Kelet-Magyarország, 1986. február (43. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-08 / 33. szám
A vezérigazgató Nem tudom, dr. Tatai Ilonát hányán ismerik az országban, de azt tudom, hogy szakmai körökben a legjobb vállalati vezetők között emlegetik. Egy tízezer főt foglalkoztató és 14 milliárd forint árbevétellel rendelkező nagyvállalat, a Taurus vezérigazgatója. Nemrég Nyíregyházán két napig tárgyalt a megye és a gumigyár vezetőivel, egyeztették a vállalat és a keleti országrész érdekeit. Számba vették az elkövetkező időszak fejlesztési lehetőségeit. Zsúfolt program volt mögötte, amikor az egyik kora reggeli órában leültünk beszélgetni, ám fáradtságnak nyoma sem volt az arcán. Tudtuk, nem szívesen nyilatkozik, önmagáról meg szinte sohasem beszél. Természetesen kíváncsiak voltunk, miért vállalkozott e beszélgetésre. — Mert szeretem a nyírségi embereket. Az itt élők talán el sem hiszik, hogy szabolcsi munkásaink csodára voltak képesek. Egy hagyomány nélküli iparágat honosítottak meg e tájon, amelyet bonyolult technológiai folyamatok és szigorú minőségi követelmények jellemeznek. — Annak idején a nyíregyházi gyár dolgozóinak zöme a kasza nyelét, főzőkanalat otthagyva jött a gyárba. Ezek ismeretében hogyan mertek itt fejlesztésbe fogni? — Én hiszek abban, hogy az emberek képesek az újat megtanulni. A beruházást megelőző másfél évtized alatt a mi egykori földműveseink, háziasszonyaink bebizonyították, igenis eleget tudnak tenni a magasabb követelményeknek. Jórészt ezért is döntöttünk úgy, hogy a mezőgazdasági abroncsgyárunkat Nyíregyházán építjük fel. Jó néhányan felelőtlenséggel vádoltak bennünket __ám ma is azt mondom, az utóbbi évek egyik legszerencsésebb döntését akkor hoztuk, amikor hozzáláttunk az abroncsgyár építéséhez, itt a Nyírségben. — Ezt sokan az ön személyes érdemének tulajdonítják. Máskor is tűzön-vízen át érvényesíti az akaratát? — Ha valaminek meggyőződtem az igazáról... akkor igen. Legalábbis megpróbálom ... — önt a munkatársai, de a felettesei is roppant céltudatos, kemény embernek tartják ... — Azt hiszem igazuk is van. Dehát nem kemény időket élünk....'? Fontos a célok meghatározása, de legalább ilyen fontos a kijelölt célok elérése is. Ez pedig csak következetes, kemény munkával biztosítható, ahol nagy szerepe van a vezető személyes példamutatásának is. Egy évtizede lett a Taurus vezérigazgatója, kinevezésekor a szakma legnagyobb meglepetésére. Nem elég, hogy fiatal, ráadásul nő is ... ! Hogyan boldogul majd tízezer emberrel? Hogyan tárgyal majd belföldi és külföldi partnereivel? Honnan van bátorsága ezt a feladatot elvállalni? — A Taurusban az elfogadásommal nem volt problémám. Már 16 éve dolgoztam a vállalatnál, ebből 6 évet vezető beosztásban. A Tauruson kívüli környezet nehezen fogadott el, mint vezérigazgatót. Azt hiszem, .nem is a szakmai felikészültségemben kételkedtek, inkább szokatlan tény volt, hogy egy nagyvállalat élére női vezető kerül. Hasonló helyzetre minden nőnek — ha tovább akar lépni — fel kell készülnie. Még ma is. — Miért kevés hazánkban a női vezető? — Könnyű lenne azt mondani, mert nem bíznak bennünk. Ez azonban csak részben magyarázat. