marad és további teret követel. Mindezt azért kell elmondani, mert az eddigi jelek is azt mutatják: tanulni kell az együttélést vele. Aligha van nehezebb és egyben korszerűbb munkája a népművelésnek, mint felderíteni, hogyan hat ez a sokféle korszerűség, s hogyan kell megtanítani immáron száz- és százezreket arra, hogy társaink, s ne rabszolgatartóink legyenek az új technika berendezései. Mert nem lehet vitás: ha nem érti is mindenki, miként működik egy-egy technikai berendezés, használni azért fogjuk. A televíziót sem dobta ki senki csak azért, mert nem értette a kép- felbontás bonyolult műveletét. Vitathatatlan: minden új lebilincsel, sokkol, megragad, lenyűgöz, megbolondít. Ugyanakkor taszít is. Ijedelmet gerjeszt, főleg a nem értő korosztály áll der- j medten a csodának is mondható jelenségek előtt. Saj- I nos alig van tudomásunk arról, hogy mérte-e valaki j már, hogyan lép be egyes családokba, életekbe a mik- j roelektronika. Arról sem igen hallottunk, — s milyen ; kár, hogy nem! —, kezdeményezett-e valaki mondjuk idős, idősödő embereknek tanfolyamot, bemutatót ar- j ról, hogyan lehet bánni az újjal, -mi örömet, változa- j tosságot hozhat a magányos ember életébe is egy-egy j új technikai lehetőség. Kevés szó esik arról is, hogy I a mikroelektronika hogyan léphet be a humán érdek- lődésűek életébe is, közelítvén kétféle kultúra és gon- I dolkodásm-ód gyakorta mesterségesen szembeállított ' értékrendjét. A világ jobb megismerésének és megértésének esz- | közei tehát végérvényesen hódítanak. Több hely illet- ! né meg őket a főiskolai tanulmányokban. A nép- és közművelők se térhetnek ki előlük. Ahogy egykor a köcsögdudának és a citerának kialakultak az értői és propagátoraá, úgy kell, hogy felsorakozzanak melléjük a korszerű technikát működtető, értő, magyarázó és alkalmazó fiatalok. A munkaterületet kereső, gyakorta botorkáló közművelők rá kell hogy jöjjenek: az egész mai művelődés alapját úgy kell értékelni, hogy megtalálják az új módi gondolkodást sugalló gép és az újjal együttélő ember közötti kapcsolatot, érzelmi és értelmi viszonyt. A képszerű látásmód, a logikus gondolkodás, a berendezések diktálta fegyelem, az örökké megújulni tudás, az elvontabb gondolkodás kényszere azt is magával hozza, hogy megvizsgálják: miként hat ez magatartáskultúránkra, viselkedésünkre, toleranciánkra, lakáskultúránkra, szabad időnk f elhasználásár a, emberi viszonylatainkra. Felfogjuk-e, hogy a gép sose tud többet és mást, mint azt, amit az ember közöl vele? Tudatosítjuk-e ezt, mert ha nem, akkor az alkotás helyett a szellemi restség kap tág teret. Kalkulálja-e valaki, hogy mondjuk a kábeltelevízió egyik jövője az, hogy azon vizsgára felkészítő nyelvtanfolyamtól iskolai bizonyítványt adó oktatásig mindent nyújtani lehet? Készítünk-e elképzeléseket arra, hogy a mozgássérült, a vak, az ágyhoz kötött miként teremthet kapcsolatot a külvilággal, miként részesülhet eddig elérhetetlen jóból? Mindez nem utópia. Lehet, hogy ma ennek csak a nyomaival találkozunk. De a több évtizedes lemaradás máris csökkent, s a felpörgő tempójú haladás hatványozott gyorsasággal teszi napivá azt, ami most talán távolabbinak hat. Nem lenne jó, ha vita indulna arról, kinek a dolga mindez. Első helyen mindenképpen a művelődési szakemberek állnak, a szociológusokkal. Ha úgy tetszik, azt is mondhatom: bízzuk a gépre a szervezést. Arra viszont vigyázzunk, minél kevesebb hivatali paramétert adjunk meg. Mert