Kelet-Magyarország, 1986. március (43. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-08 / 57. szám
KH HÉTVÉGI M EU ÉKLET 1986. március 8. 0 László Béla (49 éves) magyar-történelem szakos középiskolai /tanár. Erdélyben, Marosbogáton született, a háború sodorta szüleivel erre a vidékre. Nyíregyházán végezte a tanítóképzőt, Egerben a főiskolát, Debrecenben az egyetemet, — később itt is avatták bölcsészdoktorrá, öt évig volt tanító Turricsén, fél évtizedig népművelő, a járási művelődési ház igazgatója Fehérgyarmaton és pontosan húsz éve került az akkori gimnázium és közgazdasági szakközépiskola igazgatóhelyettesi beosztásába. 1968-tól igazgató a Zalka Máté gimnáziumban. Tavaly a fővárostól legtávolabb eső jánkmajtisi választókerület lakóinak bizalmából lett országgyűlési képviselő. Nős, felesége tanár, kollégiumi nevelő, fia a pedagógusi pályára készül, lánya most fejezi be az általános iskolát. Január 15-én választották meg a fehérgyarmati városi pártbizottság első titkárának. Két hónappal ezelőtt még gimnáziumigazgató volt, ma pedig hivatásos pártmunkás, egy nagy terület irányítója. Nem tartja túl bátor lépésnek, amivel elvállalta a megbízatást? — Én azt hiszem, azok voltak bátrak, akik rám gondoltak. Valóban nagy volt ez a lépés és talán bátor is, de korábban arra is kaptam lehetőséget, hogy kisebb lépések árán megtanuljam a mostani nagyot. A mozgalomban én politikai eszmélésem óta részt veszek. Középiskolás koromban az ifjúsági szövetség iskolai titkára voltam, később majdnem korengedéllyel lettem a párt tagja. Egyfolytában 28 évig voltam tanácstag. Turricse volt az én útnak indítóm. Ott a szó szoros értelmében a falu mindenese lettem. Szívesen csináltam. Aztán — most már 16 éve — a járási pártbizottság tagja lettem, negyedik éve a városi párt-végrehajtóbizottságába is beválasztottak. A testületekben eltöltött évek arra mindenképp megtanítottak, hogy tiszteljem azt a beosztást, amit most elvállaltam. Harminc éve lesz jövőre, hogy a pedagóguspályán vagyok. Azt hiszem a hátralévő éveket is meghatározza ez a három évtized. A E szerint jelenlegi posztján is w akar maradni? nevelő — Ha ez nem hangzik nagyképűségnek, igen. Nem abban az értelemben, hogy másokat akarok most tanítani, de úgy igen, hogy embereket, személyiségeket megismerjek, a célok érdekében befolyásoljak emberi sorsokat, tettek alakulását.. Gondolom e szándék nem idegen a kötelességtől.... I De az élet közel sem olyan egyszerű, ^mint az iskola és nemcsak azért, mert itt már elsősorban a felnőtt társadalommal van dolgunk... — Gondolom mire céloz. Én az igazgatói munkámat is úgy fogtam fel, hogy soha sem voltam egyedül. Itt, ezen a nehezebb terepen is vannak és biztosan még többen is lesznek segítőtársaim. Konkrétan fogalmazom a kérdést: itt ma, holnap és még igen sokáig a gazdaság az a terep, amelyet jól kell ismerni ahhoz, hogy változtatni tudjunk. Ezt látva sem gondolja, hogy bátor volt a lépése? — Hasonló aggályokat megválasztásommal kapcsolatban a testületi ülések is megfogalmaztak, mondván, kár, hogy nem vagyok közgazdász. Ezt én is sajnálom. De azt Hétvégi interjú László Béla fehérgyarmati első titkárral napjaink kihívásáról hiszem, én már nem tudok megváltozni. Ilyen vágyaim az átképzésre nincsenek. Tudom, hogy ehhez a beosztáshoz sem ártana a közgazdasági diploma, de abban is biztos vagyok, hogy pusztán közgazdászként nem lehetne megfelelni e megbízatásnak. Konkrétabban: szerintem itt nem gazdaságpolitikusra, hanem politikusra van szükség. Más kérdés, hogy lenniük kell szakembereknek, akik a gazdaság dolgaiban jól otthon vannak. És nálunk vannak ilyen szakemberek. £ Elhiszem, s mégis kételkedem. Külö- w nősképp, hogy ezt nem mindig támasztják alá a gazdasági eredmények ... — Hát igen. A fentiekben én a pártbizottság apparátusára