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a nők nem is nagyon törekednek a vezetői beosztásra. Ez sok esetben érthető is, hiszen csak nagyon kevesek tudják ösz- szehangolni a hivatali teendőket az otthoni feladatokkal. Az esetek többségében a nőknek választaniuk kell. Vagy a család vagy a munka. És a legtöbbször a családra esik a választás. — Melyek a vezetői munka legfontosabb követelményei? — A felkészültség, a következetesség, a szorgalom, a tisztesség és az emberismeret. — Mi a legnehezebb a vezetői poszton? — A döntés. Súlyos következményekkel járó döntéseket kell hozni. Ezért a legjobban hozzáértő embereket kell belevonni a döntés-előkészítésbe. Ha egyszer valamit eldöntöttünk, azt hajtsuk is végre. — S ha menet közben kiderül, hogy hibás volt a döntés? — Ne legyen hibás a döntés! Bennünket azért fizetnek, hogy helyes döntéseket hozzunk. — Szeretik önt az emberek? — Azt hiszem olyan embernek tartanak, aki korrekt, aki tiszteletben tartja a mások munkáját és véleményét. — Mikor nevetett egy jóízűt utoljára? — Sokat hallom egyik legnagyobb hibámat. miszerint ritkán mosolygok. Nehéz feladat a vállalatvezetés, kevés alkalom adódik lazítani. — Az a hír járja, hogy ki nem állhatja a sportot. — Óriási tévedés. Az élsport körüli állapotok háborítanak fel. A Vasas női röplabda-szakosztályának elnöke voltam. Sokkal több gondom volt a szakosztállyal, mint a vezérigazgatói munkámmal. Nehéz volt rendet teremtenem, igazán nem is sikerült. Ezért lemondtam. Tatai Ilona 1959-ben került a gumiipari vállalathoz laboránsként. Volt technológus, üzemvezető — később Leningrádban tanult, ahol kandidátus lett — majd osztályvezető, főmérnök, termékigazgató, 1975-től pedig vezérigazgató. A vállalati tanács nemrég választotta újjá. Egyetlen ellenszavazat nélkül ... Balogh Géza Edison bukása Nyíregyházán : film Thomas Alva Edison, ez a zseniális feltaláló, soha nem járt Nyíregyházán. Annál inkább találmánya, a kineto- fon, ami-nem volt más, mint a hangosfilm, a mozi egyik korai őse. ŐFELSÉGE NYILATKOZIK 1914-et mutattak a naptárok, amikor a Szabolcsi Hírlap január 17-i számában a következő hirdetés jelent meg: „Nyíregyházán a Korona szálloda dísztermében — 1914. január hó 21-én, 22- én este 6 és fél 9 órai kezdettel lesz bemutatva — A KINETOFON Edison remeke — Beszélő mozgó képek — a huszadik század legnagyobb csodája — A kép mozog, élethűen beszél, énekel, muzsikál — Őfelsége, a király Edison kinetofonjáról a következőképpen nyilatkozott — „Hiszen ez maga az élet! Ez a találmány óriási! Hihetetlen! Akár még egy óráig is elhallgattam volna, oly nagyszerű és hatalmas! Küldjék Edison úrnak üdvözletemet és köszönetemet az élvezetért.’Természetesen városunkban is nagy érdeklődés előzte meg a találmány bemutatását, hiszen a filmszeretők egy régi álma látszott megvalósulni, amit a már említett hírlap tárcaírója a következőképpen fogalmazott meg: „Régi vágyak, ábrándozások, hogy a mozi lepedőjén ... előttünk megjelenő regényeket és drámákat élethűséggel végigjátszó „élőképek” hangot is adjanak, hogy az illúzió, amelyet a moziképek bennünk a csontból, húsból és vérből álló valóság iránt keltenek, a hang, a beszéd megjelenítésével a leghatvá- nyozottabb mértékben fokozódjék.” „GENIÁLIS EMBERPRÉSELÉS” A kinetofon (beszélő film) saját találmányainak összeházasításából született. Különböző kísérletek után, a fonográfot és a vetítőgépet egy fémhuzal segítségével összekötötte, mégpedig úgy, hogy a fonográfot a vetítő- vászon mögött