jó tervet a gép csak jó program esetén tud adni. Első leckének ki is próbálhatnánk, hogyan. Bürget Lajos Nyírbátor szülötte B magyar biológiai kutatás óttüríje Thanhoffer Lajos 1843. november 23-án Nyírbátorban született. Gimnáziumi tanulmányait Pesten a piaristáknál végezte. A pesti egyetemen az 1867/68. tanévben lett orvosdoktor. Figyelemre méltó, hogy már ötödéves orvostanhallgatóként fizetéses műtősnövendék lett Balassa János sebészprofesszor mellett, akinek a halála után az utód, Kovács József professzor klinikáján is eltöltött 1 évet ugyar ilyen minőségben. Thanhoffer fényes karriert futott be. Még 1868/69- ben az Élettani Tanszéken lett tanársegéd, 1871—72-ben egyetemi magántanári képesítést szerzett szövettanból, s 1872-ben kinevezték az Állatorvosi Intézethez az élet- és szövettan, a természet- és vegytan nyilvános rendes tanárának. Az állatorvosi főiskolán eltöltött 18 évre esik működésének legértékesebb része. Kedvére foglalkozhatott intézetében a szövettanThanhoffer Lajos (1843— 1909) nal, amely tudománynak éppen ő volt egyik hazai úttörője. Ekkor írta jelentős dolgozatait: a zsírfelszívódásról, a comea szerkezetéről, az izomideg-végződésekről. Időközben 4 éven át mint helyettes igazgató vezette az Állatorvosi Tanintézetet, amelynek történetét is megírta 1888-ban. Irodalmi működésének tetőpontját jelentette „A mikroskop és alkalmazása” c. könyvének 1880. évi I. és 1894. évi II. magyar nyelvű kiadása. Üttörő jellegű és kitűnően szerkesztett könyve már 1880-ban Stuttgartban (Enke kiadónál) német nyelven is megjelent, s ezen német kiadást 1881-ben Kievben orosz nyelven is kinyomtatták Chrzonszewszki tanár fordításában. Thanhoffer jellemző szerénysége jól kitűnik e nagy sikerű könyv I. kiadásának előszavából: „ ... magyar nyelven írt hasonló tartalmú mű hazai irodalmunkban mindeddig meg nem jelent." Figyelemre méltó az a bölcs előrelátás, ahogyan közel 100 évvel ezelőtt megítélte a mikroszkóp jelentőségét: „A mikroskop szerepe a gyógyító és előkészítő orvosi alaptudományokban, különösen az orvosra nézve rendkívül fontos; ugyanany- nyira, hogy most már jóra- való orvosnak a dolgozó asztaláról nem kellene hiányoznia a mikroskopnak sem a többi kutató műszerei mellett.” Tény, hogy a szövettani technikát ismertető tankönyvei mellett éppen az összehasonlító szövettani vizsgálatai a jelentősek. Tudományos működéséért a Magyar Tudományos Akadémia tagjai sorába iktatta. Olyan orvos volt Thanhoffer Lajos, aki sikeresen ültette át e korszak 3 orvos- kiválóságának: Balassa, Markusovszky és Korányi tanításait a meginduló önálló magyar állatorvosképzés anyagába, s ő állított több kitűnő emberorvost (Lie- bermann Leó, Hutyra Ferenc) az állatorvostudomány szolgálatába. Mindezek mellett Thanhoffer vetette meg saját könyvtárának átengedésével a jelenlegi Állatorvos-tudományi Egyetem könyvtárának alapjait is. Meg kell említeni végül, hogy javaslatára lett a pesti állatorvosképzés hivatalos nyelve: a magyar. Mindezek figyelembevételével dr. Thanhoffer Lajos akadémikust Szabolcs-Szat- már megye nagy fiai között kell s zá m on tartan un k. Dr. Fazekas Árpád Üveget betörni! Gombot megnyomni! Tűzoltókat megvárni Régi tűzjelzők Nyíregyházán Az I. világháború előtti években a Nyíregyházi önkéntes Tűzoltó Egyesület főparancsnoka, Konthy Gyula az akkori idők legmodernebb elektromos tűzjelző rendszerét terveztette Sza- bölcs vármegye székhelyére, elsőként az országban. A nyíregyházi