gondoltam, de természetesen belemegyek a kérdésbe. A mi területünk emberi értékekben és természeti szépségekben* gazdag, ahol az anyagi lehetőségek (reméljük ideiglenesen) szegényesek. Ilyen értelemben tehát nem látszik meg minden erőfeszítés az eredményeken. Még akkor sem, ha ugyanazért itt az emberi és az anyagi befektetés többszörösét kell felvonultatni, mint másutt. Ez elsősorban a földművelésre vonatkozik, mint e táj fő gazdasági ágazatára, megélhetési forrására. Ez a föld nehezen adja meg magát, s ha megadja is, kevesebbet terem nagyobb befektetéssel. Azt hiszem az ország is csak most kezdte el felismerni, hogy az itt élők lehető legjobb munkája — és mi ettől sajnos még messze vagyunk! — sem elégséges a teljes boldoguláshoz, e többszörösen hátrányos helyzetű térség felzárkóztatásához. Mezőgazdaságink helyzetére az elmúlt év nehézségei mindenképpen jellemzőek. Húsz téeszünk 26 milliós veszteséggel zárta az évet. Bár ez nem nagyobb, mint a megyei átlag, mégis nagy gondunk, hiszen az ösz- szesen produkált nyereség is csak 22 millió. A számokban benne vannak a gondjaink is: egyfajta borotvaélen táncolnak közös gazdaságaink. Ezt a helyzetet nagyon nehéz alapként tekinteni, a jövőt erre építeni. Egy nagyobb anyagi erő birtokában tudnánk kedvező helyzetet teremteni, de ehhez a rövid táv aligha elegendő. Ha jól értem, ördögi körben vannak, amit nem tudnak saját erőből feloldani. Ezek után látszik a kiút? — Negyvennégyezer ember érdeke, hogy ezt a talányt megoldjuk. Ha hat évvel korábban beszélgetünk, akkor még negyvenkilencezer ember élt ebben a térségben. A két adatot csak azért mondtam, mert ez egyben utal az elvándorlás mértékére. Ezt a folyamatot is meg kell állítani. A Komolyan hisz abban, hogy visszájára w fordulhat a tendencia? — Ha nem hinnék, higgye el, nem vállaltam volna ezt a megbízatást. Használhatom ezt a csúnya kifejezést, hogy népességmegtartó képesség? Ennek a — korábban már mondtam — gyönyörű vidéknek és tiszta emberséggel megáldott népnek jobb jövőt kell teremteni. A hogyan egyszerű — elvileg. Fokozni a tsz-ek nyereségtermelő képességét, hogy több munkahelyet létesítsenek, s a meglévők magasabb jövedelmet nyújtsanak. Növelni kell az ipari bázist is. Elsősorban Fehérgyarmaton akarunk legalább egy olyan középüzemet, amely elsősorban középfokon képzett női munkaerőt tud foglalkoztatni. Érettségizett lányaink többségének sajnos el kell menniük, ha dolgozni és keresni akarnak. Ezen kívül Jánk- majtison és Kölesében telepített üzemmel kell megszüntetnünk azt á talán már országosan is egyedülálló állapotot, hogy a Fehérgyarmattól az országhatárig terjedő 40 kilométeres sávban egyetlenegy ipari munkahely sincs. Erre azért is szükség van, mert a fehérgyarmati üzemek bejáró dolgozóinak csak 20 kilométeren belül adnak útiköltséghozzájárulást. Térjünk vissza a mezőgazdaságra. Azt hiszem abban egyetértünk, hogy egyszerű kimondani: fokozni kell a nyereségtermelő képességet a téeszekben. Ám sokkal nehezebb azt valóra váltani ... — Tudomásul véve termőhelyi és közgazdasági hátrányainkat, olyan szerkezeti változásokra van szükség, amelyek itt is az eredményesebb gazdálkodás forrásai lehetnek. Ennek az útja az állattenyésztés nagyarányú bővítése, az ehhez kapcsolódó korszerű legelő- és gyepgazdálkodás és egyre erősebb a felismerés az erdősítésre. Én a gyümölcstermesztésben is látok fantáziát, új fajták telepítését az almánál. Ez évben először állt meg az almafák kitépési folyamata. Szerencsés fogás, hogy nyári almát telepítenek Tisztaberekén, a körtések is kezdenek termőre fordulni Csegöldön, Fehér- gyarmaton. Több gazdaságunk eredményesen folytatja az alma feldolgozását is. Ezek kedvező jelek. S reméljük, a jövőben sokasodni fognak. Az iskolában — tudom — számos alkalommal volt sikerélménye, ma viszont