helyezte el, s az a vetítőgép megindulásával együtt kezdte el működését, szogáltatta a vásznon tá- togó színész produkciójának megfelelő hangot. De térjünk vissza a nevezetes vetítésre, amelyről a Szabolcsi Hírlap 1914. január 24-i száma közöl ugyancsak epés beszámolót, melyet a körülmények bemutatásával kezd el a korabeli tudósító: „ ... Amikor a közönséget nagyszámúnak nevezzük, leg- csöppet sem túlozunk, mert a közönség, amelyet a két estén a rendezőség geniális emberpréseléssel beszorított a nagyterem falai közé, meghaladta főre a félezret.” Majd magát a vetítést írja le az újságíró, amit stílusáért és a kor hangulatának érzékeltetéséért érdemes hosz- szabban idézni: A KUTYÁK KIFOGÁSTALANUL UGATTAK „Mikor aztán végre valahogy elhelyezkedett a közönség, a rendezőség megadta a jelt, a mozigép berregni kezdett, a lepedő megmozdult, megjelent rajta egy fiatalember, élénken gesztikulált, mozgott a szája és valahonnan a Korona pincéjéből hangok törtek elő válaszul a szájmozgásokra. Tényleg ugyanakkor érkezett a hang a fülünkbe, amikor a száj mozgott a lepedőn, a trombita hangja nem késett le a trombita fújásáról, a hegedűszó nem maradt el a vonó húzása mögött, a kutyák kifogástalanul ugattak, a zongora hangja is klappolt a billentyűk verésével, csak az a hang volt olyan furcsa, szokatlan, gyönge és érctelen, hogy nem tudtunk felkiáltani: „Hiszen ez maga az élet! Elhallgatnánk egész napon át!” Nem, untig elég lett volna az első három kép ahhoz a csalódáshoz, mely — legyünk őszinték — mindannyiunkat ért a huszadik század csodája, a kinetofon részéről.” Mint olvashattuk az írás csalódott hangneméből, Edison e találmánya, jóindulatúan is fogalmazva nem aratott sikert Nyíregyházán, s a közönségnek még csaknem húsz évig kellett várnia a mai értelemben vett hangosfilmre, melynek feltalálója ugyanúgy, mint a televíziónak, a méltatlanul keveset emlegetett magyar feltaláló; Mihály Dénes (1899— 1953) volt. KORHANGULAT UTÓREZGÉSSEL A kinetofon bukásának két fő oka volt. Az egyik a hangerősség, amit Edison úgy próbált szabályozni, hogy a teremtől függően határozta meg a vászon mögött elhelyezett fonográfok számát. Ügy látszik Nyíregyházára kevés jutott belőle. A másik ok, hogy az egymástól tulajdonképpen független két szerkezettel a hang és képszinkronját nem lehetett megoldani. Ha a vetítőgép megugrott, vagy egy-két kocka hiányzott, a film és a hang között megszűnt az összhang, és ez bizony sokszor nevetséges helyzeteket teremtett. Ennek ellenére is érdemes felidézni ezeket a filmtörténeti és helytörténeti pillanatokat, hiszen egy önmagát elfogadtatni kívánó művészet jelentős állomása Edison kinetofonja, s szőkébb hazánk korabeli hangulatával, s kulturális életével is megismerkedhetünk, melynek pozitív és negatív hatásai, túlzás nélkül állíthatom, napjainkra is kihatnak. S. G. Q0JÍIÍÍ II" HI I Űtszéli kőkeresztek, kilométerkövek vagy falusi temetők faragott sírkövei mellett elsétálva ugyan hány embernek juthat eszébe, hogy vajon kinek a kezemunkáját dicsérik ezek az alkotások? Készítőik rendszerint névtelenül maradnak, s — különösen a régebbiek esetében — csak hosszas utánajárás eredményeképpen derülhet fény kilétükre. Egy, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszékének kiadványaként nemrég megjelent kötet a fenti kérdésre is választ ad, legalábbis