tűzoltókat az egyesület alapítása óta az evangélikus templom tornyában elhelyezett négy toronyőr riasztotta a nagyharang félreverésével. E tűzjelző rendszer hiányosságai azonban hamar kiütköztek. A toronyőrök sokszor egyáltalán nem jelentették a tüzet, ha pedig észlelték is, legtöbbször késő volt, az épület teteje már lángokban állt. Ilyenkor a mentés szinte lehetetlen volt, s a tűz eloltása óriási erőfeszítést igényelt. Nehezítette a helyzetet, hogy a belső tüzekről, szoba, műhely, pince égéséről a toronyőr jelzést adni nem tudott, pedig a tűzoltók a gyors és megbízható tűzjelzés nélkül eredményes munkát végezni nem tudnak. Éppen ezért határozott úgy a tűzoltó- egy es ület pa rancs no k- sága a városi képviselőtestülettel egyetértésben, hogy a toronyőrséget megszüntetik, s helyette elektromos tűzjelző készülékeket állítanak fel a városban. A költségek fedezésére 25—26 ezer koronát szántak. Az árlejtésre 7 vállalkozó jelentkezett, akik közül Orsovszky István budapesti elektrotechnikus ajánlatát fogadták el. A szükséges kölcsönt a Nyíregyházi Takarékpénztár Egyesület biztosította. A város négy tűzkerületében először 54 tűzjelző állomást terveztek, később az állomások számát 87-re emelték. Orsovszky István 1914. január 2-án munkához látott. A tervek szerint a jelzőrendszert július 6-án kellett volna átadnia. Nyár elejére elkészült 55 állomás a város forgalmas pontjain, a tereken, fontosabb épületek (Városháza, Megyeháza, Törvényszék, Fogház), a különösen tűzveszélyes létesítmények (Honvédlaktanya, Nagylaktanya, Vasúti raktár, Közraktár, Vasútállomás, Dohánygyár, Vasgyár) előtt. Minden remény megvolt arra, hogy a hiányzó 32 állomás is hamarosan üzemelni fog. Erre számítva a tűzoltóság 1914. július 1-én a toronyőrséget megszüntette, s az elektromos jelzőrendszert használatba vette. Milyenek is voltak ezek a tűzjelzők? Házak oldalfalára, kerítésekre, tűzjelző oszlopokra szerelt öntöttvas szekrények, melyeket elöl üvegajtóval láttak el. Az üvegajtó alatt volt a tűzjelző nyomógombja. Az egy-egy kerületben levő állomásokat egy körbe kötötték, s így négy vonal futott be a tűzoltó laktanyában levő központi kapcsolótáblára a négy kijelzőhöz. Ha valamelyik kerületben tűz ütött ki, a legközelebbi állomáson az üveget betörték, a gombot megnyomták, a központi kapcsolótáblán a kerületet jelző műszeren a mutató arra a számra ugrott, ahonnan a tűzjelzés jött, ugyanakkor megszólalt a vészcsengő az őrszobán és a szertárban is. Az őrszobáról aztán ugyanazon a tűzjelző körön riasztani lehetett annak a kerületnek otthon tartózkodó önkénteseit is, ahol a tűz volt, mivel a tűzjelző vonal mellett lakó 30 tűzoltó lakását is vészcsengővel szerelték fel. A tűzoltóság ezután a tűzjelző állomáshoz vonult ki, ahonnan útba igazították őket. A tűz eloltása után a készüléket újra fel kellett húzni s az üveget pedig pótolni kellett. Az állomásokat telefoncsatlakozással, a városi rendőrséget pedig hordozható zsebtelefonnal is ellátták, s így szükség esetén a rendőrség még a kivonulás előtt tájékoztatást adhatott a tűzről, vagy rendbontás esetén a telefon segítségével erősítést kérhetett. Csodálta is mindenki ezt a rendszert! 