igen nehéz idők járnak és ebben a beosztásban arra sem lehet számítani, hogy az idő majd megoldja a gondokat. Megfordult ez is a fejében? — Azt mondanám, több dolog is kavar- gott és kavarog ma is egyszerre bennem. Negyvenkilenc éves korában végiggondolja az ember a munkahely-változtatást és ez sokkal több annál. Az első pillanattól tudtam, hogy a pedagógusként megszokott sikerekre itt nem számíthatok. Egyáltalán sikerre számítani egy ilyen munkaihelyen csak hosszú távon szabad. És akkor sem személyes sikerre. Itt a sikert centiméterekkel, ha nem milliméterekkel mérik! Amit én most mégis ilyen apró sikernek tartanék, ha viszonylag rövid idő alatt kialakulná térségünkben egy fogadóképesség, amellyel az ország, illetve a megye figyelmével élni is képesek legyünk. Nekünk ugyanis még abban is segíteni kell, hogy a bajunkat el tudjuk mondani. Létkérdés, hogy például az elmaradott térségek felzárkóztatására szánt országos segítségből minél nagyobb rész jusson el hozzánk. Azt is tudom, hogy kérni sem elég bármilyen hátrányban vagyunk és bármilyen szépen is nyújtjuk a tenyerünket. Bizonyítanunk szükséges, hogy jól tudjuk az ország pénzét hasznosítani. Ügy vélem, mind jobban érezzük, hogy ne alamizsnaként fogadjuk a támogatást, amely csak ide- ig-óráig húz ki minket a sárból. 1986-ban vagyunk, amikor már semmit nem adnak ingyen, s ezt tudomásul kell vennünk. Még két mondatot tennék a sikerhez, amelynek objektív és szubjektív feltételei vannak. Az objektívról részben már szóltam. A másikról, az emberi tényezőkről annyit, hogy ez nem mindig adott, s épp az előbbi feltétel az akadály. Ha úgy tetszik, ez a második ördögi körünk. Ugyanis egy szegény vidékre — amely ráadásul messze is van az úgynevezett kulturális központoktól, s az azok nyújtotta előnyöktől — nem tolonganak a szakemberek. Ha a megyében gond a felsőfokon képzett közgazdász, a műszaki és egyéb szakember, nálunk kétszeresen az... A Tehát megint távolabb került a meg- w oldás ... — Azt hiszem, hogy nem. Ha nem is azonnal, de kirajzolódik a kiút körvonala. Van ugyanis két középiskolánk, ahonnan okosabb menedzseléssel ki kell kerüljenek azok, akik diplomát szerezve is visszajönnek a szülőföldre. A pedagógusok jelentős hányadánál ezt már elértük. Miért ne lehetne ugyanez az iparban és a mezőgazdaságban? Olyan szegény téesz ugyanis nem lehet, (legfeljebb szegényesen gazdálkodó tsz-vezető!) amely ne áldozhatna e célra. Mellesleg ez nem áldozat, hanem komolyan kamatozó befektetés, hisz a jövőnkről van szó. Azt egyszerűen nem lehet megmagyarázni, hogy gazdaságaink felénél egyáltalán nincs ösztöndíjas. A kiút másik feltétele jobban gazdálkodni a meglévőkkel. Sajnos nagyon sok fiatal szakemberrel bántak mostoha módon. Ennek is következménye, hogy a megye néhány elismert tsz-elnöke e vidékről került el azzal, hogy „nem jó szakember”. Ügy gondolom, az ilyesfajta vezetői felfogásnak lejárt az ideje, s, 'hogy e tekintetben is felül kell vizsgálni a helyzetünket. Űjak és kemények a követelmények. Ezeknek csakis egy módon, új, korszerű felfogással, munkastílussal és módszerrel lehet megfelelni. £ Ez egyértelműen azt jelenti, hogy ami tegnap jó volt, ma már nem az? — Ez nem ilyen egyszerű. A holnapot csak akkor javíthatjuk meg, ha a tegnapot, különösen annak számos jó elemét megtartjuk, de továbbfejlesztjük. Olyan tekintetben viszont jogos a kérdés, hogy nincs két azonos időszak. Tegnap más volt a feladvány, ma már nem ugyanaz, a holnap követelményei pedig egyszerűen nem valósíthatók meg a régi nyelven. Meg kell fogalmaznunk az új válaszokat. Ennek a számomra is megfogalmazott kihívásnak szeretnék én is megfelelni. £ Köszönöm a válaszokat. Kopka János ... Nyíregyháza nem annyira szemetes, piszkos város, mint ezt többen mondják. Magam is tanú vagyok rá: az ide érkező