ami egy bükkaljai faluban, Szomolyán készült kőmunkákat illeti. Szerzője megyénkből, pontosabban Mátészalkáról indult Bükkaljai kőmunkák fiatal kutató, Viga Gyula, a miskolci Herman Ottó Múzeum Gunda Béla- és Jankó János-díjas néprajzos munkatársa. A szerző (több más önálló kötete és tanulmánya bizonyítja ezt) most ismét olyan témára talált, amelyet eddig igencsak elhanyagolt a néprajztudomány. Helyszíni gyűjtéssel, terepmunkával derítette fel az Eger és Mezőkövesd között fekvő település kőbányászatának és feldolgozásának rendszerét, hagyományait. A könyv első részében Viga Gyula áttekinti az eddigi — eléggé gyér számú — szakirodalmat, majd a környező tájban helyezi el a szomolyaiak kőfaragó tevékenységét. Célként megjelöli még a falu kőfaragó hatásának, a táji munkamegosztásban betöltött szerepének bemutatását is. A település hagyományos tevékenységi formáinak felvázolása után tér rá a címben is jelzett téma tárgyalására.. A község határában lévő kőbányák helyének, birtoklási módjainak, s a kőbányászás folyamatának taglalását követően nagyobb fejezetben a kőfaragókról ír. Viga Gyula megállapítása szerint Szomolyán a férfiak többsége tud követ faragni, igaz, hogy különböző szinten. Általában novembertől tavaszig termelték ki a követ, s tavasztól mindenszentekig tartott a faragás és értékesítés szezonja. Bemutat néhány, az ipart szinte provinciális művészetté fejlesztő kőfaragó családot is, ahol a kőfaragó mesterség generációkon keresztül öröklődött. A leghosszabb fejezet a kőtechnika produktumait — a tárgyakat és objektumokat — tárgyalja. A szerző itt sorra veszi azt 'a sajátos kővilágot, amelyben Búkkal ja falvainak lakói éltek: ír a kőfalú házakról, az azokhoz csatlakozó kőkerítésekről, barlanglakásokról és tufába vájt pincékről, a patakokon és árkokon átívelő kőhidak- ról, sírköves temetőkről és útmenti feszületekről, a pihenést szolgáló kőpadokról. S közben nem feledkezik meg az emberről sem, aki mindezt létrehozta, szól szerszámairól, munkájának menetéről is. Az utolsó fejezetben a kö mint az árucsere tárgya jelenik meg. Viga Gyula megállapítja, hogy a Bükík-vidék építőköve a XIX. század utolsó harmadától fokozatosan benyomult az Alföld északi sávjának építőgyakorlatába, s ezzel összefüggésben „a parasztság polgárosodásának folyamatával párhuzamosan, a múlt század középső harmadától fokozatosan terjednek az Alföldön a kőből faragott sírjelek is”. A fentieken kívül sok egyéb célra is szállítottak követ Szomolyá- ról: parasztudvarokon sár elleni járdaként, utak mellett útjelző és kilométerkövekként használták az innen vitt követ, a nagyobb tömbökből kifaragott keresztek, feszületek pedig az utak szélén hirdették — és hirdetik ma is — a falu kőfaragóinak munkáját. (Páll) 1986. február 8. ^ KM HÉTVÉGI MELLÉKLET SZOKOLAY ZOLTÁN :* Sanzon a bizalomról Azt mondd el, állt-e valaki a kö-ütötte résben, alig lehessen hallani, suttogva mondd, -de értsem. Nem tudom, állt-e valaki a kő-ütötte résben, ezért hát kezdd el vallani: talán, tulajdonképpen. Azért csak kezdj el játszani, hintázgassunk ekképpen, lássuk meg, állt-e valaki a kő-ütötte résben. Mert mégis ott állt valaki a kő-ütötte résben, úgy próbált kőnek látszani, hogy réssé vált egészen. * A legfiatalabb költönemzedékhez tartozó Szokolay kötetét most adta ki a Magvető „Az élő hal” címmel. I J