1914. július 19-én Turner Albert, a szatmári al parancsnok nézte meg a tűzjelzőket. Éjfél körüli Kon- thy Gyulával a Búza téri állomásról amolyan próbariasztást csináltak, s nagy megelégedésükre 5 és fél perc múlva a tűzoltóság oltásra készen sorakozott előttük. Hamarosan kiderült azonban, hogy ez a rendszer mégsem működik tökéletesen. A vizsgálatot viszont már nem lehetett elvégezni: kitört az- I. világháború, s a vállalkozó szerelőivel együtt hadba vonult. Végül 1916 tavaszán a toronyőrséget vissza kellett állítani. S mi lett az állomások sorsa? A világháború utáni nehéz gazdasági helyzetben nem volt pénz a készülékek megjavíttatására, sőt 1922 decemberében a tűzoltók az összes utcai készüléket leszerelték, eladták, hogy ezek árából új motor- fecskendőt vehessenek. Bene János Megújulva! Megyénkben minden esztendőben sok száz brigádot vonz az Igaz ez a szép vetélkedő. Mind a részvevők, mint a szervezők érezték a múlt évben is: a jó kezdeményezés akkor számíthat változatlan sikerre, ha új formák, módszerek, tevékenységre serkentő alkalmak teszik színesebbé a vetélkedőt. A döntés gyorsan megszületett, s az idén már ezek jegyében rendezik. A politika, a történelem és a napjaink kultúrája témakörök szerepelnek az idei programban. Mind kevesebb az olyan kérdés és feladat, ahol számot, adatot, nevet kérnek számon. Sokkal fontosabb a gondolkodtatás, a tevékeny kutatás, a valósággal való ismerkedés. Mindez sok játékra, kirándulásra, oknyomozásra, kutatásra ad lehetőséget, s a brigádok minden tagjának lehetőséget kínál az önálló munkára is. A jó helyzetfelismerés tehát időben megmentett egy jó, népszerű, a munkásművelődés fontos elemét jelentő vetélkedőt az el- laposodás veszélyétől. így igaz ez a szép! •• Önvizsgálat a közművelődésben Ismeretes, hogy a közművelődési, közgyűjteményi intézmények munkaprogramjuk szerint rendezvényeikkel rendszeresen teremtenek alkalmat az érdeklődők számára az önműveléshez, a közéletiség gyakorlásához, a kikapcsolódáshoz, az általános tájékozódáshoz. A termelőüzemek az anyagi ráfordítás megváltozott lehetőségei között is megteremtik azokat a fórumokat, gyakran „házhoz viszik” a közművelődési programokat, amelyekkel a szellemi gyarapodást, közvetve a hatékonyabb termelésre való felkészülést szolgálják. A közönséget váró, jobb esetben csalogató programok kitalálása nem a programcsináló öncélúságának gyümölcse, sőt gyakori, hogy a legjobb igyekezet sem hozza meg a várt eredményt. Ilyenkor bizonyára vagy a témaválasztással, vagy a szervezéssel van a gond, de a végeredmény ugyanaz: a társadalmi szükséglet nem váltja ki széles körben a művelődési formák iránti keresletest, A közművelődés hivatásosainak és a művelődés ügyét önzetlenül szoleáló tár»aónlmi aktíváknak tehát egyazon tapasztalata, hogy a kultúraközvetítés mechanizmusában változtatásra, megújulásra van szükség. Ez nem csupán központi elv és akarat, hanem helyi szükséglet és tudatos törekvés is annak reményében, hogy a rendezvények szellemi-anyagi befektetése kamatozni fog. Nem túlzás azt mondani, hogy a társadalmi szükséglettől, az igény felkeltésének és kielégítésének nemes szándékától vezérelve a közművelődésben kemény munka folyik az érdeklődő közönség megtartásáért, illetve a még hatókörön kívül lévők mozgósításáért. Vitathatatlan, hogy a művelődés intézményes támogatásának gyakorlata is sokszínű, a közreműködők bekapcsolódása pedig nagy szóródást mutat. Sokan csendben és hasznosan dolgoznak, de sok még a tennivalónk annak tudatosításában is, hogy a közművelődés területén dolgozók nemcsak végrehajtók. Ez természetesen nem jelenthet megkülönböztetést, így vállalt feladatunkban nem várhatunk és nem is adhatunk felmentést. Dr. Szűcs Imre HÉTVÉGI MELLÉKLET