vendég elismerően beszélt arról, hogy tisztának, rendezettnek látta a nyírségi megyeszékhelyt. Igaz, az említett vendég nem járta be egyik sarkától a másikig a várost, és talán az udvariasság sem hiányzott szavaiból. Másrészt pedig más dolog látogatóba jönni, és más itt élni nap mint nap. A környezetvédelem napjainkban szinte állandóan ott tanyázik az érdeklődés középpontjában, közéleti üggyé válik a világban. Ebből természetesen mi sem maradunk ki — ahogyan gyarapodnak a gondok, úgy válik mind érzékenyebbé a közgondolkodás is az országban — és szűkebb pátriánkban is. A minap a nyíregyházi Városi Tanács végrehajtó bizottságának ülésén vettem részt, és alkalmam nyílt végighallgatni az ott folyó vitát. A testület üléseiről többnyire meglehetősen száraz tudósítás számol be a sajtóban — nemigen érezni, milyen szenvedélyes viták zajlanak a teremben. Így volt ez most is, amikor Nyíregyháza környezet- és természetvédelmi helyzete került terítékre, mert a város tanácsa elé tárják az ezzel kapcsolatos eredményeket, gondokat, terveket. „Már előre tudjuk — mondta a tanács osztály- vezetője —, hogy mennyi kérdés, föltevés, javaslat lesz a tanácstagok soraiból. Mindenki elmondja majd a szűkebb környezete gondját — s erre nekünk választ is kell adni majd...” Egyetértőén bólogatott mindenki, és valaki megjegyezte: éppen ezért olyan javaslatokat kell oda vinni, melyekkel mozgósítható a lakosság! Aztán szó szót követett, és kirajzolódott az egységes álláspont: szóban ugyan már közüggyé vált a környezet védelme, megóvása — de tettekben még távol vagyunk ettől. Igen: a szavak és a tettek ... „Közelharcot kellett vívni a lakossággal, mire megértették, hogy nincs igazuk” — mondta egy tanácstag. Aztán elmesélte, hogy választókerületében — a város peremén — milyen nehéz volt megértetni mindenkivel, hogy önmaga és mások kárára cselekszik, ha a szemetet egyszerűen csak kirakja az utcára — mivelhogy szemétszállítás nincs e vidéken. Valami olyasféle munkálhatott itt az emberekben: ami a kerítésemen kívül van, az már nem az enyém, nem az én ügyem. Holott a megoldás csak az lehet ilyen helyeken, hogy ösz- szegyűjtik, majd — közösen vagy egyénileg — a megfelelő helyre szállítják a hulladékot. Mert bizony az utca: közterület — azaz: közös terület. Tehát nem senkiföldje. Tél vége lévén, természetesen sok szó esik a téli gondokról is. Minden járókelő megmondhatója: a házfelügyelők, ház- tulajdonosok úgy vélik, hogy a hóeltakarítás legjobb módja a sózás. Sóznak is nyakra-főre — s ez meg is látszik később a járda melletti növényzet satnyaságán. Úgy tűnik: kezdjük feledni, hogy hólapát, seprű is van a világon — meg azt is, hogy a rendelet szerint reggel hatkor már tisztának kellene lenni a járdáknak ... De sajnos, nem sokkal jobb a helyzet „magasabb szinten” sem — sózzák az utakat is. Pedig mennyivel jobb is lenne, ha mondjuk nem sóznának, hanem takarítanának. Ehhez persze gépek kellenek, emberek, üzemanyag és így tovább. Márpedig túl sok mindenre manapság nem telik a közös pénztárcából. Hiába mondja például a parkok állapota láttán a polgár: mi fizetjük a különféle adókat, hozzájárulásokat — abból igazán rendben tarthatnák ezeket. Ez csak részben igaz: merthogy nem futja mindenre megfelelő mértékben. Éppen ezért volt hasznos az említett tanácskozáson egy résztvevő hangos töprengése. Mi lenne, ha egyes területeket kivennénk a hivatásos fenntartók kezéből — és védnökséget vállalnának ezek fölött a közelben lévő vállalatok, intézmények, üzemek? Hogy ezzel újabb terhet zúdítanánk az emberek nyakába? Hogy az erre hivatottak feladata maradjon csak az övék? Lehet, hogy jogosak az ellenvetések ... Mégis: meg lehetne próbálni. Hátha jobban erezné ki-ki a felelősséget a környezete iránt. És hátha jobban összecsengenének a szavak és a cselekedetek ...